Amikor elfogyott a rajzolnivaló, és készen lettem Mr. Zharkov összes képével, ellátogattam Selim gyorsbüféjébe, hogy megkérdezzem, akadna-e munka. Telefonon is megkérdezhettem volna, de úgy gondoltam, legalább addig is csinálok valamit, amíg jövök és megyek, nem itthon ülök a négy fal közt, mert a magány is csak a rossz gondolatokat indította el bennem.

Idegen emberek társaságára és pörgősebb tevékenységre volt szükségem, mert már Adela és Sebastien sajnálkozó arca is Tonyt juttatta az eszembe. Ők persze nem díjazták az ötletemet, és aggódni kezdtek, de én csak azért is elmentem Selimhez.

A falatozó negyedórányi buszozásra volt tőlünk, és egy sikátorból nyílt. Tulajdonképpen észre sem lehetett volna venni a jelentéktelen üzletet, ha nem hirdette volna magát öles betűkkel és a menük színes képeivel. Odabent mindössze három asztalka állt, kockás abrosszal, négy-négy összecsukható székkel, és üvegpoharakban rikító színű művirágokkal, mert a vendégek inkább elvitelre kérték az ételt. Most két vendég várt a sorára, Selim pedig a pultot törölgette. Biztos voltam benne, hogy így fogok rá emlékezni: ahogy a pultot törli azzal a megszokott, lendületes mozdulattal, amit ha megláttam, mindig elfogott a megnyugtató otthonosság érzése.

– Szia, Selim! Takarítani szeretnék – jelentettem be, amikor megérkeztem, és odaléptem hozzá.

– Szerencséd van, kislány – mosolygott Selim felpillantva. – A riválisod most mondta vissza a munkát. Már azon voltam, hogy hívjalak. Többet nem tud jönni, állítólag megütött valami főnyereményt. Amikor akad valami jobb, rútul itt hagyják Selimet, de látom, te még kitartsz mellette – mondta színpadiasan, és fél karral magához ölelt, amikor odaléptem mellé. Az optimizmusa és humora mindig jókedvre derített.

– Tudtam, hogy számíthatok rád – feleltem hálásan, és jókedv ide-vagy oda, a kedves gesztus nem várt hatást váltott ki belőlem: majdnem elbőgtem magam. Selim úgy nézett rám, mintha valami hatodik érzéke folytán mindent értene.

– Nem a takarítás vágya buzog benned, igaz? Selim szerelmi bánatra gyanakodik – mondta halkan, hogy csak én halljam. – Ilyenkor mindig jól jön egy kis súrolás.

Csak némán nyeltem egyet. Annak a csodálatos hatodik érzékének a jóvoltából azt is megsejthette, hogy nincs kedvem beszélni a dologról, mert így felelt:

– Akkor kölcsönösen jól járunk. Leborult egy polc a raktárban, először azt rakd rendbe. Az exriválisod olyan gyorsan szabadulni akart a munkától, hogy már azt sem volt hajlandó megcsinálni. Felmondott, amint letelt a műszak. Épp az előbb. Lehet, hogy még öltözködik a mosdóban, úgyhogy ha a kötényt nem találod a helyén, akkor várj pár percet. Na, eredj – tette még hozzá, és megtaszított egy kicsit.

– Köszönöm – leheltem, és elsiettem. Közben nekem is be kellett ugranom a mosdóba. Szegény volt alkalmazott akaratlanul is borsot tört az orrom alá, ezért reméltem, hogy nem találkozok össze vele, mert amilyen hangulatban voltam, éreztem, hogy nem lennék vele kedves, még így sem, hogy többé már nem kell tartanom tőle.

Azonban amikor benyitottam az ajtón, megdöbbenésemre nem más mosta a kezét a mosdókagylónál, mint Grace.

– Te mit keresel itt? – szaladt ki a számon, és a tekintetem egy pillanatra a vécéajtó felé vándorolt, hátha van bent valaki, és nem Grace-ről beszélt a főnök. De a helyiség egyértelműen üres volt, mert a térdmagasságban végződő ajtó mögött nem látszottak lábak.

– Nem szabad itt lennem? – kérdezett vissza, de látszott, hogy nem tudja, mit mondjon, mintha őt is meglepte volna a véletlen találkozás.

– Te vagy az, aki visszamondta a munkát? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Milyen munkát? Azért vagyok itt a büfében, hogy megegyek valamit.

– Ez az alkalmazottak mosdója, a vendégeké a bejárat mellett van.

– Ó, bocsánat, azt hittem, hogy ezt is használhatom – mondta könnyed hangon. – Hát, ezt már nem tudom visszacsinálni, de ígérem, hogy legközelebb majd oda megyek. – Látványosan lerázta a kezéről a vizet, és kihúzott pár papírtörlőt a tartóból.

