Másnap reggel korán érkeztem meg a suliba. Nem így terveztem, de talán az hajtott, hogy elmesélhessem az álmomat Sebastiennek, mivel hosszú idő után végre megint álmodtam valamit. Habár ő rendszerint az elsők közt szokott megjönni, most, amikor kellett volna, még sehol sem volt. Letettem a cuccomat, és kimentem az udvarra, hogy ott várjam meg, mert a diákoknak mindig a pályák mellett kellett elhaladnia, hogy a termekhez jussanak. Úgy gondoltam, az udvar egy félreeső zuga jobb hely lesz egy ilyen megbeszéléshez, mint a zajos és zsúfolt osztályterem.

Sebastien még váratott magára, ellenben nemsokára Kayla bukkant föl a bejáratban. Látszólag magabiztosan lépkedett, de az, ahogy elfehéredett ujjakkal markolta a táskája pántját elárulta az idegességét. Nem is csodáltam, hogy ideges: az ebédlőben történt jelenet óta először volt iskolában. Amikor megpillantottam, nem tudtam egyből megállapítani, mi változott meg rajta, csak hogy valami más lett. Aztán rájöttem: az egyöntetű fekete ruhái mellett egy kis lila színű övet is viselt.

– Szia – köszönt egy halvány mosollyal, amikor észrevett a padok melletti fűzfák alatt ácsorogni, és odajött hozzám.

– Szia – köszöntem én is. – Hogy vagy?

– Kösz, jól. Igazából már akkor jól voltam, amikor felébredtem a kómából, de csak most engedték meg, hogy suliba jöjjek – felelte, de ezért a késedelemért talán nem is haragudott annyira.

– Menő ez az öv – mutattam a rendhagyó ruhadarabra. – Hogyhogy nem fekete?

– Nem is tudom – vont vállat. – Ma reggel úgy ébredtem, hogy talán egy kicsivel többet is megmutathatnék magamból. Például, hogy szeretem a lila színt.

– Jól áll.

– Kösz – mosolygott félszegen.

Továbbra is úgy gondoltam, az a legjobb, ha nem mondom el neki, hogy valójában Adelával beszélt a legutóbb és nem velem, nehogy a baki miatt ez a kevés önbizalma is elpárologjon.

– Örülök, hogy visszajöttél a suliba.

– Nem volt egyszerű – dőlt a vállával a fának.

– Sejtem.

– Úgy voltam vele, hogy ezt a pár hónapot már csak kihúzom valahogy. Nehogy már egy kis senki miatt kelljen bujkálnom, aki még csak a saját arcát sem meri vállalni.

– Azóta sem derült még ki, hogy ki lehet Honeybee.

– Tudod, mit? Az az igazság, hogy engem már nem is érdekel. Eddig úgy gondoltam, hogy minket pellengérez ki, tesz nevetségessé, de valójában csak saját magát mutatja be. Aki képes így gúnyolódni másokon, az csak egy éretlen kis hülyegyerek lehet.

– Ez azt jelenti, hogy többé már nem félsz a hozzá hasonlóktól?

– Dehogynem – húzta el a száját. – A félelem zsigerből jön, nem lehet csak úgy akarattal kiirtani. Amikor most beléptem a suli kapuján, akkor is be voltam tojva. De már tudom valamennyire kezelni.

– Mi az, ami segített?

– Az, hogy rájöttem, leginkább a haláltól félünk; ha kiröhög, mondjuk, egy fél iskola, az is valahol megsemmisülés. Én viszont már meghaltam, és vissza is jöttem a halálból, a legrosszabbon tehát túl vagyok. Így nyugodtan kinyújthatom a középső ujjamat azoknak, akik bármilyen módon meg akarnak semmisíteni.

Elmosolyodtam, és elmondhatatlanul büszke voltam az én legjobb barátnőmre.

– A rossz dolgokban néha van valami jó is – folytatta. – Ebben például még az is, hogy anyám megváltozott. Azt mondta, rájött milyen pocsék lenne az élete magányosan, nélkülem, és hogy türelmesebb is lehetett volna velem. El tudod ezt képzelni?

– Örülök, hogy javult a viszonyotok. Még ha ehhez az is kellett, hogy felismerje, nem olyan magától értetődő, hogy vagy neki.

