Amikor kinyitom a szememet, az éjszaka még épp elkezdte átadni helyét a reggelnek. Betsy mellettem szuszog, arca vonalait körbesimítja a hajnal álmos fénye. A tüdőm fáj, mintha késpenge szaggatná, a csontjaimban ólomsúlyok, kérlelhetetlenül remegek, és ahhoz is alig van erőm, hogy lélegezzek. A testem csak feküdni vágyik, de tudom, hogy itt az idő. Először csak a takarót emelem fel, de a húsomban izzó húrok feszülnek meg, és amint megcsap a lendület hűvös fuvallata, visszarettenek. Sosem volt még ilyen nehéz a felkelés, percekig győzködöm magamat.

Végül nagyot fújok, és felülök. Egyből rám tör a szédülés és köhögés, de kezemet a szám elé kapom. Semmiképp sem ébreszthetem fel Betsyt, akkor nem fogom tudni elhagyni a fogadót. Ha most nem sikerül, akkor már soha. Gyerünk, először csak felállok az ágyról, aztán mindig csak egy újabb lépés, tervezem el. Csigalassúsággal kelek fel, és minden mozdulat egy kínzás. Szerencsére ruhástól aludtam, nem kell bajlódnom öltözködéssel, csak felhúzom a bocskoromat, és lazán megkötöm. Odafigyelni is gyenge vagyok.

Aztán szétnézek, mit vihetnék magammal. Földi javaimból már nem sok maradt. Minden, amit enyémnek mondhatnék, valójában a Cedricé vagy Betsyé. Csak az az egyetlen, apámtól kapott levél jut eszembe, amit nem égettem el. Kicsúsztatom a párna alól, és a felöltőm zsebébe rejtem, azzal készen is volnék az indulásra.

Egy pillanatra lendületemet vesztem. Betsyt nézem, ahogy félig elnyílt ajkakkal, és arcába hullott hajával alszik. Olyan békés, mint egy angyal. Tétován állok, tudva, hogy most látom utoljára, és búcsúzni szeretnék, valahogy köszönetet mondani a segítségéért, de nem tehetem. Küzdök magammal, aztán végül felemelem a kezemet, és óvatosan végigsimítok a fején. Álmában elmosolyodik. Most már mehetek.

A hátsó ajtón szököm ki. Olyan korán van, hogy még senki sem gyürkőzött neki a napnak a háziak közül, a fogadó csendes és mozdulatlan. Ám amint kilépek az utcára és beszívom az éles levegőt, a tüdőm hevesen tiltakozik. Másfél hónap alatt elszoktam a kinti időtől, és most a csípős hideg valósággal megijeszt. Hiába van már tavasz, a fogcsikorgató hajnal visszaidézi a telet. Felöltőm gallérját a szám elé tartva másik kezemet ökölbe szorítva akkor is nekiindulok a világnak.

London komor utcái hamar kivilágosodnak, a nap első sugarai bágyadtan derengenek át a ködön, kékesszürke fényt lopva a fából ácsolt házak erdejébe. Ahogy céltalanul őgyelgek, kicsinek és védtelennek érzem magamat. Minden nyikorduló ajtó mögött veszélyektől tartok, és feszült idegeim percenként riadót jeleznek, noha a sapkámat jól lehúztam, hogy ne láthassák az arcomat. A lábam előtt időnként patkányok szaladnak át, de megtanultam már, hogy semmitől se sikítsak fel.

Keservesen fázom a láztól, ezért szorosan összefogom magamon a köpenyt, ám hiába. A nedves köd máris bevette magát a ruhámba, lehűtve tüzes bőrömet, megvacogtatva a fogamat. A didergés már megszokott útitársam lett, nem is emlékszem, mikor éreztem a testemben utoljára kellemes meleget, csak a lobogó forróság és a jeges hideg váltakozik benne szeszélyesen. Lassan vonszolom magamat, mintha béklyók nehezítenék a lépteimet, és szívem szerint itt, az utca mocskos földjén feküdnék le.

