Ekkor kivágódott az ajtó, és megjelent benne Sebastien. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, és ököllel beleütött a tükörbe, amitől az hangos csörrenéssel összetört, a szobában lévő dolgokat pedig elengedte a titokzatos erő, és lezuhantunk. Sebastien az utolsó másodpercben elkapott, ám Mr. Zharkov meg az üvegtárolók már nem jártak ilyen szerencsésen. Megint hálát adtam az égnek, hogy jó vastag a szőnyeg.

– Basszus, a tükörképem... – ziháltam, miközben Sebastien letett. – Kis híján megszerezte a könyvet.

Sebastien felvette a földről a grimoárt, és hátul a nadrágja derekába dugta. Talán nem a legméltóbb hely volt egy ilyen relikviának, de legalább nem került a gonosz másom kezébe.

– Most már nem fogja – felelte.

Mr. Zharkovhoz ugrottam megnézni, hogy rendben van-e.

– Nagyot esett, remélem, nem tört el valamije – térdeltem le mellette. – Nem tudnád megvizsgálni, és rendbe hozni, ha megsérült? Mint engem, amikor megtámadott a tükör.

Sebastien is letérdelt mellette, és végighúzta fölötte a kezét.

– Enyhe agyrázkódása lett – mondta. – De rendbe hozom. – A két keze közé fogta Mr. Zharkov álarcos fejét, és egy pillanatra lecsukta a szemét. – És mindjárt fel fog ébredni – nézett aztán rám értetlenül. – Ez hogy lehet? Rendesen beadtad neki a szert?

– Próbáltam úgy csinálni, ahogy gyakoroltuk, de azt hiszem, valamit elrontottam, talán nem került bele annyi altató, mint kellett volna – hadartam.

– Tűnjünk el innen! – adta ki az utasítást Sebastien, és finoman elengedte a férfi fejét.

– Nem tudod visszaaltatni?

– Sajnos mindenre nem vagyok képes. Na, menjünk már! – ragadta meg a karomat, és az ajtó felé húzott.

– De mi lesz az összetört berendezéssel? És a biztonsági kamera is mindent rögzített!

– Legalább lesz egy paranormális élménye. Azt mondtad, nem hisz az ilyesmiben. Hát, mostantól majd fog.

Kirohantunk a kétszárnyú ajtón, aztán végig a rövid folyosón, egészen az első zsilipkapuig. A kapu előtt Jekatyerina feküdt a földön.

– Szerencse, hogy sikerült elcsábítanod – jegyeztem meg.

– Igen – bólintott Sebastien komoran. – Épp akkor adtam be neki az altatót, amikor meghallottam a kiáltásodat. – A karjába nyalábolta a lányt, én pedig benyomtam a nyitó gombot. A kapu kinyílt, mire azonnal beléptünk, és a zsilip bezáródott mögöttünk.

– Szerinted Mr. Zharkov felébredhet, mielőtt kijutunk? – kérdeztem a halk szisszenést követően, ami a hőmérséklet- és párakiegyenlítést jelezte.

– Van rá esély – felelte Sebastien fojtottan.

– Mit csinálunk, ha elkap?

– Kiütöm – vont vállat.

– De Jekatyerinát ugye nem ütöd ki?

– Természetesen nem, de ő tovább fog aludni, mert rendesen beadtam neki az altatót.

Elhúztam a számat.

– Sajnálom, hogy elrontottam – mormogtam.

– Előfordul. Csak jussunk ki innen.

Megint éreztem a nyomást a dobhártyámon, aztán csengeni kezdett a fülem. Jekatyerina közben mozdulatlanul feküdt Sebastien karjában, mint egy rongybaba.

– Szerinted jól néz ki? – bukott ki belőlem a kérdés, ahogy a kacskaringós csipkemintákat néztem a mellkasán.

– A tetoválás?

– Meg úgy az egész lány. – Fogalmam sem volt, miért kérdeztem ezt. Talán az akartam hallani, hogy a dús keblek, a szív alakú arc és a merész tetoválás ellenére egyáltalán nem olyan vonzó. Átkozott feromon parfüm, reméltem, hogy odakint esik az eső, és azonnal lemossa Sebastienről, amint kiérünk. Már csak egy kicsit kell kibírni. Különben is, most az a legfontosabb, hogy el tudjunk menekülni, nem az, hogy Sebastien kit tart vonzónak és kit nem.

– Igen – felelte, miután végigmérte az ájult lány testét. – Sajnálom, hogy ezt kellett tennem vele. Kedves lánynak tűnik.