– Ide hátra csak a dolgozók tudnak bejönni, vendégként nem jutottál volna be. Azon kívül a főnök maga mondta, hogy még itt lesz az, aki visszamondta a munkát. Felesleges hazudnod.

– Te meg rögtön szaladtál megnézni? – pillantott föl Grace hűvösen.

– Hát persze, mi sem érdekelt jobban, mint megnézni valakit, akihez semmi közöm, és valószínűleg soha nem is lesz.

Grace vett egy mély lélegzetet, és lassan kifújta.

– Hát jól van, ha itt dolgoztam, akkor mi van?

Megemelkedett a szemöldököm.

– Csak meglepett – vontam vállat. – Gazdagok vagytok, nehezen hiszem, hogy nem kapsz otthon zsebpénzt, és emiatt kellett a munkára fanyalodnod.

– Ezt baromi vicces pont a te szádból hallani – felelte a papírtörlőket összegyúrva, és kosaras mozdulattal a szemetes felé dobott, ám a galacsin visszapattant a széléről, és a földön kötött ki. Grace úgy tett, mintha így is tervezte volna, és a kijárat felé fordult.

– Miről beszélsz? – kérdeztem.

– Hogyhogy miről beszélek? Ha valakinek semmi szüksége erre a munkára, az te vagy.

Nem értettem, miért mondja ezt.

– Én? – néztem rá elhűlve. – Ezt kifejtenéd bővebben?

– Óriási, szupermodern, medencés házban laktok, a legmenőbb rajzszakkörre jársz a legdrágább rajzfelszereléssel, soroljam még? – kérdezte. Becsuktam a szemem, és megráztam a fejemet. Ha így nézzük, tényleg gazdagnak tűnhettem. – De a legszánalmasabb az egészben az, ahogy a nálad csóróbbakhoz viszonyulsz.

Erre már kinyitottam a szemem.

– Miért, hogy viszonyulok hozzájuk?

– Lenézed és kiröhögöd őket.

– Mi van? – Közelebb hajoltam, mert azt hittem, rosszul hallok. – Honnan veszel ilyeneket?

– Amikor új voltam a gimiben, egyszer meghallottam, amint Kaylával arról beszélgettek, hogy aki nem jár divatos ruhákban, az ciki, és foglalkozni sem érdemes vele, barátkozni meg végképp nem, mert biztos csak le akarna húzni. Én is szóba kerültem, hogy a magamfajták csak arra valók, hogy kiszolgálják a társadalom krémjét, alantas munkákra születtek, mert biztosan eszük sincs. Meg hogy valószínűleg valami hasonló, perifériára szorult nyomorulttal fogok összejönni, hogy újratermeljük a társadalomnak ezt a rétegét. Legalábbis valami ehhez hasonlókat filozofáltatok össze.

Fogalmam sem volt, honnan vette Grace ezt az egészet, de aztán lassan megvilágosodtam. Legszívesebben lefejeltem volna a csempét.

– Grace... – kezdtem volna, de felemelte a tenyerét, és tovább folytatta.

– Én is pontosan olyan csóró vagyok, mint azok, akikről beszéltetek, de amikor meghallottalak titeket, elhatároztam, hogy nem leszek ilyen emberek céltáblája. Munkát kerestem, hogy legalább néhány márkásabb cuccom legyen, ha a többségét a turkálóból szerzem is. A táskám is hamisítvány – tette hozzá elkerekedett szememet látva. – Addig a tanulás sem érdekelt különösebben, de azon a napon rájöttem, hogy mindenhol csak az számít, mennyi pénzed van, így elhitettem a világgal, hogy én is gazdag vagyok, és tanulni kezdtem, mint az őrült, hogy a jövőben ez valóban így is legyen.

Egy darabig csak némán néztünk egymásra.

– Grace, az a beszélgetés, amit hallottál, egy színdarab részlete volt, amit Kaylával egy meghallgatásra gyakoroltunk – mondtam végül.

– Egy mi? – vonta össze Grace a szemöldökét. – Na ne röhögtess. Ez nagyon béna próbálkozás volt.

– Kayla tavaly év elején be akart kerülni egy amatőr színjátszó körbe, és írt egy saját darabot, hogy azzal felvételizzen, de nem vették fel.

– Na persze, szerinted ezt beveszem? – fonta össze a karját maga előtt. – A saját nevemet is hallottam, rólam beszélgettetek.

– Grace a darabban egy szállodai szobalány neve volt. Ha nem hiszel nekem, kérd meg nyugodtan Kaylát, hogy mutassa meg az írást, de fent van a Feketetütü nevű blogján is, azelőtti dátumozással, hogy a sulinkba jöttél volna. Vagy akár a színjátszó kör vezető tanárát is megkérdezheted, Mike Dawsont. Kayla felvételijére egész biztosan emlékezni fog – tettem hozzá a látványos leégésre visszagondolva.