– De neked sem volt könnyű az utóbbi pár hét. Például megtudni, hogy örökbe fogadtak. Én kikészültem volna.

– Egy kis időre be is fordultam – vallottam be.

– És komolyan van egy ikertesód? Teljesen egyformák vagytok, meg minden?

– Még annál is egyformábbak – mondtam, de innentől inkább becipzáraztam a számat.

Ekkor megjelent a kapuban Sebastien, és kiszúrva engem a fák alatt odakanyarodott hozzánk.

– Sziasztok – köszönt. Kayla csak biccentett.

– Szia. Figyelj, hírem van. Megint álmodtam valamit – jelentettem be izgatottan Sebastiennek.

– Ezt ne most beszéljük meg – felelte.

– Úgy érted, ne én előttem? – kérdezte Kayla kihívóan.

– Nos, igen, úgy – nézett rá Sebastien félig lehunyt pillái alól.

– Márpedig innentől testközelből akarom nyomon követni az eseményeket.

– Sajnálom, ebből jobb, ha kimaradsz.

– Segíthetnék nektek.

– Mégis miben?

– Ha jól értelmeztem, a múltkor is elég jól hasznomat vettétek – vágott vissza Kayla.

– Nélküled is boldogultunk volna.

Kayla szeme nagyra tágult.

– Micsoda egy hálátlan seggfej vagy!

– Légyszi, ne veszekedjetek – próbáltam csitítani őket, de hiába.

– Sajnálom, ha így érzed, de fogalmam sincs, miben tudnál te segíteni...

– A múltkor sem volt fogalmad, aztán láss csodát.

– Most viszont ki fogsz maradni ebből, és kész, erről nem nyitok vitát – jelentette ki Sebastien kategorikusan.

– Nekem te nem parancsolgatsz! – emelte fel Kayla a mutatóujját. – Már akkor sem tudtál nekem semmit megtiltani, amikor még Betsynek hívtak.

– Úgy értesültem, hogy nemrég még nem hittél semmilyen ezoterikus dologban. Most hirtelen mégis úgy érzed, te voltál Betsy?

– Ha az embert megszállja egy démon, aztán feltámasztják a halálból, az kicsit megváltoztathatja a világnézetét. Azon kívül nem kell semmit sem elhinnem: emlékeim is vannak. Tudom, milyen volt például megszállva lenni.

Ezt még nem is említettem Sebastiennek, és most vetett felém egy „ezért még számolunk" tekintetet. Nem gondoltam, hogy fontos lehet ez az információ.

– Szerintem ártani nem árthat, ha ő is hallja, mit álmodtam – szóltam közbe. – Már úgyis mindent tud.

– Ez az, már nyakig benne vagyok, olyan mindegy, ha ezután is benne leszek. Vagy mi a legrosszabb, ami velem történhet? Meghalok? – tárta szét a karját Kayla.

Sebastien csak hallatott egy mérges fújást, és felém fordult.

– Mit álmodtál? – kérdezte, mire elmeséltem neki azt a furcsa álmot, amiben egy Jane nevű lány egy futurisztikus környezetben átváltoztat egy gépmacskát emberré. Sebastienre rá volt írva, hogy fogalma sincs, mit gondoljon.

– Azt hittem, a nyakékkel lesz kapcsolatos az álmod – felelte kissé csalódottan.

– Valamilyen szinten az is. Selené is az ügy része.

– Szerinted őróla szól az álom?

– Igen! Szerintem szimbolikusan kell értelmezni. Biztos, hogy megálmodtam, hol van a visszaváltoztató varázsige.

– Éspedig?

– Európában, egészen pontosan Andorrában. Még a konkrét helyet is tudom. Ha odamennénk...

– Sorinne, megértem, hogy segíteni akarsz Selenének, de nem az ő visszaváltoztatása a legfontosabb.

– Selené visszaváltoztatása igenis fontos, nehogy reinkarnálódva megint a testvériségnél kössön ki – fontam össze mérgesen a karomat. – De ha nélkülözhető lenne, akkor is segítenék rajta.

Sebastien hosszút sóhajtott.

– Akkor most el kell utaznunk Európába?

