Még mindig fáj a karom, ahol az egyenruhások megszorították, miközben elrángattak minket otthonról. Még csak azt sem tudom, hol vagyok pontosan, mert betuszkoltak egy elsötétített járműbe, és egy rövid utazást követően egy épület belsejében szálltunk ki. Persze akármit kérdeztem, semmire sem válaszoltak. Arról sincs fogalmam, hogy mi lett azzal a nővel, aki egyszer csak megjelent a lakásomban. Az meg, hogy Sziréna hova tűnt, továbbra is rejtély a számomra. Hogyan tud egy tárgy egyszer csak felszívódni a semmibe?

Furcsán néz ki a börtöncellám, nem mintha sok börtöncellát láttam volna eddig belülről. Csak egy egyszerű ágy van benne, meg egy asztal székkel, semmi más, és minden fehér színű. A fény a szoba négy felső sarkából jön iszonyú erősséggel, amitől úgy érzem, a szememen keresztül az agyam is ki akar égni. Vajon miért zártak be ide? Mit követtem el? Azt, hogy feltéptem egy kicsit a park műfüvének sarkát? Ezért kellett börtönbe vetniük? Vagy arról értesültek, ami a gépmacskámmal történt? Tényleg, mi is történt vele? Egyszer csak eltűnt, és a helyén megjelent egy nő. Azt sem tudom, hogy ezt én csináltam-e valahogy azzal az idegen nyelvű szöveggel, vagy egyáltalán mi ez az egész. A világon semmit sem mondtak, hogy meddig leszek itt, kijöhetek-e néha, lesz-e valami tárgyalás, meg egyáltalán, hogy mit is követtem el.

Már órák óta itt vagyok. Az is lehet, hogy elfeledkeztek rólam. Hallottam már ilyen sztorit: egy férfit ugyanígy belöktek egy cellába előzetesben, aztán jól el is felejtkeztek róla, és csak öt nap múlva jutott eszükbe, hogy létezik. Unok már itt ücsörögni. Lassan kezdek megéhezni, és pisilni is kell. Mi lenne, ha ide pisilnék a cellám közepére? Fogadok, hogy itt kamerák is vannak. Bár lehet, hogy senki sem nézi. Na jó, talán mégsem kéne ide rondítanom, de ha még sokáig nem engednek ki, előbb-utóbb úgyis muszáj lesz.

Ekkor szisszenés hallatszik, és az ajtó elcsúszik balra. Egy negyven körüli férfi jelenik meg benne hófehér ruhában, kezében átlátszó holopaddel. A tartása egyenes, már-már büszke, gesztenyebarna haja akkurátusan megkreált, mint egy modellnek, simára borotvált arca pedig egészen sármos, de nem lehet róla leolvasni semmit: se nem barátságos, se nem ellenséges. Elém áll, és hideg szürke szemét rám mereszti.

– Üdvözlöm, a nevem Dr. Elijah Grayson. Ön ugyebár Jane Sommers, így van? – kezdi hivatalosnak szánt hangon, de a tónusából kiérződik valami mohó türelmetlenség.

– Miért kérdezi, ha tudja? – vetem oda.

Dr. Grayson elengedi a füle mellett a szemtelen választ.

– Mint intézményünk legújabb bentlakójának elmondanám a legfontosabb tudnivalókat. Ébresztés reggel hétkor van, étkezések fél nyolckor, tizenkettőkor és este hatkor vannak.

– Honnan tudjam, hány óra, ha nincs is órám?

– Majd a hangszóróból megtudja. Fürdőszoba a szemközti falból nyílik – mutat rá, mire odanézek: tényleg sejlik valami ajtószerűségnek a körvonala a falon, amit eddig a vakító fény miatt észre sem vettem. – Csak meg kell érinteni az ajtót. Ruhákat, lábbeliket és pipereeszközöket hamarosan kap, ha valamire még szüksége van, azt az egyik kamera elé állva közölje – mutat a szoba négy felső sarkába. – A foglalkozások reggel nyolckor kezdődnek – fejezi be, és már fordulna is el.

