Amikor másnap hajnalban felébredtem, a világom kimozdult a sarkaiból. Ez az álom mindent más megvilágításba helyezett. Elsősorban Sebastient. Hogy átvert a rohadt szemétláda, én pedig hittem neki! De ha igaz, hogy ő a Biblia Sátánként emlegetett bukott angyala, akkor nem lehetett nehéz dolga egy átlagos kamasz fiúval. Dermedten feküdtem az ágyban, lefagyva, megdöbbenve, haragudva, kétségbeesve, és ahogy a plafonra meredtem, azon morfondíroztam, vajon hányszor fog még fenekestől felfordulni az életem?

Felkeltem az ágyból, és mezítláb odaléptem az erkélyajtóhoz. Odakint még pirkadt, de narancssárga csíkok helyett most nehéz felhők borították az eget. Úgy gondoltam, beengedek a rémálmoktól fülledt szobámba egy kis friss levegőt, hátha segít kitisztítani a fejemet. Amint kinyitottam az erkélyajtót, a szél az arcomba süvített, feldagasztotta a függönyöket, aztán végigsöpört a szobámon, felkapva az asztalomon heverő papírokat, hogy a levegőben megkavarva szétszórja őket különböző lehetetlen helyeken, mint például az ágyam fölötti polcon vagy a szőnyegen. Az életem kirakós darabkáit is így zilálta szét az álmom hurrikánja.

Napközben igyekeztem a sulira koncentrálni, és kerültem Sebastient, mint mindig, nehogy a Szolga gyanút fogjon, de most ez jól is jött, mert nem tudtam, mit mondanék neki, vagy hogyan viselkednék vele, ha kettesben maradnánk.

Délután sötét felhők lepték el az eget, és előbb sárgás, túlvilági fényekbe öltözött a világ, aztán jéghideg eső hullott a nyakunkba. Persze én is azon szerencsétlenek közé tartoztam, akik nem vittek magukkal ernyőt, és bőrig áztak. Amikor Sebastien átjött, utánam mindössze pár perccel érkezett. Én dideregve és csöpögő hajjal álltam az ajtóban, míg ő szárazon, elegánsan és esernyőt tartva.

– Kerülj beljebb – mormogtam. Már elhatároztam, egyelőre nem állok elő azzal a kérdéssel, hogy „figyelj már, nem felejtetted el közölni, hogy te vagy a Sátán?". Nyilván nem véletlenül hagyta ki a magyarázataiból. Magamnak kellett kiderítenem, mi folyik itt. Arra jutottam, az lesz a legjobb, ha minél kevesebbet nyitom ki a számat, nehogy olyasmi csusszanjon ki rajta, amivel elárulom magam.

Sebastien viszont beszélgetést kezdeményezett.

– Minden rendben? Jól vagy? – kérdezte, amint belépett, és az ernyőjét összecsukva az előszobai tartóba helyezte. Úgy látszik, feltűnt neki a megváltozott hangulatom.

– Persze, mi baj lenne? – feleltem, de a hangom szörnyen cinikusra sikeredett, és az ajtót is erélyesebben csuktam be a kelleténél.

– Ennek örülök – mondta, de nem úgy nézett ki, mint aki meg lenne győzve. – Álmodtál valamit az éjjel?

– Nem, semmit – mondtam olyan lazán, ahogy csak tudtam, de az orrlyukaim akaratlanul is kitágultak.

– Semmit?

– Igen, jól hallottad, semmit! – harsogtam, és szerettem volna bevarrni a számat.

Sebastien megkövülten nézett egy pillanatig.

– Biztos, hogy minden rendben? – kérdezte homlokráncolva. Felelnem kellett valamit. Valami olyat, amit el is hisz.

– Igen, csak mostanában megint fáj a gyomrom. Sajnálom, ha emiatt türelmetlenebb vagyok – préseltem ki magamból. – És mint látod, eláztam az esőben, úgyhogy most felmegyek lezuhanyozni, ha nem haragszol. Ígérem, nem tart soká – mondtam, és az értetlen arcot vágó Sebastiennek hátat fordítva elszeleltem.

– Semmi gond. Menj csak nyugodtan – hallottam még magam mögött.