– Még mindig könnyebb, mint betörni a testvériség legújabb, és minden bizonnyal extra védelemmel felspécizett bunkerébe. Legalábbis én Európával kezdeném. Ha nem jön össze, még mindig betörhetünk utána a testvériséghez – nevettem sötéten.

– Ez nem olyan vicces.

– A helyzet annyira katasztrofális, hogy már csak nevetni tudok rajta.

– El tudsz egyáltalán szabadulni otthonról? Vagy hogy akarod ezt megoldani?

Itt egy kicsit megcsappant a lendületem.

– Nos, ez tényleg nem lesz egyszerű – ismertem el. – Amikor a múltkor kiharcoltam, hogy ne kelljen a szüleimmel elutaznom, mert a grimoár keresésével voltunk elfoglalva, azt adtam be nekik, hogy az érettségi miatt akarok itthon maradni. Most aztán kissé érdekes lesz, hogy hirtelen mégiscsak el akarok utazni valahova. Teljesen egyértelmű lesz, hogy nem az érettségi miatt aggódtam.

– Szerintem ez már rég leesett nekik. Nincs más megoldás, tényleg el kell játszanunk a szerelmespárt.

Kayla hallatott egy kis meglepett nevetést.

– A mit? – kérdeztem, és éreztem, hogy forróság önti el az arcomat a gondolatra. – És miért ez a megoldás?

– Említetted, hogy azt gyanítják, együtt vagyunk, és hogy ennek örülnek, mert azt remélik, az új szerelem feledteti a Tonyban való csalódásodat. Erre kellene alapozni. Mondjuk, születésnapomra meg akarsz lepni egy hétvégi úttal, mert mindig is vágytam látni Andorrát, vagy valami ilyesmi. Bűntudatból úgyis rábólintanak.

– Amióta felfedeztem, hogy örökbe fogadtak, tényleg kicsit többet engednek meg. Bánják, hogy nem előbb mondták el, én viszont nem akarom kihasználni a bűntudatukat.

– Márpedig muszáj lesz.

– Ha nem tudnám, hogy angyal vagy, inkább ördögnek tippelnélek. Várjunk csak, lehet, hogy egyenesen te vagy a Sátán? – élcelődött Kayla.

Sebastien vetett felé egy lapos pillantást.

– Sajnálom, hogy nem tudom hozni a sztereotípiát.

– Éppen hogy nagyon is hozod.

– És te hogy fogod beadni a szüleidnek, hogy nem az érettségire tanulsz, hanem keresztül akarod utazni a fél világot? – kérdeztem Sebastient.

– Egyelőre még mindig tart az örömük, hogy a baleset után életben maradtam. Ők is engedékenyebbek most a szokásosnál.

– De akkor is el kell ismerned, hogy felettébb gyanús lesz a dolog. Főleg Sebastien múltjával. Tutira azt hiszik majd, hogy valami rosszban sántikálsz.

– Ezért kell minél hihetőbben játszanunk, hogy ilyen még csak fel se merüljön bennük.

– Azért túlzásba nem kell vinni – szólt közbe Kayla kijózanítóan.

– Mikor csináljuk? – kérdeztem és igyekeztem elnyomni a gyomrom környékére költöző indokolatlan izgalmat.

– Azt javaslom, tudjuk le minél hamarabb. Legyen egy családi ebéd szombaton, egy másik meg vasárnap, és utazzunk a rákövetkező hétvégén.

– Rendben – bólintottam. A gondolatra, hogy el kell játszanom Sebastiennel a szerelmespárt, őrült módon meglódult a szívverésem, bár fogalmam sem volt, ki engedte meg neki.

Közben elhaladt mellettünk Tony. Amikor megpillantott engem, hosszú másodpercekig fogva tartotta a tekintetemet, majd Sebastienre nézett, és egyből elfordult. Ezt Sebastien is észrevette, és sötéten követte őt a szemével, míg be nem ment az épületbe.

– Jó lesz, ha odafigyelünk rá – mormogta, és mivel becsengettek, ő is követte.

– Szerintem csak féltékeny – suttogta Kayla.

– Tony? – kérdeztem meglepve.

– Dehogy – rázta a fejét. – Sebastien – mosolygott mindentudóan.