– Várjon már egy percet! – szólok rá, mire visszanéz. – Miért kerültem börtönbe?

– Börtön? – mosolyodik el. – Végül is annak is fel lehet fogni.

A gyomrom görcsbe ugrik. Összevonom a szemöldökömet.

– Hogy érti ezt? Mi a fenét követtem el, ami miatt elítéltek? És egyáltalán mikor volt a tárgyalásom? Nem kellett volna nekem is ott lennem?

– Ó, ez egyáltalán nem olyan jellegű börtön. Ez inkább... Na de majd holnap meglátja.

– Hé, legalább fejezze már be a mondatot! – állok fel az ágyról. – Ez inkább micsoda?

– Egyesek laboratóriumnak, kiképzőtelepnek nevezik. Én gyűjteménynek szeretem hívni – feleli ábrándos arccal. – És ön a gyűjteményem legkülönlegesebb darabja – teszi még hozzá, azzal kimegy.

– Hé, várjon, miféle gyűjteménye? Miről beszél? És miféle kiképzőtelep ez? – kiabálom, de már nem válaszol. Az ajtó egy szisszenéssel becsukódik mögötte, és szinte egybeolvad a fallal. – Jöjjön vissza, ne szórakozzon, válaszokat akarok! – dörömbölök az ajtón, de persze hiába.

Idegtépő csilingelés ránt ki a békés sötétségből, és erős fény, ami a csukott szemhéjamon át is az agyamba hasít. Egy pillanatig azt sem tudom, hol vagyok, de aztán rám zuhannak az emlékek, és ettől megszalad a vérnyomásom. A fehér ruhás férfi jut eszembe, az a Grayson, vagy ki. Amikor elmondta, hogy valamilyen doki, már gyanakodhattam volna. Kísérletezni fognak velem. Azt is sejtem, hogy mire kíváncsiak. Nem érzek magamban sok hajlandóságot együttműködni velük. Hacsak nem fognak kínozni, leshetik, hogy segítsek nekik, akármit is kutatnak. Hiszen elraboltak, a fenébe is! Mert ha ez nem egy hivatalos börtön, akkor engem bizony elraboltak. Állásként is felajánlhatták volna ezt a munkát, de nem, ezeknek el kellett rabolniuk. Mit képzelnek? Ezek után várják el, hogy bármit is megtegyek nekik? Idióták.

– Jó reggelt! Hét óra van, kérem, keljen fel, és fáradjon a fürdőbe – szólal meg egy monoton, de udvarias női hang. Mi lenne, ha tojnék rá? Fél órát, ha alhattam, ugyanis amikor elrángattak otthonról, hajnal volt, és épp befejeztem az éjszakai műszakomat. Azt gondoltam, hagynak legalább kialudnom magamat, de nem tudom, mire alapoztam ezt a feltevést.

– Hagyj békén – mormogom, és a fejemre húzom a takarót. Már azt hiszem, tényleg békén is hagy, mert jó pár másodpercig nem történik semmi, de aztán egyszer csak megmozdul alattam az ágy. Pontosabban megdől, méghozzá oldalra, én pedig szép lassan kiborulok belőle, egyenesen le a hideg padlóra, és jól bevágom a könyökömet meg a térdemet. Nem győzök eleget káromkodni, ahogy feltápászkodok, és csak azért sem megyek fürdeni.

Magam köré tekerem a takarót, aztán összekuporodok a földön az oldalra dőlt ágy mellett. Hiányzik Kayla és a macskám, még ha a társas érintkezésnek csak az illúzióját keltették is fel. Bár hogyha választanom kellene egy udvarias, kedves, humoros mesterséges intelligencia és egy kiszámíthatatlan, félig-meddig szociopata emberi lény közt, egyértelműen inkább az MI-re szavaznék.

A szemközti falban ekkor felnyílik egy kis ablakszerűség, és tálca jelenik meg benne, rajta tányérokkal és pohárral. Fogadok, hogy egyikben sem bébiétel van, arra a borzalmas mellékízre, ami meg minden más ételben érezhető, nem vagyok kíváncsi. Mi lenne, ha éhségsztrájkolnék? Vajon észrevennék? Érdekelné egyáltalán őket?