Direkt nem siettem a fürdéssel, bár tudtam, kellene, és közben arra próbáltam rájönni, mégis hogyan játsszam meg, hogy nem tudom, micsoda Sebastien. Őelőtte már nem lesz olyan könnyű titkolózni, mert érzékeny típus. Most is egyenesen rákérdezett, mi lelt. Talán ezzel a válasszal csak engem akart megnyugtatni, és valójában nagyon is sejti, hogy más van a háttérben.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem vettem észre a leesett szappant, így amikor kiléptem a zuhany alól, megcsúsztam rajta, és elvesztettem az egyensúlyomat. Ijedten belekapaszkodtam a legelső dologba, ami a kezem ügyébe akadt: a törölköző volt az, amivel Sebastien kérésére letakartam a tükrös szekrényt. A törölközőt persze lerántottam, és fájdalmasan bevágva a könyökömet és a fejemet hanyatt terültem a kövön.

Már akkor éreztem, hogy baj lesz, amikor a kézfejem véletlenül hozzáért az tükörhöz. Először nem történt semmi, csak az agresszívan nyilalló fájdalmakat érzékeltem a beütött tagjaimban, de tudtam, hogy történni fog valami.

Aztán történt is. Görcs állt a gyomromba. A legszörnyűbb görcs, amit valaha átéltem, össze kellett görnyednem, hogy elviseljem. Ezt követően pont ugyanolyan hányingerem és másnaposságom támadt, mint Ryan bulija után. Nem értettem, miért történnek ezek. Az előbbieket még ráfoghattam volna a stresszre, de a másnaposság érzete mitől lett?

Nem tudtam ezen tovább gondolkodni, mert a bokámba nyilalló fájdalom nem hagyta. Óriásit ordítottam. Ugyanazt éreztem, mint amikor táncon kificamodott a bokám. Amikor odanéztem, láttam, hogy tényleg eldeformálódott a lábam. Gyakorlatilag a semmitől.

Újabb fájdalomhullám árasztott el, ezúttal a torkomban kezdődött, majd lehúzódott a tüdőm felé. Két évvel ezelőtt tüdőgyulladásom volt! Egy pillanat múlva már rázott a hideg, és alig tudtam lélegezni. Mi a franc, a köd időrendben visszafelé haladva minden bajomat kiújítja, vagy mi?

Egyszer csak bevillant, hogy tízéves koromban nyílt törésem volt a sípcsontomon. Ne, ne, csak azt ne! Sosem ordítottam még akkorát, mint amikor hallottam a csontom reccsenését. Éreztem, amint pokoli fájdalom önti el a lábamat, és szinte az agyamig hasított a kín. A hangom megtöltötte a fürdőszobát, fülhasogatóan rezegve és visszhangozva, mint egy végtelenített film. Minden valaha megsérült testrészem egyszerre fájt, és ehhez percről percre újabb szenvedések adódtak.

Most először éreztem azt, hogy börtön a testem, amiből szeretnék kiszabadulni. Hiába fájt a gyulladt torkom, tovább üvöltöttem, mert ha akartam volna sem tudtam volna abbahagyni, és éreztem, ahogy a tűrőképességem határához érkezem. Már elszürkült a világ, amikor homályosan érzékeltem, hogy kivágódik az ajtó, és megjelenik benne Sebastien. Az arcára rémület ült ki. Körbenézett a fürdőszobában, és észrevéve a tükröt visszatette rá a törölközőt, majd leguggolt hozzám.

– Mi a baj? – kérdezte, de nem tudtam válaszolni, csak tovább ordítottam, ahogy a fájdalom szinte elvette az eszemet. Az ajtóban megjelent Adela is, akin ugyanaz a tehetetlen rémület látszott, mint Sebastienen.

Ekkor Sebastien a két tenyere közé fogta a fejemet, és behunyta a szemét. Az enyém is akaratlanul lecsukódott. Hirtelen mintha a fejemben éreztem volna őt. Tanácstalanul keresgélt, kutatva a probléma forrását, majd meglelve eltűnt belőlem, és már csak a kezéből áradó meleget éreztem. A fejem fájdalma múlni kezdett. Egyik kezét ekkor lejjebb csúsztatta, a torkomra. Átjárt a kellemes melegség, és ott is megszűnt a gyötrelem. Még lejjebb csúszott a keze, a meztelen mellkasom közepére. Most az érdekelt a legkevésbé, hogy nincs rajtam ruha, csak arra vágytam, hogy elmúljon ez az őrjítő szenvedés. Hamarosan végre rendesen tudtam lélegezni. Aztán tovább haladva a hasamra tette a tenyerét, és megszűntek a gyomorgörcsök, majd még lejjebb csúszott a keze, és végigsimított a lábamon, egyenesen a nyílt törésig.

