A mellkasomban ülő fájdalom már nappal sem enyhül. Nem számolom, mióta vagyok itt a Mérges Kakasban, talán egy hónapja is, de az biztos, hogy a pénzem egyetlen további éjszakára sem elég. Mára vacsorát sem tudtam fizetni, és a gyomrom most, hogy késő éjjel van, erőszakosan követeli a jussát. Az ágyamban fekszem összegömbölyödve, a szobám hideg, és remegek. Nem tudom, miféle erők fogtak össze egymással, hogy a sorsom ide vezetett, de talán már születésemkor megpecsételődött. Szüntelenül a családomra és Thomasra gondolok, és mintha minden egyes könnycsepp, amit értük hullajtok, egy lepergett szem lenne a homokórámban.

Könnyű lenne csak fekve maradni, és így várni ki a véget, de az éhség lebírhatatlanul kínoz, nem hagy választási lehetőséget, bármennyire is harcolok vele. Nehézkesen felülök hát, és megadva magamat az élet ösztönének felveszem a bocskoromat. Szokás szerint belecsúsztatom a kést is, amit otthonról hoztam, mert ki tudja, kivel találkozom majd össze. Végtére is lopni megyek.

A szobámból kisurranva csöndben behajtom magam mögött az ajtót, és a lépcső felé fordulok, de egy távoli ajtó felől beszédfoszlányokat hallok. Nem is beszéd ez, inkább veszekedés, vagy dulakodás, állapítom meg, de már állnék is odébb, mert mások dolgába nem szeretek beleavatkozni, amikor Betsy kétségbeesett hangja üti meg a fülemet. Egy másik, durva hang felel neki részeges otrombasággal: a Foghíjas Johnnyié. Nagyot sóhajtok.

Egyik felem elosonna, mintha mit sem hallott volna, hiszen tudom, ha oda megyek, abból bajom lesz, ráadásul túl gyenge vagyok, esélyem sincs, ha harcra kerül a sor. A másik felem azonban nem hagy csak úgy megszökni, hiszen akkor cserbenhagynám Betsyt. Már így is túl sok mindenkit hagytam cserben. Vesztenivalóm sincs már, úgyhogy előhúzom a kést, és óvatosan a résnyire nyitva hagyott ajtóhoz lépek.

Odabent a tengerész valósággal az ágyra szegezi Betsyt hatalmas testével, és erőnek erejével meg akarja csókolni, a lány pedig rugdosódik és tekergőzik, káromkodik és köpköd, de mindhiába, a férfinak ez még tetszik is. Elfut a vörös düh, és ettől visszatér belém az erő. Csendben kijjebb hajtom az ajtót, imádkozva, hogy ne nyikorogjon, majd bepréselődöm, és a férfi mögé lépek. Betsy szeme nagyra nyílik, és a tengerész is megdermed, amikor késem hideg pengéje a torkához feszül.

– Látom, nem képes felismerni, ha nem kérnek magából – sziszegem a fülébe, és a nyomaték kedvéért a hajába markolok. – El a kezekkel a lánytól! – kiáltom aztán, mert a keze még mindig Betsyt markolja, akin a hálóing derékig nyitva.

– Ugyan, nem kell ezt ilyen drámaian felfogni – emeli fel két otromba tenyerét a férfi, és száján egy borgőzös röhögés gördül ki. Olyan részeg lehet, hogy talán fel sem fogja, mit művel.

– Victor – leheli Betsy.

– Gyerünk, felkelni! – rántom meg Foghíjas Johnny haját, mire az kelletlenül teljesíti a parancsot. Hátrafelé leszállva az ágyról kissé botladozik, de aztán megállva a lábán megint feltartja a kezeit.

– Mi szél hozott erre, fiam? Netán te is Betsy barátosnőnknél akartál látogatást tenni ezen a késői órán? – kérdezi gúnyosan, oldalt fordítva a fejét, amitől a penge apró vágást ejt a bőrén, ám ő észre sem veszi.

