Kivártunk egy olyan számot, ami mindkettőnknek megfelelt – bár összemixelve és felgyorsítva valahogy mind egyformának tűnt –, addig csak vegyültünk a tömegben, majd amikor úgy éreztük, itt az idő, a táncparkett közepére nyomultunk, pontosan Mr. Zharkov orra elé, és helyet csináltunk magunknak. Ez nem nagyon tetszett az érintetteknek: voltak, akik felháborodottan lamentáltak, mások csak mérges pillantásokat vetettek ránk, de végül mindenkinek sikerült megértenie, hogy készülünk valamire. A végén sokan abba is hagyták a táncolást, és kíváncsian várták, mi fog történni. Talán a parfümünk is közrejátszhatott abban, hogy senki sem akart minket meglincselni.

Amikor elég helyünk lett, megálltunk egymással szemben. Sebastien színpadiasan a kezét nyújtotta felém, táncra kérve engem, én pedig kegyesen elfogadtam a felkérést. Ezután elszabadult a pokol. A zene lüktető ritmusára mozgott a testünk, Sebastien pörgetett és forgatott, ellökött magától, aztán újra magához rántott. Egyszer még a feje fölé is emelt a csípőmnél megtartva, én pedig a vállaira támaszkodtam, pont ugyanabban a lehetetlen, gravitációnak szinte ellentmondó pózban, amiben a partnernőjét tartotta a Facebookra kitett képén. Egy pillanat múlva már újra a földön álltam, a lehetetlenségig hátrahajolva, a vörös parókám vége pedig a földet seperte. Szerencsére alaposan rögzítettem, nyugodtan vállaltam be a legmerészebb mozdulatokat is. Lángvörös sörényem úgy repült körülöttem, mintha folyékony tűz volna.

A közelünkben állók érdeklődve figyeltek, köztük Jekatyerinával, akinek egy pillanatra elkaptam csodálkozó és egyben elismerő tekintetét. Persze az elismerés nyilván Sebastiennek szólt, de ez már akkor is fél sikernek számított. Sebastien valóban lenyűgöző volt, ahogy kiszámított mozdulatokkal, lendületesen és férfiasan táncolt. Órákig el tudtam volna nézegetni egy kényelmes kanapén ücsörögve, de igazából így, hogy vele táncoltam, még izgalmasabbnak találtam a helyzetet.

A kezdeti feszültségem Sebastien magabiztos vezetésétől lassan feloldódott, egyre jobban élveztem a dolgot. Egy idő után az sem zavart, hogy mennyien néznek, sőt, felszabadultan mozogtam, kiélvezve a srácok éhes tekintetét.

Amikor egy lassúbb rész következett a zenében, Sebastien a szemembe nézett, mintha bűvölni akarna, persze csak a show miatt. Én is csábosan néztem vissza rá, mire ő magához rántott, már-már viharosan, mint egy természeti erő, nyers ösztönösséggel. Olyan volt, mintha egy pillanatra csak mi ketten maradtunk volna a táncparketten. Éreztem a szívverését, és az a kérdés fordult meg a fejemben, hogy vajon milyen lehet, ha szerelmes? Nem az a Sebastien, aki meghalt, hanem Sataniel. Vajon hogyan ölelné azt, akit szeret?

Megint egymás szemébe néztünk, de most máshogy. Mintha kiolvasta volna a gondolatomat, és újra az az érthetetlen szomorúság tükröződött a tekintetében, mint az Apokalipszisben.

Aztán eszembe jutott, hogy ez őrültség, ő nem lehet szerelmes, és nem járhat senkivel. Csak meghülyített a feromon parfüm, ezért gondolok ilyen ostobaságokra.

– Számolj ötig, aztán guggolj le! Egy... – mondta a fülembe, aztán mögém került.

Forró leheletétől megbizsergett a bőröm, és aggodalommal vegyes izgalom járt át. Vajon mire készül? Kettő, három, négy... – számoltam magamban, miközben tovább táncoltam, aztán ötnél gyorsan leguggoltam, és már csak azt láttam, hogy Sebastien átszaltózik a fejem fölött, és biztonsággal földet ér előttem egy vagány pózban. A többiek füttyögtek és tapsoltak.

