Miután hazaértem a munkából, és unalmamban a Facebookot kezdtem böngészni, a hírfolyamomban megjelenő bejegyzés láttán leesett az állam.

„Sziasztok, drágáim!

Ma észbontó híreket hoztam nektek. Igen, még a múltkoriaknál is észbontóbbakat. Csapjunk is bele!

Nemrég megtudtam, hogy aki azokat a cuki rúzsos szájnyomokat hagyja a női mosdók tükrein, nem más, mint a másodikos Carolina Ferguson. Kedves Carolina, ha valaki, akkor én igazán értékelem a modern művészeteket, de azt ugye tudod, hogy a takarítónő ugyanazzal a ronggyal törli a tükröket, mint a vécéülőkéket?

Még jobb: pénteken tanítás után egy csattanás szűrődött ki ugrifülesünk, akarom mondani Ioan Abrahamson tanárijából, minekutána Miss Stephens feldúltan rohant ki onnan. Csak nem pofon csattant odabent? És vajon mi okból? Szeretnétek, hogy kiderítsem? Hát persze, hogy szeretnétek. Ígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek az ügy érdekében.

Más: Kayla Martin, akit már egy ideje nem láttunk az iskolában, a hétvégén kórházba került. Állítólag kómában fekszik, de hogy mi történt vele, az rejtély. Annyi viszont biztos, hogy előtte többen látták, amint mosóport szórt a Trafalgar tér egyik szökőkútjának medencéjébe. Vajon összefügg ezek közül valamelyik a Sorinne Malloryhoz fűződő reménytelen szerelmével? Ne aggódjatok, ezt is kiderítem.

Apropó, Sorinne Mallory. Muszáj feltennem nektek egy találós kérdést. Így hangzik: ha Sorinne-ból egyszer csak kettő lenne, miből jönnétek rá, melyik az igazi? Kommentben várom a tippjeiteket.

A legérdekesebbet pedig a végére hagytam. Nem tudom, mi lehet a levegőben, de képzeljétek, Emily Pemberton is kórházba került, ám ő a pszichiátriára. Szegény, unalmas lehet neki ott bezárva tévé, telefon és internet nélkül. De mi miatt kerülhetett be? Fogadjunk, arra is kíváncsiak vagytok, mit tudtam meg róla nemrég. A madarak azt csiripelték, hogy nem magától távozott előző iskolájából, a St. James Katolikus gimnáziumból, hanem eltanácsolták. Mégpedig azért, mert zaklatott és nemi erőszakkal vádolt egy paptanárt, aki – noha kiderült, hogy ártatlan volt – végül a meghurcoltatás miatti szégyenében öngyilkos lett. Hm, pedig milyen szende, aranyos lánynak tűnt ez az Emily.

Mára ennyi lenne, szépségeim, hamarosan találkozunk!

U.i.: Tudom, sokan szeretnétek kideríteni, ki vagyok, és honnan tudok ennyi mindent. Nekik azt üzenem: olyasvalaki írja ezeket a sorokat, akire nem is gondolnátok."

Pár pillanatig levegőt sem kaptam. Ez a Honeybee mindenről tud: Kayláról, Emilyről, és a talányos kérdése arra utalt, hogy valószínűleg még az ikertestvéremről is. A kilétéről most már elképzelésem sem volt, egyszerűen megtippelni sem tudtam, ki lehet, és hogyan szerezheti az értesüléseit, de azt biztosan éreztem, hogy valami célja van ezekkel a bejegyzésekkel, és hogy ez a cél nem pusztán a diákok szórakoztatása. Nyomasztó súly telepedett a mellkasomra, és rossz előérzetem támadt.

Rajzszakkörre már egy ideje nem mentem. Nem voltam képes Mr. Pembertonnal beszélni, akármennyire is rágta a fülemet Sebastien. Ő közben mindenről beszámolt Mr. Pembertonnak, aki nagyon várta a látogatásomat. Várhatta. Tanárom jól tudta, kicsoda Emily és mit tett a múltban, mégis képes volt elnézni, hogy egy osztályba kerüljön velem. Ezzel nem csak engem sodort veszélybe, hanem az ügyet is. Úgy éreztem, ez megbocsáthatatlan. Egyrészt kíváncsi lettem volna a magyarázatára, másrészt viszont féltem, ha meglátom, olyan kifejezéseket fogok a fejéhez vágni, amikre nem leszek büszke.

