A tehetetlen düh úgy forrt bennem, akár a láva. Saját magamra is mérges voltam, amiért annyi mindent elmeséltem Tonynak, de tisztában voltam vele, hogy pár napja még aligha sejthettem az igazságot. Nyugodt szívvel meséltem neki magamról, hiszen csak egy átlagos fiúnak gondoltam, akivel együtt jártam. Az ember pedig megosztja a szerelmével az élete eseményeit.

– Mit ígért nektek a köd? – kérdeztem a csuklyásoktól ökölbe szorult kézzel. – Örök életet? Fiatalságot? Kifogyhatatlan szerencsét? Képesek vagytok pár nyamvadt képességért cserébe elárulni az emberiséget?

– Sorinne, hagyd ezt – szólt rám Sebastien, de nem érdekelt.

– Van róla fogalmatok, hogy mit zúdítotok a világra? Ti is rosszul fogtok járni, még ha most nem is így gondoljátok. Mi van, ha a köd nem teljesíti, amit megígért? Akkor hiába áldoztatok fel mindent és mindenkit. Vagy mi van, ha teljesíti az ígéretét, de nem lesz benne köszönet? Utána már nem lehet visszacsinálni. Ha rájöttök, hogy ez mégsem olyan jó vásár, ki fogja likvidálni a ködöt? Senki! Az utolsó lehetőséget is eljátsszátok arra, hogy megszabaduljon a világ ettől a...

– Sorinne, mit akarsz ezzel? – kérdezte Sebastien, és rázott egyet rajtam, de figyelmen kívül hagytam.

– Gyertek ide, és nézzetek a szemembe! – kiáltottam. – Hadd lássam a szemeteket! Látni akarom, hogy valóban ennyire őrültek vagytok-e vagy simán csak ostobák!

A csuklyások rezzenéstelenek maradtak.

– Gyertek csak ide bátran! Mi az, tőlem féltek? – kérdeztem.

– Sorinne, fejezd be! – mondta Sebastien erélyesen, de a csuklyások ekkor egy emberként léptek hozzám. Villám cikázott át a gyomromon, nem tudtam, mit akarnak majd tenni velem, de álltam a sarat. Már meg tudtam figyelni a mindenre elszánt, fanatikus tekinteteket, a csuklyák és álarcok takarása alól rám villanó szenvtelen pillantásokat. A szemeket, amik előtt csak egyetlen cél lebegett, mellőzve minden mást. Olyanok voltak, mint a lovak, amikre szemellenzőt tettek. Szánalommal néztem végig ezeken a megvezetett szerencsétleneken.

– Most biztosan kivételezettnek hiszitek magatokat, amiért sikerült beférkőznötök egy elit társaságba és egy ekkora hatalmú lény követői lehettek. De tudjátok, mit? A saját vesztetekbe rohantok! – kiáltottam, aztán előrántottam a paprikaspraymet, és egy mozdulattal végigfújtam rajtuk, egyenesen a szemükbe, és amikor ordítva elhajoltak, akkor is utánuk léptem, kifújva feléjük a flakon nagy részét.

A zárt térben megrekedő eszencia olyan erősen mart, hogy elég volt belőle egyet szippantanom, hogy én is köhögni kezdjek. A szememet is csípte, könnyeztem tőle, és semmit sem láttam. Éreztem, hogy derékon ragadnak, aztán egy rántással fölemelnek. Résnyire kinyitottam a szemem, de azonnal be is csuktam, mert a maró levegőtől ordítani tudtam volna. Ám így is láttam, hogy Sebastien vetett át a vállán, miközben Adelát is megragadta, aztán rohanni kezdett velünk.

Végigköhögtük a kiutat, és közben hallottam, ahogy a szektatagok kiáltozásai egyre halkulnak. Végül Sebastien feltépte a kijárati ajtót, és hűvös levegő csapott meg. Egy érintést éreztem a torkomon, egyet az arcomon, és a maró érzés a múlté volt. Láttam, hogy Sebastien Adelát is ugyanígy kezeli, aztán egy sikátor felé bökött a fejével.