– Olyan hangosan erőszakoskodott, hogy a folyosó túlsó feléből is hallottam. Szerintem másokat sem hagyott aludni.

– Ugyan, mi csak enyelegtünk egy kicsit, nem ártottam én senkinek – feleli még mindig háttal állva, de látom, hogy a mosoly az arcára fagy és merevebb lesz a tartása. Talán tényleg nem mindegy neki, mit gondolnak róla, és a kijelentésem ráébresztette, hogy ostobaságot csinált.

– Én másképp képzelem az enyelgést, de tény, hogy ahány ház, annyi szokás – jegyzem meg.

– Azt, hogy elkap, és az ágyra szorít, maga enyelgésnek nevezi? Részeg barom! – köp egyet Betsy. – Takarodjon innen a pokolba! – kiáltja összehúzva keblei előtt a hálóingét.

– Hallhatta, ki lett adva az útja, szedje hát a sátorfáját, míg szépen mondom – rántok egyet megint a férfi haján.

– Jól van na, nem kell úgy nekem támadni, én tényleg csak... – mondaná, de kissé már összeakad a nyelve.

– Gyerünk már, mi lesz? Kérvényt kell magának benyújtani? Kifelé! – rúgom bokán. – Vagy mondjam inkább el mindenkinek, akivel csak összeakadok, hogy egy erőszaktevő? – Erre végre megindul. Mielőtt kimegyünk, vet még egy utolsó pillantást a lányra, aki hozzá vág egy hajkefét, aztán bezárom magunk után az ajtót.

– Nem kell ezt úgy felfújni, sem nagy dobra verni. Hiszen semmi sem történt – kezdi felém fordulva, miután távolabb értünk az ajtótól. Már nem tartja fel a tenyerét, pedig a kés hegyét most a torka felé fordítom.

– De történt volna, ha nem jövök ide. Magának ez csak egy vidám fél óra, neki viszont tönkre megy az élete.

– Dehogy ment volna tönkre, elvettem volna! – kel ki olyan hévvel, hogy szinte már hiszek neki.

– Látszik, mennyire magához akar menni.

– Ne légy ostoba, ha a nők nemet mondanak, azt igennek gondolják.

– És ha nemet gondolnak, azt vajon hogyan kellene közölniük?

Ezen szemlátomást felmérgesedik, az arca ronda, szederjes színt ölt.

– Megzavartad a fejét, hölgynek nevezted. Elhitetted vele, hogy van választása. Egy kocsmáros lánya, aki ráadásul kikosaraz egy kérőt, ugyan kinek kell már? Én Isten bizony elvenném! Már majdnem célt is értem nála, ha soha nem jössz ebbe a fogadóba, esténként énrám gondolna.

– Legfeljebb átkozódva. A vak is látja, hogy undorodik magától. Hagyja őt békén!

A pillantása kemény lesz, mintha hideg számítás költözne bele.

– Még mindig meg van az a szép kis nyakék, amiről a múltkor beszéltem. Amit kártyán nyertem egy uraságtól. Abból a rubinból egy kisebb házat is vehetnél.

– Meg akarja vásárolni a hallgatásomat? – nézek rá.

– Mondom én, hogy vág az eszed – vigyorodik el féloldalasan. Azt hiszi, hízelgéssel célt érhet nálam. Kis híja csak, hogy fel nem nevetek. Rég nem hatnak már meg dicséretek és bókok.

– Elő se vegye.

Az ábrázatán haraggal vegyes a csalódás.

