Több óra hossza is beletelik, mire Cedric és Betsy visszatér. Ki vannak fulladva, látszik rajtuk, hogy siettek.

– Megtudtatok valamit? – kérdezem.

– Mire odaértünk a kikötőbe, a Sellő már kihajózott – feleli Betsy, és lehuppan a faládára.

– Ez nem lehet igaz – eresztem le a vállamat.

– De beszéltünk egy matrózzal, aki lekéste a hajót – veszi át a szót Cedric. – Azt mondta, a foghíjas sem szállt fel rá.

– Miért nem? – vonom fel a szemöldökömet.

– Állítólag üzleti ügyek miatt.

– Ami azt jelenti, hogy talált magának egy lányt – teszi hozzá Betsy féloldalasan vigyorogva. – A matróz elmondta, hogy egy fiatal és nagyon erényes cselédlányról van szó. Tökéletesen megtalálta benne a számítását. Most ez a Marietta Finney a szíve hölgye, annál is inkább, mivel úri háznál szolgál, és mint tudjuk, foghíjasunk maga is úrrá szeretné egyszer kiverekedni magát. Így minden, amit csak megtudhat a felsőbb osztályok életéről, igencsak érdekli, Marietta pedig nem rest megosztani vele. Foghíjas már a bátyjával is összebarátkozott, és a házasság is szóba került.

– Hol van most? – kérdezem.

– A Vasmacska nevű fogadóban szállt meg – feleli Cedric.

– Odamentek?

– Előbb még kitalálok valamit, hogyan szerezzem meg tőle a nyakéket.

– Állítólag nagy kártyás – jegyzem meg. – Megpróbálhatnád elnyerni tőle.

– Vagy esetleg a kisasszony.

Rámeredek.

– Hogy én?

– Ön jobban kártyázik, mint én. Amikor játszottunk, mindig megvert. – A hangjában érzek némi bosszúságot.

– Nem mindig.

– Majdnem mindig. Élek a gyanúperrel, hogy nem akkor játszott életében először, amikor leült velem az istállóban.

Látom, szorul a hurok, és melegem lesz hirtelen.

– Foghíjas Johnny nem kedvel engem – vallom be. – Volt egy kis összetűzésünk.

– Akkor most alkalma lesz revansot venni. Ez igazán jó csali lehet.

A mellkasomba költözik a félelem, és úgy sejtem, ez a vállalkozás nem lesz fáklyás menet, de eszembe jut az ima, amit pár napja Szűz Máriához intéztem. Amiatt bánkódtam, hogy az életem értelmetlenül ért véget, mielőtt még tehettem volna bármit az emberekért. Hát most alkalmam nyílik cselekedni.

– Rendben – sóhajtok. – Mikor megyünk?

– Minél hamarabb, annál jobb. Ma este kellene.

Megadóan bólintok.

– Örülök, hogy sikerült haladást elérni – áll fel Betsy. – Nekem most vissza kell mennem dolgozni a kocsmába. Ha szükségetek lenne rám, csak szóljatok, odalent leszek.

– Feltétlenül szólunk, köszönjük – válaszolja Cedric kimérten, Betsy pedig egy hűvös pillantással eltűnik.

– Én is lemegyek. Éhes vagyok, eszem valamit – mondja Madlene, és Betsy után siet.

Több pillanat is eltelik, mire feltűnik, hogy kettesben maradtam Cedric-kel.

– Ezek még az én ruháim? – kérdezi végignézve rajtam.

– Igen – felelem egyszerűen. – Sajnálom, hogy el kellett vennem őket, de hagytam egy aranyat a takaród alatt.

– Semmi baj, én ajánlottam fel, hogy használhatja, és egyébként is van pénzem – mosolyodik el.

Eszembe jut, amit a templomban Cristobal atyának mondott a vagyonáról, de nem akarok kérdezősködni.

– Furcsán érzem bennük magamat.

– Igen?

– Idegen az érzés, hogy fiúruhában járok-kelek és fiúként viselkedek, pedig másfél hónap alatt hozzászokhattam volna. Az is szokatlan, hogy egészséges vagyok. Ez annak a varázslatnak a hatása?

