Másnap reggel ébredés után egyből a grimoárért nyúltam, és belelapoztam. Leheletfinom, hófehér lapjait az om írás jelein kívül gyönyörűen megrajzolt, kör alakú ábrák is tarkították. Leginkább valamiféle pecsétnek tűntek, és mindegyik más volt. Sebastien előző este elmesélte, hogy sokáig a felkelők vigyáztak rá, ám a Szolgának és a Testvériségnek egy ponton sikerült megszereznie. Ők őrizték ezután évszázadokon keresztül.

Miután hazaértünk, Sebastien a grimoárban lévő egyik varázslatot felhasználva védelmet tett a szobámra, hogy csak ő, Adela és én férhessünk a könyvhöz, meg azok, akiknek valamelyikünk engedélyt ad a belépésre.

Felütötte a könyvet, keresgélt benne, majd egy helyen megállva magasra emelte, a tenyerét a lapon lévő kör alakú ábrára helyezte, és fennhangon olvasni kezdett. A szavak érthetetlenek voltak a számomra, de ősinek és sötétnek hatottak. A hangja nyomán hullámok keletkeztek a levegőben, mintha viharos vízfelületen át néztük volna egymást, a padló megrendült alattam, a fülem pedig sípolni kezdett. Azt éreztem, hogy nyomás akarja szétvetni a házat, próbára téve minden egyes szöget.

A könyvből éles fény tört elő, ami a grimoár lapján szereplő ábra mását festette a falra, majd pár pillanat múlva olyan hirtelen ült el minden, ahogy keletkezett. Ha ezt az egészet egy hónappal azelőtt tapasztalom meg, egészen biztosan azt gondolom, hogy megőrültem. Még így is nehéz volt elfogadnom a varázslat létezésének tényét, hogy a saját bőrömön éreztem a hatását.

Noha Sebastien azt mondta, tartsuk biztos helyen a grimoárt, és bele is tette egy kulcsra zárható fiókomba, én most kivettem, hogy egy kicsit megvizsgáljam.

A szobámban fülledt meleg volt, hiába legyeztem magamat, már izzadság csorgott rajtam, úgyhogy egy idő után összecsuktam a könyvet, és letettem, hogy kiszellőztessek. Szélesre tártam az erkélyajtót, és mélyet szippantottam az arcomba fújó hűvös levegőből. Felsejlett bennem a tegnap éjszakai kaland, és az emlékektől borzongás futott végig a testemen, amire rásegített a pizsamám alá bújó szellő is.

Végigsimítottam libabőrös karomon, felidézve, ahogy Sebastien tánc közben érintett, ahogy elkomorult, amikor az érzelmeiről faggattam, és ahogy megmentett, amikor azt hittem, minden elveszett. Majd az, ahogy megágyaztam neki a kanapén, mert kimerítette a varázslat, és egymásnak halkan jóéjt kívánva elbúcsúztunk. Meglepődve vettem észre, hogy minél többet tudok róla, annál kíváncsibb leszek rá.

Miután becsuktam az erkélyajtót, és visszafordultam, a látványtól belém szorult a lélegzet. A grimoár kinyitva feküdt az ágyon, és úgy lengedeztek a lapjai, mintha keresgélne benne valaki. Ám a jelenséget csak egy pillanatig láttam, mert ahogy közelebb léptem, a lapozás megállt, és megint azt éreztem, mintha a könyv ezer szemmel figyelne.

Tudtam, hogy nincs megtörve a gerince, egyébként is újnak tűnt, tehát nem nyílhatott ki magától. Noha légmozgás is volt a szobában, akkora huzat nem volt, hogy kinyissa a könyvet. Azonban a legfurcsábbat akkor pillantottam meg, amikor becsuktam. A sarkai és a lapok szélei is megégtek!

Az ajtóhoz ugrottam, és kinyitottam.

– Sebastien! – kiáltottam olyan hangosan, ahogy csak tudtam. – Gyere fel, kérlek! Siess! Valami van ezzel a könyvvel!

Nemsokára már hallottam is a döngő lépteket a lépcsőn.

– Mi a baj? – kérdezte, amikor a szobámba lépett. Csak pólót és alsónadrágot viselt, amiről igyekeztem elfordítani a tekintetemet, bár láttam már anélkül is. Ez utóbbi gondolatot is gyorsan kivertem a fejemből, hiszen a könyv most mindennél fontosabb volt.