– Van más is – vesz elő a felöltője belső zsebéből egy apró tárgyat, és elém nyújtja. A mozdulat egyszerre büszke és elkeseredett, mintha ellenére volna az ajánlat, ám utolsó lehetőségként nem volna egyéb választása. A míves arany ékszerdobozkát valósággal elborítják a smaragd berakások. Szépséges mestermunka, még nekem is el kell ismernem. – Tizenkét smaragd van rajta. Értékesebb, mint a gyémánt. – Betsyért a rubint ajánlotta, míg a hallgatásomért a dobozt. Nem kétséges, melyik ér többet a számára. – No de vizsgáld meg alaposabban is, ne dönts rögtön – hajtja föl a fedelét segítőkészen. Csak pillanatok múlva fogom fel, hogy a fedél belső oldalán a saját képmásom villan egy baljós árny kíséretében. A lélegzetem benn szorul. Nem gondoltam volna, hogy épp egy ilyen helyen fogok tükörbe botlani. Eddigi megpróbáltatásaim során nem is gondoltam tükrökre, de most egyszerre eszembe jut Cedric figyelmeztetése.

– Vigye innen! – fordítom el a fejem. – Semmije sem kell. Csak hordja el magát a fogadóból, és örökre felejtse el Betsyt. Akkor én is hallgatni fogok.

A férfi állkapcsa összeszorul, halántékán kidagad egy ér.

– Csak rosszat tettél vele! – tör ki. – Azt hiszed, megmentetted tőlem? Tán magadnak akarod? Mit gondolsz, meddig fogsz még élni? Pár hónapig, fél évig? Szerinted, nincs rád írva, hogy kórság tenyészik benned? Velem jobban járt volna, de ha így akarjátok, hát legyen. Majd találok magamnak másik rüfkét, ti pedig legyetek boldogok egymással. Míg tehetitek – röhög, azzal döngő léptekkel elmegy.

A kést sokáig szegezem még arra a helyre, ahol állt, aztán leejtem a kezemet. Visszatántorgok a szobámba, és lerogyok az ágyra. Az erőm elhagy, az éhséget sem érzem, és rám tör a köhögés. A roham mintha sosem akarna csillapodni, minden lélegzetvételért meg kell küzdenem. Fuldoklom, és a mellkasom úgy fáj, mintha tüzes karmok szaggatnák. Amikor végre enyhül a köhögés, csak kimerülten fekszem sípoló tüdővel.

A tükörre gondolok, amibe balszerencsémre az imént belenéztem. Egész sokáig nyugodt voltam afelől, hogy anyám félelme babonaság, Cedric pedig csak a cselédektől hallottakkal ugratott, ám most, magam sem tudom, miért, visszaköltözött belém a gyanú. Valami nem hagy nyugodni, és minduntalan az árnyak jutnak eszembe, amik időnként átsuhantak a tükreimen, és amiket mindig káprázatnak vagy fényjátéknak hittem. Talán mégsem azok voltak. Talán anyám rettegése sem hiábavaló volt, és lehet, hogy Cedric is valós veszélytől próbált meg óvni.

Egyre biztosabban érzem, hogy tennem kéne valamit, de hogy mit, azt nem tudom. Fogalmam sincs, meddig fekszem még így, de az éhség lassan visszatér, és újult erővel követeli jussát. Összeszedem hát magam, és felkelek, majd a konyhába osonok le halkan. Nem akarom kifosztani a fogadót, csak egy almát, vagy valami maradékot szeretnék találni, amit még észre sem vesznek a háziak, ha eltűnik.

A füstszagú helyiség csöndes és hideg, a hold sápadt fénye rémisztő árnyakat fest a falra, kőpadlóra, és minden seprűben meg üstben emberalakot látok. Óvatosan felemelek pár konyharuhát, bekukkantok a kancsókba, kosarakba, de ennivalót nem találok. Hová tették vajon? Elzárhatták az enyveskezű vendégek elől, jövök rá szomorúan. És milyen helyesen tették, húzom el a számat, csak velem babráltak ki ezzel.

Ekkor valami mozdul az egyik sarokban, és ijedt hangot hallok. Az én szívem is majd' kiugrik a helyéből. A mindenségit, elkaptak!

– Victor? – ismerem fel Betsy hangját, és ahogy közelebb lép, egy fénypászmába kerülve láthatóvá válik. Még mindig hálóingben van, kezében pedig borosüveg.

– Igen, én vagyok – ismerem be kelletlenül.

Nem kérdezi, miért vagyok ott, egyértelmű. Csak sóhajt egyet, amikor végignéz rajtam.