– Nem. A kisasszony testét én gyógyítottam meg. Egy beteg testbe nem helyezhettük vissza a lelkét.

Elborzaszt, ahogy ezekről a dolgokról beszél, de lerázom az érzést.

– A betegség és a női lét már eggyé váltak velem – folytatom. – Most hirtelen azt sem tudom, ki vagyok.

– Ön nem egyenlő a betegségével, sem pedig a nemével.

Értetlenül nézek rá.

– Sokkal többek vagyunk egy betegségnél vagy egy testnél – magyarázza. – Ami igazán számít, az ott van legbelül, és bármilyen ruhát vegyen is föl az ember, attól a lényege még ugyanaz marad.

– Igazad lehet – ismerem el, aztán ránk ereszkedik egy kis csönd. – A nagybátyám megbocsátott neked? – szólalok meg megint. – Amiért kiengedett a pincéből – magyarázom.

– Nem. Megszöktem – von vállat.

– Neked nem lehetett túl nehéz.

– Valóban nem volt az – mosolyog büszkén, és mintha örömmel töltené el, hogy megdicsérem.

– Mielőtt eljöttél Devonshire-ből, szereztél... ilyen-olyan értesüléseket a környékről?

– Mire kíváncsi pontosan?

– Nem tudod, mi történt Thomas Fentonnal? – nézek rá. Pár másodpercig állja a pillantásomat, aztán lesüti a tekintetét. Várom, hogy megszólaljon, ám ez nem történik meg, csak lehajtott fejjel hallgat. Már nem is kell mondania semmit, ezzel mindent közöl. Elgyengülök, majdnem olyan erőtlen leszek, mint amikor beteg voltam, és én is lehajtom a fejemet. Cedric aztán feláll, kezét röviden a vállamra teszi, és lassan kimegy a helyiségből, én pedig magamra maradok a veszteséggel.

Úrnak öltözve feszengek, a többiek pedig szigorú arccal mustrálnak. Cedric azt találta ki, hogy ha eljátszom, hogy gazdag lettem, az kellőképp felszíthatja Foghíjas Johnnyban az irigységet, és a malmunkra hajtja a vizet. Selyem mellényt és brokát felöltőt kaptam, hosszú hajamból vágtunk egy keveset, és díszes csattal fogtuk össze, mint a férfiaknak. Cedric is drága ruhákat vett fel, így szinte rá sem ismerek, bár el kell ismernem, hogy ez a kinézet sokkal jobban illik hozzá: még lovásznak álcázva is úgy viselkedett, mint egy lord. Biztos vagyok benne, hogy vele született fensőbbségességével kiválóan el fogja tudni játszani az elkényeztetett nemesifjút, aki szórakozásból vagyonokat kártyázik el.

Betsy még megigazítja a zsabóm és a kézelőm csipkéjét, aztán elégedetten felsóhajt.

– Tökéletes – mondja. – Készen vagy, mehettek.

– Előtte még védelmet teszek a fogadóra, hogy a távollétünkben biztonságban legyetek – szólal meg Cedric.

– Védelmet? – vonja fel a fél szemöldökét Betsy.

– A grimoárból – veszi elő a kis fekete könyvet.

– És ehhez a varázslathoz is kell majd valamiféle áldozat? – kérdezi savanyúan.

– Ehhez nem.

Felüti a könyvet, lapoz benne, aztán egy oldalnál megállva magasra tartja, és olvasni kezd. Olyan szavakat mond, amiket nem értek, de a papírból ámulatomra fény szökik elő, mintha csak bele lett volna zárva, és gyönyörű, kör alakú mintát fest a falra, mint egy aranyszínű rózsaablak. A padló megrendül alattunk, a levegő megtelik néma feszültséggel, és amikor már azt várom, hogy szétveti a házat, minden elül, a fény is elhalványul, mintha mi sem történt volna. Nyelek egyet, és most először hiszem el teljes bizonyossággal a mágia létezését, hogy a saját szememmel látom.