Azon kívül feleslegesnek is éreztem beülni a szakkörre: kizártnak tartottam, hogy Jamison üres helyét nézve egy percig is tudnék a rajzolásra koncentrálni. Vártam, hátha lecsillapodik bennem az indulat és a bánat, mondjuk, egy hét alatt, de mivel ez nem történt meg, arra jutottam, hogy nem kellene feláldoznom a felvételimet a harag oltárán, ezért végül erőt vettem magamon, és elmentem.

Amikor megérkeztem, Mr. Pemberton arcára örömteli meglepetés ült ki, de egész órán egy pillantásra sem méltattam. Úgy tettem, mintha serényen dolgoznék, holott alig fogtam fel, mit magyaráz, és az égvilágon semmire sem haladtam, mert állandóan csak az járt az eszemben, miket titkolt el, és fojtogatott a düh. A végére teljesen belezavarodtam, hogy mit kell csinálni, és ösztönösen fordultam volna Jamison felé, de amikor csak a hiányával szembesültem, elszorult a torkom.

Az óra végeztével támadt egy olyan gondolatom, hogy amikor a többség kiözönlik, én is eltűnök, mert már megbántam, hogy eljöttem. Aztán addig pakoltam, míg mindenki elment, Mr. Pemberton pedig egyszer csak ott állt mellettem. Össze is rezzentem, amikor észrevettem.

– Nem akartalak megijeszteni – kezdte. – Csak azt szerettem volna mondani, hogy örülök, amiért eljöttél.

– Maga mindenről tudott – szűrtem a fogaim közül rá sem nézve, csak tovább rendezgettem a mappámat teljesen feleslegesen, mivel ennél katonásabban már nem is állhattak volna benne a rajzok.

– Igen, tudtam – felelte. – És azt akartam, hogy te is mindenről tudj, de nem közölhettem semmit egyenesen. Ezért adományoztam Victoria Lombard arcképét a National Gallerynek.

– Ön volt a névtelen adományozó? – kérdeztem megdöbbenve, és akaratlanul is felpillantottam. Mr. Pemberton arcán mintha elmélyültek volna a ráncok, mióta utoljára láttam. Az Emilyvel történtek alaposan megviselhették. Szörnyű lehet, ha az ember egyetlen lánya egyszer csak elmegyógyintézetbe kerül. Akkor sem tudtam együttérezni vele.

– Igen, és ezért erősködtem, hogy látogasd meg a múzeumot. Reméltem, hogy elmész megnézni az új termet, és a kép látványa beindítja majd az emlékezetedet.

– Hogy került önhöz a kép?

Mr. Pemberton zsebre dugta a kezét.

– A tizenhetedik században a nagybátyádék halála után Isabel és a férje, Thomas Fenton örökölték a Dunham vagyont. Isabel szabadulni akart a festménytől, ezért megkértem, hogy adományozzák a Szent Etheldreda templomnak, ahol pap voltam. Nem nagyon hajlott rá. Szerény véleményem szerint meg szerette volna semmisíteni, de a férjéé volt a végső szó, és őt sikerült meggyőznöm. A lázadók utódai vigyáztak rá négyszáz évig a templom katakombájában, most pedig, mint névtelen adományozótól, megkapta tőlünk a múzeum. A legjobb helyre került.

– Emily volt Isabel, és maga tudta – sziszegtem.

– Igen. Azért fogadtam Emilyt csecsemőként örökbe, mert felismertem benne Isabelt. A kedvéért kiléptem a szerzetesrendből, amiben addig éltem, és tanítani kezdtem. Szigorú, erkölcsös nevelést szándékoztam adni neki, hogy eltérítsem a negatív hajlamaitól.

– Ha tudott róla mindent, azt is, hogy meg akart engem ölni, hogy engedhette, hogy egy osztályba kerüljön velem?

– Isabelnek járt még egy esély. Előbb-utóbb mindenképp a közeledbe került volna, akkor is, ha az eredeti iskolájában marad. Így, hogy nem emlékezett a múltjára, lehetőséget kapott arra, hogy összebarátkozzon veled, és rendbe hozzátok azt, ami annak idején elromlott köztetek.