– Miért nem kértél valamit? Hoztam volna neked enni – korhol, de csak szelíden.

– Nos, minek is hazudjak? Elfogyott a pénzem – vonok vállat. – Nem maradhattam volna itt tovább, csak pár falatot akartam még keresni, aztán holnap elmentem volna. Bár tudom, ezt nem könnyű elhinni. És most mi lesz, szólsz apádnak, hogy tolvajt fogtál? – kérdezem.

– Mit képzelsz rólam? – háborodik fel. – Azok után, hogy megmentettél attól a haramiától, szerinted képes lennék feladni téged?

– Nem kell lekötelezve érezned magad, nem hátsó szándékkal mentettelek meg. És nem hátsó szándékkal mentem be a szobádba sem, ha már itt tartunk, akármit is mondott az az ember. Csak gyanús hangokat hallottam, és meg akartam bizonyosodni, hogy nincs-e valami baj.

Mintha csalódottság suhanna át Betsy arcán, de a sötétben nem látom tisztán.

– Attól még hálás vagyok, és nem szólok senkinek – csavarint egyet a haján, aztán jól meghúzza a borosüveget.

– És te miért jöttél le? Csak nem egyedül borozni? – kérdezem vállammal a falnak dőlve, és összefonom a karomat.

Betsy hallat egy nem túl nőies röhögést.

– Azok után, amik az előbb történtek, muszáj volt magamhoz szólítanom valamit. Kérsz? – nyújtja felém az üveget.

– Nem, köszönöm – rázom a fejemet.

– Mindjárt sejtettem.

– Honnan? – lepődök meg.

– Nem olyasvalakinek tűnsz, aki csak úgy összevissza borozgat.

– Akkor milyennek tűnök?

– Finomabbnak. Nem közülünk valónak. Akárhogy is, már lassan megbarátkozom azzal, hogy nem tudhatok meg rólad semmit. Sebaj, legalább annál több mindent képzelhetek el.

– Miket képzelsz el? – vonom össze a szemöldökömet, és én is közelebb lépek.

– Például azt, hogy titkos összeesküvés áldozata vagy – néz fel rám hatalmas szemével, amin megcsillan a hold –, és életre-halálra üldöznek, mert akarnak valamit tőled, neked pedig menekülnöd kell, ha nem szeretnéd, hogy azt, ami a kezedben van rosszra használják fel.

A tekintetünk hosszú pillanatokra összekapaszkodik, a csend végtelenre nyúlik, megtelik néma kérdésekkel, ígéretekkel, feszültséggel. A levegő hirtelen forró lesz, lüktetni kezd, és ahogy Betsy megnyalja bortól vörös ajkát, és az én ajkamra téved a szeme, egyszeriben menekülni akarok.

Megköszörülöm a torkomat.

– Akkor köszönöm, hogy nem árulsz be apádnak. Most összeszedem a holmimat, és elhagyom a fogadót – mondom halkan, és elfordulok, de egy kéz megragadja a csuklómat.

– Elszállásollak a padláson. Nem lesz egy fejedelmi lakosztály, de jobb, mint egy lépcső vagy híd alatt. Apámnak meg majd holnap reggel eljátsszuk, hogy kiköltözöl innen. Na, mit szólsz? – kérdezi reménykedve.

A lélegzetem is elakad, és pár másodpercig nem tudom, mit feleljek. Tény, hogy nem sok hajlandóság van bennem az utcán éjszakázni, már abba is beleborzongok, ha a tél hideg lehelete megtalálja az utat az ablakrésen át a szobámba.

– Köszönöm – felelem végül fojtottan, és Betsy olyan boldog, mintha én tettem volna szívességet neki.

Ezután már tényleg elindulok.

– Várj! – nyúl mégutánam a hangja. Megfordulok. – Tessék – tart elém egy cipót, amit nem tudom,honnan vehetett elő. – Ne köszönd – mondja még, mielőtt felelhetnék, és letévea bort kimegy a konyhából.