Fogalmam sincs, hová mehetnék, hogy legalább szélvédett helyen legyek. A sarkon befordul egy pap, ez ötletet ad. Odalépek hozzá.

– Jó reggelt, atyám – köszöntöm rekedten.

– Neked is, fiam – feleli a fiatal férfi, és gyanakvó tekintete elnyűtt ruháimat vizslatja.

– Nem tudja véletlenül, merre lehet itt a legközelebbi templom?

Kérdésem hallatán egyből nyájasabb kifejezést ölt az arca, megnyugodván a hitben, hogy Isten egyik hű báránya akadt az útjába.

– Hát hogyne tudnám. Szent Etheldreda temploma arra van, kétutcányira innen – mutat egy irányba. Tekintetem követi a kezét. Valóban, a távolban egy templomtorony fakó szellemképe magasodik szigorúan a város fölé, mintha bűneiket akarná a lakók fejére olvasni.

– A torok védőszentje, micsoda véletlen – jegyzem meg félig-meddig magamnak. – Nagyon köszönöm.

– Szívesen, fiam. Imádkozni fogok érted – hallom még a hátam mögött szánakozó hangját, de nem válaszolok. Az én torkomért imádkozni már fölösleges.

Kétutcányi távolság semmiségnek tetszik, megtennem mégis hosszú idő, olyan lassan vonszolom magamat.

Amikor belépek az óriási, veretes fakapun, csak az üres félhomály fogad, a hajnali mise már véget ért. A vastag, nyirkos kőfalak hideget sugároznak, de idebenn legalább nem ér a szél. Ahogy körülnézek, lenyűgöz a tágas szentély, a kerek rozetták, a szenteket ábrázoló freskók, a bibliai jeleneteket megörökítő ólomüveg ablakok. Egy helyen a fény a kőpadlóra festi a színes rózsaablak mását. Úgy megyek beljebb, mint egy bűnös, és semmi kétség, hogy az is vagyok, nem lenne jogom itt lenni, és Isten hajlékában menedéket keresni: azok után, hogy mennyi embert döntöttem romlásba, nyilvánvaló, hogy a Pokolra fogok jutni. Szárnysuhogást hallok, mire felnézek: egy galamb keresi a kiutat a magas mennyezet alatt, tolla a lábam elé hullik, mint a megváltás ígérete.

Tudom, hogy számomra már nincs megváltás, mégis beülök az egyik padba, és én is imára kulcsolom a kezemet. Tekintetemet a Szűzanyára emelem, és még utoljára azokért fohászkodok, akik miattam kerültek bajba. Bár tehettem volna valamit értük. Bár kezdhettem volna valami hasznosat az életemmel. Bár minden másképp lenne.

Egy fiúszoprán szólal meg, zsoltárt énekel: a magas, túlvilági hang úgy szökik az égbe, akár az angyalok imája, én pedig halkan mormolom a Hiszek egyet, míg el nem fáradok benne. Szédülök, keservesen fázom, és a gyomrom korog. Képtelen vagyok ülve maradni, tudom, tiszteletlenség, de akkor is oldalt dőlök. A fapad kemény és kényelmetlen, mégis úgy nyúlok el rajta, mintha királyi nyoszolya lenne. Fogalmam sincs, meddig maradok így, lebírhatatlan súlyok láncolnak le, képtelen vagyok megmozdulni. Mi lesz, ha itt találnak? – ötlik fel bennem. Majd a pap kidob, döntöm el, addig is pihenek.

Nem tudom, meddig fekszem így, de egyszer csak halk léptekre leszek figyelmes.

– Jó reggelt, Cristobal atya. Gyónni jöttem – csendül egy fiúhang nem messze tőlem.

Vajon csak képzelődöm, vagy tényleg Cedricet hallom? Esetleg ez csak egy lázálom?

– Neked is jó reggelt, fiam. Járulj a fülkébe – felel rá egy öblös férfihang.