– Nézd – nyújtottam oda a könyvet. – Megpörkölődött. Hogy lehet, hogy a lángok nem ártottak neki, most meg a semmitől is megégett?

– Kivetted a fiókból? – kérdezte mérgesen.

– Igen, de csak egy percre fordítottam neki hátat, míg kiszellőztettem, és mire visszaléptem, már így nézett ki.

Sebastien kitépte a kezemből, aztán betette a zárható fiókomba, és ráfordította a kulcsot.

– Mondtam, hogy elzárva tartsd – felelte szigorú arccal. – Miért nem hallgatsz rám?

– Minek még egy fiókba is bezárni, ha úgyis tettél védelmet a szobámra? – tártam szét a karomat.

– Mert veszélyes lehet.

– Ezt hogy érted?

– A könyvre lehet veszélyes, ha nincs elzárva. Bármi történhet vele.

– Nem arról volt szó, hogy elvileg semmi sem árt neki?

– Most is megpörkölődött. Talán múlik a mágikus védelme – találgatott Sebastien.

– Jó ég, tegnap alágyújtottál. Lehet, hogy csak később jelennek meg rajta az ártalmak? Akkor mindjárt szét is fog esni?

– Több ezer évig volt a Testvériségnél, elképzelhető, hogy mégis csináltak vele valamit, és emiatt viselkedik így. Mindenesetre azt tudom, hogy ők is alaposan elzárva tartották, ezért jobb, ha mi is így teszünk. Nem tudjuk, mi miért történik vele, de addig is, míg kiderítjük, tartsd a fiókban.

– Egy piperefiók szerinted biztonságos hely neki? – kérdeztem kétkedve.

– Majd kitalálunk valami jobbat – felelte, és az ajtóhoz lépett.

– Oké – vontam meg a vállam. Megtapasztaltam már, hogy nincs értelme vitázni vele, mert valahogy mindig neki lesz igaza a végén. Bólintott egyet, és kiment.

Ledobtam magam a székre, és bekapcsoltam a laptopomat, hogy elterelje a figyelmemet a bosszantó érzésről, hogy Sebastien már megint eltitkol előlem valamit. Felléptem a Facebookra, hogy ellenőrizzem, írt-e végre Kayla. Elolvasott mindent, amit küldtem neki, de nem válaszolt, és sejtettem, hogy nem is fog egyhamar. Viszont legalább nem tiltott le. Ez is valami.

Amint olvasgattam a hírfolyamot, chaten rám köszönt Tony.

Szia, Sorinne!

Kelletlenül rákattintottam a nevére, hogy válaszoljak. Akár az igazi Tony, akár a benne lakó Szolga keresett, egyik sem ígért sok jót.

Szia! Hogy s mint?

Rövidesen megjelent a válasz.

Légy szíves, hívd ide az ikertestvéredet és Satanielt is. Nyilván ott vannak veled.

Egy másodpercig csak lefagyva meredtem a képernyőre, aztán felpattantam, és újra leordítottam Sebastiennek. Még én is kihallottam a pánikot a hangomból.

– Mi az? – kiabált fel. – Megint elővetted a könyvet?

– Nem! A Szolga mindent tud! – hebegtem. – Gyere fel, és hívd ide Adelát is, beszélni akar velünk!

Nemsokára megint lábdobogások hangjait hallottam, aztán beléptek a szobámba. Mindkettejük arcán ijedség tükröződött.

– Facebookon írt – mutattam a képernyőre, mire odahajoltak és megnézték. Közben Selené is előbújt az ágy alól.

– Kérdezd meg, hogy mit akar – mondta Sebastien.

Itt vannak. Mit szeretnél? – írtam.

Indítsd el a videochatet, látni akarlak titeket – válaszolta. Bekapcsoltam a kamerát és a mikrofont, majd elindítottam a hívást. Tony jelent meg a képernyőn, vészjóslóan nyugodt arckifejezéssel.

– Most már látsz, mind itt vagyunk – mondtam neki mogorván.