Bár farkaséhes vagyok, végül nem nyúlok hozzá. Kisvártatva megint felnyílik az ablak, és az ennivalós tálca eltűnik.

Várom, hogy az ágy visszadőljön az eredeti pozíciójába, hogy visszafekhessek rá, de mintha csak gondolatolvasó lenne, persze, hogy nem dől vissza.

Az ajtó ellenben kinyílik, és Dr. Grayson jelenik meg benne.

– Jó reggelt, remélem, jól aludt – mondja szenvtelenül. Ha a hangja nem lenne tényleg abszolút érzelemmentes, azt feltételezném, hogy gúnyolódik velem.

– Ez valami vicc? – hitetlenkedek. – Csak pár perc telt el azóta, hogy lefeküdtem pihenni. Azt sem tudják, hogy éjszakai műszakban dolgoztam? Végigmelóztam a műszakomat, nekem most a pihenés következik.

– De, nagyon is tudjuk. Viszont kíváncsiak vagyunk, hogy fáradtan is tud-e teljesíteni.

– Mi a fenét kell nekem teljesítenem?

– Majd mindjárt meglátja. Gyerünk, öltözzön fel. A fürdőben megtalálja az új ruháit.

– És ha nem csinálom meg, amit kér, akkor mi lesz? – nézek fel rá dacosan.

– Nem hagyjuk majd aludni. Ellenben amint elvégzi a kijelölt feladatokat, már vissza is térhet ide. Az ágy normál pozícióban fogja várni, és nyolc órát aludhat. Ha jól teljesít, akár többet is.

– Mekkora szemetek maguk – mormogom. Elengedi a füle mellett a sértést. Ásítok egyet, és lassan felállok. Aztán belépve a fürdőszobába meglátom a fogason az új ruhákat: néhány egyszerű alsóneműt, egy pólót, meg egy fehér színű kezeslábast. Még a cipő is fehér. Úgy látszik, ezeknek a fehér a mániája.

Amint végzek az öltözködéssel, Dr. Greyson átvisz egy kör alakú helyiségbe, ahol már megint minden fehér, és semmi más nincs, csak egy furcsa asztal, amit középen egy fél méter magas monitorszerűséggel választottak ketté, és két szék, amik az asztal két végénél várakoznak.

– Kérem, foglaljon helyet – mutat Dr. Greyson az egyik székre.

Vállat vonok, és odamegyek. Amikor ledobom rá magam, akkor veszem csak észre, hogy a monitor felém eső oldalán öt ábra látható, felettük számokkal. Dr. Greyson is leül velem szemben, és így már nem látom az arcát.

– A kijelzőn egymás mellett öt jelet láthat – kezd magyarázni. – Egy háromszöget, egy négyszöget, egy kört, egy csillagot, és egy hullámvonalat. A feladat ezekkel lesz kapcsolatos.

– Mi ez, valami óvodásoknak való játék? – hajolok oldalra, hogy lássam a fejét.

– Kérem, forduljon vissza, és a kísérlet végéig ne mozduljon el.

– Ó, most már kísérletnek nevezi? Nemrég még „foglalkozás" volt.

– Nos, igen. Valójában kísérlet. Megkíséreljük felmérni a képességeit.

– Honnan tudnak a képességeimről? – kérdezem gyanakodva.

– Figyeljük már egy ideje – mondja rezzenéstelen arccal.

– Mégis hogyan figyeltek?

– Mondjuk úgy, mindenhol van szemünk.

– Ennyit a privát szféra szentségéről. Mindenkit megfigyelnek?

– Mindenkit. És most legyen szíves a kísérletre koncentrálni.

– Hát hogyne – felelem, és visszahajolok.