Grace arcán leírhatatlan változások mentek végbe. A magabiztosság eltűnt róla, aztán leeresztette a karját, és a figyelme szemlátomást befelé irányult, mintha meg akarná tárgyalni saját magával a hallottakat.

– Ez igaz? – kérdezte halkan.

– Bizonyosodj meg róla magad, ott az internet. Ja, és én is a turiból öltözködöm, ha éppen tudni akarod, a munka pedig arra kell, hogy megvehessek néha egy pár cipőt, ha a régi elrongyolódik, meg ami még a suliba kell. A házat, amiben lakom, a nagyszüleimtől örököltük, és hitelből újították fel a szüleim, ezért nincs pénzünk soha semmire, mert a törlesztőrészletekre megy el fél fizetésük, a rajzszakörre pedig ingyen járok, pont az anyagi helyzetem miatt. Drága a rajzfelszerelésem? Ha a Caran d'Ache ceruzáimra gondolsz, azokat az apám vette nekem ajándékba leértékelve.

– Akkor felteszem, erre mondják, hogy a látszat csal – motyogta.

– Igen, úgyhogy megnyugodhatsz, senki sem beszélt ki a hátad mögött, és rám is felesleges irigykedned. Sőt. Tony pont nemrég küldött el végleg. Nem akar járni velem, úgyhogy eltűnök az utadból, szabad a pálya hozzá – mondtam elszorult torokkal.

Ekkor Grace rám emelte a tekintetét.

– Csak azért csináltam úgy, mintha fel akarnám őt szedni, hogy bosszút álljak rajtad amiatt, amit rólam beszéltetek Kaylával. – Nehezen bökte ki a szavakat, és utána grimaszolt egyet. Nehéz vallomás lehetett. – És amiről most kiderült, hogy egy félreértés volt – mormogta.

– Hát ez szép... – hebegtem.

– Számomra ő csak jó barát, és én is az vagyok neki, semmi több. Együtt tanultunk kémiát, meg néha kiöntötte a lelkét, amikor már elege volt az emlékezetkieséseiből. Elég sokat szenvedett az utóbbi időben.

Ezt én is nagyon jól tudtam, de akkor is rossz érzés volt hallani, hogy Tony ővele osztotta meg bensőségesen a gondolatait.

– Akkor gondolom, Honeybee is te vagy. Rólad nem jelent meg soha semmilyen negatívum, rólam viszont annál több. Azt is azért csináltad, hogy velem kitolhass, igaz?

– Tévedsz – rázta a fejét. – Honeybee nem én vagyok. Hogy lehetnék már én? Például hogy szereztem volna meg Kayla szerelmes levelét?

– Kipiszkálhattad valahogy a szekrényemből.

– Aznap, amikor történt az az incidens Kaylával, nem is voltam suliban.

Erre hirtelen nem tudtam ellenvetést mondani. De ha nem Grace az, akkor vajon ki lehet Honeybee? Ekkor szinte magától jött a válasz. Hát persze, teljesen egyértelmű. Hogy nem jöttem rá hamarabb, hogy Emily volt az? Neki állt érdekében követni engem a randira, és drogosnak meg csapodárnak beállítva lejáratni Tony és az egész suli előtt. Hiába új diák volt, sok információt a Facebookról is összeszedhetett. Kayla szerelmes levelét pedig azért tette közzé, hogy minél szaftosabb botrányt tudjon generálni, ezzel növelve a saját hírét.

– Rendben, elhiszem – mondtam, és nagyot fújva egyik lábamról a másikra álltam.

– Szóval... Nem mondom, hogy nem néz ki jól Tonyi, de „úgy" sosem vonzott. Nekem másmilyen srácok jönnek be. – A szavai megkönnyebbülés töltöttek el, pedig tudtam, hogy már úgyis mindegy. – És azt is biztosan állíthatom, hogy ő sem a nőt látja bennem – folytatta. – Megbeszéltük ezt már rég. Azt mondtam neki, hogy ilyen flörtölős a stílusom, ne vegyen komolyan, csak így szoktam barátkozni. De ha nem hiszel nekem, és esetleg mégsem adnád fel vele kapcsolatban, akkor hamarosan te is megnyugodhatsz. Valószínűleg örökre eltűnök a képből – mondta, és elmosolyodott. Ezt nem tudtam mire vélni. – Szó szerint – tette hozzá.

– Mit értesz ez alatt? Hová akarsz eltűnni? – vontam össze a szemöldököm.

– Az érettségi után irány Európa. Mindig is látni szerettem volna Rómát – mondta álmodozó hangon.

– Nem arról beszéltél az előbb, hogy téged sem vet fel a pénz?