– Gyönyörű – eresztett meg egy félmosolyt, ahogy résnyire szűkült szemmel végignézett rajtunk. – Gyönyörű ez a feszültségteli várakozás, ahogy a levegő megtelik az adrenalinban úszó testetek zilált energiáival. Legszívesebben beléjük kóstolnék – mondta, és belenyalintott a levegőbe, mint egy kígyó. A hideg is kirázott tőle. – Szépen egymásra találtatok, és még a grimoárt is sikerült megszereznetek – mondta félelmetesen magabiztosan, mintha nem a vereségét ismerné el éppen. – Akkor elő is adnám a követeléseimet, hogy ne raboljam tovább feleslegesen a drága időtöket.

– Követeléseidet? – kérdeztem. – Úgy érzed, követelőzhetsz?

– Úgy – felelte nemes egyszerűséggel. – Tehát először is: adjátok vissza a grimoárt.

– Vissza? Sosem volt a tiéd – köptem a szót, de Sebastien megfogta a csuklómat.

– Másodszor pedig: erőltesd meg szépen az agyadat, kedves Sorinne, és ásd elő a fejedből a nyakék pontos helyét.

– Akkor se mondanám meg, hol van, ha tudnám. Előbb nyírnám ki magamat – szűrtem a szót a fogaim közül. Az, hogy inkább megölném magam, minthogy átadjam neki az ékszert erős túlzás volt, de az adott szituációban helyesnek láttam letörni az önbizalmát.

– Milyen nemes tőled, hogy ekkora áldozatot is képes lennél hozni az ügyért – felelte töprengve. – De én is hajlandó vagyok ám áldozatot hozni. Annyi áldozatot hozok nektek, amennyit csak akartok – tette hozzá, és előbb kuncogni kezdett, aztán kitört belőle a röhögés. Rossz megérzésem támadt.

– Mit tervezel? – kérdezte Sebastien.

– Nos, készültem egy kis meglepetéssel arra az esetre, ha megmakacsolnátok magatokat, és milyen jól tettem. Hamarosan megtapasztalhatjátok, mire képes együtt egy zseniális emberi agy, és egy ördögi elme – mosolygott önelégülten. – Mint tudjátok, Tony igen jó kémiából, én pedig arra gondoltam, bűn lenne kihasználatlanul hagyni ezt a ragyogó adottságát, úgyhogy kutatni kezdtem egy kicsit a fejében, mit hozhatnék ki belőle, ami előrelendítené a célomat. És lássatok csodát! Hát nem összeállt hirtelen egy vegyi fegyver ötlete?

– Egy mi? – kérdeztük hárman egyszerre.

– Ha kíváncsiak vagytok rá, látogassatok el az iskolába, itt helyeztem el a művemet, ugyanis olyan helyet kellett találnom neki, ahol majd sok ember fog megfordulni – magyarázott lelkesen, miközben maga mellé mutatott. Egy átlátszó fiola állt mellette fémtartóban, benne halványsárga folyadékkal.

– Te mocskos rohadék! – kiáltottam.

– Akkor a kémialaborban várlak titeket. Ja, és hozzátok a könyvet is – búcsúzott a Szolga, majd megszakította a kapcsolatot.

Megrökönyödve bámultam az elsötétült monitorra, Adela cifrán káromkodott, Sebastien pedig szemlátomást erősen gondolkodni kezdett.

– Sebastien, el tudod tüntetni a sebhelyeimet? – kérdezte Adela hirtelen.

Sebastien egy pillanatig értetlenül nézett rá, aztán megdöbbenve, utána viszont úgy, mint aki reményt lát megcsillanni.

– Igen – felelte.

– Nem játszhatod el, hogy te vagy én, nem engedem! – szólaltam meg, amikor rájöttem, mire készülnek.

– Jobb, ha te maradsz itthon, egyedül te emlékezhetsz vissza, hol van pontosan a nyakék – válaszolta Adela.

– Nem maradok itthon, hogy képzelheted ezt?

– Márpedig ez a legjobb ötlet – mondta Sebastien.

– Ne kezdd te is!

– Ha ügyes vagyok, egy rövid ideig el tudom hitetni a Szolgával, hogy én vagyok te, és amíg lefoglalom őt, addig Sebastien megkeresheti a vegyi fegyvert és kezdhet vele valamit – magyarázta Adela.