Megforgattam a szememet, és alig vártam, hogy kinyíljon végre a zsilipkapu. Miután ez megtörtént, fellifteztünk a földszintre. Itt a széles folyosón Sebastien letette Jekatyerinát egy kanapéra, és tovább szaladtunk.

Ekkor azonban halk zúgást hallottam mögöttünk, és amikor hátranéztem, azt láttam, hogy a plafonról egy fémfal ereszkedik le, elzárva a visszautat. Megböktem Sebastient, aki szintén visszanézett.

– Úgy tűnik, Zharkov felébredt – jegyezte meg, és a hangjában idegesség bujkált.

– De miért mögöttünk zárta el az utat?

– Talán előttünk akarta, csak gyorsabbak voltunk, mint a fal.

– Szerintem nem, nézd! – mutattam magunk elé, ahol megjelent a két oroszlánkutya. Szemlátomást nem voltak elragadtatva az illetéktelen behatolóktól, mert morogni kezdtek.

– A francba – nyögte Sebastien.

– Ezeket is ki tudod ütni? – kérdeztem félve. – Vagy kezdjek el reménykedni, hogy ha széttépnek, össze tudsz utána rakni?

– Ha megtámadnak, akkor őket kell majd utána összerakni – nézett rám.

A kutyák mögött is leereszkedett egy fémfal, összezárva minket az állatokkal, aztán felénk fordult egy kamera.

– De azért ugye nem ölöd meg őket?

– Ezt nem tudom megígérni.

– Jekatyerina és az apja biztosan szeretik a kutyáikat...

Sebastien értetlenül nézett rám.

– Most tényleg a két dög miatt aggódsz, akik épp fel akarnak zabálni minket?

– Könyörgöm, ezek csak állatok, azt teszik, amire nevelték őket!

A kutyák hörögve rontottak volna ránk, amikor Mr. Zharkov akcentusos hangja harsant valahonnét fentről, minden bizonnyal egy rejtett hangszóróból.

– Lajka, Mishka, őrizd!

A két állat megtorpant, és azonnal leült, de közben zavartan nézelődtek felfelé.

– Valamit magatokkal vittetek, ami az enyém. – Mr. Zharkov baritonja unottan csengett, mintha egyáltalán nem lepte volna meg az, ami történt vele, vagy inkább csak nem érdekelné. – Ügyesen kiterveltétek a rablást, ilyen furfangos, csábításos módszerrel még sosem találkoztam, pedig többen is próbáltak már betörni ide. – A szokásos, egykedvű hangjába mintha egy kis elismerés vegyült volna. A kutyák közben fenyegetően hörögtek, és lassan közelebb jöttek, éles, fehér fogakat villantva. – Látszik, hogy alaposan felkészültetek, még altatóinjekciót is használtatok. Csak azt nem értem, hogy ha mindössze egyetlen könyvet akartatok elvinni, miért kellett szétverni az egész berendezést? – Csevegő tónusa a végére átment mérges sziszegésbe.

– Nem látta még a biztonsági kamera felvételét, igaz? – kérdezte Sebastien hangosan.

– Még nem – jött a felelet a hangszóróból. – De ne félj, sort kerítek rá.

– Azt javaslom, hogy mielőbb nézze meg.

Zharkov meglepett hangot adott, aztán zörgések és kattanások következtek, valószínűleg úgy tett, ahogy Sebastien ajánlotta.

– Ezt meg miért kellett? Mi lesz, ha végignézi a felvételt?– kérdeztem alig hallhatóan, de Sebastien figyelmeztetően megragadta a csuklómat.

– Vagy a saját szemének sem hisz majd, vagy megbizonyosodik, hogy jobb, ha a könyv a házán kívülre kerül.

Közben a két oroszlánkutya közelebb jött, mi pedig lassan elhátráltunk előlük, de nem tudtunk messzire, mert a mögöttünk lévő fémfal megállított. A kutyák nyála a földre cseppent, mintha ínycsiklandó lakomának néztek volna, és már fülsiketítő ugatást is megejtettek néha a hörgés mellett.

– Ezek bármikor ránk ugorhatnak – suttogtam Sebastiennek, mert nem mertem rendes hangerővel beszélni, nehogy még jobban felingereljem őket.

– Ne nézz a szemükbe – tanácsolta, és maga mögé húzott, hogy a teste takarásában legyek. – Azt fenyegetésnek veszik.