Ezzel véget is ért a szám, az emberek pedig hangosan éljeneztek. Amikor új zene kezdődött, visszarendeződtek, hogy ők is táncolhassanak, mi pedig félrevonultunk a bárpulthoz, és Sebastien rendelt egy kék színű italt, aminek alighogy meghallottam a nevét, el is felejtettem. Szerencse, hogy csináltatott hamis igazolványokat, mert a pultos srác megkért minket, hogy villantsuk. Az ő tekintete is villant a zsebkendővel kitömött domborulataimon. Az ital kesernyés narancsos ízű volt, és forró csíkot húzva szaladt le a gyomromba. Először furcsának találtam, és nem is tudtam eldönteni, hogy tetszik-e, de aztán egyre jobban ízlett. Valamint segített lenyugodnom ezután a felkavaró tánc után, és felkészülnöm az előttem álló feladatra.

– Nem látom Mr. Zharkovot a karzaton – szólaltam meg, amikor felpillantottam leellenőrizni, hol van a férfi. – Lehet, hogy nem is nézett minket?

– Vagy pont, hogy nagyon is nézett, és most úton van ide – felelte Sebastien, és legurította az itala felét.

– Jól bírod – jegyeztem meg.

– Gyorsan le tudom bontani az alkoholt, ha úgy akarom – felelte nem túl jól leplezett büszkeséggel.

– Valóban, el is felejtettem, hogy ilyen ász vagy.

– Hogy lehet ezt elfelejteni?

– Bocs. Hajlamos vagyok az embert látni benned – vontam vállat.

– Sebastien nincs többé – mondta komolyan. – Ő már csak egy illúzió.

– De megmaradt a teste, az emlékei, a jelleme.

– Csak a lényeg nincs már benne.

– Milyen hozzáférni valaki másnak az életéhez? – kérdeztem az italba kortyolva.

– Bizarr – nyelt egyet.

– Amikor még azt hittem, Victoria Lombard valaki más, tiszta őrület volt éjszakánként az emlékeit látni. Mintha egy filmet néztem volna, és mégsem. Éreztem, amit ő.

– Valahol igaz, hogy ő egy másik személy volt. Amiatt, amit már meséltem: neveltetés, gének.

– Nálad is ilyen? Érzed, amit Sebastien érzett?

– Érezném, ha akarnám, de ezeket minden emlékével együtt félre tettem, csak akkor veszem elő, ha a szüleivel beszélgetek. Nem mélyülhetek el az emberi érzésekben, a célra kell koncentrálnom.

– De képes vagy érzelmekre, úgy, mint az emberek? – faggattam, bár nem is tudtam, miért. – A féltékenységen kívül persze, amivel elirigyled a szüleit.

– Mindig is voltak saját érzelmeim – válaszolta sértődötten. – Ne nézz hátra, de ott jön az embered – tette hozzá mögöttem figyelve valamit, aztán kiitta a maradék italát, és egy ruganyos mozdulattal leszállt a bárszékről. – Most elpárolgok, hogy ki tudj bontakozni, és hogy nem mellesleg felszedjem Jekatyerinát. Sok sikert! – tette hozzá, majd megsimította a hasamat, aminek hatására elmúlt az ital okozta bódultságom, mindössze egyre növekvő pánikomat hagyva meg, azzal eltűnt a tömegben.

Pár pillanat múlva már meg is jelent mellettem az Operaház Fantomja, és leült Sebastien megüresedett helyére. Így, közelről nézve egyértelműen felismertem benne Mr. Zharkovot. Igyekeztem leküzdeni a pánikot, és magamra ölteni a csábító nőstényördög álcáját.

– Leülhetek ide? – kérdezte oroszos akcentusával, és egy lopott pillantással végigmérte a testem, ahogy ragadozó az áldozatát. Éhség és veszély sugárzott belőle, de én sem maradtam el sokban mögötte: igazi meglepetéscsomag voltam.

– Persze – feleltem mosolyogva.

– Hogy érzed itt magad, tetszik a parti?