– Szomorú, hogy a barátságát csak színlelte, és megint megpróbált megölni – mondtam gúnyos hangon.

Mr. Pemberton sóhajtott.

– Vannak, akik tanulnak a hibáikból, és kijavítják őket. Ők fejlődnek. Mások újra és újra elkövetik ugyanazokat a hibákat.

– Nagyon lazán kezelik ezt a dolgot – jegyeztem meg.

– Úgy gondolod? – nézett rám homlokráncolva.

– Igen, eldönthetnék, hogy mi a fontosabb, a karmikus felzárkóztatási programjuk, vagy a ködfelhő kiiktatása – vetettem oda.

– Mindkettő egyformán fontos. Az úrnak minden gyermeke fontos – tette hozzá. – Azok is, akik vétkeznek.

Csak legyintettem. Mr. Pemberton olyan kenetteljesen beszélt, mint egy vérbeli pap. Bár végül is valaha az volt.

– Emily azt mesélte, ön nem örült annak, hogy barátkozni kezdett velem. Akkor most hogy is van ez? Lehetőséget kapott, de maga nem akarta, hogy éljen vele? – tettem karba a kezemet.

Úgy éreztem, sarokba szorítottam, és kíváncsian vártam a válaszát.

– Először még hittem benne, hogy minden rendben lesz, de aztán láttam a valószínűségeket, hogy mi lehet ebből a barátkozásból. A baj valószínűsége egy idő után erősebb volt – felelte.

– Nagy volt a valószínűsége, hogy megint bántani fog, mégis megengedte, hogy egy osztályba kerüljünk? – kérdeztem felháborodva.

– Bíztam benne, hogy Sebastien melletted lesz, és megvéd majd, ha szükséges.

– Láttuk, milyen sikeres volt ebben – nevettem sötéten.

– Az Úr akarta, hogy így legyen, hát nem érted?

– Maga pedig megpróbálta lassítani a felém száguldó végzetet – bólogattam. – Legalábbis addig, amíg meg nem találjuk a nyakéket. Utána meg kit érdekel, mi lesz velem.

– Sorinne, kérlek, ne légy ilyen cinikus.

– Miért, nincs igazam? – kérdeztem, de mielőtt még válaszolhatott volna, újabb kérdést tettem fel. – Maga tudja, kik Adela és az én szüleim?

Mr. Pembertonon látszott, hogy szerette volna még folytatni az előző témát, de aztán meggondolhatta magát, mert kifújta a levegőt, és várt egy pillanatig.

– A Charing Cross kórház elé kihelyezett inkubátorban találtak rátok csecsemőkorotokban, de anyátok kiléte később lelepleződött – felelte végül. Feszülten várakoztam. – Tizenhét évesen esett teherbe, nem kívánt terhesség volt. Sikerült eltitkolnia a szülei elől, és otthon szült meg titeket, egyedül.

– Hogy tudott eltitkolni egy ikerterhességet?

– A szülei nem törődtek vele, bántalmazták, és alig tartózkodtak otthon. Anyátok jórészt a barátaival töltötte az idejét, lógott az iskolából, és időnként drogozott. A várandóssága alatt is. Persze terhesgondozásra sem járt, vitaminokat sem szedett, időnként még éhezett is, ezért betegségekkel és kisebb súllyal születtetek. A kórházban meggyógyítottak titeket, majd egy vallási vezetésű nevelőintézetbe kerültetek.

– Vele mi lett? – kérdeztem egyszerre kíváncsian és félve attól, amit majd hallhatok.

– Elszökött a felelősségre vonás elől, de évekkel később egy drogtanyának használt lakásban találtak rá. Túladagolás miatt halt meg – fejezte be halkan. – Sajnálom.

Nyeltem egyet, és összeszorítottam a szemem. A torkom is összeszorult a gondolatra, hogy már sosem ismerem meg az igazi anyámat.

– Apámról lehet tudni valamit? – kérdeztem rekedten.

– Sajnos semmit. Amikor az apa kilétéről kérdezték anyádat, három fiú neve is szóba került, de később egyiket sem lehetett megtalálni.

Egy darabig csak a semmibe meredtem. Valahol a világban van tehát egy igazi apám, akit jó eséllyel szintén soha nem fogok látni. Vagy talán már ő sem él.