– Most már csak akkor tud ide belépni bárki, beleértve Xavier Vance-t, ha engedélyt adtok rá – mondja Cedric, felöltője zsebébe rejtve a könyvet, Madlene és Betsy pedig bólint.

Végül elindulunk megkeresni a Vasmacskához címzett fogadót. Este lévén sötétbe borult a város, de a fából ácsolt házak ablakaiban és néhány utcai lámpában narancssárgán pislákol a fény.

– Megkérdezhetem, hol tanult meg ilyen jól kártyázni? – szólal meg Cedric útközben.

– Apám tanított. Mindig, amikor anyámra idegroham tört, beült velem a könyvtárszobába, és kártyázott velem, hogy elterelje a figyelmemet.

– Sűrűn volt az édesanyjának ilyen idegrohama?

– A fél életemet abban a szobában töltöttem.

– Ó, sajnálom.

Némi kérdezősködés után egy sikátor mélyén találjuk meg célállomásunkat. A cégére egy rozsdás horgony, az ablakok maszatosak, és amikor bemegyünk, az ajtó zsanérjai hangosan felsikítanak. Az már egyből feltűnik, hogy itt nincs akkora tisztaság, mint a Mérges kakasban, ahol Betsy takarít szorgalmasan: ragadós mocsok lepi az asztalokat, a kerékcsillárról pókhálók lógnak, a sarkokban vastagon megült a por.

– Látod valahol a foghíjast? – kérdezi Cedric, de a zsivajtól alig hallom.

Kevés a fény, mert gyertya is kevés a csilláron, de megpróbálom lopva felmérni a vendégeket. Sokan vannak, és nem akarok feltűnően bámészkodni, ezért eltart egy darabig, míg sikerül mindenkit szemügyre vennem. Az egyik asztalnál aztán megpillantok pár matrózt, köztük a foghíjast.

– Meg van. A sarokban, a kék felöltős társaságban.

Cedric anélkül, hogy odapillantana, bólint, aztán vacsorát rendelünk a sebhelyes arcú kocsmárostól, aki mézesmázos hangon udvariaskodik, ám amint elfordulunk, egyből motyog magában valamit, amiből csak a „ficsúr" szót hallom ki, és leülünk a tengerészek közelében.

Többen is furcsállva sandítanak felénk: ruháink alapján gazdag nemeseknek nézünk ki, márpedig a nemesek a legkevésbé egy ilyen olcsó koszfészek vendégszeretetét szokták keresni. De előfordul néha, hogy a szülői szigor alól felszabadulva szándékosan látogatják végig az ifjak a rossz hírű helyeket.

Miután gyorsan elfogyasztjuk nem túl étvágygerjesztő vacsoránkat, végre Foghíjas Johnnynak is erre téved a tekintete, ami először továbbsiklik rólunk, ám rögtön visszatér. Felismert, és most nem érti, mit lát, ám a bosszúság, amint felméri öltözékemet, egyből kiül az arcára.

– Célnál vagyunk, észrevett – mondom Cedricnek.

– Helyes. Akkor induljon a móka – mosolyog, én pedig megköszörülöm a torkomat.

– Unatkozom, kártyázzunk! – rikkantom hangosan.

– Azt már nem, a múltkor is megkopasztottál, egy vasam sem maradt, úgy kellett gyalog hazamennem – feleli Cedric panaszosan.

– Azelőtt viszont te fosztottál ki, nem emlékszel? – nevetek. Cedric a fejét rázza. – Persze, hogy nem, az ilyesmit hajlamos vagy elfelejteni. De ha ilyen sóher vagy, majd keresek magamnak más kártyapartnert. – A vendégek felé fordulok. – Kinek lenne kedve egy úriemberrel lejátszani pár baráti kártyapartit? – kérdezem hangosan. Először semmi sem történik, de aztán mozgolódás támad a kocsma végében: egy csavargó kinézetű alak áll fel és lép felénk, ám Foghíjas Johnny és egy társa hirtelen megelőzi, és mielőtt még ideérne hozzánk, lezöttyennek a velünk szemközti lócára.