Mire nagy nehezen felkelek, hogy megnézzem őket, már mindketten belépnek, csak egy szőke üstök villanását látom, de felismerem. Tényleg Cedric az. Nagybátyám elengedte? Megkönnyebbüléssel vegyes kíváncsiság ébred bennem. Visszafekszem. Majd ha kijönnek, beszélek vele.

A fülke szinte mellettem áll, és hiába nem hallgatózom, akkor is mindent hallok.

– Baj van, atyám – suttogja Cedric. Válaszul fa csattan, mintha a kettejüket elválasztó rácsot húzták volna el.

– Beszélj! – válaszolja a mély férfihang, és az úr szolgáira jellemző békés áhítat nyomtalanul eltűnik belőle.

– Már ide is beférkőztek.

– Az meg hogy lehet?

– Pontosan ő akarja feleségül venni a lányt.

– Te jóságos ég! – hördül fel a pap. – Hogy tudott eljutni idáig? – kérdezi aztán visszafogottabban.

– Félek, nem figyeltem eléggé.

– Akkor mire figyeltél?

– A lány elmondta pedig, hogy férjhez akarják adni egy férfihoz, akit ő ellenszenvesnek tart...

– A bizalmába férkőztél? Helyes.

– Nem volt nehéz dolgom – feleli Cedric lekicsinylően. – Tulajdonképpen nekem sem voltak jó megérzéseim ezzel az eljegyzéssel kapcsolatban, de azt hittem, hogy ezek az érzések csak...

– Nem győztem hangsúlyozni, hogy sosem lehetsz eléggé résen!

– Ha hozzáadják valakihez, az a mi szempontunkból még nem lett volna baj.

– Akárki gyanús lehet!

– Tudom, atyám, hibát követtem el – jelenti ki Cedric, ám daccal a hangjában.

– És mennyire van még a céljától?

– Botrány tört ki, mert a lányt rajtakapták mással. Ő persze így sem tágított, de a lány megszökött, ez pedig kapóra jött nekem. Most hajtóvadászatot folytat, hogy megtalálja.

Megdermedek, és a szemem nagyra tágul. Mintha csak rólam beszélnének. Kapóra jött Cedricnek a szökésem? Mégis miért? Semmit sem értek.

– Hol van most a lány?

– Sajnos szem elől tévesztettem. Feltartóztattak.

– Ezt nem mondhatod komolyan!

– Itt a városban kell lennie, ennyit tudok.

– És ő?

– Ő is most ért ide.

– Neked kell előbb megtalálnod. Ha ég-föld összeszakad, akkor is! Ha már ennyire közel van hozzá, hogy elérje, amit akar, semmitől sem fog visszariadni.

– Eddig sem riadt vissza. Ő ölte meg a családomat.

– Ők feláldozhatók voltak! – tör ki a papból. Cedric nem válaszol. – Ne haragudj, nem akartam érzéketlennek tűnni. Tudom, hogy új és szokatlan még neked ez a helyzet, de nem szabad hagynod, hogy a személyes érzések vezéreljenek. Remélem, érted, mire gondolok még ez alatt.

– Igen, értem, atyám. Nem fog semmilyen személyes jellegű dolog vezérelni a cselekedeteimben, megnyugodhat – feleli Cedric nyersen.

– Azt nagyon jól teszed. A harcunk során a legkisebb hiba is végzetes lehet.

– Tisztában vagyok vele. Ám van egy másik gond is – sóhajtja Cedric.

– Még egy másik is? És mi az?

– Az, hogy meglátott, és lehet, hogy felismert. Nem biztos. De ha fel is ismert, nem mutatta.

– Meglátott téged? Krisztusom... Pedig milyen körültekintően jártunk el, amikor elrejtettünk a családnál, milyen gondosan kitaláltuk, mit mondjunk, és erre tessék! Az egész a semmiért volt? – sziszegi a pap.

– Nem, egyáltalán nem! – vágja rá Cedric sértődötten.

– Nem maradt más megoldás: te sem válogathatsz a módszerekben.

A kijelentést rövid, sokatmondó csend követi.