– Meneküljetek! – mondta, mielőtt kicsuklott alóla a lába, és térdre esett.

– Nem hagyunk itt! – ellenkeztem.

– Muszáj lesz – nyögte. – Nem tudok tovább menni. Legyűr ez a szer, amit beadtak.

Egy pillanatra tanácstalanná váltam, de aztán felszívtam magam.

– Na, ide figyelj, én válaszokat akarok a kérdéseimre, és ki is fogom őket szedni belőled, úgyhogy ne nyavalyogj, hanem kapd össze magad! Egy kis gyaloglást még kibírsz – szóltam rá, aztán megragadtam az egyik karját, hogy a vállamra kanyarítsam, és segítsek neki felállni. Intettem a fejemmel Adelának, hogy ő is tegyen hasonlóan. A száját húzta, de engedelmeskedett.

Amikor sikerült felnyalábolnunk Sebastient, ő is összeszedte a maradék erejét, és sietve elhagytuk a helyet.

Taxival jutottunk haza. A sofőrnek, aki bizalmatlanul méregetett minket – főleg a dülöngélő Sebastient –, azt mondtuk, hogy a barátunknak szerelmi bánata van, és leitta magát. Morogva, de segített bevinni a házba is, mert addigra Sebastien már teljesen elvesztette az eszméletét.

A nappaliban lefektettük a kanapéra.

– Most itt alszik a kanapémon a Sátán – sóhajtottam, amikor felegyenesedtem. – Esetleg megkötözhetnénk. Mi lesz, ha magához tér? – néztem Adelára.

– Fölösleges megkötözni. A kezét is letépné, hogy kiszabaduljon, mert utána meg tudja magát gyógyítani. Meg aztán úgysem bántana minket.

– Az előbb is a torkomhoz szorított egy kést.

– Blöffölt – felelte Adela. – Nem ölt volna meg. Ő... jó fiú – tette hozzá kelletlenül.

– Ezek szerint igazat mondott arról, hogy mire kell neki a grimoár?

– Igen, mindig igazat mondott. Nem azért rejtetted el a nyakéket Victoriaként, mert azt akartad, hogy egyiküké se legyen.

– De ő akkor is Sataniel. Vagy nem? – kérdeztem.

– Igen, az.

– Ezek szerint tudtál róla?

– Tudtam – felelte nagy nehezen. – Előző életünkben mindketten tudtunk.

– De... – kezdtem volna, de Adela felemelte a kezét.

– Ezt majd ő elmeséli. Nekem most hányingerem van, aztán szeretnék lepihenni, ha nem gond.

– Persze, menj csak – bólintottam. – Nincs szükséged valamire? – kérdeztem. Most, hogy már tudtam, mi okozza a rosszulléteit, az aggódásom meghatványozódott, de nem akartam arra gondolni, hogy egy lassan ölő méreg van a szervezetében, aminek nem tudtuk megszerezni az ellenszerét. Hinni akartam, hogy igenis meg fogjuk őt menteni valahogy. – Nem ráz a hideg? Van aszpirinem, és megtölthetek egy meleg vizes palackot is, ha szeretnéd.

– Kösz, megvagyok, most inkább csak mennék – felelte erőtlenül. Eszembe sem jutott visszatartani. Ráértünk mindent akkor megbeszélni, ha már ő is és Sebastien is jobban lettek, a probléma nem szaladt el. Csak abban reménykedtem, hogy ha elkezdjük majd átbeszélni az eseményeket meg a napvilágra került titkokat, nem fogjuk átharapni egymás torkát.

– Rendben. De azonnal szólj, ha kell valami.

– Oké. Köszönöm – motyogta Adela lehajtott fejjel, aztán elment.

Kettesben maradtam az ájult Sebastiennel. Betakartam egy pokróccal, és mellé ültem, hogy kivárjam, míg magához nem tér, akármeddig is tart.