Furcsa, és kissé szomorú érzés volt, hogy a legelső fiú, akit bemutatni készülök a szüleimnek, valójában csak egy kamupasi. Amikor még azt hittem, alakul valami Tonyval, azt reméltem, egyszer majd ő lesz az, akit úgy mutathatok be a szüleimnek, mint a barátomat. Bár a szomorúság nem annyira annak szólt, hogy elvesztettem Tonyt, hiszen az iránta érzett vonzalmam helyén már csak üresség tátongott; ez a szomorúság inkább az őszintétlenség miatt támadt. Akár jogosnak is tarthattam volna, hogy most füllentek, hiszen ők sem voltak őszinték az örökbefogadással kapcsolatban, de attól még, hogy ők hazugok, nekem nem kellett annak lennem. Mégis az lettem.

Szombaton pontban tizenkettőkor megszólalt a csengőnk.

– Kinyitom! – kiáltottam oda a szüleimnek, és az ajtóhoz léptem. Addigra már alaposan kikészült a gyomrom az idegességtől, hogy mit szólnak majd Sebastienhez, hogyan fog elsülni ez az ebéd, megengedik-e majd, hogy elutazzunk, és ha nem, akkor mégis hogyan segítünk Selenének.

Amikor ajtót nyitottam, Sebastien állt ott jólfésülten, elegáns ruhákban, udvariasan mosolyogva, és egy virágcsokor volt a kezében. Igazából a csokor mindössze egyetlen szál virágból vagy miből állt; egy olyan növényszerűségből, amihez még csak hasonlót sem láttam, és a nevét sem tudtam. Élénk, piros-fehér színekben pompázott, és a kinézete már-már absztrakt volt, mintha csak valami felkapott posztmodern festő álmodta volna meg. Meglepően és szokatlanul nézett ki, de mindenekelőtt drágának. Illett Sebastienhez.

Az összkép is valahogy annyira szürreális volt, ahogy ott áll a házunk előtt egy ilyennel a kezében, hogy elnevettem magam.

– Ne is mondd – szólalt meg egy sértődött fintorra cserélve a bájmosolyt, ami eredetileg egyértelműen a szüleimnek szólt, és belépett mellettem.

– Miért, eddig teljesen jó vagy – feleltem halkan, miután sikerült leküzdenem a nevethetnékem. – Szerencsére a szüleim amúgy is pozitívan állnak hozzád.

Sebastien kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Tudod, az örökbefogadásos dolog, meg a Tonyval való szakítás miatt eléggé be voltam fordulva, ők pedig azt látják, hogy amióta veled vagyok, kilábaltam a letargiából. Ebben mondjuk, van is valami, mert mióta lesmároltál, tényleg nem érdekel többé Tony.

Sebastien enyhén elvörösödött. Szemlátomást nem tetszett neki, ha felhoztam előtte azt a csókot. Mintha megbánta volna. Vagy pont, hogy nem bánta eléggé, és épp emiatt szégyenkezne.

– Úgyhogy itt is hihetően kell játszani, nem szeretném, ha csalódnának – folytattam.

– Ne aggódj, olyan hiteles leszek, hogy fel sem merül majd bennük, hogy az egész csak színjáték – felelte erre Sebastien magabiztosan, én pedig nyeltem egyet.

– Sorinne azt mesélte, ezelőtt a Sevenoaksba jártál. Úgy hallottam, az egy nagyon jó magániskola. Miért is váltottál a Greenlane-re? – kérdezte apa tíz perccel később a szépen terített ebédlőasztalnál ülve olyan lazán, mintha csak azt tudakolta volna, hol van a fűnyíró, nem pedig egy újabb kínos kérdést szegezne szegény Sebastiennek. Persze néhányszor már találkoztak vele korábban is, de csak mint osztálytársamat ismerték. Habár erősen gyanakodtak, hogy más is van köztünk, és most egyfajta „tudtam én" jellegű kifejezés ült az arcukon. A látogatás örömére anya kitakarította az egész házat, és steak-et sütött.

– Nos, az igazság az, hogy valóban kimagasló az oktatás a Sevenoaksban, de a követelmény is az. Ami itt a Greenlane-ben ötöst ér, az ott csak hármast. Ha az orvosira szeretnék bekerülni, nem mindegy, milyen osztályzatokat viszek.