– Szükségem lesz arra, ami megmaradt a vagyonomból. Valamelyik nap eljövök érte.

– Oda fogom adni, amikor csak akarod. A könyvet is kéred?

– Azt még nem. Majd csak akkor, ha már célhoz értünk.

– Rendben. Most menj, és tégy meg minden tőled telhetőt. Legközelebb jó híreket hozz.

– Igyekszem – veti oda Cedric.

– Benned van minden bizodalmunk. – A férfi hangja egy pillanatra esdeklővé válik. – Ne feledd, az anyaszentegyházra mindig számíthatsz – folytatja aztán határozottabban.

– Köszönöm, atyám. Ég önnel.

– Ég veled, fiam – mondja még a pap, aztán ajtónyikorgás hallatszik, surrogó hangok, és halk léptek.

A szívem vágtat. Cedric hazudott nekem, titkolózott, a hátam mögött szervezkedett, és mindezt azért, mert szemlátomást valami céljuk van velem. Beszélni szeretnék vele és kifaggatni, hogy mi ez az egész, de nem akarom, hogy a pap is tanunk legyen. Azok után, amiket Cedricnek mondott, ellenszenvesnek tűnik, nem bízom benne. Kissé felemelkedek, úgy lesek ki a padok közül, hogy ne vegyenek észre, és követem a férfit a tekintetemmel, míg egy oldalajtón át el nem tűnik.

Már épp szólnék Cedricnek, amikor elbotlik a kőpadló kiálló kockájában, és halk nevetés harsan mögötte. Amikor bosszúsan megfordul, egy serdülőkorú ministránsfiúval találja magát szemközt. Úgy került oda, hogy észre sem vettem. A fiú nem jön zavarba, nyílt tekintettel néz vissza Cedricre.

– Több tiszteletet, ha kérhetem – szól rá Cedric élesen. A hangja szokatlanul hideg és parancsoló. – Hamarosan a feljebbvalód leszek.

Meghökkenek. Vajon miért mondja ezt? Cedric az egyházhoz tartozik? Ez megmagyarázná, miért utasította vissza Susant. A ministráns fiú közelebb lép.

– A tiszteletemet hiába kéred. Azt ki kell érdemelned – feleli félelem nélkül –, kedves Sataniel – teszi hozzá mindentudón mosolyogva, én pedig levegőt sem kapok. Talán rosszul hallottam? Vagy tényleg Satanielt mondott?

Látszik Cedricen, hogy szívesen felelne valami csípőset, mert a keze ökölbe szorul, és szólásra nyitja a száját, de aztán megint becsukja. Inkább megpördül, és kisiet a templomból, a ministráns fiú pedig kifürkészhetetlen arccal mosolyog tovább.

Hosszú ideig fekszem ott megbénulva. Nem akarom elhinni, hogy azt hallottam, amit. Hát senkiben sem bízhatok? Sarokba szorítva érzem magamat. Ha elhagyom a templomot, könnyen összefuthatok Cedric-kel, akivel most már a legkevésbé sem akarok beszélni. Ez a gúnynév, amit a ministránsfiú aggatott rá túlságosan baljós. Miket kellett művelnie ahhoz, hogy a Sátánhoz hasonlítsa? De odakint akár Xavier is rám találhat. Vajon meddig húzhatom meg a templomban magamat, amíg ki nem dobnak? És ha sikerülne is huzamosabb ideig rejtőzködnöm, min élnék? Ostyán és miseboron?

Amikor a ministráns fiú is kimegy, felülök, és az oltár felé tekintek: a gyerek gyertyát tett rá és egy kupa bort. Elszánom magamat a szentségtörésre. Nekigyürkőzöm, és előosonok. Elmarom a kupát, és mohón meghúzom: a bor égeti felmart torkomat, de hűvösen csúszik le a gyomromba, ahol rögvest tüzet gyújt. Köhögnöm kell az erejétől, pedig most a legkevésbé sem hiányzik, hogy meghalljanak. Késő, nyílik az oldalajtó, és egy papnövendék jelenik meg benne. Tekintete azonnal megtalál, és holdvilágképét harag torzítja el.

