Nincs rosszabb annál, mint amikor az ember egyszer csak arra ébred, hogy a feje fölött azon vitatkoznak, eltegyék-e láb alól, vagy sem.

– Nem erről volt szó! – csattant Emily dühös hangja.

Az oldalamon feküdtem a földön, abban a pózban, amiben a sokkoló hatása után kidőltem, az arcomba apró kavicsok nyomódtak, és a vállamba fájdalom nyilallt, ahogy megmoccantam.

– Meggondoltam magam – jött Kayla hangján a felelet, amiről tudtam, hogy valójában a Szolga mondta.

– Ha megtaláljuk a nyakéket, nem lesz már rá szükség, hiszen ott a másik, ő is kívánhat. Ő is a markodban van.

– Mi van, ha történik vele valami, vagy nem marad meg, mire odaadhatnám neki az ellenszert?

Erre a mondatra kipattant a szemem, de nem mutattam ki az érdeklődésemet, nehogy felfigyeljenek rám. Azt akartam, hogy tovább beszélgessenek, hátha elejtenek valami hasznos információmorzsát. Tőlem mindössze pár méterre álltak; Emily csípőre tett kézzel, a Szolga pedig laza testtartással, szemlátomást uralva a szituációt.

– Az mondtad, ez lesz a szerelmed bizonyítéka.

– Majd bebizonyítom máshogy, mennyire imádlak – mosolygott a Szolga, és átkarolta Emily derekát, hogy magához húzza egy csókra, ám ő mérgesen ellökte.

– Nekem ez kell és semmi más.

A Szolga savanyúan leejtette a karját.

– Ezt felejtsd el – jelentette ki kategorikusan.

– Na, ne szórakozz! Megígérted, hogy megteszed!

– Mondtam már, mégiscsak szükségem van rá.

– Nyugodtan bevallhatod, hogy nem biztosítéknak kell – mondta Emily cinikusan.

– Tessék? – nézett rá a Szolga.

– Azért koslatsz utána, mert magadnak akarod. A nyakék megszerzése egy dolog, de neked ő is kell. Négyszáz éve szerelmes vagy bele! – sziszegte Emily. – Csak arra kellettem, hogy megszerezd a számodra értékes információkat, nem igaz? Kihasználtál. Ahogy négyszáz évvel ezelőtt is.

A Szolga csak bámult rá felvont szemöldökkel, mintha szórakoztatná a kirohanása. Hallgatott egy kicsit, szemlátomást várva a folytatást, de mivel az nem jött, megszólalt.

– Azért te is élvezted a dolgot, nem?

Emilynek tágra nyílt a szeme, és egy darabig megszólalni sem tudott.

– Szóval igaz. Tényleg csak felhasználtál.

– Sajnálom, szívem. C'est la vie – mosolygott a Szolga, aztán váratlanul elkomorodott, és az orrnyergét kezdte masszírozni.

Kihasználva, hogy egymásra figyelnek, óvatosan magam alá húztam a lábamat, egy kicsit felemelkedve guggoló állásba helyezkedtem, aztán lassan hátrálni kezdtem. Attól tartottam, hogy ha komolyan összebalhéznak, akkor menekülnöm kell, és jobb, ha startra kész pózban leszek.

Emily arcán könny csorgott le.

– Én megbíztam benned, mindenemet odaadtam neked.

– És ezzel rendkívül boldoggá is tettél, de értsd meg végre: te itt már felesleges vagy – válaszolta a Szolga, majd becsukta a szemét, mintha fárasztaná Emily műsora. Valóban fáradtnak tűnt, kissé meg is tántorodott. Ekkor óvatosan felegyenesedtem, és szétnéztem, melyik irányba lenne alkalmas szaladni.

– Légy átkozott – köpte Emily. – Sosem lesz a tiéd a kis szerelmed!

A Szolga sóhajtott egyet.

– Nevetséges vagy.

Emily erre vadul a Szolgának támadt, és rúgta, karmolta, ahol érte, de amaz rögtön lefogta, és egy könnyed mozdulattal ellökte magától. Emily a lendülettől a földre esett.

– Te mocskos rohadék! Nem kellett volna segítenem neked. Nem érdemeltél meg. Bár sosem találkoztunk volna! – kiabálta.

– Akkor tűnj el! Nem kényszerítelek rá, hogy itt légy.

Emily egy pillanatra megdermedt, és mintha csak most döbbent volna rá igazán, hogy a Szolga számára ő egy porszemnél is kevesebbet jelent, és soha nem is jelentett többet.

