Következő szombaton hajnalban indultunk a Heathrow repülőtérre. Annyira korán volt még, hogy odakint teljes sötétség uralkodott, és csillagok világítottak az égen. A szüleim nem keltek fel elbúcsúzni, már előző este megejtették, így kicsit elárvultnak éreztem magam, miközben halkan kiléptem a bejárati ajtón és kicipeltem a megtömött hátizsákomat Sebastien kocsijához. Amikor megcsapott a csípős hideg levegő, csak akkor tudatosult bennem, hogy mire is vállalkoztam: két napra össze leszek zárva vele egy vadidegen országban, aminek még csak a nyelvét sem ismerem.

Mintha ketté akartam volna szakadni: az egyik felem legszívesebben visszarohant volna az ágyba, hogy a fejére húzza a paplant, és elfelejtse ezt az egész őrült ötletet, a másik viszont vakmerően vágyott rá, hogy elutazzon Sebastiennel. Na meg hogy visszaváltoztathassa Selenét emberré. De nem volt visszaút, amit elterveztem, azt végig is kellett csinálni, ha ég-föld összeszakad, akkor is. Utána majd hősnek érzem magamat.

– Te utaztál már repülővel? – kérdeztem két ásítás közt, mialatt a reptér felé tartottunk. A kocsi olyan hangtalanul és könnyedén suhant, hogy az utazás álmosító volt. – Akarom mondani Sebastien utazott már repülővel?

– Ő már mindent csinált – felelte rám sem pillantva, csak az utat figyelve.

– Inkább nem akarok belegondolni, hogy miket takarhat még ez a „mindent" – mormogtam, és hanyatt dőltem az ülésben.

Sebastien csak mosolygott magában. A mosolytól földerült az arca, és rájöttem, hogy szeretem, ha jókedvű. Még néztem egy kicsit az ajkát, azt a rózsaszínű, szépen ívelt műalkotást, aztán magamhoz tértem, és onnantól inkább én is szigorúan az utat figyeltem.

– És te utaztál már repülővel? – kérdezte.

– Én még nem – feleltem.

– Félsz? – pillantott rám aranybarna szemével.

– Szeretném azt felelni, hogy nem, de sajnos igen – vontam vállat. – Valahogy nem tudok nem gondolni arra, hogy több ezer méter magasan repülünk a föld felett egy fémkaszniban, és ha lezuhanunk, palacsinta lesz belőlünk.

– Gondolj inkább arra, hogy ha autóba ülsz, sokkal nagyobb valószínűséggel érhet baleset, amit még nagyobb valószínűséggel túl is élsz, és onnantól lebénulva vagy rokkantan vegetálsz majd tovább, míg egy repülőgép-szerencsétlenség szinte biztosan halálos – magyarázta fennhangon. Nem is ő lett volna.

– Kösz, megnyugtattál.

– Inkább szeretnél lebénulva élni?

– Nem tudom. Félek a haláltól – feleltem alig hallhatóan.

– Pedig Victoriaként már kétszer is meghaltál, és ebből az egyikre emlékszel is.

– Igen, és nem volt kellemes. Nem vágyom újra átélni.

– Megértem – mondta.

– Lehet, hogy poszttraumás stresszt okozott, vagy ki tudja. Talán tényleg jobb, hogy nem emlékszünk dolgokra az előző életünkből.

– Talán igazad van.

– Figyelj, miután Victoria másodszor is meghalt, miért nem támasztottátok föl megint azzal a varázslattal? Nem egyszerűbb lett volna?

– Azt csak egyszer lehet megtenni. Nem tudni, miért, de a mágia másodszorra semmit sem csinál.

Már kis híján megkérdeztem, hogy honnan tudja ezt ilyen pontosan, de aztán rájöttem. Megpróbálta.

Miután megérkeztünk és becsekkoltunk, hogy megkapjuk a beszállókártyáinkat és leadjuk a csomagokat, még várnunk kellett a felszállásig, úgyhogy addig megittunk egy kávét és szétnéztünk a vámmentes boltokban, hogy kicsit felébredjek. Aztán kezdődhetett a beszállás. Amikor fellépdeltünk a mobillépcsőn, éppen hajnalodott, narancsos csíkok színezték az eget, amitől az egész valahogy romantikusnak tűnt, és egy kicsit megint elméláztam, milyen lenne, ha ez az utazás Sebastiennel az lenne, aminek a szüleinknek hazudtuk.