Olyan békésen nézett ki, ahogy ott feküdt, hogy az utolsó dolog lett volna, ami eszembe jut róla, hogy ő a megtestesült gonosz. Pedig az volt. Annak kellett lennie. Hiszen ő Sataniel. Vajon miről beszélt Adela, amikor azt mondta, hogy Sataniel jófiú? A két kifejezés kizárja egymást, nem? Egy dolog biztos volt: hogy semmit sem értek.

Még megigazítottam rajta a pokrócot, aztán a telefonomon próbáltam böngészni, de a tekintetem akaratlanul is visszavándorolt hozzá. A mellkasa egyenletesen emelkedett-süllyedt, és békés arccal feküdt. A komolyság, ami már szinte rákövült, eltűnt róla, a szemöldökei közti aggodalmas ránc is kisimult. Most tényleg angyalinak tűnt. El akartam szakítani róla a figyelmemet, de egy hajtincse az arcába hullott, és bizsergett az ujjam, hogy elseperjem az orra elől.

Oda nyúltam, és félresimítottam az elkódorgott pár szál hajat. Meglepően selymes volt, ahogy fényesen és szőkén az ujjaim közt siklott. Biztos a legszuperebb hajápolókat használta. Talán még az igazi Sebastien szokása volt így kényeztetni magát, az Angyal pedig csak folytatta, hogy fenn tartsa a látszatot. Akaratlanul is felötlött bennem a kérdés, hogy vajon hány lány túrt már ezek közé a fürtök közé? Mert biztos, hogy Sebastiennek voltak barátnői. Annak a típusnak tűnt, aki havonta szed föl másik csajt, hogy aztán, ha megunta, lecserélje egy újra. Az Angyal vajon csemegézik néha unalmas perceiben ezekből az emlékekből? Érez bánatot vagy veszteségtudatot, amiért neki magának sosem lesznek ilyen élményei? Már hogyha nem bukott angyal.

A tincs még az ujjaim közt volt, amikor zümmögő hang szólalt meg, én pedig elrántottam a kezemet, mint akit tetten értek. Aztán rájöttem, hogy a hang Sebastien nadrágzsebe felől jön, vagyis valószínűleg a telefonja rezeg. Ő meg sem moccant, és a légzése is egyenletes maradt. Ki tudja, milyen szürreális világokat látogathatott éppen a drognak köszönhetően.

Hallgattam egy kicsit a zümmögést, várva, hogy megszűnjön, de az agyamba az a gondolat kúszott be, hogy mi van, ha fontos a hívás. Elvégre nem szokás éjszaka telefonálni. Biztos, hogy sürgős dolog lehet. Eldöntöttem, ha mást nem is csinálok, legalább megnézem, ki keresi. Óvatosan benyúltam a zsebébe, és kihúztam a telefont. A kijelzőn az a felirat világított, hogy „Anya".

Ha Sebastient az éjszaka közepén hívja az anyja, akkor baj lehet!

Felvettem.

– Itt Sebastien Arden telefonja – szóltam bele bizonytalanul.

– Hallo, én az anyja vagyok – válaszolt egy fiatalos női hang. Valamiért kontyba tűzött hajat, makulátlan manikűrt és idegesen rebbenő tekintetet képzeltem el hozzá. – Sebastient keresem. Nem jött haza.

– Jó estét, engem Sorinne Mallorynak hívnak. Az osztálytársa vagyok. Öm... – Éreztem, hogy forrósodik a fejem. Fogalmam sem volt, mit kéne hazudnom, hogy megnyugtassam, de ugyanakkor ne buktassam le Sebastient, akármit is adott be otthon. – Semmit sem mondott arról, hogy hová megy? – kérdeztem.

– Semmit, de ez máskor sem volt szokása. Csak elmegy, amikor kedve tartja, aztán valamikor megjön – nevetett az asszony idegesen.

Arra gondoltam, hogy ezért még előveszem Sebastient. A Sátán sem bánhat így az anyjával!

– Majd én beszélek a fejével – sziszegtem.

