Ebben a pillanatban érthetetlen szavak harsantak a hátam mögül. A Szolgát fényár öntötte el, cirkalmas mintákat rajzolva Emily testére, és megint éreztem azt a mindent szétvetni próbáló erőt, amit már akkor is tapasztaltam, amikor Sebastien elvarázsolta a szobámat. A Szolga hunyorgott, aztán a fény elhalványult, a dobhártyaszaggató erő is visszahúzódott, ő pedig rémülten megdermedt, és elterült a földön. A teste mozdulatlanná merevedett, ám a tekintete riadtan villant jobbra-balra, mintha próbálna rájönni, mi történt vele. Rövidesen rá is jöhetett, mert egyszer csak sötéten végigmért minket, aztán lehunyta a szemét, és nem nyitotta ki többet.

Adela, akinek a jelenlétéről szinte meg is feledkeztem, megtántorodott és térdre esett, mintha kiszállt volna belőle az erő. Talán az utolsó csepp energiáját szedte össze, hogy képes legyen elvégezni a varázslatot, amit fogalmam sem volt, hogy hajtott végre. Aztán kiesett a kezéből a könyv, ő pedig a földre ájult.

– Adela! – kiáltottam, és odaugrottam hozzá. Elkeseredetten simítottam meg az arcát, ami fehér volt, mint a fal. – Mi történt? Hogy csináltad ezt?

– Fogalmam sincs. A tehetetlenségtől fura gondolataim támadtak. Mintha a könyv sugallta volna, hogy vegyem elő, aztán egyszerűen tudtam, hol kell kinyitni, és... értettem a szöveget.

Az utolsó szavait már alig hallottam.

– A varázslás vette ki az erődet?

– Nem, Sorinne – suttogta. – A méreg. Érzem, hogy elvesztettem a csatát vele szemben.

– Ne mondj ilyeneket.

– Már akkor veszítettem, amikor belém került.

– Megtaláljuk az ellenszert, vagy kitalálunk valamit, csak tarts ki.

Adela zihált, és az arca eltorzult. Nagy fájdalmai lehettek.

– Örülök, hogy megismerhettem az én kis ikertestvéremet – suttogta, és remegő kézzel megfogta a kezemet. Meg akarta szorítani, ám a szorítása harmatgyenge lett. – Szégyellem, hogy el akartalak árulni...

– De nem árultál el.

– ...és hogy csak ennyit segíthettem nektek...

– Rengeteget segítettél.

– Bár hamarabb találkozhattunk volna...

– Még rengeteg időnk lesz, amit együtt tölthetünk, csak tarts ki, kérlek! – könyörögtem fölé hajolva, és gépiesen simogattam a fejét, mert semmi mást nem tudtam csinálni. Éreztem, hogy meggyötört testéből egyre fogy az élet, és elborított a fájdalom. – Ne hagyj itt te is! – kiáltottam elkeseredetten, a tehetetlenségtől szinte őrjöngve. Az nem lehet, hogy nem tehetünk semmit! Kell lennie valamilyen megoldásnak, nem halhat meg ő is! Kényszerítettem magam, hogy gondolkodjak.

Az ellenszernek léteznie kell, ha a Szolgának szándékában állt beadni neki, de amikor Adela átkutatta a főhadiszállást, addigra már nem volt ott. Pedig amikor megkérdeztem a Szolgát, hol rejtene el egy fontos dolgot, azt válaszolta, minél messzebb, ahol senki sem keresné. A főhadiszállás a gyárépület pincéjében kézenfekvő volt. Ám amikor a Szolga úgy értesült, hogy Selené megpróbálta ellopni a grimoárt, rájött, hogy az a hely nem biztonságos többé. A könyvet biztosíthatta Selené ellen, a mérget és az ellenszerét pedig elvihette onnan, nehogy Selenének eszébe jusson megmérgezni őket. De hová dugta? Kinézett egy másik elhagyatott helyet a földgolyón, valahol a világ végén, egy barlangban? Vagy inkább magához vette, hogy szükség esetén kéznél legyen?

Kayla élettelen testére siklott a tekintetem. Az ujján ott volt a hatalmas barna köves ezüstgyűrű, amit azelőtt a Szolga Tony bőrébe bújva viselt, erről pedig eszembe idéződött, amit Emily mondott az előbb. Hogy a mérget, amivel meg akart ölni, egy ametisztköves gyűrűben tartotta. Tudtam, hogy a barna kövesben valami szürke por van. A méreggyűrű nagy divat volt a tizenhetedik században. Talán nosztalgiából a Szolga most is abban tartja a mérget. De hol az ellenszer?