Elhelyezkedtünk – én direkt nem az ablak mellé ültem –, aztán a gép lassan felemelkedett, én pedig akaratlanul is nagyot nyeltem, és megmarkoltam az ülésem karfáját. Sebastien ezt látva finoman megfogta a kezemet. Elakadt a lélegzetem, a szívem pedig nem tudta eldönteni, hogy vágtázzon, vagy simán csak kapjon egy görcsrohamot, ugyanis a megnyugtatónak szánt mozdulattól csak még jobban kalapált. Az emelkedés szerencsére nem tartott sokáig, és miután elértük a repülési magasságot, a gép pedig megint egyenesbe került, eltűnt a pánikolós hangulatom is. Sebastien érzékelve a változást eleresztette a kezemet, amitől furcsa hiányérzet támadt a bőrömön.

Amikor kinéztem az ablakon, úgy nézett ki a lenti világ, mintha egy óriási térkép fölött repültünk volna: a tenger, a hegyláncok pontosan úgy festettek, ahogyan az atlaszban ábrázolták őket. Nem gondoltam volna.

Az út majdnem két órán át tartott, és ezalatt főleg a telefonomba merültem, hogy egyrészt eltereljem a figyelmemet a tényről, hogy egy riasztó mélység van alattunk, másrészt arról, hogy Sebastien itt ül mellettem húsz centire. A jelenléte szinte égette a bőrömet, mintha csak éreztem volna a testéből áradó hőt. Mihamarabb meg akartam érkezni, hogy leszállhassak erről az átkozott gépről a biztonságos anyaföldre, és tisztességes távolságba kerülhessek Sebastientől meg az ő testétől.

Andorra la Vella, a főváros repülőterén landoltunk. A leszállás sem ment pánikmentesebben, mint a felszállás, és hiába határoztam el, hogy most kibírom anélkül, hogy fogjam Sebastien kezét, mert amikor meglátta, hogy megint görcsösen markolom a karfát, megfogta a kezemet, én pedig arra sem voltam képes, hogy elhúzzam, vagy hogy egyáltalán kinyögjek valamit. Azon kívül túlságosan jó volt: mint egy bűnös élvezet. Ahogy a meleg tenyere a kézfejemhez simult, arra nem voltak szavak. Végül túléltük a landolást is, nekem pedig meg kellett válnom a kísértésbe vivő meleg tenyértől.

Sebastien a repülőtér közelében, egy csendes kis panzióban foglalt nekünk egy kétágyas szobát. Meglódult a szívverésem a gondolatra, hogy egy helyiségben fogunk aludni.

– Remélem, nem horkolsz – mondtam neki, miközben kipakoltam pár dolgot a hátizsákomból az éjjeliszekrényemre.

– Nem tudok róla – felelte.

– Ha mégis horkolsz, ötpercenként felébresztelek.

– Ha ötpercenként felébresztesz, elkaplak, és az ágyhoz kötözlek – jelentette ki halálosan komoly arccal, de a hatás valahogy mégis komikus lett, én pedig egy halk nevetést követően inkább hanyagoltam a témát, mert mindenféle oda nem illő asszociációim lettek a képtől, amint kikötöz az ágyhoz.

Nem sokkal később már úton is voltunk. Sebastien autót bérelt, hogy könnyen és gyorsan eljussunk a főváros mellett elterülő Madriu-völgyi nemzeti parkba. Menet közben egy speciális boltban vett fémdetektort meg ásót, és így felszerelkezve mentünk a célunkhoz. Szerencsére nem volt sok kiránduló, azaz nem néztek sokan furcsán ránk, hogy ugyan miért vannak a kezünkben ilyen gyanús tárgyak. A park inkább egy kész erdő volt turistaúttal, ösvényekkel, kilátóval. Egyáltalán nem hasonlított ahhoz a minden ízében mesterséges kis parkhoz, ami álmomban szerepelt.

Kicsit olyan érzés volt, mintha tényleg csak egy kirándulásra mentünk volna Sebastiennel. Az előző héten annyira hitelesen játszotta a hősszerelmest, hogy nem tudtam megállni, muszáj volt egy pillanatra megint elképzelnem, milyen lenne, ha együtt járnánk, és ez egy igazi romantikus kiruccanás lenne. Vajon Sebastien hogyan viselkedne? Végig fogná a kezemet, hogy el ne essek a kiálló gyökerekben, és ha egy kihalt részre érnénk, magához húzna, hogy megcsókoljon? A gondolatra mintha végigszáguldott volna rajtam egy kis elektromos feszültség, aztán pedig a tömény veszteségérzés, amiért az esély a megvalósulásra szinte egyenlő volt a nullával.