– Szóval nem tudod, hol van a fiam?

Leeresztettem a vállamat. Muszáj volt valamivel megnyugtatnom.

– Itt alszik mellettem – válaszoltam, aztán a kezembe temettem az arcomat, mert rájöttem, mire lehet következtetni a mondatból. Szinte éreztem az éteren keresztül az asszony döbbenetét, és szerettem volna kivágni a nyelvemet.

– Nem is tudtam, hogy a fiamnak barátnője van. – Meglepetéssel vegyes megkönnyebbülés hallatszott ki a hangjából, és mielőtt még tiltakozhattam volna, folytatta. – Sosem számol be ilyesmikről. Örülök, hogy biztonságban van. Inkább egy lány ágyában legyen, mint mondjuk egy illegális gyorsulási versenyen – mondta. Éreztem, hogy már lángol a fejem.

– De ez nem... Mi nem...

– Semmi baj. Tényleg. Nem szükséges tagadnod.

– Öm, hát én nem is tudom, hogy...

– Kedves lánynak tűnsz. Egyszer eljöhetnél hozzánk, mondjuk, ebédre. De nem is akarok tovább zavarni, ne haragudj, hogy felébresztettelek benneteket. Aludjatok csak tovább. Jó éjt, Sorinne. Örülök, hogy megismerhettelek.

– Én is örülök. Jó éjt, Mrs. Arden – nyögtem.

Becsuktam a szememet. Most jól bekavartam Sebastiennek. De aztán mérges lettem. Egyrészt ez a minimum, amit megérdemel, azok után, amiket művelt és összehazudozott, másrészt pedig: hogy bánhat így az anyjával? Az hagyján, hogy az igazi Sebastien hogyan viselkedett vele, de az Angyalnak vagy kinek nem muszáj folytatnia ezt. Egy akaratos, szeszélyes, balhés srác képe sejlett fel előttem, amit úgy tűnik, az Angyal sem szándékozott megváltoztatni. Biztosan kényelmes volt a számára ez a helyzet. Dühösen összefontam magam előtt a karomat.

Már piroslott odakint a hajnal, és kóbor fénysugarak óvakodtak át a függönyön a nappaliba, csipkemintásra festve a falat, amikor meghallottam Sebastien nyöszörgését és mozgolódását.

– Csakhogy magadhoz tértél – mondtam neki, és odahajoltam hozzá.

– Mi történt? Hol vagyok? – kérdezte ijedten, és próbálta kipislogni a szeméből a bágyadtságot.

– Elhoztunk hozzánk. Mire megérkeztünk, már kidőltél, úgyhogy letettünk ide a kanapéra. Pár órán át eszméletlen voltál.

– És itt virrasztottál mellettem? – kérdezte meglepetten.

– Igen – feleltem vállat vonva.

– Köszönöm – mondta Sebastien egy apró mosollyal, amit igyekezett leplezni.

– Bárkiért megtettem volna – mondtam, mielőtt még elbízza magát.

– Hogy menekültünk meg?

– Nem emlékszel? Lefújtam az egész bandát paprikaspray-vel, aztán kicipeltél minket Adelával.

– A jól bevált paprikaspray – morogta Sebastien. – Eszembe sem jutott volna egy ilyen egyszerű, de hatásos módszer – tette hozzá, miközben feltápászkodott ülő helyzetbe. – Akkor is! Képesek voltatok egy flakon paprikaspray-vel betörni a Kulcs Testvériségének főhadiszállására? – fakadt ki.

– Adela hozott magával egy kést is.

– Egyáltalán nem kellett volna oda mennetek nélkülem! Hogy gondolhattátok, hogy ezzel megvédhetitek magatokat a testvériségtől? Meséltem, hogy miket kibírnak.

– Úgy emlékeztem, hogy ők nem képesek az öngyógyításra, és lehet, hogy sokat kibírnak, de arra gondoltam, egy paprikaspray azért csak kiiktatja a szemüket egy időre.