– A monitor felém eső oldalán ábrák vannak, amik megegyeznek az ön oldalán lévőkkel. Pár mozdulattal véletlenszerű sorrendbe rendezem őket – magyaráz, és látom, ahogy közben felemeli a kezét, és húzogatja az ábrákat. – Most pedig arra kérem, hogy próbálja meg eltalálni a sorrendet. – Egy pillanatig csak némán meredek magam elé. Ilyen hülyeséget. Hogyan találjam ki, mit húzott hova ez az ember? – Az érintőképernyőn mozgassa a képeket az ön által megfelelőnek vélt sorrendbe – figyelmeztet, miután egy darabig nem észlel tőlem reakciót.

– Bocs, de nem vagyok gondolatolvasó – köpöm hitetlenkedve.

– Nem is kell annak lennie – feleli. – Csak lássa, mi van az én monitoromon.

– Mégis hogyan lássam?

– Úgy, ahogy a háziállatát, egy fémdobozba rejtett papírlapot, és még számos egyéb tárgyat is meglátott a város különböző pontjain anélkül, hogy fizikailag ott lett volna.

Elhűlök a válaszon.

– Sejtettem, hogy erről van szó, de ki kell ábrándítanom – hajolok csak azért is oldalra, hogy lássam a fickó arcát. – Nem mintha egyébként annyira segíteni akarnék azok után, hogy elraboltak. Szóval a helyzet az, hogy ez nekem nem megy csak úgy rendelésre. Csak bizonyos dolgokat látok, és teljesen random módon.

Dr. Graysonnak a szeme se rebben.

– Tudjuk. Mi azon vagyunk, hogy ezután rendelésre is menjen – feleli komolyan. Nem tetszik nekem ez az elszánt arckifejezés, ez a hideg tekintet, és most először belém fészkeli magát valami elemi rettegés. Még akkor sem ijedtem így meg, amikor azt közölte, hogy lényegében börtönbe kerültem. Valahogy nem vettem komolyan. Mert ha így is lenne, egy mai börtön már szinte semmiben sem különbözik egy átlagos lakóhelytől, ahol az embernek mindene meg van. A bezártságon kívül ugyan, mi miatt kellene aggódnom? Hiszen a bura alatt mind bezárva élünk. Most azonban félni kezdtem, és ez rohadtul nem tetszik.

– Mi a frászt akarnak csinálni velem?

– Először is, csak próbálja meg kitalálni, azaz meglátni a helyes sorrendet – feleli higgadtan.

Francot sem látok, de hogy teljesüljön a vágya, mérgesen szétzilálom az ábrákat az érintőképernyőn, és új sorrendbe rendezem.

– Kész – dőlök hátra a székemen, és összefonom magam előtt a karomat.

– Köszönöm – válaszolja, és hallatszik a hangján, hogy nem valami elégedett az eredménnyel. – Kezdjük újra.

Jó pár hasonlóan eredménytelen kör után feláll, az egyik falhoz sétál, és megnyom valamit a csuklóján lévő szerkezeten.

– Kérem a segédeszközöket – adja ki az utasítást. Nyelek egyet. El nem tudom képzelni, milyen segédeszközökről lehet szó. Kínozni akar? – Köszönöm – mondja, amikor ezen a falon is felnyílik egy kis ablak, és tálca jelenik meg benne. Dr. Grayson elveszi, és idehozza. Egy pohár víz és egy fehér tabletta van rajta. – Ezt vegye be, legyen szíves.

– Mi ez? – kérdezem gyanakodva, ugyanakkor megkönnyebbülve, amiért nem egy húskampót szerzett, és meg sem moccanok. Nem áll szándékomban mérgezni magamat csak azért, hogy ezeknek az önjelölt tudósoknak kielégüljön a kíváncsisága. Így is minden vackot elfogyasztunk élelmiszer gúnynév alatt.

– Valami, ami segít koncentrálni.

Arra jutok, hogy ha ellenkezek, valószínűleg megjárom, mint az ággyal, ezért a könnyebbik utat választom. A számba veszem a tablettát, és iszom egy kis vizet, de a tablettát a nyelvem alá rejtem, és nem nyelem le.

– Köszönöm. Most próbálkozzunk tovább – ül le megint a monitorja elé, én pedig amikor már nem lát, kiveszem a számból a tablettát, mielőtt elolvadna, és a zsebembe dugom.