– Mi az, min gondolkodsz? – nézett rám kíváncsian. A fenébe már, hogy ennyire figyel.

– Én csak... próbálom felidézni az álmot.

– Nagyszerű. Akkor merre?

– Erre – mutattam az irányt magabiztosan.

A hely úgy húzott magához, mint egy mágnes, nem is éreztem, hanem egyszerűen tudtam, hogy hova kell menni. A levegő meglehetősen hideg volt, jól fel kellett öltöznünk, de az idő szerencsére tiszta volt, így sokszor tárult elénk szépséges kilátás. A biztonság kedvéért térképet is vittünk magukkal, hogy tudjuk, hol vagyunk, és merre kell majd hazajönni.

– Állj meg – szólt rám egyszer csak Sebastien.

– Mi az? – néztem rá, ő pedig közben benyúlt a kabátzsebébe.

– Mosolyogj – mondta szigorúan, miközben átkarolt, nekem pedig száguldani kezdett a vérem.

– Mi a fenét...

– Csak mosolyogj – utasított megint, és feltartotta a telefont.

– Te szelfit akarsz rólunk csinálni?

– Igen. Muszáj lesz valamit megmutatnunk otthon.

– Ó, oké – mondtam erre, és bevágtam egy mosolyt. Közben Sebastien arcon csókolt, és kattintott párat. Csak reméltem, hogy kívülről nem látszik nagyon, mennyire libabőrös lettem, és hogy lángolni kezdett a fejem. – Menjünk – siettem előre, amikor meg volt a képekkel és nézegetni kezdte az eredményt.

– Nem is akarod megnézni? – kérdezte.

– Majd. Most mihamarabb oda akarok érni.

– Persze, igazad van – indult meg ő is.

Amikor egy bokrokkal körülvett tisztáshoz értük, egyszeriben tudtam, hogy megérkeztünk. A hely még csak nem is emlékeztetett az álombéli környezetre, de akkor is tudtam, hogy ez az. Ez a belső bizonyosság olyan világos volt, mint a nap.

– Ez az, itt vagyunk – mondtam elfúlva, és odasiettem az egyik bokorhoz. Sebastien ledobta a hátizsákját és az ásókat, aztán elővette a fémdetektort. Szerencsére senki sem volt a közelben.

Én is ledobtam a hátizsákomat, és mellé léptem. Azt vártam, hogy egyből jelezni fog a detektor, amint Sebastien bekapcsolja és a föld fölé tartja, de ez nem történt meg.

– Itt kell lennie – türelmetlenkedtem.

– Nyugalom, még csak most kezdtük keresni.

Hosszút sóhajtottam, és vártam. A szerkezet néha fura berregő hangokat adott, de semmi olyat, amit jelzésnek lehetett volna értelmezni.

– Hm – szólalt meg Sebastien, amikor már egy több méter sugarú kört végigvizsgált. – Itt nem érzékel semmit.

– Csináld alaposabban. Biztos, hogy itt van.

Erre még egyszer végigvizsgálta a helyet.

– Esetleg pár méterrel messzebb? – kérdezte, amikor megint nem járt sikerrel.

– Itt kellene lennie – vontam össze a szemöldökömet csalódottan. – De azért nézd meg messzebb is, persze.

Végül már vagy egy húsz méter sugarú kört is átvizsgált, de semmi eredmény nem volt.

– Mi van, ha olyan mélyre ásták, hogy nem tudja érzékelni a műszer? – kérdeztem.

– Az kizárt. A detektor három méterig érzékel, ennél csak nem ásták mélyebbre.

– És ha mégis?

– Miért tették volna? Úgysem tudja senki, hogy itt van, csak azok, akik ide rejtették. Felesleges lett volna. Attól sem kell félni, hogy egyszer csak feltúrják a helyet, mert építkezni akarnának: ez elvileg természetvédelmi terület.

El kellett ismernem, hogy igaza van, és elkeseredve leeresztettem a vállamat. Sebastien azért még egyszer alaposan átvizsgálta a helyet még nagyobb területet átfésülve, de az eredmény ugyanaz lett.

Leültem a hátizsákomra, és a tenyerembe támasztottam az államat.