– Jól van – felelte lassan felállva, és nyelt egyet. – Eltűnök. De ne hidd, hogy ezt büntetlenül megúszod! – Azzal előrántott a dzsekije alól egy pisztolyt, és egyenesen rám fogva kibiztosította. A következő pillanatokban mintha lelassult volna az idő. Emily ujja kérlelhetetlenül meghúzta a ravaszt, a Szolga pedig azonnal a fegyver elé vetette magát. A haját felkapta a szél, baljós, fekete felhőként terítve szét körülötte, miközben a teste megvonaglott a pisztolylövés hangjával egyszerre. A dördülés élesen visszhangzott a tisztáson, Emily a pisztolyt elejtve összeesett, a Szolga pedig egyenesen a karjaimba hullott, egy másodperc erejéig a szemembe nézve. A tekintetében rémület, fájdalom és bocsánatkérés tükröződött, mielőtt kihunyt belőle az élet utolsó szikrája, és a semmibe meredve rongybabaként esett össze.

Ám ez már nem a Szolga volt. Nem ő mentett meg, ebben biztos voltam. Hanem Kayla.

Gyengéden leeresztettem a testét a földre. Csak akkor vettem észre, hogy én is csupa vér lettem, amikor a haját félresimítva vörös csíkot kentem az arcára.

Ekkor valahol a tudatom peremén két alakot láttam megjelenni. Sebastien és Adela érkeztek meg. Az ajtó előtt őrködő álarcos egyből rájuk rontott, de Sebastien könyörtelenül elintézte őt, aztán közelebb jött.

Látva, mi történt, letérdelt Kayla mellett, és az ütőerére helyezte az ujját. Egy kicsit várt, aztán elvette a kezét, és lecsukta Kayla szemeit. Rám nézve megrázta a fejét.

– Neee! – hallottam egy fájdalmas kiáltást harsanni, és másodpercekbe is beletelt, mire rájöttem, hogy a saját hangom volt az.

Harag öntött el. A tehetetlen düh fojtogatni kezdte a torkomat. Elkéstem. Elkéstünk. Mind elkéstünk, a rohadt életbe!

Mindkét kezemmel megragadtam Kaylát, és rázogatni kezdtem, aztán megpofoztam az arcát, egyre és egyre erősebben.

– Térj magadhoz, Kayla, térj magadhoz! Nem halhatsz meg! – kiáltottam elkeseredetten, de ő csak ernyedten feküdt, mint egy feketébe öltöztetett játékbaba, minden egyes ütésemtől tehetetlenül meglendülve. Amikor a karom már elfáradt, akkor is csak ütöttem, de semmit sem értem el vele.

– A golyó átlőtte a szívét – mondta Sebastien. – Már nem hall téged.

Ekkor Kayla mellkasára borultam, és némán felzokogtam.

– Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem... – Sebastien halkan, lehajtott fejjel imádkozott. Gyűlölettel hallgattam. Hogy tudja ilyen könnyen elfogadni egy ember halálát?

Kayla! Szegény kis bohócom. Rá kellett döbbennem, hogy az élet nem más, csak egy marék por, ami egy pillanat alatt elszáll a szélben. De én nem akartam őt elengedni. Nem akartam a lelkét az égbe ereszteni, sem a testét az enyészetnek átengedni. Arra vágytam, hogy megint káromkodva bolondozzon, hogy pattogtassa feketére lakkozott körmét, megpróbáljon lebeszélni Tonyról, aztán nagy barna szemével belenézzen az enyémbe, és úgy mosolyogjon, mintha azt üzenné vele: „hé, minden rendben lesz!"

Forró könnyeket éreztem lecsorogni az arcomon.

– ...lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért...

Nélküle elárvult lettem. Akkor is csak önző módon magamra gondoltam, amikor az jutott eszembe, hogy már sosem láthatom őt kibontakozni fekete selyemgubójából, hogy megtudjam, milyenek lennének a valódi színei. Mindössze tizenhét évet élt, amikben csak családi viszályok, elmulasztott lehetőségek és beteljesületlen vágyak szerepeltek. Amikor meghalt a karjaim közt, egy kis részem vele együtt halt meg.

– ...még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy...

– Támaszd fel – mondtam Sebastiennek felegyenesedve. Egy pillanatig mintha fel sem fogta volna, mire kértem.

– Támasszam fel? – nézett rám megütközve.