Hamar feltűnik Dr. Graysonnak, hogy nincs semmi változás, ezért megint megnyomja a csuklóján lévő hívót, és újabb adag tablettát kér. Persze most sem nyelem le, de amikor a vizet iszom, rájövök, hogy átvert. Pontosabban ő is rájött, hogy én is átvertem: a víz enyhe mellékíze alapján egyértelmű, hogy abba is rakatott a gyógyszerből.

Lecsapom a poharat, és mérgesen ránézek. A tekintetéből egyértelmű, hogy tudja, hogy tudom.

Megint eljátsszuk párszor ezt a hülye kitalálósdit, de semmi eredmény. Ez valahol nem lep meg, és ugyanakkor eltölt egy kis kárörömmel is.

–Köszönöm az együttműködését – mondja végül, de szerintem magától is tudja, hogy akkor sem működtem volna együtt vele, ha csettintésre tudnám használni a képességemet. – Ez még csak az első nap volt, körülbelül ezt is vártuk – teszi hozzá, talán hogy magát vigasztalja. – Holnap folytatjuk.

Reggel megint az átkozott csilingelő hangra és az agyamig hasító fényre ébredek. A bioritmusom még mindig nem tért magához, így kis híján visszaalszom, de a szőrös szívű ágy szó szerint kihajít magából. Kellemetlen élmény a hideg padlón kikötni. Félkómásan elvánszorgok mosdani, aztán oda sem figyelve magamra húzom az új ruháimat, és épp megeszem a reggelimet – aminek meglepetésemre nincs mellékíze –, amikor megjelenik Dr. Grayson.

– Jó reggelt, Jane – köszön, és egy mosolyt is megejt. Ha jobban belegondolok, most először látom mosolyogni. Valahogy nem áll jól neki. Vagy mintha csak kelletlenül magára erőltetné, mint én ezeket a semmilyen fehér göncöket. Azt is simán el tudom képzelni, hogy nem sűrűn csinálja, és már berozsdásodtak az arcizmai.

– Jó reggelt – mormogom.

– Jól aludt?

– Tűrhetően.

– Nincs szüksége esetleg valamire? – ül le mellém az ágyra. Meglep, milyen közvetlen és segítőkész hirtelen.

– Köszönöm, nincs. Vagy várjon, visszakaphatnám esetleg az életemet?

Hosszút sóhajt.

– Úgy döntöttünk, elmondjuk önnek, hogy miért van itt.

– Nocsak – vonom fel a fél szemöldökömet. – Jobb későn, mint soha.

– Szükségünk van a segítségére.

– Akkor kedvesebben is megkérhettek volna. Nem úgy, hogy elrabolnak és fogva tartanak.

– Belátjuk, hogy ez nem a legjobb módszer volt – mondja halkan, de valahogy nem látok rajta bűnbánatot, amit azért elvártam volna.

– És miben tudnék segíteni önöknek?

– Valójában nem nekünk segítene, hanem az emberiségnek. – Micsoda nagy szavak, gondolom cinikusan, de nem szólok közbe, mert kíváncsi vagyok. – Mint azzal gondolom, maga is tisztában van, a bolygónk halott. Az emberi élet már csak mesterséges körülmények közt fenntartható. Nem ezt az életet szeretnénk a gyerekeinknek szánni. A tudósaink azon dolgoznak megfeszített erőkkel, hogy új, lakható környezetet találjanak, és eljuttassák majd oda a túlélőket. Először a közelben lévő bolygók terraformálásával próbálkoztak, de az túl nehézséges és időigényes volt. Több emberöltőre lenne még szükség ahhoz, hogy például a Marsot lakhatóra alakítsák. Hamar egyértelművé vált, hogy olyan bolygót kell találni, ami azonnal megfelelő. Ilyen bolygót találni viszont szinte a lehetetlennel egyenlő. A távolságok túl nagyok, és a hagyományos eszközökkel a keresés és a vizsgálat túl sok időbe telik. Olyan módszerre volt szükségünk, ami lerövidíti ezt az időt. Kellett valaki, aki hamarabb meglátja azt, amit a műszerek. Vagy meglátja azt, amit azok egyáltalán nem. Több alany képességeit is felmértük már, de idáig még egyikükkel sem sikerült átütő sikert elérnünk. A jelen állás szerint ön az egyetlen reményünk...