– Az nem lehet, hogy feleslegesen utaztunk ide – nyögtem csalódottan.

– Pedig úgy tűnik.

Mérgesen néztem fel rá, mire oda hozta a saját hátizsákját, és ő is leült mellém.

– Mi van, ha az az álom tényleg csak álom volt? – kérdezte.

– Az kizárt! – ráztam a fejemet hevesen. – Az érzés olyan volt, mint a valóság, érted?

– Az álmok sokszor ilyenek. Az ember azt hiszi, hogy az a valóság, és közben csak egy illúzió – felelte türelmesen.

– Ilyen illúzió nincs. És én nem álmodom összevissza. Soha, érted? Soha nem álmodtam még hülyeségeket, mindig csak olyasmiket, amik az előző életemmel voltak kapcsolatosak.

Ezen eltöprengett.

– Akkor lehet, hogy a jövőt álmodtad? Most még nincs itt a papír, de egyszer majd itt lesz?

– Ennek meg mi értelme lenne? Úgy értem, akkor miért látnám ezt álmomban? És miért most? Mit akar ezzel közölni a tudatalattim?

– Erről sajnos fogalmam sincs.

– Nem akarom elhinni, hogy hiába volt ez az egész felhajtás – dörzsöltem meg az orrnyergemet.

– Sajnálom, Sorinne. Sajnálom, hogy nem jártunk sikerrel – tette a vállamra a kezét. A mozdulat olyan finom volt, hogy megint megborzongtam tőle. De most ellöktem magamtól a kezét, és felugrottam.

– Menjünk haza – mondtam.

Amikor visszaértünk a panzióba, csak ledobtam a kabátomat meg a hátizsákomat, és leültem az ágy szélére, aztán összegörnyedtem.

– Sajnálom, hogy feleslegesen rángattalak ide – motyogtam. – Annyira valóságosnak tűnt az az álom. De talán tényleg csak álom volt.

– Lehet, hogy mégsem – ült le mellém. Értetlenül néztem rá. – Gondolkodtam. Egy futurisztikus környezetet láttál egy kihalófélben lévő világról, rengeteg apró részlettel. Utánanéztem Andorrának. Talán ez az országnév nem egy légből kapott valami. – Kérdőn felvontam a szemöldökömet, mire folytatta. – Tudtad, hogy ez a világ egyik legbiztonságosabb országa természeti katasztrófák és minden más szempontjából?

– Nem – feleltem meglepve.

– Egy túlélővárost jó eséllyel alapítanának ilyen helyre.

– Ne keltsd fel bennem a reményt, hiszen nem találtuk meg a dobozt.

– Jöhetnek még álmok, amik további információval szolgálhatnak.

– Már két hét is eltelt azóta az álom óta.

– A tizenhetedik századi emlékek egymást követő éjszakákon jöttek?

– Na jó, igazad van. Ott is voltak nagy kihagyások – ismertem el kelletlenül. – Szóval azt mondod, hogy most meg a jövőt álmodom?

– Nem tudom, talán. Mindenesetre nekem úgy tűnik.

– Akkor lehet, hogy Selenét csak több száz év múlva tudjuk visszaváltoztatni?

– Nem kizárt. Elképzelhető, hogy a testvériség valamikor ide fogja helyezni a dobozt, te pedig majd a jövőben rátalálsz.

Gondterhelten sóhajtottam.

– Azért én benéznék az új főhadiszállásukra is – mondtam.

– Ez tényleg felér a lehetetlennel.

– Tudod már, hogy hova költöztek át?

– Még nem sikerült kiderítenem. Így, hogy a Szolga hollétét sem tudjuk, a tagok pedig rejtőzködnek és a személyazonosságuk sem ismert, fel van adva a lecke.

– Azért tégy meg mindent, amit tudsz, oké? – néztem rá.

– Persze, rendben. De én reménykedem, hogy fogsz még álmodni.

Vacsorára rendeltünk magunknak pizzát: Sebastien margheritát, én sonkás-gombásat, de alig tudtam enni belőle. A kudarctól összeszűkült a gyomrom.

– Jó lesz reggelire – csomagolta össze Sebastien a maradékot. Jólesett, hogy ilyesmire is gondol. – Megkóstolod a margheritát? – mutatott a tányérjára, amin még maradt egy szelet a saját pizzájából. Normális esetben rávágtam volna, hogy nem, kösz, de most valahogy automatikusan az jött a számra, hogy „persze". Erre megfogta a szeletet, és elém tartotta. Tisztára, mintha kisgyerek lennék, akit etetni kell. Én pedig automatikusan beleharaptam.