– Így is iszonyú felelőtlenség...

– Még mi vagyunk a hibásak? – tettem karba a kezemet. – Te hazudtál arról, hogy ki vagy, kedves Sataniel, mellesleg persze, hogy bátran odamentünk, elvégre másfelől is átvertek: azt hittem, nincs ott senki.

Sebastien megdermedt a döbbenettől.

– Zeng tőletek a ház – hallatszott Adela morózus hangja a lépcső felől.

Amikor leért, és odajött hozzánk, csak akkor láttam, milyen nyúzott. Az arca szürkés volt, a szeme alatt karikák húzódtak, és valahogy még soványabbnak tűnt, mint eddig.

Odalépett Sebastienhez.

– Úgy látom, erre már nincs szükséged, úgyhogy ha nem haragszol... – mondta, és lerántotta róla a pokrócot, aztán maga köré tekerte, és leült velünk szemben az egyik fotelbe.

– Szóval mintha elfelejtetted volna megemlíteni, hogy magad vagy a Sátán – fordultam megint Sebastien felé, miután beállt a feszült hallgatás.

– Adela is elfelejtett megemlíteni ezt-azt, ha jól értelmezem a dolgokat – vágott vissza Sebastien.

Adela sötéten nézett rá.

– De ő végül nem árult el engem, az utolsó pillanatban visszakozott, ezzel pedig az életét tette kockára – válaszoltam, aztán gyorsan összefoglaltam neki, amit Adela elmesélt a pincefolyosón.

– Én sem árultalak el – nézett rám Sebastien sötéten, amikor a történet végére értem.

– Viszont végig hazudtál nekünk, hiszen eltitkoltad, ki vagy valójában.

– Azok a dolgok sem voltak könnyen hihetők, amiket elmeséltem, nem kezdhettem azzal a mondókámat, hogy én vagyok a Sátán. Akkor sosem bíztál volna meg bennem.

– Ez igaz.

– Akkor azért mentetek egyedül betörni, mert megingott bennem a bizalmatok. Vagyis a bizalmad. Amit aztán Adela kihasznált – állapította meg, mire bólintottam. – Hogy jöttetek rá, ki vagyok? – kérdezte lesütött szemmel.

– Álmomban Victoriaként abba a templomba tértem be, ahol Cristobal atyával beszéltél. Mindent hallottam – Sebastien riadtan pislogott. – Azt is, amikor a ministráns fiú Satanielnek nevezett. Inkább a Pokol lángjaival vagy te jóban, mint a tisztítótűzzel, nem igaz? Mi vagy valójában? Valami démon, vagy ördög?

– A Pokol nem létezik – sóhajtotta Sebastien. – Fölösleges lenne, nincs örök kárhozat. Az ördögök viszont...

– Ők léteznek? Te is az vagy?

– Olyan ördögök, amik a köztudatban élnek, nincsenek. Az emberek a Purgatórium angyalait hiszik ördögöknek.

– De miért? – kérdeztem meglepve.

– Mert ők őrzik a lángok között, szenvedések árán megtisztuló lelkeket. Noha nincs pokol, a kínok olyan gyötrelmesek, hogy az a hely pokolnak számít. De az angyalok senkin sem könyörülhetnek, semmi sem hathatja meg őket, ezért a lelkek számára az őrzők ördögnek tűnnek.

– Ezért van náluk vasvilla? – raktam össze a dolgokat. – Hogy azzal tartóztassák fel a szökni próbáló lelkeket?

– Igen. De az az eszköz valójában nem fizikai. A vasvilla csak a reprezentációja a fegyvernek, amit használunk. Inkább mentális eszköz – mondta. Hittem is meg nem is, amit mondott. – Akit az emberek Sátánnak tartanak, az is csak egy képzeletbeli karakter, csakúgy, mint az ördögök. Az emberek megfélemlítésére találták ki őket, és sikerrel is jártak, mivel a szenvedésekről, vasvillákról, őrzőkről szóló ősi emlékek valahol összecsengenek ezekkel a hazugságokkal.