Apa meglepetten felvonta a szemöldökét.

– Valóban az orvosira készülsz?

– Igen, Mr. Mallory.

– Ez elismerésre méltó. Remélem, sikerül bekerülnöd.

– Köszönöm, én is remélem – mosolygott Sebastien szerényen.

– Miután Sorinne-nak véget ért a kapcsolata Anthonyval, elég hamar öm... egymásra találtatok.

Kis híján elnevettem magam azon, hogy apa mennyire próbál korrektül fogalmazni.

– Nos, valóban nem sok idő telt el a szakítása és aközött, hogy összejöttünk; mindössze három hét. De legszívesebben már akkor összejöttem volna vele, amikor év elején megismertem őt, csak akkor még Anthony volt képben. Kénytelen voltam várni. Vártam volna még tovább is, ha kell, de szerencsére nem volt rá szükség.

Apának szemlátomást tetszett, ahogy Sebastien beszél, mert az arcán lassan valamiféle helyeslés derengett fel a korábbi szigorúság helyén. Még az is felötlött bennem, hogy lehet, jobban örülne, ha inkább egy ilyen ambiciózus, korrekt, magabiztos gyereke van, mint Sebastien, nem egy olyan furcsa művészlélek, mint én. A végén attól kezdtem tartani, hogy legjobb haverok lesznek.

– Azt hiszem, senki előtt sem titok, hogy Sorinne megsínylette az Anthonyval való kapcsolata végét. Remélem, te tudod, mit akarsz, és nem fogsz összevissza csapongani.

– Természetesen tudom. Sorinne-t akarom – felelte Sebastien magától értetődően.

– Na, álljunk már meg – szóltam közbe. – Oké, hogy együtt járunk, de még alig pár hete ismerjük egymást, nem kell hűségesküt kicsikarni belőle.

– Engem csak érdekel, hogy mik a tervei – pillantott rám apa. – Az talán csak nem baj?

– Persze, hogy nem baj – mondta anya. – Ugye, kicsim? – nézett rám.

– Nem, egyáltalán nem baj – feleltem elnyomva egy sóhajt, és eszembe jutott, hogy a lényegről még nem is beszéltünk. – Öm... azt is el akartam ma nektek mondani, hogy... szóval... szeretnénk elutazni Sebastiennel a hétvégén.

– Hová akartok menni? – kérdezte apa fel sem nézve a steak-jéből.

– Nos... Andorrába.

Kellett pár másodperc, mire apa felfogta a hallottakat. Amint ez megtörtént, rám meredt, és szorosan összevonta a szemöldökét.

– Hogy hová? Miért pont az Isten háta mögé kell mennetek?

– Nincs olyan messze, Franciaország és Spanyolország közt van, repülővel csak pár óra. És azért akarunk pont oda menni, mert Sebastien már régóta szerette volna látni azt az országot.

– Nem ér rá nyáron?

– Most lesz a születésnapja, és ezt az utat szeretném neki ajándékba adni.

– Sebastien bármikor itt alhat, nem szükséges ezért elutaznotok – szólalt meg anya olyan arccal, mintha meg lenne róla győződve, hogy átlát rajtam, és valahogy nyilvánvaló lenne számára, hogy csak nyugodt körülmények közt le akarok feküdni Sebastiennel.

– Tudom, és köszönjük, de nem erről van szó. Mi tényleg el akarunk utazni.

Anya összecsücsörítette a száját egy „most már semmit sem értek" stílusban.

– Most, az érettségire való hajtás közepén? – kérdezte apa. – Legalábbis a párizsi út alól ezzel az ürüggyel húztad ki magadat.

Sejtettem, hogy ezt nem fogja kihagyni, szinte már vártam is, hogy felhozza.

– Az egy teljes hét volt, ez meg csak egy hétvége lenne. Nem lesznek kihagyott sulinapok, amiket be kell majd pótolni.

– A hétvégéken akkor is tanulni szoktál.

– Majd elvisszük a könyveket.

Apa erre úgy nézett rám, mintha azt mondta volna: „na, arra kíváncsi leszek".