– Ez őrültség – tiltakoztam, de addigra ő már le is vette a pulóverét, Sebastien pedig hozzálátott a sebhelyei elmulasztásához.

– Tenni akarok valamit – jelentette ki Adela elszántan. – Eddig semmit sem segítettem nektek, csak hátráltattalak titeket és élősködtem a nyakatokon, de most itt a lehetőség, hogy én is csináljak végre valami hasznosat.

– Sebastien, nem egyezhetsz bele! – kiáltottam.

– Miért nem? – nézett rám értetlenül.

– Azért, mert Adela nincs jól, és a Szolga úgyis rájönne, hogy ő nem én vagyok.

– Ha akár csak egy kis időt is nyerünk vele, az elég lehet. Úgyhogy légy szíves, vegyél elő neki egy színesebb ruhát, amit felvehet – adta ki az utasítást.

Majd' beleőrültem a gondolatba, hogy el kell engednem a testvéremet, egyenesen a Szolga karmai közé. Hiába próbálta vagánynak és keménynek mutatni magát, tudtam, hogy valójában törékeny, mint egy madárszárny. Ám nekem sem jutott eszembe jobb ötlet arra, hogy mit tehetnénk.

Mérgesen fújtam egyet, és kitártam a szekrényajtómat. Kivettem neki egy világoskék farmert és egy zöld pulóvert, amit a suliban szoktam hordani, ő pedig ledobálta a ruháit, és már vette is fel az enyémeket. Egy pillanatra kivillantak a bordái, a csontos válla és a hegyes csípője. Még annál is jobban lefogyott, mint ahogy sejtettem. Az az átkozott méreg valósággal felemésztette.

– Ez akkor is őrültség – nyöszörögtem, de tudtam, hogy ők már elszánták magukat a cselekvésre. Adela felemelte az asztalomon heverő ollót, és a hajához nyúlt.

– Majd én – vettem ki a kezéből az ollót, és olyan frizurát nyírtam neki, amilyet én is viseltem.

Amikor mindennel elkészültek, indulás előtt Sebastien felém fordult.

– Bármi történjék, ne engedj be senkit, és ne hagyd el a házat. Itt biztonságban leszel akkor is, ha a Szolga rájön, hogy Adela nem te vagy.

– Rendben – feleltem bizonytalanul.

– Ígérd meg! – mordult rám szigorúan.

– Megígérem.

Ezután Adelával együtt leviharzottak a lépcsőn. Én is követtem őket, Selené pedig a lépcső tetején állva nézett le ránk helytelenítő arckifejezéssel.

– Vigyázzatok magatokra! – szóltam utánuk, de már valószínűleg nem hallották, mert nem felelt senki.

Nagyot sóhajtottam, és visszamentem a szobámba, hogy a laptopom előtt malmozva várjam, mikor jelentkezik újra a Szolga, vagy akárki. Selené is besomfordált, aztán leült az ajtóban.

Vártam és vártam, már egy óra is eltelt, közben halálra aggódtam magamat, és mindenféle szörnyűséget elképzeltem, hogy mik történhetnek Adelával. De rá kellett jönnöm, hogy nem csak a testvérem, hanem Sebastien miatt is aggódok. Nem kellett volna, hiszen elvileg hasonló képességekkel rendelkezett, mint a Szolga, és a legkeményebb harcosok közé tartozott, mégis bekúszott az agyamba a félelem, hogy mi lesz, ha a Szolga most olyasmit talált ki, amire nincs felkészülve.

Aztán optimizmust erőltettem magamra, és rettegés helyett inkább újra ellenőriztem a telefonomat.

Kis híján elejtettem, amikor megcsörrent a kezemben, de csalódottan állapítottam meg, hogy nem ők hívnak, hanem Emily.

– Szia, mi újság? – kérdeztem, és közben hallottam, hogy remeg a hangom.

– Szia. Sorinne, öm, hogy is mondjam...

– Mi az? – kérdeztem türelmetlenül. Az jutott eszembe, hogy gyorsan le kéne tudni ezt a hívást, mert mi van, ha épp most akar Sebastien is keresni.

– Nos, Kayláról van szó.

Azonnal kiegyenesedtem ültömben.

– Mi van vele? Láttad valahol? Találkoztatok?