– De a Sátán az, aki kísértésbe viszi az embereket, nem? A bűnre, a rosszra csábítja őket.

– Igen, így van.

– Még csak nem is tagadod? – sziszegtem.

– A nevem jelentése többek között vádló, kísértő, félrevezető – válaszolta Sebastien türelmesen. – A feladatom az őrködés mellett az volt, hogy a Purgatóriumban megtisztult lelkeket próbának vessem alá. A legcsábítóbb kísértéseknek tettem ki őket, és ha a lélek ellent tudott állni, újra megszülethetett egy emberi testben. Ez egy munka volt, amit maga az Úr bízott rám – tette hozzá dacosan.

– És ha nem tudott ellenállni a lélek?

– Akkor ott maradt még egy darabig a Purgatóriumban.

– De ha ilyen szörnyű szenvedés vár a bűnösökre a Tisztítótűzben, hogy lehet, hogy az emberek továbbra is ennyi rémséget követnek el? – kérdeztem.

– A felejtés fátyla tehet róla, hogy születésük után semmire sem emlékeznek.

– Nem igazságtalanság ez? Ha emlékezhetnének, nem követnének el bűnöket.

– De akkor csak a büntetéstől való félelem miatt tartózkodnának tőlük. Az igazi cél az, hogy belülről jöjjön a késztetés, hogy távol maradjanak a bűntől.

– Mi a helyzet a lázadó angyalokkal? Egy ideig bukottak voltatok, aztán kibékültetek az Úrral, vagy mi? Mert, ahogy láttam a látomásban, most van glóriád. Vagy tényleg csak hipnotizáltál?

– Az egy másik történet. Én nem vagyok Lucifer, de mindenki összemos vele. Mint ahogy Belzebubbal, Mefisztóval, Baphomettel és egyéb lelkekkel. Teljes káosz van a fejekben. A többi angyallal még csak nem is érintkezünk, ők máshol laknak. A lényeg, hogy nekem mindig is volt glóriám, és soha egy percre sem vesztettem el – tette hozzá sértett büszkeséggel.

– Akkor a Sátán nem a megtestesült gonosz? Csak mert én mintha így hallottam volna.

– Ebben is a Szolga alapozta meg a hírnevem, még réges-régen. Amikor az iskolában azt terjesztette el, hogy zaklató vagyok, akkor a legszakállasabb módszeréhez nyúlt.

– Szegény te – mondtam szarkasztikusan.

– Nem hiszel nekem, igaz? – pillantott rám.

– Hiszek – mondtam. – Csak haragszom, amiért mindig titkolózol. De jelentősen javítanál a megítéléseden, ha mondjuk, meggyógyítanád Adela mérgezését.

– Nem rossz ötlet – bólogatott Adela.

Sebastien erre intett neki, hogy menjen közelebb. Adela felállt, ledobta magáról a takarót, és a kanapé elé lépett.

– Most engem is le fogsz taperolni, mint Sorinne-t? – kérdezte savanyúan.

– Csak ha azt szeretnéd, hogy meggyógyítsalak – nézett fel rá Sebastien fáradtan.

– Rendben, Sátánkám, de csak semmi meggondolatlan mozdulat.

Sebastien szigorú tekintettel megérintette a hasát, aztán lecsukta a szemét, mi pedig vártunk.

– Nem megy – szólalt meg kisvártatva, és elvette a kezét.

– Na ne szórakozz! – mordult Adela.

– Nem tudom meggyógyítani.

– Ugye, most csak szívatsz, mert majdnem elárultam Sorinne-t? Figyelj, ő már megbocsátott, úgyhogy nem kell helyette is bosszút állnod.

– Ez nem bosszú, tényleg nem tudlak meggyógyítani. A mérget valószínűleg mágiával készítették, ahhoz pedig nem értek. Az ellenszert kell megszerezni, akárhol is van. Sajnálom. – Az arcán őszinteség tükröződött.

– Csodás. Akár ott is hagyhattuk volna – morogta nekem Adela.