– Sebastien, azt mondtad, a mérget valószínűleg mágiával készítették. Szerinted lehetséges az, hogy a receptjét Ala-íhé könyvéből vették? – kérdeztem.

– Több mint lehetséges – válaszolta Sebastien hirtelen rádöbbenéssel. – Ala-íhé varázslatai a világon a legerősebbek. Ha biztosra akartak menni, azt használták.

Azonnal fölvettük a könyvet a földről, ahová Adela leejtette, Sebastien pedig őrülten lapozni kezdett benne.

– Meg van egy lassan ölő méreg receptje. Szürke por a végeredmény – jelentette be izgatottan.

– Nagyszerű, keresd az ellenszerét – sürgettem. Sebastien tovább lapozott, aztán a grimoár végére érve újra kezdte a lapozást, majd még egyszer.

– Mi az? – kérdeztem rosszat sejtve.

– Sehol az ellenméreg.

Kikaptam a kezéből a könyvet.

– Biztos, hogy csak egy lapot téptek ki? – kérdeztem, és én is végiglapoztam a könyvet, alaposan megvizsgálva a lapok tövét.

– Mondtam már, ilyen módon nem árthattak a könyvnek – felelte Sebastien. Valóban nem találtam erre utaló nyomokat.

– De valahogy sikerült eltüntetniük belőle az emberré visszaváltoztatás módszerét. Mi van, ha az ellenszer receptjét is ugyanígy eltüntették vagy álcázták?

– Nem, ez kizárt – rázta a fejét. – A könyvön semmilyen változtatást nem hajthattak végre. Amikor azt mondtam, hogy talán mégis csináltak vele valamit, hazudtam.

– Rájöttem – pillantottam rá rosszallóan. – Akkor ezek szerint eredetileg sem volt benne sem a visszaváltoztatás, sem az ellenszer receptje.

Sebastien elhúzta a száját.

– Ala-íhé nem tett volna olyat, hogy kitalál egy varázsigét, és nem hozza létre vagy eltitkolja az ellenvarázslatot, mondjuk örök állati létre kárhoztatva az áldozatot. Az sem vall rá, hogy ellenszer nélküli mérget talált volna fel. Ő egyszerűen nem ilyen volt.

– Akkor nem értem – toppantottam mérgesen.

– Talán mégsem Ala-íhé receptjét használta a Szolga Adela megmérgezésére.

– Olvasd el alaposan a méreg leírását. Hátha találunk a szövegben valamit, ami segít – adtam ki az utasítást, mire Sebastien újból lapozni kezdett. Amikor meglelte, némán átfutotta a szemével.

– Hm – mondta egyszer csak.

– Mi az? Találtál valamit?

– A legvégén azt írja, „kutyaharapást szőrével". Legalábbis ilyesmit fejezett ki om nyelven.

– Mire akar ez utalni? – ráncoltam a homlokomat.

– Régen azt jelentette, hogy „hasonlót a hasonlóval" vagy „ami elrontotta, az meg is gyógyítja". Például, amikor valakit megharapott egy kutya, akkor elégették az állat szőrét, és a hamuját a sebre helyezték.

Hirtelen összeállt valami.

– Akkor lehet, hogy az ellenszer nem is létezik, hanem maga a méreg az ellenszer? Ha az áldozat megkapta a mérget, akkor egy újabb adag belőle ellenszerként fog hatni? Na jó, ez elég hülyén hangzik – húztam el a számat végül.

– Ala-íhétől kitelik ilyen furfang.

Már ugrottam is, és lehúztam Kayla ujjáról a barna köves gyűrűt. Amikor felnyitottam a tetejét, láttam, hogy még mindig van benne a szürke porból. Visszaguggoltam vele Adela mellé, de aztán megálltam.

– Mi van, ha tévedünk, és ez csak egy méreg, nem ellenszer is egyben? Ha igazad volt korábban, és ez mégsem Ala-íhé mérge, hanem másmilyen? – kérdeztem elbizonytalanodva.

– Ha nem kapom meg az ellenszert, így is, úgy is meghalok – suttogta Adela. – Nem ártasz vele.

– Igaza van – mondta Sebastien, és elvette a gyűrűt, látva, hogy megremeg a kezem. – Majd én csinálom.