– Kijöttem ide a Trafalgar térre, hogy az egyik szökőkút mellett ülve tanuljak egy kicsit, ahogy szoktam, amikor ő is megjelent. Most itt van, és elég furcsán viselkedik, zavartnak tűnik. Azon kívül van nála egy zsák.

– Zsák? Miféle zsák?

– Inkább valami barna papírzacskó, nincs rajta felirat, de alig bírja el, és most letette az egyik szökőkút peremére. Engem nem vett még észre, mert távolabb ülök, de nem tudom, hogy oda merjek-e menni hozzá. Tényleg nagyon különösen viselkedik.

– De hogyan? Miket csinál?

– Ezt nem tudom leírni, inkább küldök róla egy felvételt.

Vártam, míg megcsinálja, aztán megérkezett a fájl, és megnéztem. Kayla látszott rajta, amint egy nagyobbacska csomag fölé hajol, aztán a fejét hátra vetve hangosan felkacag, amire a környéken ülők is odakapják a tekintetüket. Utána pedig mintha elvágták volna az egészet, minden átmenet nélkül a kezébe temette az arcát, és felzokogott. Ijesztő volt.

Az agyam sebesen forogni kezdett. Kayla szemlátomást összeomlott, és nagyon úgy tűnt, hogy valami ostobaságra készül. Az jutott az eszembe, hogy talán ez az egész miattam van. Mert szerelmes belém. Én pedig a feltételezései szerint az egész iskola előtt megaláztam és gúny tárgyává tettem. Hiába voltam ártatlan az ügyben, akkor is bűntudat öntött el. Fel kellett volna őt keresnem, nem csak üzeneteket írnom neki és elküldenem a tananyagot. Túlságosan lefoglalta a gondolataimat ez a ködfelhős baromság, a nyakék és a grimoár keresése, az örökbefogadás problémája és Adela ide költözése. A francba, még a megrendeléseimre is többet gondoltam, mint a legjobb barátnőmre! Lényegében cserbenhagytam, pedig tudtam, milyen érzékeny. A drámaszakkörös kudarcát is csak hetek alatt heverte ki, és láthatóan nem is tette túl magát rajta teljesen, mert azóta csak erősödött a pánikbetegsége. Elképzelésem sem volt arról, mi zajlódhatott le benne, miután az egész iskola előtt megszégyenült. Lehet, hogy idegösszeomlása van?

Nem tudtam, mit tegyek, de abban az egyben biztos voltam, hogy nem ülhetek ölbe tett kézzel.

– Oda megyek – jelentettem ki végül.

– Nem zavartalak meg valamiben?

– Öm, nem.

– Rendben. De most nem tudom, mit csináljak. Azt hiszem, addig is oda megyek hozzá, és...

– Várj! Inkább maradj ott, ahol vagy. Ha tényleg ilyen súlyos az állapota, szerintem ne zavard meg. Mindjárt ott leszek. Ha történik közben valami, azonnal hívj!

– Oké – felelte Emily, aztán elköszöntünk, és letettem.

Megfordult a fejemben, hogy szólni kellene erről Sebastiennek. De ha akkor szólal meg a telefonja, amikor nem kellene, az bajba sodorhatja. Vagy ha a Szolga elveszi a telefonját, és azt látja majd rajta, hogy én keresem, akkor Adelát buktatom le. Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha gyorsan elintézem Kayla ügyét, és sietek vissza.

– A legjobb barátom bajban van, segítenem kell neki. Most elmegyek, de amilyen hamar csak lehet, visszajövök – mondtam Selenének, aki erre nagy szemeket meresztett, és már nyúlt is a tablethez.

– Nem kellene elmenned innen – hangzott a monoton, géphangú felelet, miután pötyögött egy keveset a mancsával.

– Tudom, de nem tehetek mást, nem hagyhatom cserben Kaylát – mondtam a kabátomat fölvéve. – Egyszer már megtettem.

– Veszélyes kimozdulnod ebből a házból, itt biztonságban vagy.

– Senki sem tudja meg, hogy elmentem, és különben sem leszek oda sokáig.

– Akkor is veszélybe sodorhatod magad!

– Tudod, mit? Nem érdekel! Kayla a barátom, segítenem kell rajta, és segíteni is fogok.

– Az ügyet is veszélybe sodrod!