– Jó kis buli, Jevgenyij, igen, tetszik – mondtam.

Mr. Zharkov meglepetten fordult felém.

– Honnan tudod, ki vagyok?

– Ó, az akcentusod és a magabiztosságod egyből elárulta, hogy csakis a házigazda lehetsz.

A dicséret tetszhetett neki, mert féloldalasan elmosolyodott.

– Látványosan táncoltatok az előbb, lenyűgöző volt – jegyezte meg.

– Köszönjük.

– Profik vagytok?

– Nem, ez csak hobbi, és időnk sem lenne rendszeresen csinálni, most fogunk érettségizni.

Mr. Zharkov valamit nézni kezdett mögöttem.

– Azt hittem, a srác, akivel táncoltál, a barátod – mondta, fejével a tömeg felé bökve, mire én is odafordultam. Kicsit keresgélnem kellett a szememmel, de aztán kiszúrtam Sebastient, amint Jekatyerinával táncol összesimulva, és épp a fenekére csúsztatja a kezét. Egy kicsit haboztam, mit feleljek: először azt találtam ki, hogy a bátyámnak hazudom, de jobb ötletem támadt.

– Az is – válaszoltam, amikor visszafordultam. – De engem nem zavar... Ahogy őt sem.

A férfi arcán felismerés suhant át.

– És bejön nektek ez a... dolog? – kérdezte érdeklődve. Örömmel állapítottam meg, hogy bevált az ötlet.

Szerencsére nem látszott rajta késztetés, hogy elvágja Sebastien torkát vagy egyéb módon tegyen kárt benne. Talán Jekatyerina már megnevelte, hogy maradjon ki a magánéletéből. Ezt nem is volt nehéz kinéznem belőle.

– Ó, nagyon is. Tudod, nehezen cövekelnék le egy valaki mellett. De félreértés ne essék, nem azért, mert elégedetlen vagyok vele – mutattam Sebastien felé a hüvelykujjammal –, és azt várom, mikor bukkan fel valaki, aki jobb nála. Nem. Egyszerűen csak... hogy is fogalmazzak... Szóval mindig arra gondolok, hogy mi van, ha fiatalon fogok meghalni, és akkor ott lesz az a rengeteg minden, amit ki akartam próbálni, de sosem próbáltam ki, pedig megtehettem volna, mint például ejtőernyőzni, úszni az óceánban, a csillagos ég alatt aludni, rengeteg ember előtt táncolni, vagy lefeküdni egy álarcos vadidegennel... – A szám elé kaptam a kezem. – Átkozott alkohol, most minden kihallatszik a fejemből.

– Semmi baj, szeretem hallgatni a gondolataidat. Nagyon érdekesek – felelte Mr. Zharkov kicsit közelebb húzódva. – Én is hasonlóan vélekedem. Amondó vagyok, hogy ki kell használni az életet, hiszen csak ez az egy van.

Pár héttel azelőttig én is úgy tartottam, hogy egyetlen életünk van, és azzal kell gazdálkodnunk: abból kell kihoznunk, amit tudunk, mert nincs több lövésünk, de ez a hitem a Sebastiennel való találkozásom óta gyökeresen megváltozott. Mindenesetre nem szándékoztam erről vitába bonyolódni Mr. Zharkovval.

– És ki tudja, meddig tart – bólintottam, és egy húzásra kiittam az italom maradékát, hadd tűnjek vagánynak.

– Pontosan – mondta elkomorodva. Valahogy rá volt írva, hogy az elhunyt feleségére gondol. Nagyon úgy tűnt, hogy tizenhárom év alatt sem sikerült túltennie magát a veszteségen.

A kiürült poharam oldalán lecsorgott egy csepp ital. Odanyúltam, és lenyaltam az ujjam hegyéről.

– Még két Aqua Velvát! – szólt oda Mr. Zharkov a pultos fiúnak, félreértve a mozdulatot. Pedig már örültem, hogy Sebastien elmulasztotta az előző adag hatását.

– Köszönöm – mosolyogtam rá, amikor megkaptam az újabb türkizkék italomat, és belül fohászkodtam, hogy ha megiszom, attól még képes legyek koncentrálni, és véghezvinni a feladatomat.