– Őszintén sajnálom – mondta Mr. Pemberton.

– Persze – sziszegtem. – Szóval, azt mondja, születésünk után nem sokkal magukhoz kerültünk az árvaházba? Miért választottak el minket Adelával?

Sorra szegeztem neki a kellemetlen kérdéseket, de most az érdekelt a legkevésbé, hogy hogyan érezheti magát. Úgy éreztem, nem érdemli meg a tapintatomat.

– Amikor ellátogattam az intézetbe, és megpillantottam, rögtön tudtam, hogy belőle lesz az egyik jogosult, de addigra téged már örökbe fogadtak – válaszolta türelmesen.

– Miért csak engem? Hogy engedhették, hogy szétválasszanak minket? – háborodtam fel.

– Régen még nem volt szokás együtt örökbe adni a testvéreket. Az örökbefogadó szüleid csak egy gyereket akartak, és amikor a nevelőanyád először megpillantott, azonnal téged akart. A gondozók senkit sem beszélhettek rá arra, hogy két gyereket vállaljanak, ha csak egyet szerettek volna. Lebeszélni rólad sem volt okuk. Ha hamarabb értesülök róla, hogy oda kerültetek, közbeavatkoztam volna. Annyit tehettünk, hogy megpróbáltam a közeledbe kerülni.

– Hogy hívták anyámat? – kérdeztem némi hallgatást követően.

– Valóban tudni akarod?

Tisztában voltam vele, hogy ez csak tovább növeli majd a fájdalmat és a veszteséget bennem, de akkor is bólintottam.

– Legalább a keresztnevét – mondtam halkan. – Szeretnék valami személyeset tudni róla, olyasmit, amitől azt érezhetem, hogy élő ember volt.

– Agnes – felelte Mr. Pemberton, én pedig könnyes szemmel elraktároztam a nevet egy különleges és nagybecsű dolgoknak fenntartott helyre a szívemben.

Egy darabig képtelen voltam megszólalni.

– Sorinne – mondta Mr. Pemberton. – Kérlek, nézz rám. – Kelletlenül, de megtettem. – Szeretnék bocsánatot kérni.

Nem értettem, miért mondja ezt.

– Az előbb magyarázta ki minden tettét. Miért érzi mégis azt, hogy bocsánatot kell kérnie? Talán megbánt valamit?

– Ha újra dönthetnék, akkor sem tennék semmit másként. Akkor sem, ha valahol mélyen nem értettem egyet ezzel az egésszel, és igazságtalannak tartottam. Túl nehéz terhet helyeztem a válladra, ezt a felelősséget nem egy tizenhét évesre szabták, tisztában vagyok vele. Ahogy azzal is, hogy ezt a feladatot nem te kérted, mégis vállaltad. Köszönettel tartozom neked. Valamint bocsánatkéréssel, amiért felforgattuk az életedet – halkult el a hangja.

A szám kiszáradt, és már nem volt kedvem vitatkozni. Szerettem volna visszakapni a régi, hétköznapi életemet, de ez már lehetetlen volt. Ugyanakkor megértettem, hogy Mr. Pemberton sem tehetett mást. Talán én is ugyanezt tettem volna a helyében.

– Megbocsátok –suttogtam lehajtott fejjel.

– Nem elterelned kéne a figyelmedet, hanem kiheverned a csalódást – jegyezte meg Sebastien, amikor a szobámban álltunk egy délután. Rendszeresen összejártunk, hogy megbeszéljük, álmodtam-e már valamit, észleltük-e a Szolga jelenlétét, meg hasonlókat. Változás persze azóta sem történt, Sebastien pedig mintha aggódott volna miattam. Olyan sűrűn találkoztunk, hogy a szüleim azt gyanították, együtt járunk, és örültek neki. Még apa is. Azt remélték, az új szerelem segít feldolgoznom Tony elvesztését és a sokkoló felfedezést, hogy örökbe fogadtak. Bármennyire is nevetséges volt a dolog, nem ábrándítottam ki őket.

Nagyra tágult a szemem. Furcsa volt az ő szájából ilyesmit hallani.