– Gondolom, most örökre elástam magam – jegyezte meg Sebastien.

– Pontosan – vágta rá Adela. Sebastien sötéten nézett fel rá, és már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de én hamarabb megszólaltam.

– Beszéljünk a küldetésről. Ha angyal vagy, és nem valamiféle ördög, akkor mégis hogy kéne harcolnod a Szolga ellen, ha ő folyton keresztbe tesz nekünk, de te nem csinálhatsz semmi rosszat? Mert úgy hallottam, az angyalok nem követhetnek el bűnt.

– Ha mégis elkövetek valamit, de szigorúan az ügy érdekében teszem, akkor az végül megbocsátást nyer. Erre viszont nem alapozhatok, csak utolsó lehetőségként jöhet számításba bűn elkövetése.

Adela aprót nevetett.

– Mi az? – kérdezte Sebastien gyanakodva.

– Lehet, hogy örökre szűz maradsz – jegyezte meg Adela gonoszul.

– Ugye, elhiszed, hogy jelenleg nem ez a legfőbb problémám? – nézett rá Sebastien hitetlenkedve.

– Öm, némileg ide vág, hogy anyukád úgy tudja, barátnőd van – szólaltam meg, és beharaptam az ajkamat.

– Tessék? – kérdezte Sebastien, és a szeme elkerekedett.

– Míg eszméletlen voltál, keresett a mobilodon, én pedig felvettem.

– Miért vetted fel? – kérdezte, és előhúzta a telefonját a zsebéből, ahová visszacsúsztattam. Minek is raktam oda vissza? A fenébe, most rájött, hogy nyúlkáltam a zsebében.

– Hogyhogy miért? Mert sejtettem, hogy aggódik érted, és így is volt.

– Mit mondtál neki?

– Hát... azt, hogy itt vagy, biztonságban. Pontosabban azt, hogy itt alszol mellettem – forgattam meg a szememet. – És ebből azt szűrte le, hogy együtt járunk.

Az orrlyukai kitágultak.

– Te pedig nem javítottad ki.

– Próbáltam, de mindig a szavamba vágott, aztán már el is köszönt. Figyelj, sajnálom, hogy ilyen hülyén jött ki a beszélgetés, nem akartam sokkot okozni anyukádnak. De nyugodtan megmondhatod neki, hogy szakítottál, és már nem kell várnia ebédre.

– Meghívott ebédre? – nézett rám kiakadva.

– Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy hagyod aggódni, és sosem mondod el neki, merre jársz.

– Szerinted el kellene mondanom? – kérdezte hitetlenkedve.

– Nem azt, hogy pontosan hová mész, hanem, mondjuk, hogy „Elmentem, mert sürgős dolgom akadt, ne aggódj, majd jövök". Ennyi is elég lenne.

– Hagytam egy cetlit a hűtő ajtaján hasonló szöveggel, úgy látszik, nem találta meg.

– Akkor talán nagyobb cetlit kellett volna hagynod, vagy feltűnőbb helyre tenned.

Sebastien megmasszírozta az orrnyergét.

– Én megbecsülöm a szüleimet, nem úgy, ahogy Sebastien tette.

– Akkor mégiscsak másképp viselkedsz, mint ő? Mintha azt mondtad volna, igyekszel utánozni a jellemét, hogy ne tűnjön fel a váltás – vitatkoztam.

– Nagyrészt utánozom is, de egy komoly baleset után belefér, ha valaki egy kicsit jobb irányba változik, nem?

– Úgy veszekedtek, mint a húszéves házasok – jegyezte meg Adela karba fonva a kezét, szemlátomást jól szórakozva, én pedig inkább lenyeltem, amit válaszolni készültem.

Sebastien leeresztette a vállát.

Beállt egy kis csönd, aztán eszembe jutott valami más.

– Álmomban azt mondtad a ministránsfiúnak, hogy hamarosan a feljebbvalója leszel. Ezt hogy értetted?