– Ahogy az előbb is mondtad, még alig ismeritek egymást. Egy ilyen friss kapcsolatban kicsit korainak tűnik egy ekkora utazás.

– Mindketten felnőttek vagyunk, és én komolyan gondolom Sorinne-nal akkor is, ha nem járunk együtt még hosszú ideje – mondta Sebastien olyan elszántan, hogy tátva maradt a szám, és közben megfogta a kezemet, amitől a lélegzetem is elállt. Arra gondoltam, milyen lenne, ha ez nem színjáték volna, hanem igazi, és valami megsajdult a mellkasomban. – De ha ez az utazás gondot okoz önöknek, megértem. Egyébként is Sorinne ötlete volt – mosolygott elengedve a kezemet. Erre kitágult az orrlyukam, és elhatároztam, hogy ezért még megcsapkodom, akár sikerül elutaznunk, akár nem.

Apa sóhajtott egy nagyot.

– Van még egy fel nem használt utazási utalványom, menjetek azzal – mondta végül.

– Majdnem megszívtuk tegnap. Mi a fene volt ez a szöveg, hogy megérted, ha gondot okoz az utazás, meg különben is az én ötletem volt? – kértem számon Sebastient másnap, miközben őhozzájuk tartottunk a kocsijával.

– Én csak az igazat mondtam – mosolygott gonoszul.

– Te szemét – néztem rá hitetlenkedve. – Nem gondoltam, hogy szabotálni akarod az utat. Elvileg nekünk is érdekünk, hogy Selené nálunk változzon vissza.

– Fordított pszichológia – nézett rám egy „fájdalmasan értetlen vagy" arckifejezéssel. – Apád rá volt fixálódva, hogy mindenben ellentmondjon, ezt használtam ki. Borítékolható volt, hogy ha hirtelen nem ragaszkodunk az utazáshoz, akkor annak is ellene lesz, vagyis célnál leszünk.

– Azért ez nem volt olyan biztos. Nagyot kockáztattál.

– Ez volt az egyetlen esély – vont vállat.

Amikor megérkeztünk a házuk elé, és felnéztem rá, alaposan meglepődtem.

– Mi az? – kérdezte Sebastien, mert valószínűleg a szám is tátva maradt.

– Valahogy egyáltalán nem így képzeltem el a házatokat.

– Milyennek képzelted?

– Hát, valami ultramodern, méregdrága kinézetű luxushodálynak. Ezzel szemben ez... egy nagymami mesebeli hétvégi háza.

Egy kerti törpés konyhakerttel körülvett, piros cserepes házikó előtt álltunk, ami olyan cuki volt, hogy akár mézeskalácsból is lehetett volna az ajtódíszekkel meg csipkés-masnis függönyökkel.

Sebastien elmosolyodott.

– Látnád csak belülről. De miből gondoltad, hogy luxushodályban élek?

– Mondjuk az alapján, amit a szobádból láttam Skype-on. Meg állítólag gazdag vagy, orvosok a szüleid, vagy mit is mondtál. Valamiért azt hittem, plasztikai sebészek.

Sebastien megint elvigyorodott.

– Gyerekorvosok. De amúgy tényleg gazdagok vagyunk.

Megforgattam a szememet.

Ekkor egy gyönyörű, fényes szőrű skót juhász kutya kocogott ki elénk.

– Szia, Linda! Kijöttél üdvözölni? – vakargatta meg Sebastien a füle tövét, mire a kutya megnyalta a kezét. Engem viszont csak gyanakodva méregetett.

– Nem vette észre, hogy a baleset után másvalaki jött vissza a kórházból? – kérdeztem halkan. – Az állatok állítólag megérzik az ilyesmit.

– De igen, idegenként kezelt. Mondjuk az is voltam. De megoldottam.

– Hogyan?

– Fél kiló prágai sonkával.

– Gondolhattam volna – mormogtam.

Amikor beléptünk az ajtón, Sebastien megfogta a kezemet, és az ujjait is az enyémek közé fűzte. Minden bőrsejtem végigborzongott, és egy pillanatra levegőt venni is elfelejtettem.

– Minden rendben? – kérdezte Sebastien. Ismét meg kellett állapítanom, mennyire figyeli minden rezdülésemet.