– Igen. Tudsz gyógyítani, ráadásul angyal vagy, úgyhogy hozd rendbe a testét, aztán találd meg a lelkét, és... és küldd vissza a testébe – hadartam egyre vékonyodó hangon, miközben újabb könnyek csorogtak le az arcomon.

– Ez nem így megy.

– Akkor hogy megy?

– Sehogy. Kayla meghalt. El kell fogadnod – válaszolta halkan.

A tekintetében sajnálat és együttérzés tükröződött, de nem akartam ezeket meglátni. Én a legjobb baránőmet akartam visszakapni, és ehhez a segítsége kellett, nem pedig a sajnálata.

– Vissza lehet hozni, tudom, hogy vissza lehet – néztem fel rá könyörögve.

– Az ő ideje lejárt. Sajnálom, Sorinne. Nem tehetek érte semmit.

– Ne te döntsd el, hogy kinek mikor jár le az ideje! – kiáltottam.

– Miért, te szeretnéd eldönteni? – kérdezte. A hangjában nem volt szemrehányás vagy gúny, mégis kedvem lett volna őt összeverni.

– Tudnál segíteni, mégsem teszed – sziszegtem.

Sebastien mélyen beszívta a levegőt, és elfordult, ám én felugrottam, megragadtam a karjánál, és egy rántással visszafordítottam.

– Vissza tudnád őt hozni, ha akarnád, igaz? Valld be!

Lehajtotta a fejét, és a cipőjét nézve válaszolt.

– A lelkét nem hozhatom vissza, arra nem vagyok képes.

Nem nézett a szemembe, ezért arra következtettem, hogy valamit megint sumákol. Hát persze!

– De a testét rendbe tudod hozni. A grimoárból pedig elvégezhetjük a varázslatot, ami feltámasztja, ahogy ti is tettétek velem négyszáz évvel ezelőtt – mondtam visszanyelve a könnyeimet, de aztán eszembe jutott valami. – A francba. Ellopták a könyvet. A Szolga megzsarolt, hogy beengedjem a házunkba és megszerezhesse, de mire odaért, már nem volt a helyén.

Az elkeseredés hullámai újult erővel törtek rám.

– A grimoár nálunk van – felelte Sebastien kelletlenül, belém viszont visszatért a remény.

– Hogy került hozzátok? – kérdeztem megdöbbenve.

– Selené feltalálta magát. Amikor látta, hogy a Szolga be akar törni, a fogával elfordította a kulcsot a zárban, a karmaival kinyitotta a fiókot, aztán bedobta a könyvet a padlófűtés szellőzőrácsai közé.

– És hogy szabadult meg a könyv kisugárzásától? Hiszen az elárulhatta volna a Szolgának, hogy még mindig a házban van.

– Ő a látó. Rájöhetett a kisugárzás okára, és biztosan tett valamit ellene.

– Neki ugye nem lett baja? Ugye nem kapták el?

– Nem. Sikerült elmenekülnie, mielőtt a Szolga belépett. És te jól vagy?

– Igen, de ez most kit érdekel? A lényeg, hogy meg van a könyv, fel tudjuk támasztani Kaylát – mondtam megkönnyebbülve.

– Az a varázslat iszonyúan veszélyes, ráadásul áldozattal jár, nem járulok hozzá, hogy ilyesmit tegyél! – hadarta Sebastien.

– De megtiltani nem tudod.

– Megtiltani nem – eresztette le a vállát.

– Megpróbálsz megakadályozni? – néztem a szemébe. Egy pillanatig várt a válasszal.

– Mondhatjuk úgy, hogy nem segítek benne.

– Szóval nem gyógyítod meg a testét – sziszegtem.

Sebastien hosszút sóhajtott.

– Nézd, Kayla elment. Ennyi volt megírva neki. Bármennyire is fáj, el kell őt engedned.

– Képes vagy megtagadni a segítséget, hogy visszahozzunk egy tizenéves lányt az életbe? Neki még élnie kell! Nem érdekel a gyógyszöveg, hogy lejárt az ideje. A múltkor is segítettél, hogy feltámasszatok engem.

– Az a helyzet más volt.

– Ja, tényleg, mert én fontos vagyok a rohadt ügyeteknek, ő meg nem, igaz? Erről van szó? Ő feláldozható? – kiáltottam.

– Igen, ez az igazság – válaszolta Sebastien halkan, és megint lesütötte a tekintetét.

– Hát bocs, de ez visszataszító! Kayla legutóbb Betsyként feláldozta a hátralévő életének felét, hogy megmentsen engem, az a minimum, hogy most én segítek őrajta.