Gyengéden a hátára fordította Adelát, a karját a feje alá tette, hogy kissé megemelje, és a másik kezével a nyelvére szórt egy keveset a porból. Adela fintorogva nyelt egyet, aztán szenvedő arccal oldalra fordította a fejét, és nagyot fújt, mintha a por lenyelése is komoly erőfeszítésébe került volna. Ezután Sebastien finoman visszaeresztette Adela fejét a földre.

Vártunk és vártunk, közben továbbra is a haját simogattam. Nem mintha ezzel segíthettem volna, de abban reménykedtem, hogy ha érzi a szeretetemet, az erőt önthet belé. A légzése közben fokozatosan lassult, de ez csak akkor tudatosult bennem, amikor feltűnt, hogy alig emelkedik-süllyed a mellkasa, holott nemrég még zihált. A vonásai is elernyedtek, ahogy a teste minden porcikája is. Amikor nem láttam többé, hogy újra megemelkedne a mellkasa, elöntött a pánik.

– Adela! – kiáltottam. – Hallasz engem? Szólalj meg! Térj magadhoz!

Sebastien is megriadt, és gyorsan Adela ütőerére tette két ujját, de mielőtt még megszólalhatott volna, Adela kinyitotta a szemét.

– Nem kell úgy ordítani, még élek. Csak pihenni szerettem volna – morogta, aminek hallatán fellélegeztem. – Amúgy nem azért, de mintha kicsit jobban lennék – tette hozzá, mire olyan vadul átöleltem, hogy felnyögött. – Ne szoríts ilyen erősen, tesó, mert a végén tényleg kipurcanok.

Felnevettem, és ugyanakkor könnyekben törtem ki. A megkönnyebbülés valósággal szétáradt a testemben.

Adela rohamosan jobban lett, visszatért az arcába a szín, és hamarosan magától felült, aztán már fel is akart állni, de a biztonság kedvéért visszatartottam.

– Ráérünk, nem kell sehová sem rohannunk – mondtam. – Már nem. Úgyhogy feküdj még vissza.

– De már jól vagyok, nem kell pesztrálni – ellenkezett.

– Az előbb még halni készültél, úgyhogy fekszel még egy kicsit, világos? – szóltam rá szigorúan, mire a száját húzva visszadőlt.

Sokáig ültünk a földön a hűvös szélben, hallgatva a lombok susogását és a madarak elalvás előtti énekét. Teljesen besötétedett, csak a tábortűz ropogott még mindig. Olyan békés volt minden. Tökéletes ellentéte annak, ami nemrég történt, bennem azonban összevissza kavarogtak az érzelmek attól, amiket megtudtam.

– Képtelen vagyok elhinni, hogy Emily meg akart ölni – szólaltam meg, megtörve a csendet. – Ráadásul kétszer is. Most is, és négyszáz éve is. Akkor meg akart mérgezni, most pedig lelőni.

– Honnan ismered? – kérdezte Adela.

– Év elején jött át a sulinkba, osztálytársak lettünk.

– Oda járt, ahova én is, a Szent Jamesbe. Nem tudtam, hogy nálatok kötött ki.

– Azt mondta, azért jött át, mert a régi sulijába macerás volt a bejárás, és megunta. Ez állítólag közelebb volt.

– Ezt hazudta? – vonta fel a fél szemöldökét.

– Miért, mi az igazság? – kérdeztem meglepve.

Adela nagyot sóhajtott.

– Nem magától ment el. Kirúgták. Rengeteg hajmeresztő dolgot csinált. Olyan dolgokat, mintha nem félne a világon semmitől. Előszeretettel tett olyasmiket, amikről tudta, hogy felbosszantja az apácákat. Kikezdett mindenkivel, aki megtetszett neki, és ha az illető nem mutatott érdeklődést, akkor bosszút állt rajta. A többiek már féltek tőle. Egyszer aztán kiszemelt magának egy fiatal paptanárt. A férfi persze diszkréten hárított, de Emily nem nyelte le a kudarcot. Zaklatni kezdte, és amikor a férfi nem tört meg, előjött azzal, hogy megerőszakolta. Botrány lett az ügyből, sokan elfordultak a tanártól, és keresztet vethetett a jó hírére is, miután elbocsátották, amitől teljesen magába zuhant. Hiába derült ki végül, hogy Emily csak rágalmazta, és hiába tisztázódott később a neve, egy nap felakasztva találták meg a lakásában.

– Te jó ég – nyögtem.

– Ha tudom, hogy vele barátkozol, hamarabb elmondtam volna ezeket – nézett rám a száját húzva.