Úgy látom, módszert váltott, és most az együttérzésemre pályázik, mert a tegnapi eredmények alapján rájöhetett, hogy erőszakkal nem sokra megy. Tény, hogy jobban jött volna ki a dologból, ha tegnap adta volna elő ezt a sztorit, méghozzá az elrablásom helyett, így teljesen egyértelmű, hogy ez csak stratégiaváltás. Nem tudom, elhiggyem-e, amit előadott – legalábbis azt a részét, hogy meg akarnak menteni minket, mert az, hogy a bolygónak vége, egyértelmű. Nem bízom ebben a dokiban. Mindegy, azért segítek neki. Hátha tényleg igazat mondott, és megmentem vele az embereket. Azon kívül félek, hogy máskülönben kínozni fog. Kinézem belőle, akármennyire is mézesmázaskodik most.

– Nos, hajlandó komolyan együttműködni velünk, és az emberiség javára megpróbálni kibontakoztatni a képességeit?

Ezt de szépen megfogalmazta. Ráadásul burkoltan azt is közölte, hogy rájött, tegnap egyáltalán nem működtem együtt. Sóhajtok.

– Igen, megpróbálom – felelem elhúzva a számat.

– Köszönöm. Davos Anyánk hálás lesz.

Davos Anyánk, hát persze. Ő irányít itt mindent. Beryl Davos úgy emelkedett ki vörös ruhájában a pusztulás szürke, radioaktív porából, mint a megváltás ígérete. Az emberek pedig örömmel fogadták ezt az erőszakos, karizmatikus anyafigurát, aki a Földanya halála után valósággal örökbe fogadta az elárvult és megtizedelődött emberiséget. Még a nyilvános beszédeiben is gyermekeinek szólít minket, noha maga is gyermeknek néz ki inkább, mint felnőtt nőnek. Talán ezért is jelenik meg róla mindenütt egy idealizált rajz, nem pedig fénykép.

Vicces, hogy amikor igazi vészhelyzet adódott és gyorsan kellett döntést hozni, egyből bekrepált a demokrácia. Amikor az volt a kérdés, milyen megoldást alkalmazzanak az emberek a túlélésre, nem volt idő szavazni, hogy aztán vétók meg döntésképtelenség után újabb javaslatokról szavazzanak. Davos ragadta magához a hatalmat, méghozzá kemény kézzel, és könyörtelenül eltaposva az ellenszegülőket. Persze minden lépését megideologizálta: a cselekedeteit csakis a közösség érdekei vezérlik, semmi más, hiszen versenyt futunk az idővel, és a gyors döntés egyenlő a túléléssel, meg hasonló lózungok. Sokaknak valóban ő is jelenti a vigaszt, de aki képes elszámolni kettőig, az tudja, hogy Beryl Davos személyi kultuszra is vágyik, nem csak túlélésre. Különben miért költözött volna be az ocsmány lakótömbökből álló Survivor City kellős közepén egy valóságos palotába, ami hivalkodó vörös színével úgy vonzza magához a tekintetet, akár a mágnes?

A vörös szín a dac, a túlélés, a harc, a kitartás, a vértől lüktető élet szimbóluma nálunk. Ezt a színt tette Davos a magáévá, és most minden kormányzattal kapcsolatos épületről, tárgyról, reklámról ez a szín köszön vissza, hogy a remény és biztonság érzetét idézzék fel bennünk Pavlovi reflexként, hacsak meglátjuk.

– Azt mondják, kompenzál – mosolyodok el.

– Hogy mondja? – vonja össze a szemöldökét Dr. Grayson.

– Állítólag alacsony, sovány, és elöl-hátul deszka. A piros színt használja feltűnéskeltésre, mert egyébként senki sem venné észre, olyan jelentéktelen.