– Semmi sem írja elő, hogy ezt viszonozd.

– Kit érdekel, hogy előírja-e? Azért akarom megtenni, mert így érzem helyesnek.

– Én megértelek, tudom, hogy szeretted őt, és fáj, ami vele történt...

– Ha ennyire megértő vagy, akkor segíts! – Sebastien nagy levegőt vett, mintha vitatkozni akart volna, de aztán csüggedten kifújta a levegőt. – Kérlek – tettem hozzá halkan, és megint könnyek csorogtak le az arcomon. – Te nem tennéd meg ugyanezt a legjobb barátodért?

Hosszú csönd következett. Sebastien összekulcsolta a kezét, és lehajtotta a fejét, mintha megint imádkozna.

– De igen – felelte végül, aztán odalépett Kayla testéhez, és letérdelt mellette. Szemlátomást vívódott magában, amikor lassan kinyújtotta a kezét, és a mellkasa fölé helyezte. A keze megremegett egy pillanatra, de aztán leereszkedett, hozzáérve Kayla ruhájához. Ezután becsukta a szemét.

Hosszú pillanatokig semmi sem történt, majd elvette a kezét, és felállt.

– Kész – szólalt meg, elfordulva Kaylától, aki ugyanúgy feküdt, mozdulatlanul. – A teste működik, de a lelke messze jár. Az orvosok azt mondják majd, hogy kómában van.

– Köszönöm – suttogtam.

Lassú taps harsant mellettünk. Mindketten Emily felé fordultunk.

– Milyen szép kis drámai jelenetnek lehettem tanúja. És még az is kiderült, hogy a könyv nálatok van – mondta hátborzongatóan nyugodtan, a Szolga stílusában, miközben felállt a földről, és a pisztolyt is felvette. Akkor ezért ájult el a lövést követően. Kayla teste kilökte a Szolgát, ám az azonnal elfoglalta Emilyét, nem nézve, mekkora kárt tesz ezzel benne. A lányok nem fontosak neki, csak Tony volt az. – Ha egyszer a kezeim közé kerül az a macska, nem fog érdekelni, hogy ő a látó, megnyúzom, és lábtörlőt csinálok a prémjéből – tette hozzá.

– Még véletlenül sem fog a kezeid közé kerülni – felelte Sebastien.

– Azt majd meglátjuk. Szóval itt van a könyv. Sorinne, ugye, te is szoktad érezni azt a... hogy is mondjam... különleges légkört, ami körüllengi? Tapasztaltad a forróságot és a furcsa jelenségeket, mint például, hogy néha minden ok nélkül megpörkölődik? Mit is mondott Sataniel, mi okozza?

– Nem tudja – válaszoltam a fogaim közül szűrve a szót.

– Nem mondott semmit? Hogy ez mennyire rá vall – mosolygott. – Jobban belegondolva nem is csoda, hogy eltitkolta. A helyében én sem dicsekednék ilyesmivel.

– Micsodával? – kérdeztem homlokráncolva. – Mi köze van a könyv kisugárzásához?

– Még hogy a könyv kisugárzása – mondta, és felnevetett. – A könyvnek nincs semmilyen kisugárzása. Holtak lelkei lebzselnek körülötte. Nem egy, nem kettő, hanem több száz. Úgy örvénylenek itt, mint a Tejút a fekete lyuk körül – mutatta a pisztollyal körözve a feje felett.

A szemem nagyra tágult, és elborított az iszonyat. Valahol mélyen mindig is féltem a szellemektől, bár próbáltam elhitetni magammal, hogy nem léteznek.

– Tudni szeretnéd, mit keresnek itt? Elmondjam? Mert Sataniel barátunk nem szívesen fogja, abban biztos vagyok – mosolygott féloldalasan. – Nos, az történt, hogy míg ő a Purgatóriumban felügyelte a megtisztuló lelkeket, Ala-íhé varázslata lecsapott rá. Onnan eltűnt, itt, a Földön pedig megjelent. Ezzel még nem is lett volna olyan nagy baj, eggyel kevesebb őrző angyal maradt a Tisztítótűzben, na és? Volt még több ezer. A problémát az okozta, hogy Sataniel a figyelmeztetésekre fittyet hányva egymaga vigyázott azokra, akiket épp próbának vetett alá. Azt hitte, több százezer lelket is képes egyedül felügyelni. Hiába figyelmeztették, hogy ebből baj lehet, ő meg akarta mutatni, mekkora profi. A sors fintora, hogy épp akkor jutott eszébe Ala-íhének varázsolni, amikor ő egyedül maradt a lelkekkel – nevetett, majd Sebastienre nézett. – Hogy gondolhattad, Sataniel, hogy annyi lelket tudsz majd biztonsággal őrizni? Két kamaszra sem bírsz egyedül vigyázni.