– Sebastien – fordultam meg. – Te négyszáz éve is találkoztál Emilyvel, hiszen ő volt Isabel. Hogy lehet, hogy nem ismerted fel?

– Nem könnyű az ilyesmi, téged is nehezen ismertelek fel, pedig a te energiáidat jól megjegyeztem – válaszolta védekezőn. – Őhozzá a Dunham családnál csak egyszer kerültem közel, amikor elküldette velem a levelet. Az iskolában fogalmam sem volt, hogy Isabel az, akivel Emilyként barátkozol. Arról sem tudtam, hogy meg akart mérgezni. Vagyis...

– Vagyis? – kérdeztem résnyire szűkült szemmel.

– Valaki elmondta. Elmondott róla mindent. De már későn – felelte bűnbánóan.

– Kicsoda? – kérdeztem meglepve.

Sebastien várt a válasszal.

– Bernard Pemberton – felelte végül a cipőjét nézve.

A szemöldököm a hajtövemig szaladt.

– Ő is benne van ebben?

– Ő a mi látónk. Négyszáz évvel ezelőtt pedig ő volt Cristobal atya, aki segített nekem a Dunham család közelébe férkőznöm. Az egyházi összeköttetései révén rávette a devonshire-i Benedict atyát, hogy ajánljon be a bácsikádékhoz.

– Ha mindent tudott Emilyről, hogy hagyhatta...

Sebastien csitításképpen felemelte a kezét.

– Az lesz a legjobb, ha neki magának teszed fel a kérdéseidet.

– De...

– Ezt ővele kell megbeszélned.

– Jól van – mondtam, de biztos voltam benne, hogy nem egyhamar tudom majd rávenni magamat a Mr. Pembertonnal való találkozásra. A szememben ő áruló volt. Ha nem is szándékosan ártott nekem, akkor is cselekedhetett volna helyesebben. – Akkor kérdezek tőled mást – néztem Sebastienre. – A Szolga mit értett az alatt, hogy hagytál engem meghalni? – Igyekeztem nem számonkérő stílusban feltenni a kérdést, és szerintem sikerrel is jártam, de Sebastien így is úgy nézett rám, mintha arcul ütöttem volna.

Hosszú másodpercekig nem felelt.

– Nem szemétségből tette – válaszolt Adela helyette. Látszott rajta, hogy szinte megbánta, hogy ezt kimondta.

– Hát miért?

Várt a válasszal, mintha nehezére esne megfogalmaznia. Addig Sebastien elfordult, és Kaylához ment, mintha ellenőrizni akarná az állapotát, de éreztem, hogy ez csak pótcselekvés.

– Épp engem akart kiszabadítani – bökte ki végül Adela halkan. – Azt hitte, hogy te biztonságban vagy a fogadóban, de Xavier kicselezett minket. Egyszerre kellett volna két helyen lennie ahhoz, hogy téged is meg tudjon óvni. Nagyon bánta a dolgot. A halálod után komor lett, magába zárkózó. Nagyjából olyan, mint most. Azt hiszem, azóta is bűntudata van. De lehet is, mert csak egyetlen feladata volt, és azt is elbénázta – váltott élesebb hangnemre, ám annyira nem emelte fel a hangját, hogy Sebastien is meghallhassa. – Ebben igaza van a Szolgának, én is képtelen vagyok felfogni, hogy a francba tudott annyi lelket őrizni a Purgatóriumban, ha két tizenévesre sem tud vigyázni.

Nem válaszoltam. Nem akartam Sebastient szidni, nem vitt rá a lélek. Inkább Emilyre pillantottam, aki még mindig ugyanott feküdt, ahol a Szolgaként összeesett. A szeme is csukva volt.

– Vele mi lesz? – kérdeztem Sebastientől Emilyre mutatva.

– Levesszük róla a mozdulatlanná tévő varázst, és meglátjuk, mi történik, ha magához tér. A Szolga elég nagy károkat okozhatott benne – felelte.

– De még mindig benne van a Szolga, nem?

Sebastien odament, majd lehajolt hozzá, és a homlokára tette a kezét.

– Már elhagyta a testét – jelentette be pár pillanat múlva.

– Akkor ez mit jelent? Visszavonult?

– Igen, de csak egy időre. Erőt gyűjteni. Egy újabb, sokkal nagyobb dobáshoz – mondta, és amikor rám nézett, az arckifejezése nem sok jót jósolt.