– Sajnos erre a körre már beteltek a helyek, de talán majd legközelebb – vigyorog rá a foghíjas, mire az csalódottan visszaballag. – Jó estét, fiatal barátom – pillant aztán rám. – Micsoda öröm viszontlátni egy régi ismerőst. Kiváltképp, ha ilyen jó színben van – kedélyeskedik, ám az orrlyuka nagyra tágul: forrhat benne az indulat. – Jonathan Madgwick vagyok, ez pedig itt a jövendőbeli sógorom, Robin Finney – fordul Cedric felé. – És önben kit üdvözölhetek?

– Cedric Everleigh vagyok, a Surrey-i earl fia – feleli ő kihúzva magát, és kényeskedve odanyújtja a jobbját egy kézfogásra. – Köszönjük, hogy megtisztel minket a társ...

– Enyém a megtiszteltetés, fiatal uraság, enyém a megtiszteltetés, amiért egy ilyen finom társasággal játszhatok le néhány partit – ragadja meg mohón Cedric kezét, és kissé túl sokáig szorítja. Ő csak udvariasan mosolyog.

Cedric mindenkinek rendel egy kör rumot, aztán elővesz egy vadonatúj kártyapaklit, és eltartott kisujjal megkeveri. A mozdulatai olyan előkelőek, mintha csak második természete lenne az arisztokratikus viselkedés, ámulva nézem a két férfival együtt. Közben nem kerüli el a figyelmemet, hogy Foghíjas Johnny szeme egyszer rám, egyszer Cedricre villan: eszembe jut, amikor azt találgatta, hogy vajon asszony férfija vagy férfi asszonya vagyok-e, és már tudom, mi járhat a fejében. Nevetek magamban a gondolaton.

Aztán elkezdődik a játék, és a lapjainkba mélyedünk. Cedric közben a tengeri életről kérdezi a foghíjast, aki készséggel beszámol mindenféle érdekességről, majd a nemesek viselt dolgairól mesél pikáns vicceket Cedric és a másik férfi nagy derültségére. Azt gyanítom, hogy a menyasszonyától hallotta ez utóbbi történeteket, és hálás vagyok, hogy szóval tartja a társaságot, mert én magam csak hallgatni tudok. Látszatra fesztelenül baráti a hangulat, ám valójában mintha csak egy puskaporos hordón ülnénk. Először a magas, szikár Robin nevű férfi nyer, és boldogan húzza magához az aranyakat, amit mi többiek valószínűleg mind szándékosan veszítettünk el, de annál hangosabban sopánkodunk a veszteség miatt.

Majd ahogy komolyodik a játék, előkerülnek az egyéb tétek is: ezüst zsebórák, tubákos szelencék, gyűrűk és más ékszerek. Az értékek többször is gazdát cserélnek, Foghíjas Johnny pedig egyre csak veszít, ahogy Betsy megjósolta. Igyekszem nyerni, hogy foghíjasunk azt higgye, bevált a trükkje, de a nyakék még mindig nem került elő, és én tanácstalanul pillantok Cedricre. Ő a szeme villanásával türelemre int, és hamarosan fordul is a kocka: amikor egy egész vagyon gyűlik már össze az asztal közepén, foghíjas hirtelen nyerni kezd.

– Nahát, micsoda szerencse mosolygott önre! – kiáltok fel, és igyekszem kellően bosszúsnak tűnni a felszín alatt. – De remélem nem a csúcson szokta abbahagyni, hiszen fiatal még az este – mondom, és kirakok egy halom aranyat az asztalra újabb tétnek. Foghíjas Johnny szeme rátapad.

– Nem sietek sehova – mosolyog.

– Ez a beszéd – örvendezik Cedric, és rendel egy újabb kör italt.

A következő partit én nyerem, szemrevaló összeget zsákmányolok vissza, de a foghíjas csak a vállát vonja. Rákövetkezőre Cedric nyer, ő is apaszt a foghíjas szerzeményéből, majd megint én nyerek, és Foghíjas Johnnynál szinte semmi sem marad. Az arca szederjes vörös árnyalatot ölt, és zekéje zsebébe nyúlva lecsap az asztalra valamit újabb tétnek. Meglódul a szívem, amikor felismerem, hogy a nyakékem az. Olyan rég láttam már, és olyan fontossá vált a meglelése, hogy most szinte el sem hiszem, hogy itt van.