Ekkor öklendezést hallottam, és sietős lábdobogásokat, amiből arra követeztettem, hogy Adela sem bírja jobban a vér látványát, mint Kayla. Amikor végre a lábamat sem akartam már letépni és elhajítani, és kellemes zsibbadtság járt át, kinyitottam a szememet. Sebastien aggódó tekintetével találkoztam.

– Mondtam, hogy ne nézz a tükörbe, és ne is érj hozzá – korholt halkan.

– Baleset volt, elcsúsztam, a rohadt életbe – sziszegtem. – Miközben elestem, belekapaszkodtam a törölközőbe, és lerántottam. Vagy azt hiszed, pár napig sem bírtam ki anélkül, hogy megcsodálhassam magamat?

– Ne haragudj, sajnálom – felelte, és felsegített ülő helyzetbe, aztán rám tekert egy fürdőlepedőt. – Nem kellett volna ezt feltételeznem. – Amikor megint a szemembe nézett, fájdalommal telt meg a tekintete. – Tényleg sajnálom. Én csak... megijedtem – mondta, és egy hirtelen mozdulattal magához ölelt. Egy pillanatig csak pislogtam, de a gesztustól meg az iménti események miatti sokktól elérzékenyültem, és én is visszaöleltem. Ültünk ott egy kicsit összekapaszkodva a fürdőszoba padlóján, aztán eszembe jutott, amit a legutóbb álmodtam róla, és elhúzódtam. – Mindenhol rendben vagy, nem fáj még valamid? – kérdezte aggódva.

– Azt hiszem, jól vagyok. Köszönöm – tettem még hozzá, és összébb vontam magamon a fürdőlepedőt. – Mi a fene volt ez az egész? A kezem csak egy pillanatra ért hozzá a tükörhöz. Mit csinált velem a köd? Egyáltalán hogyan csinálta...?

– Nem a köd csinálta. Vagyis nem teljesen. Amikor hozzáérintetted a kezedet, az elméje összekapcsolódott a tiéddel, feltérképezett téged, és kihasználta, amit megtudott. Rávette az elmédet, hogy saját maga ellen forduljon. Vagyis elérte, hogy te tedd ezt magaddal.

– Micsoda? – Egy darabig szóhoz se jutottam. Ekkor valami furcsát észleltem, de először nem is tudtam beazonosítani, hogy mit. Aztán jobban körülnézve a fürdőszobában rájöttem. – Mikor takarítottad fel a vért?

– Nem takarítottam fel – válaszolta Sebastien.

– Akkor hová tűnt? A törött lábam körül az előbb még csupa vér volt itt minden.

– Azt a vért... – Sebastien megnyalta az ajkát és láthatóan azon gondolkodott, hogyan fogalmazzon. – ...te képzelted oda.

– De hát akkor te nem is láttad?

– De igen, láttam, és valószínűleg Adela is.

– Ez hogy lehet?

– Olyan erős volt a látomásod a vérről, hogy kivetült és megtestesült. Igazából a mostani sérüléseid is a fejedben történtek meg, de az elméd a fizikai valóságban is megteremtette őket. Amikor letakartam a tükröt, megszakadt köztetek a kontaktus, és a kivetült látomás is eltűnt.

A szőr is felállt a hátamon.

– Ezt a ködöt nem bezárni kéne, hanem megsemmisíteni! – kiáltottam.

– Arra jelenleg senki sem képes. A legtöbb, amit tehetünk, hogy megszerezzük a nyakéket, és bezárjuk vele a tükörbe.

– Nem fog tudni onnan kiszabadulni?

– Ha úgy mondjuk el a kívánságot, hogy ne tudjon, akkor nem fog.

– Ez egy kicsi megnyugtat – mondtam, és hirtelen szörnyen fáradtnak éreztem magam.

Sebastien felsegített a földről, bekísért a szobámba, és miután végigdőltem az ágyon, betakart, mint egy beteg gyereket az anyja.

– Szükséged van valamire? Hozzak valamit? – kérdezte megállva az ágy mellett.