– Nem mintha rád tartozna a szerelmi életem, de talán igazad van – bólogattam tűnődve, ahogy háttal az asztalomnak dőltem. – De mi lesz, ha annyira belejövök ebbe, hogy elkényelmesedek, és egy nap arra eszmélek, hogy jól elvagyok így, és nem is akarok már párt, hanem tíz macskával együtt teljes az életem?

– Akkor valószínűleg mégsem heverted ki a dolgot, csak azt hitted – vonta össze Sebastien a szemöldökét.

– Ha már ilyen szakértő vagy, elárulnád akkor, hogyan kell kiheverni?

– Újra meg kell tanulnod bízni az emberekben – felelte gondolkodás nélkül. – Ez szükséges ahhoz, hogy talán egyszer majd valakit... megint közel engedj magadhoz – mondta alig hallhatóan, kerülve a tekintetemet.

– Milyen bölcs vagy – jegyeztem meg. Egy kis pír jelent meg az arcán. – Még hinnék is neked, csak kár, hogy te is mindent érdekből teszel.

– Mire akarsz ezzel utalni? – komolyodott el.

– Victoriaként azért segítettem neked, mert gyötört a bűntudat Thomas kivégzése miatt, de te Cedric-ként hazudtál nekem – néztem rá. – Thomas nem halt meg.

– Nem hazudtam.

– Csak hagytad, hogy halottnak higgyem. Így könnyebb dolgod volt velem. – Sebastien szólásra nyitotta a száját, de aztán becsukta, és lehajtotta a fejét. – Most meg azért segítettem, hogy a Szolga elhagyja Tony testét, de ez megtörtént, és már álmok sem jönnek, úgyhogy nem tudok segíteni többet.

– Álmok még jöhetnek. Kiderítjük, mi blokkolja őket, és aztán...

– Fogalmam sincs, mi blokkolhatja őket.

– Elképzelésed sincs, hogy mi lehet az?

Nevettem magamban azon, hogy Sebastien milyen gyorsan lecsapott az új témára. Kellemetlen lehetett neki az előző, és most örült, hogy megszabadult tőle. De én nem szándékoztam ilyen könnyen lemondani a szekálásáról.

– Talán a szerelmi bánat az oka – vontam vállat. – Lehet, hogy egy angyal csókja segítene – vetettem fel ártatlan hangon. Nem is értettem, miért mondom ezt. Az utóbbi idők eseményei vakmerővé tettek.

– Egy mi? – nézett furcsállva.

– A Dunham család szolgálói hittek benne, hogy egy angyal csókja elfeledteti a reménytelen szerelmet.

– Ez csak egy ostoba babona.

Biztosan tudtam, hogy ezt fogja válaszolni.

– Már felismerem, ha nem mondasz igazat. Olyankor nem nézel a szemembe.

Elégedetten láttam, hogy megint elöntötte egy kis pír az arcát. Lassan felemelte a tekintetét: úgy nézett ki, mint akit rajtakaptak valamin.

– Ha vissza tudtál emlékezni a fogadóban történtekre, azt is tudnod kell, hogy már csókolóztunk – sziszegte.

Az a pillanat túl sokszor jutott eszembe, és nem akartam elismerni, hogy már pont annyiszor gondolok Sebastienre, mint Tonyra. Visszaemlékeztem arra, hogy Victoriaként beleszerettem Satanielbe, de ezt az érzést még elnyomta a friss fájdalom, amit Tony elvesztése okozott, és a végeredmény teljes káosz volt.

– Pontosabban én smároltalak le téged. A mondás viszont úgy hangzik: egy angyal csókja szükséges. Tehát nem a szenvedő szerelmesnek kell csókolni, hanem az angyalnak – kötekedtem.

Sebastien állkapcsa megfeszült. Ezzel lényegében elismerte az igazamat.

– Akkor sem tartom jó ötletnek – felelte, de a hangja megremegett.

– Pedig lehet, hogy ez könnyen megoldaná mindkettőnk problémáját – kísértettem gonoszul.

Mérgesen kitágult az orrlyuka.

– Ha meg akarsz szabadulni a szívfájdalomtól, nézz szembe vele! Így csak gyáván elmenekülsz a probléma elől, ahelyett, hogy megoldanád! – tört ki.

– Sajnálom, nem tudom kikapcsolni az érzéseimet, mintha valami gép lennék – jöttem dühbe én is. – Most, hogy végleg elvesztettem Tonyt, gyászt érzek, és ne mondja meg nekem senki, hogyan és mennyi ideig kell gyászolni!