A nyakamat tenném rá, hogy a padlás a leghidegebb hely az egész fogadóban. Az apró ablakon át befütyül a szél, hiába tett Betsy a réseihez egy összetekert konyharuhát. Van itt minden: törött székek, koszos ruhák, faládák, üres üvegek, molyette pokrócok, kicsorbult tányérok és edények, de kályha az nincs. Az ágyam is csak egy szalmazsák, de mire Betsy felcsempészett ide, addigra már felhozott nekem ágyneműt, gyertyát és mosdótálat.

Míg magányomban a fogadó – és talán egy egér – neszeit hallgatom, egyfolytában a tükrökön gondolkodom. Az jut eszembe, hogy amikor odahaza szüleimnél először belenéztem egybe, anyám rögtön elküldött nagybátyámékhoz, egy percet sem várva, mintha azonnali veszedelemtől tartott volna. Nagybátyáméknál azonban hiába néztem bele egy másikba, nem történt semmi, ezért is hittem el olyan könnyen, hogy ez a félelem csak babona. Most azonban mintha csak anyám rettegése ébredt volna bennem új életre, szinte várom a katasztrófát. Bár az is lehet, hogy csak a betegség miatt látok rémeket, és valójában az elmúlástól tartok.

Fekhelyemről a szűk ablakon át a tisztuló égre látok. A természet a tavaszra készül, új kezdetre, virulásra, szerelemre, zsongásra, szaporodásra. Én nem vágyom már sok mindenre, csak még utoljára látni a rügyező fákat, érezni bőrömön a langyos szelet, beszívni a nyíló virágok és a felszántott föld illatát, de tudom, hogy ez a kívánság is túl nagy, a homokórám már majdnem üres.

Nem akarom, hogy itt érjen a vég. Betsy még csak tizenhat éves, és egyik szülejét már elvesztette, még egy halált látnia épp eggyel több lenne a kelleténél. Akármilyen ólomsúllyal köt is testem az ágyhoz, szilárdan elhatározom, hogy elmegyek innen. A gyengeség azonban újra és újra lebír, felkelni sem tudok, és állandóan csak alszom. Teljes napokat és éjszakákat alszom át, a napok összefolynak, óra híján nincs, ami számon tartaná a lepergő homokszemeket. A lázálmok a valósággal keverednek, ijesztő alakokat öltenek, és én sokszor nem tudom, ez még az élet-e vagy már egy szörnyű másvilág. Időnként megjelenik a szalmazsákom mellett egy kenyérvég, némi sajt, meg gyógyfüvekből főzött borzalmas tea Betsy adományaként, de hiába érzek éhséget, alig tudok enni. Az étel a számban ízetlenné válik és visszakívánkozik.

Elmém egy apró zugában abban reménykedek, hogy ha eleget alszom, talán pár nap múlva összegyűjtök annyi erőt, ami elég lesz egy éjjel titokban elhagynom a fogadót. Mert titokban kell mennem, ez nem kérdés, Betsy sosem engedne el. Mostanra már számára is egyértelmű a helyzet a betegségemmel, de nem hajlandó elfogadni, vagy akár csak beszélni róla. Haragvó konoksággal próbálja bennem tartani az életet, mely minden igyekezete ellenére napról napra száll ki belőlem.

Újabb lázálomból ébredek, a szívem vágtat, a testemben pokolbéli lángok. De most nem a rémképek ébresztettek föl, hanem neszek. Betsy jelenik meg, a hold fénye ezüst derengésbe vonja vörös tincseit, meztelen talpa halkan tapodja a padlót, kezében étel, hóna alatt melegvizes palack. Nem árulom el neki, hogy a meleg víz itt percek alatt jéghidegre hűl, hadd higgye, hogy tett értem valamit. Nézem, amint karcsú alakja meghajlik és óvatosan leteszi a tányért a földre. Aztán felpillant, és észrevéve, hogy ébren vagyok, megörül és egyben megilletődik.

– Hogy vagy? – kérdezi halkan.