– Persze. Csak egy hangyányit félek – mondtam, és ezzel nem is hazudtam nagyot.

– Nem kell félned. Anyám azóta imád téged, hogy a telefonban beszéltetek – mosolygott gonoszul, és maga után húzott. Félelmetes volt, mennyire jól áll neki ez a kis gonosz mosoly a szája sarkában. És az is, hogy miért érdekel engem Sebastien szája sarka.

– Kellett nekem felvennem azt az átkozott telefont – morogtam.

A házba belépve Sebastien szülei egyből tárt karokkal üdvözöltek, és az anyukája bordarecsegtető ölelésbe is zárt.

– Szia, Sorinne, már olyan rég szerettünk volna megismerni, kerülj beljebb! – mosolygott szélesen.

Az anyján kapucnis felső volt, melegítő és strandpapucs, szőke haját pedig egyszerű lófarokba kötötte, az apja pedig, aki fél fejjel alacsonyabb volt nála, szintén laza otthoni ruhát viselt. Örültem, hogy nem öltöztek ki és tették ezt az egész látogatást feszélyezetté.

A szülők egyből a konyhába tereltek minket. A hely zsúfolt hatást keltett: a párkány és még jó pár polc tele volt cserepes növényekkel, tároló üvegekkel, müzlis dobozokkal, fűszerekkel, illatgyertyákkal, a többi szabad felületet pedig ellepték a könyvek, de még a sminkcuccok is. Kaotikusnak, de ennek ellenére otthonosnak hatott.

– Ne haragudjatok, hogy nem főztem, apáddal mindketten ügyeltünk a kórházban. Vettem viszont kínait, amivel szerintem még jobban is járunk, nem igaz? – nevetett Sebastien anyja, miközben kipakolt pár dobozt az asztalra.

– Én szeretem a főztödet – mosolygott az apja, és hátulról átölelte.

– Persze, hogy szereted, te még kenyéren és parizeren is képes lennél megélni, ahhoz képest az a rántotta meg meleg szendvics, amit néha összeütök, kész lakoma. Kirakjam tányérokra, vagy inkább átélnétek az autentikus kínaikaja-élményt? – fordult aztán felénk az asszony.

– Kicsit sem egyértelmű az utalás – jegyezte meg Sebastien.

– Mire utalgattam én?

– Hogy nem akarsz mosogatni.

– Én csak vigyázni akarok a környezetre, nem fogyasztom feleslegesen a vizet meg a mosogatószert. Környezettudatos anyád vagyok – mondta Mrs. Arden fennhangon, mire mindenki elnevette magát. – Melyiket szereted jobban, kis drágám, a rizst vagy a pirított tésztát? – kérdezte tőlem.

– Nekem igazából mindegy.

– Akkor kapsz mindkettőből – felelte, és az egyik dobozba csoportosította az ételt. – Tessék, itt az ebéded, jó étvágyat! – nyomta a kezembe egy műanyag villával együtt, miután befejezte a műveletet.

– Köszönöm.

– Told be gyorsan, ki ne hűljön. Hát te meg mit keresel itt? – kiáltott egy nagyot, amitől összerezzentem. Mint rájöttem, a kutya somfordált be a konyhába, és felágaskodott az asztalhoz. – Linda Calliope Balderstone, hagyod békén azt a dobozt? Az anyád úristenit! Hát nem megnyalta?

– Ez mind a neve? – kérdeztem.

– Igen, de anya csak akkor hívja a teljes nevén, hogyha haragszik rá – mondta Sebastien.

– Mintha érdekelné egy percig is. Amilyen szép, olyan rossz. Neked van állatod, Sorinne drágám?

– Apám meg is ölne.

– Ó, milyen kár. Pedig sok örömöt okoz egy háziállat.

– Ezt csak úgy mondja, mert egyébként rendszeresen azon veszekszünk, hogy Lindából lábtörlő legyen inkább, vagy faliszőnyeg – mondta Mr. Arden.

Épp tele volt a szám, amikor elkapott a nevetés, a tésztaszálak kilógtak a számból, a szememből potyogott a könny, és valószínűleg az egész arcom csupa maszat lehetett, mert amikor végül sikerült nem megfulladnom a kajától, és lenyeltem mindent, Sebastien megtörölgetett egy szalvétával. Aztán egy ujjal megsimította az arcomat. Végigborzongott a bőröm. Ha nem tudtam volna, hogy valószínűleg ez is a színjáték része, azt gondoltam volna, hogy a mozdulat egyenesen szeretetteli. Meglepve néztem rá.