– Nem kerül veszélybe a francos ügyetek, világos? Tudom, hogy én is csak addig vagyok fontos, míg mindenki meg nem kapja, amit akar, de nekem az emberek is fontosak! – vágtam vissza, mire Selené villanó szemmel kezdett újabb pötyögésbe.

– Nem mehetsz el! Ezzel mindent tönkretehetsz...

Azt, hogy még mit mondott volna, már nem hallottam, mert leviharzottam a lépcsőn, és kiléptem az ajtón.

Egy taxit fogva olyan gyorsan odavitettem magam a Trafalgar térre, amennyire csak legálisan lehetett. Amikor megérkeztünk, fizetés után kiugrottam a kocsiból, és odaszaladtam a közelebb eső szökőkúthoz. Vasárnap délelőtt lévén jó páran voltak a téren, többnyire fiatalok és turisták, akik nézelődve lődörögtek vagy a szökőkutak szélén ülve beszélgettek, ettek vagy tanultak, kiélvezve az ősz utolsó napsugarait. Emilyt a világosszőke hajával könnyen kiszúrtam. Felém fordulva ült, háttal a másik szökőkútnak, ami mellett pedig Kayla apró, fekete alakján akadt meg a szemem. Tényleg volt nála egy nagy, barna színű csomag.

– Szia, itt vagyok – léptem oda Emilyhez. – Mi a helyzet?

– Azóta semmi – felelte. – Időnként elsírja magát, aztán nagy levegőket vesz, mintha gyűjtené a lelkierőt valamihez. Rossz nézni.

– Menjünk oda – javasoltam, és megindultam Kayla felé.

Amikor kikerülve pár járókelőt elébe értem, és észrevett minket, megrettent. Épp a szemét törölgetve szipogott, de azonnal kihúzta magát, és sötét tekintettel mért fel.

– Hát téged sehogy sem tudlak lerázni? Mit keresel itt? – kérdezte ellenségesen.

– Téged kereslek. Eltűntél, nem válaszolsz az üzeneteimre, a suliból is hiányzol. Tudni szeretném, mi van veled. Aggódom miattad.

– Aggódtál volna hamarabb. Húzz el innen a francba!

– Nem megyek sehova. Miért viselkedsz így? Miért kerülsz engem? Még mindig azt hiszed, hogy én vagyok Honeybee?

– Igen, azt hiszem! Bár sose írtam volna meg neked azt a hülye levelet. Habár akkor nem derült volna ki, milyen ember vagy valójában – köpte, és a papírzsák felé fordult.

– Nézd, tudom, milyen nehéz lehet most neked...

– Honnan tudnád? – vágott a szavamba. – Neked nem került nyilvánosságra semmilyen csöpögős szerelmes leveled, nem készült rólad video, amin elküldesz mindenkit a francba, aztán hasra esel és elmenekülsz a kárörvendő tömeg elől. Téged nem röhögött ki egy fél iskola, nem bántottak, nem zaklattak. Téged szeretnek.

– Bántottak is? – kérdeztem megdöbbenve.

– Sorra kapom az utálkozó leszbizős üzeneteket, a nyilvános gúnyolódó hozzászólásokról nem beszélve. Halvány gőzöd sincs róla, hogy mit műveltél. Én megbíztam benned! És mennyire aggódtam, amikor Tony játszott az érzéseiddel. Hogy lehettem ilyen vak? Hogy szerethettem bele egy ilyen valakibe? – A hangja egészen elvékonyodott a végére.

– Figyelj, bármit is hiszel, nem én írom azokat a Facebook bejegyzéseket. Akkor láttam először a leveledet, amikor a többiek. Valaki csak szórakozik.

– Talán nem úgy kellett volna megfogalmaznom... Biztosan megsértődtél. Lényegében azt írtam, hogy buta vagy és csúnya... Én csesztem el mindent – mormogta üldözött tekintettel, mint aki előtt valami szörnyűség rémlett fel. – Igen, én rontottam el.

– Nem én vagyok Honeybee, világos? Felejtsd el ezt a baromságot!

– Hogy tehetted ezt velem? Én semmit sem ártottam neked, te ellenben tönkre tettél! – mondta meg sem hallva az előbbit.