– Nos, megismerkedtem valakivel – harapott az ajkába, nekem pedig rossz érzésem támadt.

– Ezért mondtad vissza a munkát is?

– Egész jól összeraktad – felelte Grace.

– Valami hülyeséget készülsz csinálni, látom rajtad – csóváltam a fejemet.

– Sosem hülyeség eltölteni pár tartalmas éjszakát egy gazdag férfival – mondta, mire a szám tátva maradt.

– Te arra készülsz, amire gondolok? – kérdeztem elhűlve. – Az előbb beszéltük meg, hogy már fölösleges a pénzen rugóznod. Nem kell velem versenyezned, nem kell márkás táskákat venned, nem kell másnak mutatnod magadat.

– Nevezz, aminek akarsz, de még most is úgy gondolom, hogy akkor lennék ostoba, ha kihagynék egy ilyen lehetőséget. Akárhogy is alakultak a dolgok, miért ne ragadhatnám meg?

– Te pénzért odaadod magad valami ismeretlen alaknak? Ez valami vicc, ugye?

– Egész pontosan a szüzességemet, és nem kis összegről van szó.

Leesett az állam.

– Hogy találhattál ki ilyen baromságot? – akadtam ki.

– Ugyan már, rengeteg lány csinálja ezt, hogy tudják miből fizetni az egyetemet.

– Akkor is, ennél sokkal okosabbnak tűntél. Nem félsz, hogy...

– Nem, nem félek, már találkoztam is vele. Jó karban tartott, magányos negyvenes, aki imádni való oroszos akcentussal beszél, és műgyűjtő. Van egy hasonló korú lánya, és özvegy.

Meg kellett kapaszkodnom a mosdókagyló szélében, ha nem akartam elájulni. Túlságosan jól illett a leírás egy bizonyos férfira, akit én is ismertem. Végül sikerült kipréselnem magamból egy kérdést.

– Hogy hívják ezt az embert?

– Szerinted elárulta a nevét?

– Katonásra nyírt szőke haj, világító kék szem, világunt arckifejezés.

Grace tekintete gyanakvóvá vált.

– És te honnan ismered?

– Onnan, hogy ő rendelte meg a képeimet – siettem a válasszal, mielőtt még valami másra gondolna. – De ide figyelj, az a férfi nagyon nem oké. Titokban beszivárog a gimisek bulijaiba, és a tizenéves lányokra csorgatja a nyálát. A gyereke anyja tizenhat volt, amikor felcsinálta.

– Igen, tudom, hogy a zsenge húst szereti, különben nem érdeklődne irántam. Szóval akkor azt mondod, tényleg gazdag, és nem hazudott? – mosolygott elégedetten.

A hajamba markoltam. Pont nem az lett volna a célom, hogy még fel is bátorítsam.

– Ne legyél hülye! Oké, hogy le tudjuk informálni, meg tényleg gazdag, nem csak azt hazudta, de attól még átverhet, vagy akármit csinálhat veled. És az első alkalomnak nem az üzletről kellene szólnia.

– Aki mer, az nyer, bátornak kell lenni. Nem pedig szentimentálisnak. És lássuk be, tisztességes munkával képtelenség ebben a világban meggazdagodni. Én nem akarok egész életemben szegény maradni.

– Ennyire mély nyomot hagyott benned az a rohadt beszélgetésem Kaylával? – akadtam ki. – Értsd már meg, hogy az csak egy színdarab volt!

– Tudod, valahol azt érzem, hogy ez nálam sokkal mélyebbről jön – hajtotta le a fejét. – Már évek óta álmodom olyanokat, hogy... – Várt egy kicsit, aztán megnyalta az ajkát és folytatta. – Röhejes, de rengetegszer álmodom azt, hogy valami elkényeztetett úrilány cselédje vagyok, és bárhogy igyekszem, semmi sem jó neki, amit csinálok. Aztán az elkeseredett megfelelni vágyástól csak még jobban elrontom a munkámat, például elszakítom véletlenül a méregdrága ruháját. Aztán fiatalon halok meg, abban a hitben, hogy az úrnőm bosszúból megmérgezett.

A szívem kihagyott egy dobbanást, és eszembe idéződött az álmaimban szereplő komornám, Susan. Az nem lehet, hogy Grace volt az. Vagy mégis?

– Szóval az a beszélgetés inkább csak megadta az utolsó lökést az elhatározáshoz, hogy nem leszek nyomorgó, kiszolgáltatott bérrabszolga, akivel a főnökei packáznak. Vagy a tudásommal, vagy a testemmel, de vagyont szerzek, és bekerülök a felső tízezerbe, ha törik, ha szakad. – A nyomaték kedvéért bólintott is egyet, jelezve, hogy a szándéka megmásíthatatlan, én pedig csak lemondóan megcsóváltam a fejemet.