– Kérsz valamit inni? – kérdezte.

– Ne fáradj, megvagyok, köszönöm.

– Egy mézes teát kérsz – bólintott erre, és felkelve a teafőzőhöz lépett.

– Olyan édesek vagytok együtt – áradozott az anyja a jelenetet látva. – Jó hatással van rád ez a Sorinne, már nem vagy olyan kis pöhkendi. – Sebastien nem reagált. – Én mindig is tudtam, hogy végül egy rendes lány mellett fogsz kikötni.

– Honnan? – nézett rá a férje.

– Ez olyan női megérzés. Amikor várandós voltam vele, akkor is megéreztem, hogy fiú lesz. Majd megmutatom a babakori fotóit – fordult felém.

– Anya, kérlek, ne...

– Csak nem gondoltad, hogy tényleg ilyesmire vetemednék?

– Majd azokat mutatja meg, ahol még szemüveges volt és fogszabályzós – hajolt közelebb Mr. Arden.

– Sebastien azt mesélte, hogy el akartok utazni a jövő héten. Ugye, nem szeszt akarsz csempészni, egyetlen gyermekem? – nézett a fiára az asszony.

– Nem, anya, Andorrában nincs szesztilalom.

– Akkor valami mást?

– Nem fogok csempészni semmit!

– Ajánlom is, mert ha elkapnak, én nem fogok utánad járkálni, hogy megkenjem a hatóságokat – rázta az ujját fenyegetően. – Ha leültetnek, akkor leülöd majd szépen a büntetésedet.

– Mi tényleg csak kettesben akarunk egy kicsit lenni Sorinne-nal.

– Nagyon remélem is, hogy csak szexelni fogtok, nem pedig csempészni!

– Óvszert vigyetek – szólalt meg az apja.

– Köszönöm, hogy megismerhettem a szüleidet – mondtam, amikor már a házunk előtt jártunk, és Sebastien leállította a kocsit. – Egy élmény volt. – Sebastien csak mosolygott. – Most már értem, miért szereted őket annyira. De az a gyanúm, hogy az igazi Sebastien inkább csak elviselte őket.

– Igen, így van. Idegesítették, és alig várta, hogy elköltözhessen otthonról.

– Kicsit azért beégettek.

– Az igazi Sebastien többet is megérdemelt volna.

– Ennyire problémás gyerek volt? – vontam föl a szemöldökömet.

– Már a törvénnyel is meggyűlt a baja. Anyám... vagyis Mrs. Arden nem véletlenül hozta fel a csempészős dolgot, még ha humorosan állította is be. Sebastientől kitelt volna az ilyesmi. Az ügyleteit és kapcsolatait elnézve esélyes, hogy előbb-utóbb tényleg börtönben kötött volna ki.

– Akárhogy is, az ő nevelésük.

– Kicsit valóban szabadjára engedték, de emellett rossz géneket is örökölt. A dédnagyapja egy kisstílű bűnöző volt.

– És akkor most azt hiszik, hogy az én hatásomra változtál jó irányba?

– Nos, igen. Azt már nehezebben venné be a gyomruk, hogy a fiuk valójában meghalt, és a testében most már egy vadidegen lakik.

– Az élet furcsa fintora, hogy fogalmuk sincs róla, hogy meghalt a fiuk. Ellenben kaptak helyette valakit, aki jobban megbecsüli őket – néztem rá komolyan.

Sebastien arcán egy kis rózsaszín pír tűnt fel.

– A sorsuk szerint most gyászolniuk kellene.

– Tényleg van ilyen, hogy sors? – kérdeztem.

– Csak nagy vonalakban. A szabad akarat sok mindent felülír.

– Mint jelen esetben a te szabad akaratod.

– Igen – húzta el a száját. – De ami késik, nem múlik.

Nem akartam belegondolni, mi minden rejtőzhet e mögött a mondat mögött, ezért inkább elköszöntem, és kiszálltam az autóból.