– Nem tettelek tönkre. És Honeybee sem tett. Visszajössz a suliba, és az emberek majd elfelejtik, mi történt, ha akad egy újabb pletyka, amin csámcsoghatnak. Te is azt mondtad, hogy minden csoda három napig tart.

– Soha többé nem megyek vissza az iskolába! – nézett rám villámló szemmel. – Már nem lehet kitörölni a fejekből, amit megtudtak, és elrejtőzni sem tudok a többiek elől, mindenhol megtalálnak. Ott vannak a neten, a suli folyosóján, az utcán... Ki tudja, hol állnak lesben, hogy kigúnyoljanak.

– Kayla, kérlek! Most sötéten látod a dolgokat, de nem ennyire szörnyű a helyzet.

– De igen, az! Tönkretettél, és ebből már nincs visszaút – sziszegte. Emily aggódva járatta a tekintetét köztünk oda-vissza. – Most is csak azért jöttél ide, hogy jóakarónak tűnve közelről nézhesd a kínlódásomat.

– Kayla, ez nem igaz, elég legyen ebből! – csattantam fel. – Most nagyon el vagy keseredve, de hidd el, minden rendbe jöhet... Az meg micsoda? – kérdeztem, amikor meg sem hallva, amit mondok, a papírzacskóval kezdett babrálni. Úgy meg volt tömve, mint egy homokzsák, és a tetejét széles ragasztószalaggal leragasztották.

– Nem mindegy?

– Tudni akarom, hogy mi!

– Még hogy tudni akarod! Semmi közöd hozzá. Meg úgy egyáltalán hozzám.

– Nem hagyom, hogy tönkre tedd magad és hülyeséget csinálj. – Közelebb léptem, de ő előrántott a zsebéből egy sokkolót, aminek láttán megtorpantam. Emily is sikkantott egy aprót. – Minek ez?

– Fel vagyok készülve a támadókra.

– Én nem akarlak megtámadni.

– Már megtámadtál, igaz csak szavakkal. De sokszor az is elég ahhoz, hogy földbe döngölj valakit – mondta, és a másik kezével feltépte a ragasztót.

– Azt ugye nem akarod a szökőkútba szórni?

– De igen – felelte, azzal felemelte a zsákot.

– Elég volt! Akármi is az, tedd le! – léptem közelebb.

– Sajnálom, nem tehetem – felelte.

A szemébe néztem, és az jutott eszembe, hogy gyanúsan egyszerre történik ez a két dolog: Kayla kiborulása és a Szolga akciója. Mi van, ha a Szolga kényszeríti Kaylát, és ez a papírzsák rejti a valódi vegyi fegyvert, amit titokban gondolt kitelepíteni ide a szökőkút közelébe, hogy ha a helyzet úgy hozza, csak bele kelljen dobni a vízbe? Már eltelt egy óra, szóval lehetséges, hogy nem jöttek össze a dolgok a Szolgának, és most ezt a tartalék fegyvert akarja használni, hogy demonstrációként megfertőzzön pár embert. És talán azért nem a testvériség tagjaival végeztette el a munkát, mert Jamison akciója óta már nem bízik bennük többé, így inkább a legjobb barátomat zsarolta meg.

– Mi az, hogy nem teheted? Tony kényszerít, hogy ezt csináld, igaz?

– Tony? Miről beszélsz? – vonta fel egyik szépen ívelt szemöldökét, és a keze is megállt a mozdulatban.

– Ő adta ezt a zsákot, és fenyegetett meg, hogy szórd a szökőkútba a tartalmát.

– Mi az, összevesztetek? Vagy te is bekattantál?

– Ez egy vegyi fegyver, valld be! – tört ki belőlem, bár a hangerőmet visszafogtam, mert nem akartam pánikot kelteni a környéken lévőkben.

Kayla felnevetett, Emily pedig ijedten eltakarta a száját.

– Micsoda? Hogy vegyi fegyver? – Még jobban hahotázott. – Ezt most komolyan mondod, vagy csak szívatsz?

– Tony megzsarolt valamivel, igaz? És nem mondta el, hogy mi van a zsákban. Én viszont tudom, mi van benne: egy maga kotyvasztotta szer, amivel meg akarja mérgezni az embereket.