– Ha ennek a körnek vége, mennem kell – szólal meg Finney. – Holnap munka.

– Persze, ahogy gondolod – válaszolja neki a foghíjas készségesen. – Lejátsszuk, és mehetünk, a világért sem akarnám, hogy fáradtan kelljen dolgoznod.

Összenézek Cedriccel: ez az utolsó lehetőség, mindenképp nyernem kell. A játszma szoros, egyikünk sem szólal meg közben, és érzem, hogy egy izzadságcsepp lecsorog a hátamon. Rossz lapjaim vannak, csalni kényszerülök, és csak remélem, hogy nem árul el pirulás vagy a szapora légzés, noha apám mindenre kitanított, hogyan álcázzam az izgalmat. Közben észreveszem, hogy a foghíjas is csal, de nem teszem szóvá. Mihamarabb el akarom nyerni az ékszert, hogy aztán mi is eltűnhessünk innen.

Végül sikerül nyernem, és a nyakékkel együtt visszaszerzem Cedric elvesztett pénzét is. Sietve pakolom el a zsákmányt a belső zsebembe, míg Foghíjas Johnny forr a dühtől, ám Finney csak nevetve legyint.

– Öröm volt önökkel játszani – áll fel a magas férfi. – De nekem sajnos mennem kell. Remélem, lesz még alkalmunk együtt kártyázni, hogy visszanyerhessek mindent – mosolyog, és örülök, hogy nem akarja elvágni a torkomat.

– Mi is örültünk a lehetőségnek – válaszolja Cedric. – Igen, reméljük, összefutunk még.

Finney odamegy a többi barátjához elköszönni, Foghíjas Johnny azonban nem mozdul.

– Én maradnék még – szólal meg. – Szívesen folytatnám a játékot, hiszen alig melegedtünk bele, nem igaz? – néz rám és Cedricre.

– Nos, igazság szerint nekünk is jobb volna mennünk – felelem. – Odahaza kötelezettségeink vannak.

– Beszélje rá a barátját a maradásra, fiatalúr, nem érhet véget ilyen kurtán-furcsán az este – fordul Cedrichez. – Egyszer fiatal az ember, és mit ér a fiatalság, ha nem telhet szórakozással?

– Igazán sajnálom, de tényleg mennünk kell – feleli Cedric kellően sajnálkozva. – Az este viszont igazán szórakoztató v...

– Tudom, hogy szeretnéd megszerezni ezt itt – csapja le elém Foghíjas a smaragd berakásos szelencét, aminek a lendülettől felnyílik a fedele. – A múltkor nagy szemeket meresztettél rá. Most itt az alkalom, hogy elnyerd.

Most is nagy szemeket meresztek, mert megint belenéztem az átkozott tükörbe. Nem hiszem el, hogy ez másodszor is megtörténik velem. Cedricre pillantok, aki észreveszi a bajt, és karon ragad.

– Már így is késésben vagyunk. Köszönjük a játékot, jó éjt! – köszön oda a tengerésznek, aki szintén megragad.

– Csak lassan a testtel, úriemberek! Láttam ám, hogy csaltak!

– Úriemberek nem csalnak – szabadít ki Cedric egy rántással, mire foghíjasnál kés villan. A körülöttünk lévők közül többen is ide néznek: akad, aki csendben távolabb vonul, mások csak nevetnek.

– Próbálja csak meg jogtalanul elvenni, ami az enyém! – hadonászik felénk a pengével, elállva a kiutat.

– Az volt jogtalan, mikor a Mérges Kakas felszolgálólányát erőszakkal próbálta magáévá tenni! – kiáltom, mire újabb nevetés harsan, ám a jövendőbeli sógor, aki még mindig a barátai mellett áll, letaglózva néz felénk.