– Hogy hívnak? – kérdezte, és velem egyszerre nyúlt az innivalójáért. Az ujjunk véletlenül összeért. Vagy talán nem is annyira véletlenül? Nem voltam ilyen nyílt flörtöléshez szokva, és kis híján elrántottam a kezemet. Ám uralkodtam magamon, akárhogy tiltakozott a bensőm.

A francba, milyen név is állt az új igazolványomon? Erőltetnem kellett az agyamat.

– Nina vagyok – böktem ki.

– Szép név.

– Köszönöm. Szóval te műgyűjtő vagy. Miket is gyűjtesz pontosan? – kérdeztem, érdeklődőn felé fordulva, és átvetettem egyik lábamat a másikon.

– Mindent, ami megtetszik. Fegyvereket, festményeket, ékszereket, könyveket – felelte Mr. Zharkov a lábamnak.

Tizenéves lányokat, tettem hozzá magamban.

– Könyveket is? – csillant föl a szemem. – Milyeneket? Olyan rejtélyeseket, mint például a Voynich kézirat?

– Látom, téged is érdekelnek az ilyesmik – jegyezte meg boldogan, én pedig lelkesen bólogattam. Most nem kellett színlelnem, ez a téma végre valóban érdekelt, és ő is megérezhette ezt rajtam, mert még közelebb húzódott. – Nos, igen, akadnak köztük titkosírással írt könyvek is, amiket eddig még senki sem tudott megfejteni. Azokat most tervezem elküldeni egy katonai kódfejtő ismerősömnek. De vannak más izgalmas könyveim is, például nálam van a világ egyik legrégebbi bibliája.

– Ez komoly? Mennyire régi?

– Közel ezerötszáz éves.

Elámultam.

– Az nem semmi!

– De van olyan könyvem is, aminek emberi bőrből készültek a lapjai, egy másikat pedig emberi vérrel írtak.

– Úristen! – kiáltottam fel. – Ezt nem hiszem el! Emberi bőr? Ki volt a szerencsétlen áldozat?

– Egy náci tiszt hagyatékából származik a könyv, úgyhogy ki lehet találni. Aki pedig vérrel írt, az a saját vérét használta. De mivel a vér megalvad, vörösborral higította. Ő egy tizennyolcadik századi szerzetes volt, és penitenciaként lemásolta a bibliát.

– És ezek mind itt vannak a házadban?

– Itt, bizony. Tíz méterrel alattunk, egy földalatti páncélteremben – felelte büszkén.

– Mit nem adnék érte, ha láthatnám! – sóhajtottam.

– A kérdés az, hogy mit adnál? – kérdezte féloldalasan elmosolyodva, mire felkacagtam. – Vicceset kérdeztem? – nézett rám félrebillentett fejjel, én pedig közel hajoltam hozzá.

– Bármit megadok, amire kereslet van – búgtam a fülébe, hogy érezze a forró leheletemet, aztán lassan elhúzódva elégedetten láttam, hogy végiglúdbőrözik a nyaka. Az ajkamba haraptam. Nem kellett neki több, leszállt a bárszékről, majd gálánsan engem is lesegített, aztán megfogta a kezemet, és a kijárat felé húzott.

Egy pillanatra megszédültem: az alkohol már elkezdett hatni, de erősen tartottam magamat, a célra kellett koncentrálnom. A szememmel keresni kezdtem Sebastient, és az utolsó pillanatban szerencsére találkozott a tekintetünk. Gyorsan felmérve a helyzetet bólintott egy aprót, majd megforgatta Jekatyerinát.

Mr. Zharkov könnyedén utat tört magunknak a táncolók közt. Noha nem ismerhették fel, hogy ő a házigazda, magas termetével és tiszteletet parancsoló kiállásával azonnal elérte, hogy félreálljanak előle.

Elhagytuk a termet, majd amikor bezárult mögöttünk a kétszárnyú ajtó, a zene dübörgése elviselhető szintűre tompult. Ő közben egy percre sem engedte el a kezemet, mintha attól tartana, hogy megugrik a zsákmánya, és felnevettem a gondolaton. Kérdőn nézett rám.