– Nem minden a külső. Bár az is igaz, hogy jóval többet számít, mint amennyit az emberek hajlandóak beismerni – feleli kiismerhetetlen arccal.

Meglepődöm, hogy nem vitatkozik velem. Pedig de jó lett volna egy kis veszekedésbe bonyolódni ezzel a karótnyelt dokival. Szinte már láttam is magam előtt, ahogy elveszti az önuralmát, olyasmit mond, amit megbán, és aztán leforrázva és megalázva folytathatja tovább a hülye kísérletét, én meg röhöghetek a markomba. Elégtételnek pont jó lett volna. De hát az élet nem kívánságműsor.

– Ma mit fogunk csinálni? – kérdezem.

– Egy újfajta feladatot – áll fel, és kivezet a szobából.

Ugyanabba a helyiségbe megyünk be, de amikor leülök a helyemre, a monitorom üres.

– Ötféle kép van előttem – magyarázza. – Mind egy-egy konkrét dolgot ábrázol, de hogy mit, azt most nem közlöm előre. Az ön feladata az lesz, hogy amint kiválasztok egy képet, megpróbálja kitalálni, hogy mi lehet rajta, és az érintőképernyőre vázlatosan lerajzolja.

– Rendben – mondom, de most sem fűzök sok reményt a dologhoz.

– Akkor... tessék, választottam. Kezdheti.

Fogalmam sincs, hogyan kellene megpróbálnom kitalálni, mi lehet egy olyan helyen, ahová nem láthatok el fizikailag. Amikor ez néha megtörténik velem, szinte nem is vagyok magamnál. Azon kívül mintha inkább a tárgy létesítene kapcsolatot velem, nem fordítva. Persze most sem történik semmi, bárhogy erőlködöm. De azért odafirkantok a képernyőre egy almát, legyen boldog a doki.

Nála is megjelenhetett a rajz, mert egy frusztrált sóhaj a válasz.

– Kezdjük újra – mondja.

Kis híján felnevetek.

Napok is eltelnek, de már nem számolom őket. Valahol huszonnyolc körül elvesztettem a fonalat. Minden nap ugyanazzal telik: ilyen hülye foglalkozások mennek reggeltől estig, csak minimális változással. Egyszer rajzolni kell, egyszer számolni, aztán útvonalakat megsejteni, vagy igen-nem választ adni. Néha kapok hozzá valami tablettát is, amit most már minden mindegy alapon beveszek. Ha megpróbálom kicselezni a rendszert, valahogy úgyis belém ügyeskedik a szert. Némelyiktől álmos vagyok, másoktól élénk, de az eredmény ugyanaz: soha nem sikerül meglátnom azt, amit kellene. Hiába, nem vagyok médium, akármennyire is bebeszélték ezek maguknak.

A mai nap is hasonlóan indul: reggeli mosdás, evés, aztán megjelenik Dr. Grayson, és elvisz a szokott helyre. Azaz csak azt hiszem, mert a folyosóról egy másik irányban fordulunk le. Változatosságként liftezünk is egy keveset, aztán egy uszoda szerűségbe lépünk be. Egy szép hosszú medence áll előttünk kristálytiszta, kékes színű vízzel. Ebben a mai vízhiányban nem kis áldozat volt ezt létrehozni. Lényegében pazarlás.

– Úszni fogok? – vidulok fel. Végre valami mozgás, már teljesen eltunyultam ettől a sok ücsörgéstől. Amikor még nem volt ekkora vízhiány, és üzemeltek a közfürdők, emlékszem, hogy a szüleim rendszeresen elvittek hétvégente. Vidámabb idők voltak akkoriban. Azóta sem a szüleim nincsenek már többé, sem elegendő víz.

– Úsznia kell majd egy keveset, igen – feleli Dr. Grayson faarccal. – Ott talál magának fürdőruhát, kérem, öltözzön át – mutat a fal mellett álló padra.

Odalépek. Egy egyrészes fehér úszódressz és egy bolyhos törölköző várakoznak a padon, előtte egy pár fehér gumipapuccsal.

– Elfordulna? – kérdezem, amikor észreveszem, hogy bámul.