Ezt Foghíjas Johnny is észreveszi, és kidagad egy ér a halántékán.

– Nem csak hamiskártyás, mocskos rágalmazó is! – ordítja, de Cedric félrelöki, és kiszaladunk az ajtón.

Ő persze utánunk rohan. Így egészségesen szokatlanul gyorsan futok, de Cedrichez mérve akkor is lassú vagyok, ezért kézen fog, hogy ne maradjak le. Foghíjas is jó erőben van, a nyomunkba ered, és túl jól bírja az iramot. Ám alig teszünk meg kétutcányi távot, megtorpanunk az elénk táruló látványtól: az egyik sarokról befordulva Xavierbe futunk. Ő mintha már várt volna ránk, mosolyogva összefonja a karját. Két tűz közé kerültünk!

– Milyen kellemes meglepetés, amikor a menyasszony így szalad a vőlegénye elé – jegyzi meg. – Kedvesem, miféle társaságba keveredett? – méri aztán végig Cedricet, akin látható az ijedség.

A foghíjas is megáll mögöttünk, zihálását a fülemben hallom.

– Menyasszony? Ez? Én azt hittem, legény – szólal meg. – Ráadásul uraságod menyasszonya?

– Te meg kicsoda vagy? – kérdezi tőle Xavier hűvösen.

– Jonathan Madgwick hajóstiszt, nagyuram – húzza ki magát amaz.

– Távozz innen Jonathan Madgwick – feleli Xavier leereszkedően.

– Nekem ugyan nem parancsol! – futja el a méreg a foghíjast, és előrántja a kést. – Kinek hiszi magát, az atyaúristennek? Ez a fiú... vagy lány ellopott valamit tőlem, úgyhogy addig nem megyek innét, amíg nem rendezzük az ügyeinket. Utána majd uraságod is elintézheti vele, amit szeretne.

– Megengeded, hogy utána elintézzem? Milyen kegyes – kérdezi Xavier mosolyogva, és szemlátomást jól szórakozik, Foghíjas Johnny pedig diadalmasan kihúzza magát, azt gondolván, hogy megnyerte a szócsatát. Én viszont tudom már, hogy ilyenkor kell Xaviertől a legjobban félni. Szétnézek, merre lehetne menekülni, míg ő a tengerésszel foglalkozik, ám ekkor a sarokról két csuklyás fordul be, és megállnak egymás mellett elzárva az utat.

– Úgy bizony, előbb adja vissza, amit ellopott tőlem, aztán azt kezd vele uraságod, amit csak akar – hadonászik Foghíjas a késsel, Xavier pedig lassan közelebb lép hozzá.

– Máris visszakapod a tulajdonodat – mondja neki nyájasan, és int egyet. – Gyere csak érte.

Foghíjas előre is lépne, de Xavier abban a pillanatban a földre mutat, ahol erre tűz lobban fel, fényt hasítva az éjszakába, és egy csíkban végigszaladva köztük hamarosan egy lángfal választja el őket egymástól.

– Szentséges Szűz Mária! – hőköl hátra Foghíjas Johnny rémülten. – Uraságod maga az ördög! Erre csakis az ördög képes! A Pokol lángjait gyújtotta meg a puszta kezével! – Szüntelenül vetve magára a kereszteket hanyatt-homlok elszalad, Xavier pedig jóízűen felnevet. A hangjától végigborsózik a hátam. Inkább száz Foghíjas Johnnyval nézek farkasszemet, mint egy Xavierrel.

– Nem akartam ilyen látványos bemutatót, de már fogytán a türelmem – magyarázza nekünk, és hozzám lépne, de Cedric ellök.

– Szaladjon az egyetlen biztos helyre! – kiáltja, aztán a hátam mögött is fellángol egy tűzfal, ami kört leírva összezárja őt Xavierrel és a csuklyásokkal. Az egyik csuklyás utánam lépne a tűzbe, de Xavier a köpenyénél megragadva visszarántja.

– A lányt majd Gudrun intézi. Rád itt van szükségem.