Sebastien egy szót sem szólt, csak megfeszült az állkapcsa.

– Szóval a lelkek, miután látták, hogy nem őrzi őket senki, szépen megszöktek – folytatta a Szolga olyan élvezettel, mintha egy szaftos sztorit adna elő egy tábortűz körül. Végül is mindkettő stimmelt. – No, nem mind, voltak, akik hatalmas önfegyelemmel kitartottak, és megvárták az őrségváltást, hogy elnyerjék az üdvösséget, de sokan elgyengültek, és a további próbák és várható kudarcok elől elmenekülve a Földre szöktek. Belőlük lettek a kísértetek. Nincs testük, de az energiájukat még mindig a Tisztítótűz lángjai járják át, amiktől csak akkor szabadulnának, ha kiállnák az angyalok próbáit. Ezért forrósítanak fel és pörkölnek meg mindent, amihez csak közel kerülnek. A könyvet is. Az ő lángoló, túlvilági energiájukra ugyanis Ala-íhé nem volt felkészülve, amikor védelmet helyezett a könyvre, csak a földi hatásokra. Ezek a szellemek aztán szétszéledtek, kóboroltak, de egyszer csak rájöttek, hogy Ala-íhé könyvében olyan varázslat is van, ami hozzásegítheti őket ahhoz, hogy a Purgatórium megkerülésével emberi testekbe kötözzenek. Mivel ők nem nyúlhatnak a könyvhöz anélkül, hogy egyúttal meg ne semmisítenék, valamint tárgyakat sem tudnak egykönnyen mozgatni, szükségük van valakire, aki hajlandó segíteni nekik. Erre a segítségre még mindig várnak, és már egyre türelmetlenebbek – tette hozzá mosolyogva.

– Nem hiszek neked – mondtam, de valójában nagyon is hinni kezdtem az állításaiban. Az információdarabkák túlságosan jól belepasszoltak az ismereteim hiányos kirakósába.

– Tudom, hogy most csak a dac beszél belőled. Ismerlek, ilyenkor mindig elpirul a füled. A szavaim már bekígyóztak az elmédbe, és most azt kérdezgeted magadtól, vajon mennyi lehet ebből igaz? Apropó hiábavaló várakozás: szóval álmaidban mindent láttál, az egész előző életedet, és mindenről tudsz? – kérdezte csevegő hangon. – Akkor azt is tudod ugye, hogy Sataniel beléd szeretett, és négyszáz éve egy gazdag nemes fiú, Cedric Everleigh bőrébe bújva feleségül akart venni téged?

Erről nem tudtam, a lélegzetem is elakadt.

– Micsoda? – kérdeztem, és nem mertem Sebastienre nézni.

– Bizony, szerette volna összekötni a kellemest a hasznossal. Nem is tudom, mit hitt. Hogy angyalként majd büntetlenül hozzád érhet? – kérdezte lesajnáló szánakozással. – De én nem hagytam, hogy beleköpjön a levesembe – tartotta fel az ujját, kezében a fegyverrel. – Azt a hírt terjesztettem el a szüleiről, hogy felségárulók, mire a királypártiak bosszúból felgyújtották a kastélyukat, és az egész családja benn égett. Szegény Cedricünk ezután lovászként volt kénytelen a Dunham családnál munkát vállalni, hogy a közeledbe férkőzhessen. Ám nagy szerelem ide vagy oda, annyira mégsem lehetett beléd esve, ha hagyott téged meghalni. Míg ő ki tudja, hol töltötte az időt, én az életedet próbáltam megmenteni. Így volt, vagy nem így volt? – kérdezte Sebastienre nézve, aki nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.

– Mondd, hogy nem igaz ez az egész – kérleltem Sebastient, ám ő egy szóval sem próbálta megcáfolni a Szolga állításait. Ezek szerint igaz volt minden, amit mondott.

– Te is láthatod, hogy nem hazudtam, kedves Sorinne. Most pedig ide a könyvvel! – mondta a Szolga.

– Arról ne is álmodj – nézett fel Sebastien eltökélten.

– Hát jól van, akkor kiderül, hogy azt is túléled-e, ha golyót röpítek a fejedbe – felelte a Szolga, és rászegezte a pisztolyt.