– Nem kell úgy szorítanod a kezemet, nem tervezek elszökni – búgtam varázslatos hangomon.

– Innen nem is tudnál – felelte mosolyogva.

Kellemetlenül megfeszült a hátam.

Folyosókon, csarnokokon haladtunk keresztül, a szívem pedig őrülten vert, miközben a titkos légyottunk helyszíne felé tartottunk.

– Lift vezet a páncéltermekhez – mondta kisvártatva, amikor megérkeztünk a lifthez, ami egy gombnyomásra kinyílt, bársonyszőnyeges, faborítású belsejével hívogatva minket. Kis híján azt válaszoltam, hogy „tudom".

Amikor a fémajtó bezáródott mögöttünk, Mr. Zharkov az álarcához nyúlt, hogy levegye.

– Ne! – tettem a kezére a kezemet. – Jobban szeretném, ha rajtad maradna. Emlékszel, azt mondtam, hogy egy álarcos idegennel szeretnék...

– Igen, emlékszem, de már úgyis tudod, ki vagyok.

– Attól még idegen vagy, hiszen nem ismerlek – mosolyogtam, de legbelül attól féltem, hogy ha alulmaradok a vitában és leveszi a maszkját, akkor nekem is le kell. Vagy ha nem leszek rá hajlandó, akkor majd letépi rólam, és az akciónak lőttek. – Számodra nem lenne izgalmas egy vadidegen lánnyal, akinek még az arcát sem láthatod? Vagy esetleg csak a végén? Ne félj, nem vagyok ronda.

Ennek hallatán leeresztette a kezét.

– Tényleg izgalmas lány vagy – jelentette ki. – Miért is ne? Maradjunk álarcban. Abban még úgysem csináltam.

Megkönnyebbültem, de alig mosolyodtam el, Mr. Zharkov derékon ragadott, és a testével a lift falához préselt. Éreztem a csípőcsontjának vonalát a saját csípőmhöz feszülni, a parfümje illata pedig az orromba kúszott. A fanyar, férfias illat azt sugallta, hogy a használója mindig megkapja, amit akar, és soha nem veszíti el az irányítást. Az ujjbegyét finoman végighúzta az arcomon. A mozdulat kísértetiesen emlékeztetett a Sebastienére, de míg az utóbbié szinte ártatlanul csodálkozó és felfedező volt, az övé mohó, türelmetlenül kéjsóvár, és kissé ijesztő. A keze lesiklott a nyakamon, majd a két mellem közt, végül a hasamon is végigsimítva a combomra kalandozott. Össze kellett szorítanom a fogamat, hogy el tudjam viselni. Még csak a combtövemnél járt, amikor eszembe villant, hogy ha még lejjebb téved, kitapinthatja a fecskendőt. Bár ennyiből még nem jönne rá, mi ez, valószínűleg kíváncsi lesz, aztán ha felhúzza a szoknyámat, abból katasztrófa lehet...

– Azt hiszem, megérkeztünk – szólaltam meg, miután megállt a lift, és kinyílt az ajtaja. Ő azonban meg sem moccant, sőt, már a nyakamat csókolta, mintha ott helyben szeretett volna magáévá tenni. Ki kellett találnom valamit. – Valóra válthatnád az álmomat: mindig is szerettem volna ősrégi bibliák közt paráználkodni – súgtam a fülébe félig panaszos, félig incselkedő hangon, amitől megborzongott, és amikor elhúzódott, elismerő kifejezés ült ki az arcára. Nem válaszolt, csak egy mosollyal megfogta a kezem, és kiléptünk.

– Most egy kicsit várni kell a pára- és hőmérséklet kiegyenlítésre – magyarázta, miután a páncélajtón is átjutottunk, és máris éreztem, hogy bedugul a fülem. Fohászkodtam, hogy ne kezdjen el itt is fogdosni. Szerencsére visszafogta magát. Valószínűleg zavarta, hogy bedugult a füle, mert csak zsebre tett kézzel állt, és előre meredt.