Egyből tudom, mihez kell neki a két csuklyás: noha Cedriccel sehogy sem bírna, a segítségükkel elveheti tőle a könyvet, aminek a jelenlétét ő is érezheti.

Én azonban nem tehetek mást, megugrom, és olyan gyorsan futok a Mérges Kakas felé, mint még soha életemben. A távolság több utcányi, de figyeltem az ideutat, és a legrövidebb útvonalon igyekszem célt érni. Ez a Gudrun bárhol felbukkanhat, idegesen pillantgatok a sikátorokba, amik mellett elhaladok. Zihálok, a lábamban izzó húrok feszülnek, és a tüdőm szúr, de a nyakék nálam van. Nálam! Már nincs sok hátra, csak néhány kanyar.

Ekkor egy sötét árny ugrik elém egy alacsony háztetőről. Megtorpanok. Gudrun lehet az, köpenye úgy hullámzik körülötte, mint a víz. Balra fordulok le, bár így nagyobb lesz a távolság, amit majd megtenni kényszerülök. Ő utánam veti magát, és félelmetesen gyorsan követ. Hordókat gördítek magam után, hogy lelassítsam, de ő szaltózva átugorja, aztán egy várakozó kordét látok meg. Az elé kötött ló farára csapok, mire az felnyerít és vadul megindul a köpenyes felé. Sejtem, hogy ez sem fogja sokáig feltartóztatni, de talán időt nyerek.

Egy kapualjhoz érve aztán valaki megragad. Majdnem felkiáltok, de a számat is betapasztják. Madlene az...

Amikor látja, hogy felismertem, nekiáll kigombolni a felöltőmet.

– Mit művelsz? – zihálom elfúlva, de ő már magára is kanyarította, aztán engem a lépcső alá lökve kiugrik, épp, amikor Gudrun elszabadul a lótól. A köpeny széle a szemem előtt hasítja a levegőt, amikor a csuklyás Madlene nyomába ered. – Ne – nyögöm. Testvéremnek esélye sem lesz.

Egy pillanatig bénultan ülök, aztán erőt veszek magamon. Nem lehet hiábavaló az áldozata. Kikémlelek, és az ellenkező irányban kiosonok a rejtekhelyről, majd az eredeti útvonalon a házak árnyékában maradva szaladok, míg el nem jutok a Mérges Kakasig. Hatalmasat dörren a hátsó ajtó, ahogy bevágom magam mögött, aztán lecsúszok a földre.

– Madlene! – ordítom, és a kezembe temetem az arcomat.

– Mindenáron tenni akart valamit, képtelenség volt lebeszélni – csendül Betsy szomorú hangja mellettem, és egy puha kéz megérinti a vállamat. – Sajnálom.

– Feláldozta magát – mormogom. – Vajon mit művelnek majd vele?

– Legfeljebb megkínozzák, de nem fogják megölni – próbál vigasztalni. – Nekik is jól jön egy jogosult, ha jól értelmeztem a dolgokat.

Hamarosan Cedric is megérkezik, és amint belép az ajtón, összeesik. Odaugrunk hozzá.

– Mi történt? – kérdezzük Betsyvel egyszerre.

– Elvették a könyvet – zihálja az oldalát fogva. – Nem bírtam velük. Micsoda kudarc.

– Majd visszaszerezzük – felelem bátorítóan. – Az a lényeg, hogy rendbe jöjj.

– Miattam nem kell aggódni – vágja rá, és nyögve feláll. – Örülök, hogy te rendben visszaértél.

Összenézek Betsyvel, és tudom, hogy mindketten Madlene-re gondolunk: hogy a testvériség még egy előnyre szert tett, és ezt jobb minél előbb közölni vele.

– Nos, én igen...

Gyanakodva rám pillant. Az ajkamba harapok.

– Beszélj – utasít.

– Madlene utánunk jött, és amikor menekültem, magára terelte a köpenyes figyelmét. Nélküle nem tudtam volna visszajutni. De ő azóta sem tért vissza. Elkaphatták – suttogom.

Cedric becsukja a szemét, és visszacsúszik a földre. Sosem láttam még ilyen kétségbeesettnek.