– Azt ugye, tudja, hogy mindenütt kamerák vannak? – fordul el, de csak oldalvást, hogy a szeme sarkából azért stírölhessen. Fogadok, hogy visszanézi majd a felvételt.

– Még a vécében is? – kérdezem kihívóan, miközben leveszem a röhejes kezeslábasomat, és magamra húzom a fürdőruhát.

– Igen – válaszolja egykedvűen.

Na jó, erre azért nem számítottam. Rohadékok.

– Ha ezt tudom, sátorban vécézek meg öltözködök.

Igyekszem minél gyorsabban átöltözni, mert magamon érzem az összes kamera plusz a doki tekintetét. Amikor végzek, a medence széléhez lépek. Ekkor látom csak, hogy a víz alatt van valami. Mintha a mélység nem mindenhol lenne egyforma, vagy egy barlangszerűség lenne kialakítva odalenn.

– Bemelegítésként végezzen karkörzéseket és felüléseket, majd ússzon öt hossz gyorsat, és öt mellet a medence jobb szélén elkülönített sávban. Mérni fogom az időt.

Megmozgatom magamat, aztán egy csobbanással fejest ugrom, és élvezem, ahogy a langyos víz körbeveszi a testem, miközben rovom a hosszakat.

– Egész jó időt teljesített – néz az órájára, amikor végzek, amin meglepődöm, mert már rég volt, hogy úszhattam. – Most az lesz a feladata, hogy itt lebukjon – mutat a bójasorral leválasztott, nagyobbik részre –, beússzon a víz alatti nyílásba, és pár méterrel távolabb a felszínre ússzon. Lényegében egy alagút van kialakítva a felszín alatt – magyarázza Dr. Grayson.

– Hát jó – vonok vállat. – És mit kell majd „meglátnom"?

– Ez még mindig csak bemelegítés, az a része majd később jön.

– Rendben – mondom, és átbújok a bójasor alatt, hogy a víz alatti nyíláshoz tempózzak.

– Jó nagy levegőt vegyen – figyelmeztet még a doki, mire mélyen beszívom a levegőt, és lebukom.

A dobhártyámon érzem a nyomást, és amikor kinyitom a szemem, minden homályos. Azért egy úszószemüveget adhattak volna. Az alagút bejáratát könnyen megtalálom, és gyorsan betempózok. Ide kevesebb fény jut be, jobban meresztenem kell a szememet, de arra számítok, hogy egy alagútban azért sok lehetőség nincs eltévedni. A csempézett fal mentén haladok, megérintgetem néha, ahogy előre lököm magamat.

Aztán meg kell állnom, mert nem értem, mi az, amit látok. Mintha a cső egyszer csak kétfelé ágazna. Nem arról volt szó, hogy ez egy egyszerű alagút? Mit is mondott pontosan a doki? Lehet, hogy halkan mondott még valamit, csak nem hallottam, vagy nem figyeltem? Mit tegyek? Menjek be az egyik csövön, majd lesz valami? Bekukkantok a jobb oldaliba, és meglepetésemre azt látom, hogy pár méter után az is elágazik, mintha egy útvesztő lenne. Benézek a balba: az is. Biztos, hogy a megfelelő medencéhez hozott ez a doki? Arra jutok, hogy inkább visszafordulok, és biztos, ami biztos, megkérdezem még egyszer, mi a feladat, hiszen mégiscsak a víz alatt vagyok, és nem akarok egy bénázás miatt megfulladni.

Azonban amikor visszaérek a nyíláshoz, egy fémrács ereszkedik le elém hirtelen, elzárva a kiutat. Mi a fene ez? Nem értem, mi történik. Rázom egy kicsit a rácsot, de semmi eredménye. A dokit láthatóan nem izgatják a történtek: elmosódott alakja egy millimétert sem mozdul arrébb, csak összefont karral figyel.

Ahogy fogy a levegőm, elönt a pánik. A szívem kiugrani készül, a tüdőm szúr, és puszta kézzel képes lennék megfojtani ezt a szemétládát. Aki most épp azt nézi végig, hogyan fulladok meg.