– Most csak... kimerült vagyok – feleltem, bár a hangom inkább nyöszörgés volt. – Csak pihennék.

– Persze, rendben. Jó pihenést – mondta zavartan, azzal elhagyta a szobát, de a testemben még sokáig éreztem a fájdalom visszhangzó emlékét, a bőrömön pedig Sebastien kezének érintését.

Amikor Kayla megint rám írt Facebookon, olyan finoman ráztam le, amennyire csak tudtam, de így is majdnem veszekedés lett a dologból. Nem hívhattam át magunkhoz, az túl rizikós lett volna. Arra gondoltam, ha vége ennek az egésznek, kiengesztelem valamivel. Kayla duzzogva lépett ki. Szégyenkezve, de azt kívántam, bár háttérbe húzódna kicsit.

Sebastiennel kapcsolatban fogalmam sem volt, mit gondoljak. Ha tényleg ő a Sátán – márpedig az álmom alapján egyértelműen ő volt –, akkor csak a lényeget hallgatta el. Az is lehet, hogy minden szava hazugság volt. Elképzelni sem tudtam, hogyan viszonyuljak ezentúl hozzá, és mit kezdek majd ezzel az egésszel. Már kezdtem bízni benne, erre az álom mindent a feje tetejére állított. Aztán eszembe jutott, ahogy aggódva nézett rám a fürdőszobában, és ahogy hirtelen átölelt. Vajon az ügye miatt aggódott ennyire? Az is nyomasztott, hogy egy ideje már nem álmodtam semmit. Amikor nem akartam álmodni, persze, hogy minden éjjel moziznom kellett, most azonban, hogy életbevágóan fontos lett volna az álmodás, hirtelen abbamaradt.

Arra gondoltam, hogy azért van ez, mert akkor és ott Victoriaként meghaltam, de Sebastien olyan biztosan állította korábban, hogy a történet még sokáig folytatódott, hogy már semmit sem tudtam. Madlene-re is azt mondta, hogy folytatódott a története. Nem állította, hogy nem halt meg, de azt sem, hogy igen...

Jó lett volna valamivel levezetni ezt a sok stresszt, például sporttal, de semmit sem sportoltam, és az igazat megvallva lusta is voltam hozzá. Azon kívül maradt bennem egy kis félsz a legutóbbi bokaficamom óta, amit táncon sikerült beszereznem, és aminek az emléke a ködfelhőnek hála megint élénken élt bennem.

Eszembe jutott Selim büféje. Abban reménykedve, hogy talán most tud adni valami tennivalót, felhívtam Selimet.

– Szia, Sorinne vagyok – köszöntem, amikor felvette.

– No – szólt bele. – Mi újság?

– Aziránt érdeklődnék, hogy változott-e a beosztás. Még mindig örülnék egy-két hétvégi napnak.

– Sajnálom, kislány, az új munkaerő minden hétvégén jön – felelte kijózanítóan.

Elhúztam a számat.

– És nem szabadult fel esetleg pár délután?

– Na, várj csak, a jövő héttől jöhetnél csütörtök délután.

– Nem jó, akkor rajzszakköröm van.

– Hát, valamit valamiért.

– Rajzból fogok felvételizni, nem lóghatom el!

– Ebben nem segíthet Selim.

– Légyszi, adj nekem munkát! Szánj meg, kérlek! – könyörögtem szívhez szólóan.

– Selim elmondta, mit tud ajánlani. Ha mégis meggondolnád magad, dobj egy üzenetet, most pedig, ha megbocsátasz...

– Oké, persze, menj csak – feleltem beletörődve. – Szia!

Csalódottan dobtam az ágyra a telefont. Ez megint nem jött össze. Fogadni mertem volna, hogy az az új munkaerő nem súrol olyan szépen, mint én!

Kopogtak.

– Szabad! – szóltam ki, mire Adela nyitott be.

– Ne haragudj, hogy zavarlak – kezdte, amikor belépett –, de véletlenül hallottam, amit a telefonban beszéltél. Nézd, tényleg semmi szükség rá, hogy miattam...

– Nem csak miattad, a megrendelés alapanyagaihoz is kell pénz. De felesleges aggódnod, Selim nem tud munkát adni – mondtam csüggedten.

– Hátha később még összejön az alapanyagra való – felelte. – Álmodtál valamit mostanában? – kérdezte lehuppanva az ágyra.