– Teszed le azonnal a misebort, te akasztófavirág! – kiáltja. – Mit képzelsz, hogy így meggyalázod Jézus vérét!

Eldobom a kupát, és kirohanok a templomból, mielőtt ez a buzgó növendék fellármázza a környéket és a törvény kezére ad. Szerencsére nem hallok lépteket magam mögött: a kupát ugorhatott megmenteni, engem elkapni csak másodlagos fontosságú lehetett.

Csak két épület erejéig bírom lendülettel, egy sikátorba befordulva aztán térdre rogyok. A tüdőm szúr, a szívem kalapál, és fuldoklom. A zihálástól a köhögés is rám tör, és nem bírom abbahagyni. Úgy érzem, mintha darabok akarnának kiszakadni a tüdőmből, és ez talán nem is áll távol a valóságtól, annyi vért törlök le a számról. Sípolva lélegzem, és minden levegővételért mintha sziklákat kellene megemelnem a mellkasomon. Már sajnálom, hogy nem azért fohászkodtam a templomban, hogy mielőbb vége legyen a szenvedéseimnek.

A távolban, az utca végén jövés-menést és asztalokat látok: egy piac az. Az éhgyomorra ivott bor megtette hatását: szédülök és émelygek, egyszerre hánynék és ehetnék. Már rég nincs pénzem, sem értékem, amit eladhatnék, de talán lophatnék valamit. Hezitálok. Ha nem leszek elég ügyes – márpedig a bortól eltompultam –, elkaphatnak. Milyen érzés lehet, ha levágják az ember kezét? A gondolattól is kiráz a hideg. Akkor már inkább az akasztást választanám. Arra viszont, hogy mit tenne velem Xavier, ha rám találna, gondolni sem merek.

Nem is értem, miért fáradok azzal, hogy élelmet keressek, amikor már úgyis mindegy, legfeljebb csak napjaim lehetnek hátra. A testem túlélési ösztöne viszont, melyet képtelen vagyok elfojtani, könyörtelenül hajt.

Feltápászkodom, és elvonszolom magam a sikátor széléig. A piacra kiérve zsúfolt látvány tárul a szemem elé. Az utca két oldalán sorakozó faasztalokon kötött harisnyák, csizmák, edények, fakanalak, sózott halak, és még százféle portéka kínálkozik annak, aki meg tudja fizetni, vagy el tudja lopni. Még reggel sincs, de a piacot máris elözönlötték az emberek: iparosok sietnek dolgukra, kézműves fiúk flörtölnek a cselédlányokkal, gyerekek bújócskáznak az asztalok alatt.

Mogorván vánszorgok a vásárlók között, akik a korai óra ellenére is élénken alkudoznak. Nehezen viselem a város zajos tülekedését – meg szemétdombjai bűzét, melyhez most még halszag is hozzátesz –, de csak némán tűröm, amikor majd' feldöntenek, hiszen perlekedni úgysem lenne erőm. Hihetetlen, hogy egy hónapja még drága kelmékbe öltözve hímeztem a tiszta szalonban, most pedig a lovászom rongyaiban kerülgetem a nemes urak paripái után elpotyogott trágyát.

Megtorpanok egy asztal mellett. Alma és dió áll rajta hívogató halmokban, a kofa pedig épp egy vásárlóval beszélget. A lehetőség tálcán kínálkozik, mégis habozok. Túl élénken él emlékezetemben a kép, melyben egy tolvaj úgy lengett a bitón, mint fonnyadt gyümölcs a fán. Még csak tizenéves lehetett.

Inkább a földet pásztázom, hátha találok ott valami ehetőt is. Amikor újból felpillantok, a szívem meglódul: csak egy kőhajításnyira van tőlem az, akivel a legkevésbé sem kívántam volna összetalálkozni.

– Egek! – szökik ki a számon. Hogy akadt máris a nyomomra?