Amikor kinyílt a másik zsilipajtó is, végigmentünk a páncélozott termek folyosóján, egészen az ismerős kétszárnyú ajtóig, ami mögött Mr. Zharkov a könyveket tartotta.

– Megérkeztünk – jelentette be, mielőtt kinyitotta, majd előre engedett.

Belépve azonnal éreztem, hogy valami megváltozott a legutóbbi látogatásom óta. Körülnéztem, de nem tudtam megállapítani, mi lehet az, mert minden ugyanúgy nézett ki, mint a múltkor. Mégis, valami nyomasztó érzés tört rám. Valami félelmet keltett bennem. Ráadásul olyan melegem lett, hogy kivert a víz. Arra gondoltam, talán bepánikoltam, hiszen mindjárt használnom kell az automata fecskendőt, és a könyvet is meg kell találnom, majd kivinnem az épületből.

Aztán amikor beljebb léptem, rájöttem, hogy ez a különös, fullasztó érzés mégsem a stressztől van. Azt éreztem, mintha nem lennénk egyedül. Mintha szemek tapadnának ránk, és ítélkezve méregetnének. Tudtam, hogy bekamarázták a termeket, de addig ez nem zavart. Elég nagy ostobaságnak tűnt az ötlet, de akkor is az az érzésem támadt, mintha a grimoárral lenne kapcsolatos ez a megfélemlítő aura. Sebastiennek igaza lett, egyből feltűnt a furcsa kisugárzás, nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

– Szóval van egy vérrel írt bibliád? – kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra, és közben lassan végighúztam az ujjaimat az egyik tároló üvegtetején, ahogy elhaladtam mellette.

– Íme – lépett oda Mr. Zharkov az egyik tárolóhoz, mire én is odaléptem.

– Ez aztán izgalmas! – hajoltam le, hogy megcsodáljam a könyvet. Elsárgult lapjain sötét bordó betűkkel szerepelt a latin szöveg.

A férfi mögém lépett, és éreztem, ahogy egyszer csak végigsimít az oldalamon a karom alól indulva. Végiglúdbőröztem. Amikor megint a combomnál járt, gyorsan felegyenesedtem, és felé fordultam.

– Melyik a legújabb szerzeményed? – kérdeztem. Arra jutottam, jobb, ha sürgősen a lényegre térek.

– Egy apró kis könyv, de semmi különös nincs benne, csak újabb titkosírás – húzta el a száját, és az egyik tároló felé bökött a fejével. Annyira erőltetetten lazának tűnt a viselkedése, hogy tudtam, hogy hazudik. Biztos voltam benne, hogy ő is érzi ezt a negatív atmoszférát. – Az már sokkal furcsább, ahogy hozzájutottam. Valaki postán küldte el nekem. Egyszerűen kihozta a futár egy barna papírba csomagolva.

– Miért tesz valaki ilyet? Hiszen értékes lehet – színleltem csodálkozást, miközben a jelzett tárolóhoz léptem. Kicsi, fekete színű könyvecske feküdt benne. Valamiért sokkal pompásabbnak képzeltem el, mondjuk bőrkötéses, aranyveretes borítóval. Ehelyett itt volt ez az egyszerű, jellegtelen kis füzet, és alig hittem el, hogy ezért vittük annyian vásárra a bőrünket.

– Elképzelhető, hogy vérre menő vita tárgyát képezte, és az egyik fél úgy döntött, inkább senkié se legyen. Az is eszembe jutott, hogy talán lopott, és valaki így akart bajba sodorni, ezért nyomozni kezdtem. Ám semmit sem találtam róla, úgyhogy fogalmam sincs az eredetéről. Olyan, mintha nem is létezne.

– Ez érdekes. – Szórakozottan az ajkára pillantottam.

– De te még érdekesebb vagy – felelte célzásnak értve a dolgot, és magához húzott. Szőke hajával, világoskék szemével és hűvös, unott viselkedésével mindig azt a benyomást keltette bennem, hogy ha hozzáérek, hideg lesz, mint a jég, ám egy másodperc múlva olyan forrón és szenvedélyesen csókolt, hogy levegőt is alig kaptam. Nedves ajkaival szinte felfalt, egyik keze a ruhám mély hátsó kivágásába siklott, a másik a fenekemre.