Hazudjak vagy az igazat mondjam? Egyiknek sincs több értelme, mint a másiknak. Csak vállat vonok.

– Hoztam ennivalót – emeli fel a tányért mellém térdelve, és a palackot is ide adja.

– Köszönöm – felelem rekedten, és félkönyékre emelkedve elveszek egy falatot, de csak az ő kedvéért. Miközben eszem, magamon érzem a pillantását. Egy zavart, kínosan csendes perc után felemeli a kezét, hogy megsimítsa az arcomat. Leteszem az ételt és hátrébb húzódom.

– Borzalmasan hideg van itt – pattan fel bosszankodva, és egy színpadias mozdulattal megigazítja az összetekert konyharuhát az ablaknál.

– Sosem kellett volna ide jönnöm – szalad ki a számon.

– De igen! – kiáltja erre elkeseredetten. – De igen – ismétli halkabban, elkínzott hangon, aztán újra mellém lép, és letérdel. – Tudod, soha senki nem hívott még hölgynek, te voltál az egyetlen. Az egész életem ezek közt a durva iszákosok közt telt, reggeltől estig csak főzök rájuk, felszolgálok, takarítom a mocskukat. De akkor egy pillanatra tényleg hölgynek éreztem magamat – csuklik el a hangja.

– A legrosszabbul választottál.

Keze a szalmazsákba mar.

– A javasasszony azt mondta, már többeket is meggyógyított ezzel a növénnyel – nyel egyet. – Csak kitartóan kell inni a teát, és meglátod...

A nagytiszteletű doktorok is csak köpölyözni meg eret vágni tudnak, egy gyógyfű ugyan mit érhet a tüdővésszel szemben? Játék kard egy faltörő kos ellen.

– Nem ezért mondtam – nézek rá, és végre döntésre jutok. Nem hazudhatok neki tovább. – Vagyis nem csak ezért.

– Nem? – kérdezi értetlenül és rosszat sejtve. – Hát miért még?

Lassan a fejemhez nyúlok, amin mindig rajta tartottam a sapkámat. Most leemelem róla: hosszú, fekete fürtjeim kócosan hullanak a hátamra. Betsy meglepődve nézi, a száját egy pillanatra eltátja, és már mindent ért. Aztán összeszorítja az ajkát, és kihúzza a derekát, mint mindig, amikor megmakacsolja magát.

– Nem érdekel – mondja elszántan.

Hitetlenkedve megcsóválom a fejemet, és a szememet is becsukom.

– Hát nem érted? – húzódik közelebb. – Engem te érdekelsz. Nem az, hogy fiú, vagy lány vagy-e. – A hangja elhal a végére, homlokát a homlokomnak dönti, és így telik el pár szánni való, elárvult másodperc. Semmi közös nincs bennünk, mégis egyek vagyunk a nyomorúságban és a reménytelenségben.

Aztán fázni kezdek így, félig kitakarózva. Remegek, mert nem tudok mást tenni: hiába nem akarok elesettnek tűnni, a testem önhatalmúlag dönt.

– Húzódj hátrébb – szólal meg.

– Miért? – mormogom.

– Melléd fekszem.

– Dehogy fekszel.

– Felmelegítelek.

– Azt már nem – tiltakozom erőtlenül.

– Csillapodj. Látom, hogy a palack semmit sem ér, fel kell valahogy melegedned. Csak melegítelek, rendben?

– Nem szükséges, nem kell, hagyj...

– Sss – csitít, és a takarót megemelve már mellettem is terem. A szalmazsák halkan zizzen a súlya alatt, orromba ibolyaillat szökik. Aztán karok ölelnek át, és elgyengülök, az ellenkezésem alábbhagy. Érzem, amint teste melege a testembe áramlik, haja színe kitölti az éjszakát, lélegzete elfújja a rémlátomásokat, és lassan álomba merülök. Mint egy horgony, köt az élethez, aminek hajóm ellene feszül, és a kötél rostjai egyenként pattannak el.