– Egész finom – nyammogtam, ahogy az ízek elomlottak a számban.

– Örülök – felelte aranybarna szemével rám nézve, én pedig akaratlanul is arra gondoltam, hogy milyen szexi, ahogy etet. Az ujja csak centikre volt a számtól. De én nem akartam erre gondolni, nem akartam, hogy etessen, nem akartam szexinek látni. – Köszönöm – mondtam megköszörülve a torkomat. – Ennyi elég is.

Először én mentem el fürdeni, ő pedig ezalatt rámolt egy kicsit a hátizsákjában, aztán amikor visszaértem, bebújtam a tiszta, hófehér ágyneműk közé, és megpróbáltam sürgősen elaludni, de persze, hogy nem sikerült. A vízcsobogást hallgatva szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogy a forró vízcseppek végigcsorognak a meztelen testén. Aztán kijött végre a fürdőből, de a helyzet egyáltalán nem lett jobb, sőt. Póló és boxer volt rajta, ami kiadta minden izmát és domborulatát...

Túl szexi volt, bár szemlátomást egyáltalán nem törekedett arra, hogy annak tűnjön, és talán nem is tudott róla, milyen elképesztően néz ki. Csak lelökte a nappali ruháit egy székre, és ledobva magát az ágyára a telefonján kezdett babrálni.

Eltöprengtem, hogy vajon én most kit is találok szexinek, Sebastient, vagy Satanielt, de valahogy az igazi Sebastien jellemét egyáltalán nem éreztem szimpatikusnak. Rám sosem hatottak a rosszfiúk. Úgy éreztem, hiába ülne most itt ugyanebben a testben az igazi Sebastien, eszembe sem jutna vonzónak találni.

Hirtelen eszembe jutott az, amit a Szolga mondott New Forestben: hogy Cedric beleszeretett Victoriába. Sebastien ezt hallva egyáltalán nem tiltakozott. Vajon csak azt a jellemet szerette, aki Victoriaként a neveltetés meg minden más hatására lettem, vagy az igazi, legbelső énemet, mindegy, milyen testben tartózkodik éppen? A szenvedélyes csókjából ítélve abban reménykedtem, talán az utóbbi.

Sebastien eltette a telefont, és lekapcsolta a villanyt. Egy darabig csak textilsuhogások hallatszottak, ahogy megint visszamászott az ágyba, majd egy nagyobb szusszanás, amikor végre elhelyezkedett. Nem akartam őt nézni, mégis azt tettem. Végigkövettem az alakját, ami kirajzolódott a takarón, szőke haját, ami most a holdfényben inkább ezüstszínűnek tetszett, és aztán... Aztán rájöttem, hogy ő is engem néz, mert megcsillant a szeme.

Inkább gyorsan a hátamra fordultam, és a plafont kezdtem bámulni. Ez viszont elárulta, hogy az előbb őt néztem. A szemem sarkából láttam, hogy ő azonban továbbra is engem figyel. Így lehetetlen lesz elaludni, mérgelődtem magamban. Utáltam, hogy újabban minden második gondolatom ő. Korábban szinte ugyanezt éreztem Tonyval kapcsolatban, jutott eszembe.

– Vajon hová tűntek a Tony iránti érzéseim? – szökött ki a számon a kérdés, és minden mindegy alapon megint Sebastien felé fordultam.

– Elaludtak – felelte. Először azt hittem, csak viccből mondja, arra utalva, hogy nem ártana nekünk is ugyanezt tenni, de folytatta. – Nem szűntek meg létezni.

– Ó – szökött ki a számon egy kis csalódott hang.

– Szeretted volna, ha meg is szűnnek?

– Nos, igen. Jobban elvagyok nélkülük. És fel tudja valami ébreszteni őket? – kérdeztem aggódva. Erre kimászott az ágyából, és hosszú lábait felhúzva leült mellettem a földre. A közelségétől megint vágtázni kezdett a szívem.

– Igen – felelte. – Ha Tony megcsókol.

Ezen meglepődtem.

– Gondolom, szigorúan neki kell kezdeményezni a csókot, nem pedig nekem – mosolyogtam.

– Így van.

– Akkor ez kizárt, hogy megtörténjen.