Tudtam, hogy most kell cselekednem, ezért minden bátorságomat összeszedve leeresztettem a bal kezemet. Óvatosan felhúztam a szoknyámat a combomon, majd elővettem a harisnyatartómból az automata fecskendőt, és egy villámgyors mozdulattal a nyakába döftem. Az eszköz halkan szisszent, éreztem, hogy a tű kilő, és tartalmát az izomkötegbe fecskendezi, de mintha valami nem úgy sikerült volna, mint amikor Sebastiennel gyakoroltuk. Mr. Zharkov összerezzent, a nyakát fogva elhúzódott tőlem, és amikor meglátta a kezemben a fecskendőt, értetlenül meredt rám.

– Ez meg mi a... – kezdte volna, de máris megtántorodott. Sebastien villámgyors altatót szerzett.

– Sajnálom, annyira sajnálom – suttogtam, miközben próbáltam elkapni, ahogy kicsuklott alóla a lába. – Meg kellett tennem, nem volt más választásom. Egy kicsit aludni fogsz, de nem lesz semmi bajod.

„Azt leszámítva, hogy amikor felébredsz, rövidebb leszel egy könyvvel" – tettem hozzá magamban. Kezével a vállamba próbált kapaszkodni, miközben összeesett, én pedig nem túl ügyesen, de valamelyest tompítottam az esését. Szerencsére puha szőnyeg terült el alattunk.

Elrendeztem a testét egy kényelmesnek tűnő helyzetbe, aztán felálltam, és a grimoár tárolójához léptem. Miközben letöröltem az izzadságot a homlokomról, az a furcsa érzésem támadt, mintha a könyv tudná, mire készülök. Elővettem a csizmám szárából az üvegvágót, és egy kör alakú lyukat csináltam vele a vitrin üvegébe, aztán benyúltam, és óvatosan kiemeltem a grimoárt.

Diadalittas öröm járt át, amikor a kezemben tartottam: eljött a várva-várt pillanat, megszereztem hát végre. Így, közelről nézve is abszolút semmitmondó külseje volt, és amikor belelapoztam, a fehér színű oldalakon fekete tintával rajzolt ábrák és jelek sorakoztak. Om írás, gondoltam, mivel a formájuk hasonlított a tükrön látottakhoz. Ettől eltekintve az egész könyv újnak tűnt, szóval elképzelni sem tudtam, hogyan lehetséges, hogy az a több százezer évvel ezelőtt élt lány, Ala-íhé írta. Mindegy, Sebastiennek erre is biztosan van magyarázata, gondoltam.

Azonban amikor el akartam tenni, a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes, és akaratlanul is odavillant a tekintetem. Megijedtem, hogy valaki rajtakapott, de csak a képmásom nézett vissza rám a nagy, ezüstkeretes tükörből, amit már a múltkor is megcsodáltam. Tükör... egek! Azt nekem kerülnöm kellene!

Rémületemre egy láthatatlan erő lassan felemelt, de nem csak engem, hanem az összes egyéb dolgot is, ami a szobában volt: a nehéz vitrineket, Mr. Zharkov testét, még a szőnyegeket is. Egy bizarr űrbéli jelenet kerekedett, amiben a gravitációtól megfosztva lebegtünk és forgolódtunk a magasban. A tükörképünket kivéve! Azon ugyanis minden változatlan maradt, a nehézségi erővel a földhöz kötve, a képmásom viszont érdeklődve nézett fel rám. Tekintetéből hideg üresség sugárzott, mintha egy feneketlen kút mélyére pillantottam volna. Ijedtemben kiejtettem a kezemből a könyvet, ő pedig követte a szemével, ahogy leesik.

Minden erőmmel küzdöttem, hogy lejussak a földre, és magamhoz vehessem a grimoárt, de képtelen voltam rá. Az üvegen túli Sorinne ezalatt lassan lehajolt a könyvecske másáért... Tehetetlenségemben felkiáltottam.