Látszott, hogy Sebastien megilletődött, mintha váratlanul érte volna a kérdés, vagy inkább kellemetlenül érintené a téma.

– A Purgatóriumban szigorú hierarchia van parancsolóktól végrehajtókon át egészen a szolgákig. Mindenki a saját feljebbvalójának felel, a ranglétra tetején pedig egyetlen parancsoló áll, aki csakis az Úrnak tartozik elszámolással. Ez voltam én.

– Te? – kérdeztem meglepve.

– Igen, én – felelte kissé sértődötten.

– És miért csak voltál?

– Mert, amint látod, most itt vagyok, vagyis nem tudom folytatni az ottani munkámat, és amíg végre nem hajtom a feladatot, ami miatt megidéztek a Földre, addig nem mehetek vissza.

– Mi van, ha nem sikerül végrehajtanod? Ha a ködfelhő nyer? Akkor sosem mehetsz haza?

– Nos, akkor valószínűleg örökre itt ragadok – felelte fojtott hangon.

– És ha sikerül? Azonnal hazamész?

Sebastien várt a válasszal, és kerülte a tekintetemet.

– Ez több mindentől függ.

– Mi mindentől?

– Ezt most hosszú lenne elmagyaráznom.

Megint úgy éreztem, hogy valamit nem akar elmondani, de annyira nem furdalt a kíváncsiság, hogy faggatózzak is, így nem erősködtem.

– Rendben – vontam vállat.

– Ha a megtestesült gonosznak gondoltál, miért ragaszkodtál a megmentésemhez? – kérdezte Sebastien rövid hallgatás után.

– Tényleg, miért mentettük meg? – nézett rám Adela felvont szemöldökkel.

– Mert meg akartad szerezni Adelának az ellenszert, holott őrá már nem lenne szükséged – feleltem Sebastiennek. – Elég hülye indoknak tűnt, hogy tartaléknak akarod. Ha engem simán megöltél volna, akkor őt pláne hagyod meghalni.

– Ez így van. Azért vagyok itt, hogy megvédjelek titeket.

– Ami néha sikerül, néha nem – húzta a száját Adela. – Például egyszer-egyszer nekünk kell megmentenünk magunkat, vagy éppen téged. De azért jó, hogy vagy, tényleg. Finomak voltak a konzervek.

Sebastien megint vetett felé egy sötét pillantást.

– Köszönöm, hogy nem hagytatok ott – mondta végül halkan.

– Akkor hadd összegezzem a mai nap eredményét – szólaltam meg. – Se a könyvet, se az ellenszert nem szereztük meg, és egyikről sem tudjuk, hol lehet, a nyakékről nem is beszélve. Ráadásul a Szolgát is hamarosan értesítik arról, hogy már mindent tudok. Magyarán a helyzet katasztrofális.

– A Szolga csak akkor fog értesülni az akcióról, ha megint felülkerekedik Tonyn. Addig Tony elméjébe zárva küzd, és nem érintkezik a külvilággal – mondta Sebastien.

– Ez nem kockázatos a számára?

– Szemlátomást bízik a híveiben, hogy amíg ő el van foglalva, addig ők tartják a frontot. De ha megint legyőzi Tonyt, és a felszínre kerül, átvizsgálja az új emlékeit, és mindenről képben lesz.

– Amíg nem győz megint Tony felett, el sem tudná hagyni a testét?

– De, bármelyik percben el tudná, csak utána kezdhetné elölről a beköltözést. Nagyon fontos neki Tony teste, úgyhogy ezt a megoldást kerüli.

– Ezt honnan tudod ennyire biztosan?

– Pár százezer év alatt kiismertem a gondolkodását.

Adela megforgatta a szemét, de én tudtam, hogy Sebastien ezt nem dicsekvésből mondta. Aztán eszembe jutott egy szomorú dolog.

– Ha már így mindenkinek napvilágra került a szennyese, azt hiszem, én sem maradhatok ki – kezdtem, és nyeltem egyet. – Szóval, már nem álmodom.