Nagyot sóhajtottam. Talán neki elmondhatom. Igazából már alig vártam, hogy megoszthassam végre valakivel. Hátha tud mondani valami használhatót.

– A legutóbb valami nagyon furcsát. Mondjuk eddig is furcsákat álmodtam, de ez most felülmúlta az összeset.

– Mesélj!

– Szóval, tudod, eddig ott tartottunk, hogy Victoria meghúzta magát egy fogadóban, és rámozdult Betsy, de ő visszautasította. A mostani álmomban egyre rosszabbul volt a betegsége miatt, és azt érezte, hogy nem fog már sokáig élni, így elment egy templomba. Talán gyónni akart, vagy csak ott lenni egy keveset, nem tudom, de egyszer csak megjelent Cedric.

– Cedric? – nézett nagyot Adela.

– Igen. Nem vette észre Victoriát, mert a csaj időközben rosszul lett, és végignyúlt a padokon. Cedric valami Cristobal atyát keresett, akivel aztán bezárkóztak a gyóntatófülkébe, és beszélgetni kezdtek.

– Hallottad, hogy miről?

– Igen. Például arról, hogy kapóra jött neki Victoria szökése.

– Simán elnézte, hogy veszélybe sodrod magad, és még bátorított is, de Sebastient ismerve ez nem lep meg. Történt még valami?

– Nos... igen – haraptam az ajkamba. – Mielőtt kiment a templomból, szóváltásba keveredett az egyik ministránsfiúval. Azt sérelmezte, hogy a srác nem tiszteli őt eléggé, pedig nem ártana, mert Cedric hamarosan a feljebbvalója lesz.

– A feljebbvalója? – kérdezte Adela, és a szemöldöke a hajtövéig szaladt. – Cedric papnak készült vagy mi? Bár mondjuk egy angyalnak vagy mi a francnak eléggé passzoló foglalkozás. De akkor is, minek akart pap lenni? Nem földi karrier volt a célja.

– Nem gondolnám, hogy papnak készült – ráztam a fejem. – A ministránsfiú úgy búcsúzott el tőle, hogy... nos... Satanielnek szólította.

Adela szeme elkerekedett.

– Tudtam! – köpte a szót. – Annyira tudtam, hogy nem stimmel valami ezzel az arrogáns köcsöggel! Még hogy angyal, mi? Esetleg bukott angyal. Elmesélted neki ezt az álmodat?

– Nem – feleltem feszülten. – Fogalmam sincs, mit higgyek róla ezek után. Arra tippelek, Cedric nem tudta meg, hogy Victoria kihallgatta a beszélgetéseit.

– Valószínűleg most is kimagyarázná. Mindig mindenre van magyarázata – sziszegte Adela mérgesen.

– Ezek után megfordult a fejemben, hogy mi van, ha egyáltalán nem arra kell neki a nyakék, hogy bezárja a tükröt, hanem valami teljesen másra – vetettem fel.

– Nem csodálkoznék. Victoriaként valamikor ezek után rejtetted el, igaz?

– Nem tudom. A legutóbbi álmom végén azt hiszem, meghaltam. Beteg voltam, az utcán feküdtem a sárban, vért köhögtem, és éreztem, ahogy minden erőm elhagy. Aztán elszürkült a világ. Biztos voltam benne, hogy ez a halál. Egy percig sem volt a kezemben a nyakék, nem tudom, honnan veszi Sebastien, hogy én rejtettem el.

– Mi van, ha mégis nálad volt és elrejtetted, csak azt épp nem láttad álmodban? Lehet, hogy majd ezután fogod megálmodni.

Megcsóváltam a fejemet.

– Ezek az álmok elvileg azért jönnek, mert közölni akarják a nyakék rejtekhelyét, nem? Akkor miért pont azt ne látnám? És eddig mindig időrendben álmodtam, kivétel nélkül.

– Az is lehet, hogy nem haltál meg, csak elájultál.

– A betegség teljesen tönkretette a testemet. Fuldokoltam, a végén pedig egyáltalán nem kaptam levegőt. Mi az esélye annak, hogy a tüdőm egyszer csak magától rendbejött, aztán annyira feljavultam, hogy ezek után még a nyakéket hajkurásztam?

Adela elhúzta a száját.