Minden izmuk remegett, és már alig két méter választotta el őket tőlünk, teljesen a falhoz szorultunk. Nagyon úgy tűnt, hogy nincs ínyükre kivárni, míg újabb parancsot kapnak.

– Ezzel a tükörrel eddig semmi baj nem volt – folytatta Mr. Zharkov nyugodtnak szánt hangon, azonban kiérződött belőle a riadalom.

– Most sincs, nem a tükör a probléma – felelte Sebastien.

– Sejtem, a könyv. De miért kell nektek ennyire? Vonzanak titeket a paranormális dolgok? Annyira vágytok egy kis izgalomra, hogy még ide is képesek voltatok betörni miatta?

– Tudom, nem fogja elhinni, de mindig is a miénk volt. Aki elküldte önnek, az csak megőrzésre szánta. Biztonságba kellett helyeznie valahol, és az ön háza tűnt erre a legmegfelelőbb helynek. Sajnálom, hogy felhasználták önt. De ha csak úgy odaállítottunk volna magához, hogy kérjük a könyvünket, sosem hitt volna nekünk, ezért kellett betörnünk.

– Valóban nem hittem volna. Most sem hiszek. Még hogy mindig is két tizenévesé volt egy ilyen könyv. Ne nevettessetek. Megmondjam, mit gondolok? Hogy divatból sátánistát játszotok, és kell valamilyen paranormális tárgy a nevetséges szertartásaitokhoz, ti pedig azt a feladatot kaptátok, hogy szerezzetek egyet.

A „sátánista" szó hallatán igyekeztem nem felnevetni.

– Nem vagyunk sátánisták, jó célra...

– Én a helyetekben megsemmisíteném azt az átkozott könyvet!

– Arról szó sem lehet.

Megmasszíroztam az orrnyergemet. Sebastien már megint elővette a briliáns meggyőző erejét, ami már Marknál sem működött.

– Ne mondd meg nekem, hogy a saját házamban mit tehetek és mit nem – felelte Mr. Zharkov, amikor egyszer csak felemelkedett a mögöttünk lévő fal, és már személyesen is láttuk őt. – Ha úgy döntök, visszaveszem, és elégetem.

– Nem lehet megsemmisíteni – fordult felé Sebastien. – Úgy értem, lehetetlen. Nem hagyja magát.

– Még hogy nem hagyja! – hitetlenkedett a férfi, és zsebre dugta az apró mikrofont, amit addig használt.

– Látta, hogy a szobával is mi történt. Ha nem hiszi, akkor ide nézzen.

Sebastien előhúzta a könyvet, aztán elővett a zsebéből egy öngyújtót, és meggyújtotta alatta. Jó pár pillanatig ott tartotta. Egy hagyományos könyv ennyi idő alatt már elégett volna, de ettől szabályosan elhajolt a lángnyelv, akárhogyan próbálta Sebastien alatta tartani: mintha félve menekült volna tőle.

– Égésgátlóval kezelték – mondta Zharkov szkeptikusan.

– Így igaz, de nem olyannal, amilyennel gondolja.

– Máshogy is meg lehet semmisíteni egy könyvet.

– Például így? – kérdezte Sebastien, és szétnyitotta, aztán ijedt szisszenésem közepette a gerincénél kettétépte, majd kicibált belőle még egy tucat lapot, és a végén az egész salátát feldobta a levegőbe. A lapok furcsa módon nem estek le egyből, hanem lelassultak a fejünk fölött, össze-vissza forgolódtak, mint az űrben, majd egymáshoz illeszkedtek, míg megint össze nem állt a könyv az eredeti, ép alakjába, és csak azután esett vissza Sebastien kezébe.

– Miféle ördögi holmi ez? – kérdezte Mr. Zharkov, és akárhogy próbálta magára erőltetni az érdektelenség látszatát, egyértelmű volt, hogy megijedt.

– Éppen, hogy nem ördögi. Azt is mondhatnám, szent. Mi tudjuk, hogyan kell kezelni.

– Azért áll most az egyik szobám romokban?

– Ha magánál marad, könnyen lehet, hogy hamarosan a többi is romokban áll majd.

Sebastien már megint bevetette magát, úgyhogy most én ragadtam meg az ő csuklóját.

– Fogalmam sincs, mire kell nektek az az átkozott könyv, de tudjátok mit? Vigyétek! Minél messzebb innen, annál jobb! A frászt hozta rám már azóta, hogy a kezembe került, csak nem akartam tudomásul venni, hogy valami nem stimmel vele. És ne merjétek még egyszer becsempészni ide, mert kutyaeledel lesz belőletek! – harsogta a férfi.