Xavier egyenes háttal ül a lován, hosszú haja meglebben, amikor egyik emberéhez fordul, és széles mozdulatot tesz. Ujjával a Mérges Kakas felé mutat, ami épp mögöttem van...

Elönt a pánik. Menekülni szeretnék, ám tudom, ha most megugrom, azzal éppen hogy felhívom magamra a figyelmet – bár futásra egyébként sem telne az erőmből, annyi szent. Megfordulok, és kényszerítem magamat, hogy komótos léptekkel haladjak, tekintetemmel egy benyílót keresve, ahol eltűnhetek, amikor újabb jelenést látok. Madlene... Vajon ez csak egy éber lázálom? Hiszen ő meghalt. Ő is a piacon nézelődik, fiúruhát visel, haját sapka alá rejtette, valamint sovány és megviselt, akárcsak én. Talán inkább magamat látom. Azt mondják, doppelgängert látni a közelgő halál jele, és ez az én esetemben nem is tűnik butaságnak.

Mögöttem kiáltás harsan, mire hátra pillantok. Vajon engem szúrtak ki? Nem, csak Xavier emberei jeleznek egymásnak, merre menjenek. Viszont mire ismét előre fordulok, Madlene eltűnik. Vagy legalábbis az, akit annak véltem. Mintha újfent elvesztettem volna a testvéremet, letaglóz a veszteség. Befordulok a sikátorok útvesztőjébe, végül egy lépcsősor mögött húzódok meg.

Megint köhögés tör ki belőlem, haragosan karmolva a tüdőmet, de enyhülést nem hoz, csak még több kínt. Amikor ingujjammal megtörlöm az ajkamat, vörös rózsaként virít rajta a vérem. A világ is megindul a szemem előtt, mintha körülöttem körözve gúnyolná a fájdalmamat, és a fülembe súgná, hogy lám, tényleg közel már a vég.

A lábam elgyengül, így támaszt keresve a falnak vetem a hátamat, és a földre csúszok. Újabb roham tör rám, és hideg borzongással rázza a vállamat, megtagadva tőlem az éltető levegőt. Fájdalmamban a sáros földbe vájok a körmömmel, ahogy véres darabok szakadnak ki a tüdőmből. Minden lélegzetvétel küzdelem, és az erőm egyre csak fogy. Valaha szép, fiatal testem kínzókamrává vált, amelyből szabadulni vágyom, még ha a Menny és a Pokol is kivet majd magából.

Az inger enyhültével kimerülten nyúlok el a földön. Így kell hát elmúlni? Úgy szerettem volna meghalni, ahogy a nap lemegy, hogy életem fénye békésen halványuljon el, nem így, dicstelenül, az utcán fekve, mint a koszos patkányok.

Nem bírok felkelni, és már nem is akarok. Időközben a nap magasra emelkedik, árnyékokat fest a földre és a falakra, majd kéklő derengésbe fordul a világ, végül rám borul a magányos sötétség. A szokatlanul hideg éjszaka esőt hoz és jeges szelet, közben egy keserves huzavonában az élet egyezkedik a halállal. Mire megvirrad, a vita eldől. A testem kihűl, a tüdőm elfárad, és a világ elszürkül, mintha a hajnal reggel helyett éjszakába fordulna vissza.

Egyszer csak letaglóz a felismerés: a tüdőm nem fogad be több levegőt. Küzdeni sem tudok már, csak tátogok és megvonaglom, kezem önkéntelenül csap egy pocsolyára. Hullámzó felszíne ezer foszlánnyá rebben, akár egy felzavart lepkeraj, mely a magasba repülve óriásira nő, majd sötét szárnyak seregével borít be, mint egy soha véget nem érő éjszaka leple.

Szüleim jutnak eszembe és a testvérem. Hamarosan én is érkezem...

Csak egy dolog vigasztal létezésem utolsó pillanatában. Az a kárörvendő bizonyossággal eltöltő tudat, hogy hiába kergetett Xavier és Cedric árkon-bokron át, már soha sem szerzik meg azt, amit keresnek.