– De Sebastien és a Szolga miért hinné ilyen fanatikusan, hogy te rejtetted el, és miért bányásznák az emlékeidet, ha nyilvánvaló lenne, hogy itt véget ért a pályafutásod?

– Nem tudom – vontam vállat. – De akkor és ott meghaltam. Érzem.

– Oké, lehet. De a sztori akkor sem érhetett ott véget.

– Igen, tudom. Elvileg eldugtam az ékszert. Így, hogy már tudok Satanielről, legszívesebben most is eldugnám. Előle!

Egymásra néztünk.

– Mi van, ha azért dugtad el, mert rájöttél, hogy mindkét srác rosszban sántikál, és azt akartad, hogy egyiké se legyen? – kérdezte Adela, és úgy éreztem, megvilágosodtam.

– Ez logikusan hangzik. És most Sebastien azt szeretné, hogy szerezzük meg a könyvet. Ha nem a tükrös dologhoz kell neki, akkor vajon mire?

– Az egy olyan könyv, ami tele van mindenféle varázsigével, igaz? Talán valamelyik kell neki belőle. Nem kéne hagyni, hogy a kezébe kerüljön.

– Egyikük kezébe sem kellene, hogy kerüljön – feleltem komoran.

– Mire gondolsz? Szerezzük meg mi? – kérdezte Adela.

– Talán az lenne az egyetlen értelmes megoldás – bólintottam.

– És aztán?

– Ha megálmodnám, hol az a nyakék, megszereznénk azt is, utána felhasználnánk, ahogy kell, a tükör bezárására... De ha végül meg is álmodom, most már lesheti Sebastien, hogy bármit eláruljak neki.

– Mi a francért bámul minket mindenki? – súgta nekem Kayla, amikor másnap délben a suliban beálltunk az ebédünkért a sorba. Az már nekem is feltűnt, hogy páran az előttünk lévők közül hátra pislognak ránk, és az asztaloknál ülők is felénk pillantgatva sugdolóznak.

– Nem hiszem, hogy mindenki. De talán még mindig a fehérneműs táncod vagy a Sebastiennel való összegabalyodásom a téma.

– Azok már néhány nap után elültek. Tegnap meg tegnapelőtt senki sem bámult minket kajánál. Most viszont mintha új gumicsontjuk lenne.

Az egyik asztalnál egy alsóbbéves lány mohón olvasott valamit a telefonján, amit aztán megmutatott a mellette ülőnek, mire az csak sajnálkozva csóválta a fejét, amikor ránk nézett.

– Gyorsan, a telefont, vedd elő a telefonodat! – rázta a kezét sürgetően Kayla, de már hamarabb a nadrágzsebemhez nyúltam. – Biztos vagyok benne, hogy már megint az a nyavalyás Honeybee alkotott valamit.

Előhúztam a telefonomat, behoztam a Facebookot, és beléptem. Kayla szinte belebújt a kijelzőbe. Honeybee profiljára lépve egy friss poszt fogadott:

„Sziasztok, kedveseim!

Izgalmasabbnál izgalmasabb híreket hoztam nektek, bár már megszokhattátok, hogy elkényeztetlek benneteket, ezúttal azonban igazán elégedettek lehettek velem. Lássuk csak, miről is van szó!

Értesüléseim szerint Ioan Abrahamsont, azt a cukin kopaszodó, huszonhat éves ugrifülest, akarom mondani irodalomtanárt, tegnap délután Miss Stephens-szel, az új matektanárnővel együtt látták kilépni a tornaszertárból, némileg vöröslő és rúzstól maszatos arccal. Mit kereshetett vajon ott? Vagy inkább Miss Stephensön keresett valamit?

Ami még ennél is halálibb: a mai nap folyamán szert tettem egy igen érdekes levélkére. Azt is mondhatnám, hogy szinte az ölembe pottyant. De nincs is szükség körítésre, a szöveg magáért beszél, olvassátok el! Lefotóztam nektek, íme:

„Kedves Sorinne!

Biztos csodálod, hogy miért írok neked levelet, ráadásul ilyen régies módon, papírra, de úgy éreztem, meg kell tudnod valamit. Még ha nincs is sok értelme annak, hogy megtudod, akkor is ki kell írnom magamból, mert már nem bírom többé magamban tartani.