– A gyász azt bizonyítja, hogy mélyen érzel, amivel nincs semmi baj, de akkor is túl kell rajta lépned!

– Tony még csak most dobott ki, könyörgöm! Vagy te semmi perc alatt ki tudtad verni a fejedből a Szolgát?

Erre megdermedt.

– Miről beszélsz? – kérdezte, és ijedség látszott rajta.

– Nem vagyok hülye, rájöttem, hogy ő volt a családod, amiről a fogadóban beszéltél. A látomásban, amit rám bocsátottál, ott állt melletted a Purgatóriumban. Túl közel voltatok egymáshoz ahhoz, hogy egyszerű kollégák legyetek. Ki volt ő neked?

– A legjobb barátom – válaszolta Sebastien fojtottan.

– Igen? És szeretted őt egyáltalán? Képes vagy bárkit is szeretni saját magadon kívül?

Sebastien tekintetében elkeseredett harag és dac lángolt fel. Ijesztőnek tűnt hirtelen, ugyanakkor élőbbnek, mint valaha. Mintha felébredt volna benne valami.

– Ne merd kétségbe vonni az érzelmeimet! – harsogta. – A válasz mindkét kérdésedre igen! – jelentette ki. – Egyszer még gyűlölni fogsz ezért – tette még hozzá elfúlva, azzal magához rántott, és megcsókolt.

Szenvedéllyel csókolt, egyszerre viharosan, mégis gyengéden, szinte ártatlanul fedezve fel az ajkaimat, és az egész valahogy természetesnek tűnt. Megdermedtem, de aztán kellemes melegség járt át, ami átfordult kellemes forróságba, majd bódultságba, mint az elalvás előtti öntudatlanságba zuhanás. Éreztem Sebastien parfümjét, azt a kellemes fűszeres illatot, amit mindig mérgesen kiszellőztettem a szobámból, de most ez az illat finoman körbevett, csakúgy, mint az aurája vibrálva lángoló energiái. Amikor lehunytam a szememet, a sötétben kirajzolódtak előttem az angyali körvonalai, majd két oldalt megjelentek a szárnyai, a mellkasában pedig ott lüktetett hevesen és forrón a lángoló szíve, mint egy élő tűzgolyó. A rég megszokott fájdalom elhalványodott bennem, és megcsapott a szabadság szele, mint a madarat, amely előtt kitárul végre a kalitka ajtaja.

A csókjától megtisztultam. Újjászülettem. Olyanná váltam, mint egy csecsemő. Mint egy tiszta lap. Biztos voltam benne, hogy ha most szerelembe esnék valakivel, naiv-kíváncsi szemmel újból rácsodálkoznék az érzésre, amiről már fogalmam sincs, milyen lehet, mert messzire száguldott tőlem, és eltűnt egy távoli galaxisban.

Amikor elvált az ajkunk, Sebastien átölelt. Olyan szorosan tartott, mintha attól rettegne, hogy valaki el akar tőle ragadni. Szinte öntudatlanul öleltem vissza. Fogalmam sincs, meddig álltunk ott összefonódva, összekapaszkodva, mintha csak egymásra számíthatnánk, mert magunkra lennénk hagyva egy ellenséges univerzumban.

A térdem egyszer csak elgyengült, mire Sebastien elkapott, mielőtt összeestem volna, aztán az ölébe vett, és letett az ágyra.

– Mi történik velem? – kérdeztem. A szavak alig jöttek a számra, mintha lelassultam volna, vagy köd telepedett volna az agyamra.

– Elalszol, és pihenni fogsz egy kicsit. Ez normális reakció – felelte.

– Honnan tudod, hogy normális? Hány embert csókoltál már meg? – erőltettem ki magamból a kérdéseket.

– Még egyet sem. Vagyis Sebastien már többet is, Sataniel egyet sem. De tudom, hogy ez normális, egyszerűen csak tudom. Most hagylak pihenni. Mire felébredsz, boldogabb leszel. És szegényebb egy érzéssel.