Azonban hiába engedett el, a „kutyaeledel" szóra a két állat elrugaszkodott, és felénk lendült.

– Lajka, Mishka, tűnés! – reccsent rájuk Mr. Zharkov olyan erélyesen, hogy a két kutya rémülten visszahőkölt, és amikor ő egy apró készüléken megnyomott egy gombot, majd a szemközti fal felemelkedett, nyüszítve elporzottak.

– Köszönjük! – hebegtem, de Sebastien máris karon ragadott, és a szabaddá vált kijárat felé húzott.

Végigszaladtunk a felcicomázott folyosókon, el a diszkónak használt nagyterem mellett, ahonnét most is kihallatszott a zene lüktetése, aztán a kapun is kirohantunk végre, Jekatyerina két gorillájának furcsálló tekintetétől kísérve.

– Kis híján pórul jártunk – szólaltam meg, amikor már zihálva a kocsiban ültünk. – Mr. Zharkov rendelt nekem még egy italt, szerintem attól nem tudtam koncentrálni, hogy rendesen beadjam neki az altatót.

– Mindegy, az a lényeg, hogy elengedett. Berezelhetett, amikor meglátta az öngyógyuló könyvet – felelte Sebastien nagyot fújva, és beindította a kocsit.

– Lógsz egy magyarázattal arról, hogy miféle nyavalyás misztikum lengi körül ezt a grimoárt, amitől ilyen képességei vannak, és amiért már kezdettől a frászt hozta Mr. Zharkovra. És miért megy a fűtés? – legyezgettem magam a kezemmel.

– Nem járatom a fűtést – válaszolta.

– Akkor indítsd be a légkondit, mert mindjárt elpusztulok! Már odabent is majd' meg lehetett főni – rántottam le a parókámat.

Sebastien egy mozdulattal bekapcsolta a légkondicionálót, amitől végre hűvös levegő árasztotta el a fülledt autót.

– Parancsolj – mondta, és megint az útra figyelt.

– Szóval? Mi van ezzel a könyvvel? És miért néz ki úgy, mintha teljesen új lenne? Nem arról volt szó, hogy több százezer éves?

– Meséltem már, hogy Ala-íhé védővarázslatot tett rá. Ezért mertem hozzáérinteni a lángot, és széttépni, mert szinte semmi sem árthat neki, és sok-sok év elteltével is ugyanúgy néz ki.

– Éreztem a furcsa légkört, amiről beszéltél. Most is érzem. Olyan, mintha a könyv tudná, mi történik vele, és száz szemmel figyelne. Hátborzongató. Ennek a grimoárnak személyisége is van? Ez egy élőlény, vagy mi?

– Nem hiszem – felelte kissé mereven.

– Akkor mitől van ilyen kisugárzása?

Sebastien várt egy kicsit a válasszal, közben a Honda zöld lámpákat kapva végigsuhant egy sugárúton.

– Állítólag csak egy egyszerű könyv volt, amibe történetesen varázslatokat írtak. De már akkor is ilyen furcsa volt, amikor legelőször a kezembe került. Még mielőtt a Testvériség ellopta volna.

– Mi történhetett vele?

– Nem tudom – mondta kelletlenül.

– Beleköltözött Ala-íhé lelke, vagy mi? – kérdeztem.

– Biztos vagyok benne, hogy nem.

Az út további részében azt találgattam, mi okozhatja ezt a különös kisugárzást, de Sebastien egyik feltevést sem találta valószínűnek. A végén azt mondta, az lesz a legjobb, ha elzárva tartjuk, míg nem találunk neki egy újabb biztos helyet.

– Tudsz róla, hogy végig egy zsebkendővel kitömött melltartóhoz beszéltél? – kérdeztem ártatlan hangon, amikor megérkeztünk a házunkhoz, és Sebastien leállította a motort.

Hitetlenkedve rám emelte a tekintetét, és felvonta a fél szemöldökét.

– Tudsz róla, hogy míg beszéltem, végig az ajkamat nézted?

Tökéletes revans volt.

– Mielőbb le kell fürdenünk magunkról ezeket a feromonparfümöket – jelentettem ki.

– Csak szólok, hogy két óra hosszán át tart a hatása, és az már rég letelt – felelte önelégülten, és kiszállt a kocsiból, mielőtt még válaszolhattam volna valami csípőset.