Rólad van szó, Sorinne. Írhatnám, hogy észveszejtően gyönyörű vagy, de ez nem lenne igaz. Átlagos vagy. Azt is írhatnám, hogy te vagy a legkedvesebb lány, akit valaha a hátán hordott a Föld, de ez sem lenne igaz. Amikor gyomorbajod van, olyan kiállhatatlan tudsz lenni, hogy a falra másznék tőled. Az eszedet pedig inkább ne is firtassuk. Mégis, amikor meglátlak, mintha csak akkor kezdődne el a nap, míg előtte egy perccel még éjszaka lett volna. Amikor pedig nem vagy velem, az egész világ idegenné válik.

Nem vagyok képes tovább titkolni, jogod van hozzá, hogy megtudd: szeretlek. Eszeveszetten. Őrülten. Fájdalmasan. Mélyen. Még azt is szeretem, amikor undok vagy velem!

Nem tudom, miért pont beléd kellett szeretnem, de már akkor késő volt, mielőtt még feleszmélhettem volna, hogy egyáltalán mi történik velem. Először megkedveltelek, aztán megszerettelek, és most már el sem tudom képzelni magamat nélküled. Visszafordíthatatlanul és jóvátehetetlenül beléd szerettem. Van fogalmad róla, hogy mit műveltél velem? Persze, hogy nincs, hiszen nem direkt tetted, te csak önmagad voltál. Esténként a fotóidat nézegetem a Facebookon, és arról ábrándozom, hogy mi lenne, ha nem másra vágynál, hanem rám. Ha velem jönnél el csapkodós spagettit enni, unalmas múzeumokat látogatni, aztán egy sötét parkban a fák lombjai alatt füvet szívni.

Nem mondom azt, hogy mi lennénk a mintaszerelmesek, meg hogy csakis szép szavakat mondanék neked, mert az nem az én stílusom lenne. A kapcsolatunk bonyolult lenne, és sok mindentől terhelt. Valószínűleg veszekednénk is. De az biztos, hogy minden nap éreztetném veled a szeretetemet, erősen, nagyon erősen.

Néha azt kívánom, bárcsak kitéphetnélek a szívemből, máskor meg azt gondolom, hogy ha egy reggel véletlenül arra ébrednék, hogy már nem szeretlek, szegényebb lenne az életem.

Utálom a sorsnak ezt a szadista humorát. Te vagy a legcsodálatosabb és legrettenetesebb dolog, ami valaha történt velem.

Kayla"

Ne kérdezzétek, hogyan pottyant az ölembe, de azt hiszem, bűn lett volna megtartanom magamnak és nem megosztanom az emberiséggel.

Mára ennyi volna.

Csáó, szépségeim, semmi jót ne halljak rólatok!"

A szemem tágra nyílt, a lélegzetem elakadt, a szemöldököm pedig a hajtövemig szaladt. Nem mertem Kaylára nézni, de éreztem, hogy ő ellenben rám mered. Biztos voltam benne, hogy nem egy másik Sorinne-ről és Kayláról van szó, mert ez a barátnőm írása volt, évek óta ültünk egymás mellett az órákon, egyértelműen felismertem. De ha ezt a levelet ő írta, akkor hogy került Honeybeehez? És különben is, miért ír nekem Kayla ilyeneket? Vagy lehet, hogy valaki szórakozik velünk, és csak leutánozta az írását, ahogy Victoriának?

A szemem sarkából láttam, hogy Emily is a telefonját nézi, aztán egy halk „uhh" hagyja el a száját, majd elteszi a telefonját, és megpróbál pókerarcot vágni.

– Ez... ez... mi a...? – próbáltam kinyögni valami értelmeset, de nem sikerült.

– Hogy került Honeybee kezébe a levelem? – kérdezte Kayla elhalóan.

Minden reményem elszállt, ezek szerint tényleg ő írta. Lassan ráemeltem a tekintetemet. Az arca halálsápadt volt, a szemében rémület tükröződött, és még valami, amit abban a pillanatban nem is tudtam megnevezni. Talán elárultság?

– Nem tudom – feleltem.

– Én is ezt mondanám – válaszolta mérgesen.

– Tessék? – kérdeztem értetlenül.

– Kezd minden értelmet nyerni – mondta bólogatva. – Ezt nem hittem volna.

– Miről beszélsz?