Az utolsó szavai hangosan záporoztak a fejemben, súlyos, kemény cseppekben koppanva az elmémre, és valamit válaszolni szerettem volna erre a burkolt szemrehányásra, de a szám visszautasította, hogy együttműködjön az agyammal. Már a szemhéjam is önkényesen lecsukódott, aztán lassan ereszkedni kezdtem egy feneketlen mélységbe, amely mintha az ágyam helyén nyílt volna.

Sebastien kiment a szobából, én pedig magamra maradtam volna a gondolataimmal és érzéseimmel, ha lettek volna gondolataim és érzéseim, de pillanatnyilag félelmetesen kiüresedve feküdtem, és hagytam, hogy lebírjon a hirtelen jött álmosság. A szemhéjam olyan nehéz lett, hogy muszáj volt lecsuknom, aztán már csak zuhantam valami mély sötétségbe, amikor párbeszéd hangjai ütötték meg a fülemet. Az jutott eszembe, hogy talán máris álmodom. Adela hangját ismertem fel, de nem olyan volt, mint máskor. A megszokott vagány-cinikus tónusát kemény és szemrehányó stílus váltotta fel.

– Szállj le Sorinne-ról!

– Hogy mondod? – szólt Sebastien hangja.

– Nagyon jól tudod, hogy mondom!

– Hallgatóztál?

– Nem volt rá szükség, zengett tőletek a ház. Jobban teszed, ha nem gondolsz Sorinne-ra „úgy". Törődj bele, hogy az a fajta fiú vagy a számára, akinek csak kisírja magát a vállán, miközben egy másik pasi után epekedik. Az a legtöbb, amire számíthatsz, hogy összetaknyozza a pólódat, egyéb testnedveiben ne reménykedj!

Igen, ez csakis álom lehet, Adela sosem beszélne így. Vagy mégis? Az álom már belém kapaszkodott, én pedig egyre süllyedtem valami csendes, puha melegségbe, de ellenálltam neki. Tudni akartam, hogy ezek ketten miről beszélnek.

– Megtudhatnám, mi az oka ennek a hirtelen támadt haragodnak irántam? – kérdezte Sebastien.

– A haragom olyan hirtelen támadt, mint ez a hajsza a nyakékért. Van annak már több száz éve is. – Sebastien ingerült hangot hallatott. – De a jelenlegi problémánál maradva: kihasználtad azt az ostoba babonát, hogy lesmárolhasd Sorinne-t. Egy darabig még ellenálltál is, csak hogy még jobban akarja, aztán nagy kegyesen megcsókoltad, hadd legyen hálás is érte, mi? Játszol az érzelmeivel, jól kiszórakozod magadat, talán még azt is elhiteted vele, hogy a kedvéért itt maradsz, aztán ha ennek az egésznek vége, visszaszállsz majd szépen a mennyországba vagy hova a francba. Nem kockáztatnád az örök üdvösségedet egy földi fiúért, ebben biztos vagyok. Ő meg itt marad, és megint összetörik a szíve. Igazam van?

Sebastien nem válaszolt. Küszködtem az elalvás ellen minden hangfoszlányba belekapaszkodva, ami még ideig-óráig a felszínen tarthatott.

– Az ilyesmit nem büntetik odaát, csak a konkrét paráználkodást? – folytatta Adela. – Mert akkor add át gratulációmat a főnöködnek az igazságosságáért.

– Adela, semmit sem tudsz.

– De igen, épp eleget tudok! Most, hogy Tony végérvényesen elküldte Sorinne-t, hagyd, hogy a testvérem kiheverje. Ne akard magadba bolondítani, ráadásul alig pár nap elteltével. Ez még egy embertől is pofátlan nyomulás, nemhogy egy angyaltól. És az nem mentség, hogy ő maga kérte a csókot. Neked kellett volna több tartásodnak lennie, hogy nem adod meg neki. Mi van, ha most meg tebeléd szeret? Alig lett vége ennek az őrületnek, ne akarj máris a nyakába zúdítani egy újabb szenvedést!

Sebastien sokáig nem válaszolt, én pedig éreztem, hogy már nem tudok tovább ellenállni. A vonzás menthetetlenül lehúzott. A fények elhalványultak, a hangok elcsitultak, és már csak egyetlen mondatnyit voltam képes elkapni a tudatom felszínén lebegő szavak közül, mielőtt teljesen a mélybe süllyedtem volna:

– Sajnálom, Adela, azőrület csak most kezdődik.