– Na jó, ez már kezd tényleg átkozottul gáz lenni. Ha ennyire tudni akarod, hát elmondom, úgyis ki fog derülni: mosópor van benne.

Összevontam a szemöldökömet.

– Mi a fenének akarsz mosóport szórni a szökőkútba?

– Csinálni akarok valami őrültséget. Olyasmit, amit eddig sosem tettem volna, mert annyira meg akartam felelni mindenkinek. Eddig görcsösen törekedtem arra, hogy soha ne hibázzak, mindent jól csináljak, de hiába. Senkinek nem voltam elég jó: se apámnak, se anyámnak, se a dráma szakkörösöknek, se neked. Az emberek valamiért nem fogadnak el. Az, aki én vagyok, nem kell senkinek. Ezért úgy döntöttem, nem fogok tovább próbálkozni, innentől azt csinálok, amit akarok. És én most szórakozni akarok – mondta, és a víz fölé tartotta a zsákot.

– Ne! – kiáltottam, és oda nyúltam, hogy megállítsam, mert biztos voltam benne, hogy amit a kezében tart, az nem mosópor, de Kayla elrántotta előlem. Utána kaptam, és sikerült is megragadnom, aztán minden erőmmel húzni kezdtem magam felé, el a szökőkút medencéjétől.

Emily egyik lábáról a másikra állt; szemlátomást fogalma sem volt, mit tegyen.

Már többen is felénk bámészkodtak, és gyanakodva sugdolóztak, egyesek pedig csak nevettek rajtunk, talán drukkolva, hogy sikerüljön beleszórni ezt a valamit a vízbe. Többször is került már mosószer a szökőkutakba, aminek a nézelődők örültek, de a közterület felügyelet már annyira nem. Kayla erőteljesen szorította a zsákot, és belemélyesztette hosszú körmeit, amiről már teljesen lepattogzott a fekete lakk. Sosem hanyagolta így el magát. Amikor azonban elrántottam tőle a zsákot, az a körmei mentén felszakadt, és fél tartalma a padkára ömlött, a másik fele viszont a vízbe. Ledermedtem. Fehér színű, szemcsés por szóródott ki, és amikor feloldódott a medencében, habok verődtek fel, és ismerős illat kezdett terjengeni a levegőben.

– Ez tényleg csak mosópor – állapítottam meg döbbenten, leengedve a karomat. Az illata alapján még a márkáját is felismertem.

– Látod? Nem vegyi fegyver – nevetett Kayla.

– Ez akkor is hatalmas hülyeség volt, bajba fogsz kerülni! Mire volt jó ez a...

– Sss – hallgattatott el Kayla abbahagyva a nevetést, és rá nem jellemző, félelmetesen nyugodt arckifejezést öltött. – Sajnálom, Sorinne. Nem hagyhattam ki ezt a kis színjátékot, annyira megihletett ez a reménytelen leszbi szerelem – mosolygott, és színpadiasan elmorzsolt egy krokodilkönnyet. – Bár, amit mondtam, annak a lényege igaz. Kayla barátnőd mostanság tényleg így gondolkodik, én csak hangosan kimondtam, ami megfordult a fejében.

– Ez nem lehet – ráztam a fejemet hitetlenkedve. – Hogyan...?

– Hogyan csináltam? Hát elfoglaltam a testét. Persze, nem úgy, ahogy a Tonyét vagy a Xavierét, mert gyorsan kellett cselekednem. Így aztán elképzelhető, hogy okoztam némi maradandó károsodást benne – vont vállat. – Bár amilyen állapotban találtam, lehet, hogy ez már nem oszt, nem szoroz.

– Dögölj meg! – kiáltottam, és legszívesebben leköptem volna, de Kayla testével ezt mégsem akartam megtenni. – Honnan tudtad, hogy otthon fogok maradni?

– Sejtettem, hogy Sataniel sosem hagyná, hogy elmenj az iskolába a vegyi fegyver közelébe. Ismerem már. Ezért kellett a kiegészítő terv a kis barátnőddel. Szóval bizony, ez csak mosópor, de ami az iskolában van, az igazi vegyi fegyver – mondta önelégülten.

– Büszke lehetsz magadra, ezt aztán jól kitervelted – mondtam elképedve.

– Nem ő tervelte ki – szólalt meg ekkor Emily. – Hanem én.