– A levelet a szekrényedbe csúsztattam, senki más kezébe nem kerülhetett, fizikai lehetetlenség lett volna – magyarázta, és nyelt egyet. – Mégis eljutott Honeybeehez. Ez pedig csak egy dolgot jelenthet.

– Mit, hogy Honeybee feltöri a szekrényeket?

– Ugyan már, ha feltöri valaki, azt észre lehet venni, te pedig nem hagytad volna szó nélkül, ha ilyet veszel észre. Nyomtalanul csak kulccsal lehet kinyitni, de kulcsod egyedül neked van a saját szekrényedhez.

– Mire akarsz kilyukadni, Kayla? Mi a fene ütött beléd? – kérdeztem, és már végképp nem értettem semmit.

– A mézimádatod, az infók, amiket Honeybee megosztott, az, hogy az összes bejegyzésében szerepelsz, mind-mind csakis egyet jelenthet.

– Micsodát, Kayla?

– Azt, hogy te vagy Honeybee – sziszegte alig hallhatóan, de a környezetünkben így is intenzív sugdolózás és beszélgetés indult meg.

Azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.

– Hogy gondolhatod ezt? Komolyan azt hiszed, hogy képes lennék odalökni az egész iskola elé koncnak a nekem írt szerelmes leveledet?

Igyekeztem halkan feltenni a kérdést, de a mögöttünk állók mégis meghallhatták, mert összenevettek. Kaylán bizonytalanság futott át, de aztán a tekintete megint megkeményedett.

– Az utóbbi időben folyton lerázol, mintha valami bajod lenne velem, de nem árulod el, hogy mi, hiába kérdezlek.

– És ez már azt jelenti, hogy gúny tárgyává is akarlak tenni?

– Nem tudom! Eddig sosem ráztál le, és türelmesebb is voltál. Először azt hittem, hogy a gyomrod meg az érettségi miatt van, meg hogy Sebastien zaklat, de most már semmit sem tudok.

– Basszus, nem gondolhatod komolyan, hogy én vagyok Honeybee! – keltem ki elkeseredve, amitől Kayla még dühösebb lett.

– Ki más lehetne? Rajtad kívül senki kezébe nem kerülhetett a levelem!

– Biztos van rá valamilyen magya...

– Hogy tehettél ilyet? – vágott a szavamba. – A rohadt életbe, én szerettelek!

Ekkor egy srác odakiabálta egy másiknak az asztaloknál, hogy „Dráma van!", egyesek röhögni kezdtek, míg megint mások a telefonjukkal vették a jelenetet, de nem érdekelt. Kayla azonban, amikor észrevette, mi folyik körülöttünk, bepánikolt, mint a kudarcba fulladt drámaszakkörös meghallgatásán. A tekintete hirtelen egy sarokba szorított, rémült vadé lett.

– Kussoljatok, idióták! Mi olyan rohadt érdekes? – kiáltotta a többieknek, ami csak olaj volt a tűzre, mert felzengett egy hangos „húúú, de mérges valaki", és valaki idedobott egy kenyérgalacsint, ez pedig láncreakciót indított el: további nevetéseket, és idevonzott tekinteteket. Ám Kayla túlkiabálta őket. – Dögöljetek meg! Mind dögöljetek meg! – ordította, és megfordult, hogy elmeneküljön, ám a magassarkújával rálépett egy ételdarabra, és mindenki szeme láttára végigvágódott a kövön.

Gúnyos, kárörvendő röhögés harsant. Csak annak örültem, hogy Grace épp nincs suliban, de csak idő kérdése volt, hogy értesüljön a hírekről. Odaléptem Kaylához, és megpróbáltam felsegíteni, de ellökött magától.

– Te is menj a picsába! Sőt, főleg te! Szemét, áruló! A szerelem tényleg vak! – kiáltotta zokogva, aztán feltápászkodott, egy gyors mozdulattal megtörölte könnytől maszatos arcát, és kirohant az ebédlőből.

– Azt hiszem, ezt nevezik úgy, hogy gebasz – mondta Emily pár pillanat múlva, amikor tanácstalanul ránéztem. – Nem kéne utána menned? – kérdezte.

– De, azt hiszem, igen – hebegtem, és Kayla után szaladtam. Azonban az ebédlőt elhagyva hiába futottam végig a folyosón és tekintgettem körbe az összes lehetséges helyen, amerre lefordulhatott, sehol sem találtam. De talán nem is akarta volna, hogy megtaláljam.