– Én nem lennék ebben olyan biztos.

A hangja megint furcsán hűvös volt. Eszembe jutott, amit Kayla mondott a suliban egy reggel: hogy Sebastien talán féltékeny. A gondolatra egy kis izgalom bizsergetett meg.

– Szerintem a Szolga megint megszállta Tonyt, ezért próbál közeledni – mondtam felkönyökölve. A fejünk egy magasságba került. – Tényleg nem ártana ellenőrizni, hogy így van-e.

– Jól van, meg fogom próbálni – vont vállat.

– Mi van akkor, ha tényleg megszállta Tonyt, és erőszakkal megcsókol? Akkor is visszatérnek az érzéseim?

– Nem, akkor nem történik semmi. Az igazi Tony kell, hogy megcsókoljon.

Visszaemlékeztem, hogy annak idején Victoria csókolta meg Cedricet, nem fordítva. Az is lehet, hogy a Szolga csak kitalálta, hogy Cedric szerelmes, Sebastien pedig nem akart vitába bonyolódni vele, miközben a Szolga épp fegyvert szegezett ránk. Arra jutottam, hogy a Szolga állításait jobb nem készpénznek venni. Az a szenvedélyes csók fakadhatott egyszerű testi vágyból is. Attól még örültem, hogy megtette.

– Ez azért megnyugtat.

– Engem nem – felelte alig hallhatóan.

A szemébe néztem: egy kis szomorú csillogást fedeztem fel benne.

– Sokkal jobb nekem nélküle. Soha többé nem akarnék már vele lenni – mondtam.

– Ezt csak hiszed – hajolt közelebb.

– Nem csak hiszem – simítottam meg a haját.

A homlokát sóhajtva a homlokomnak támasztotta, így az ajkunkat csak pár centi választotta el egymástól. Aztán már csak pár milliméter. Éreztem mentolos fogkrém illatú, forró leheletét. Még soha semmire nem vágytam annyira, mint arra, hogy megcsókoljon.

Aztán lassan elhúzódott, felállt, és visszament az ágyába. Miért is gondoltam, hogy meg fog csókolni? Hülyének éreztem magamat hirtelen. Egy darabig egyikünk sem szólalt meg.

– A Szolga tényleg a legjobb barátod volt? – kérdeztem fojtottan. A textilsuhogások megálltak egy pillanatra, mintha megdermedt volna a kérdéstől.

– Igen – felelte végül egyszerűen.

– És kibékülnél, hogyha lehetne?

– Nem.

– Miért nem?

– Nem vagyok képes elfelejteni őt, mert túl sok emlék köt össze minket, de ettől függetlenül sem békülnék ki vele. Úgy tartom, hogy aki menni akar, az menjen.

– De hát elrabolták, nem ő akart menni.

– Ő maga lépett a hurokba. Szabad akaratából tette, és nagyon jól tudta, mit csinál.

– Micsoda? – hördültem föl.

– Hosszú időn át figyelte, mi megy a Földön, és a ködfelhő megszállottja lett. Folyton csak róla beszélt, teóriákat gyártott, az univerzum legkülönlegesebb jelenségének tartotta. Meg akarta ismerni, megfejteni, az uralma alá hajtani. Azt gondolta, neki majd sikerül. De ehelyett a rabszolgája lett – mondta keserűen. – Ezért léptem bele én is egy hurokba.

– Tessék? – néztem nagyot. – Te is szándékosan tetted?

– Igen.

– Azért csináltad, hogy megmentsd?

– Ő nem akarja, hogy megmentsék. A ködfelhőnek szentelte magát. Én ezt az emberiségért tettem. Tudtam, hogy én vagyok az egyetlen, aki meg tudja őt állítani.

Egy pillanatig levegőt sem kaptam.

– Hogy tud egy angyal ekkora pálforduláson keresztülmenni, mint ő? – kérdeztem kiszáradt szájjal.

– A köd még távolról is megmérgezte az elméjét.

– Sajnálom, hogy elvesztetted a legjobb barátodat.

– Én is – felelte fojtottan, és megint ránk borult a csend. – Most aludjunk, holnap megint korán kell kelnünk. Jó éjt – köszönt el végül, jelezve, hogy erről nem kíván többet beszélni, és a fal felé fordult.

– Jó éjt – mondtam a hátának, de még sokáig nem tudtam álomba merülni, csak a szavai jártak a fejemben.