A szüleim és a testvérem halálhíre úgy ért, mintha kitéptek volna egy darabot a lelkemből. Nélkülük talajt vesztve lebegek a semmiben, és a holnapok sötétségbe vesznek. A sírokra borulva szeretném kivárni, míg engem is utolér a vég, ám az élet visszakövetel magának. Nem tudom, meddig fekszem itt, a kopár földön, de az éhség, a hideg, és a félelem, hogy Xavier rám talál, tovább űz innen. De hová menjek?

Az erdőszéltől már nincs messze London, a sírok mellől is láthatom sötét körvonalait, melyek vonzanak és taszítanak egyszerre. Betérhetnék oda, hogy szállást keressek. Noha minden tagom fáj, a tüdőm szúr, és egyáltalán nem vágyom emberek közé, lassan összeszedem magam, és belovagolok a városba. A városkapun átjutva aztán a néhai molnártól elkötött lovat és néhány apróságomat eladom az első házaló árusnak, aki az utamba akad. A menyétképű fickó a töredékét sem adja az értéküknek, de nem lamentálhatok, rá vagyok szorulva a pénzre.

A sáros, lótrágyától bűzlő utcákat róva a legkülönbözőbb népek haladnak el mellettem: lángoló tekintetű hitszónokok, kosarakat cipelő parasztasszonyok, szigorú arcú apácák, maszatos kisgyerekek, hordóhasú nemesurak, részeg matrózok. Minden magasabb férfiban Xavier embereit gyanítom, ezért sapkámat a szemembe húzva kerülöm ki őket, és azon vagyok, hogy mihamarabb eltűnjek az utcáról. Meg sem nézem jobban az épületeket, csak a cégéreket figyelem. Az egyik festett réztábla a Mérges Kakashoz címzett fogadót hirdeti, oda térek be.

Ahogy belépek, savanyú sörszag, pipafüst és izzadság bűze csap az orromba, a fülemet pedig kurjongatások, vitatkozás és züllött női kacaj hangja ostromolja meg. A meleg azonban jólesik. Egy pillantásra sem méltat senki, aminek határozottan örülök. Kinézem magamnak a tűz melletti lócát, és alá lököm a csomagomat – még bele is rúgok, hogy senki se sejtse, valójában értéket rejt, aztán lerogyok.

Remegek, hiába fűt a kandalló. A tél hideg lehelete valósággal megfagyasztotta a tagjaimat, úgy érzem, csak akkor lennék képest átmelegedni, ha egyenest a lángok közé ugranék.

Takarosan fest a hely, szorgos női kezek nyomát viseli: az átható kocsmaszag ellenére tisztaság van, nem úgy, mint a másik fogadóban. A plafonról egy vasláncon szekérkerék lóg, karimáján gyertyák égnek, a sarokban csapra vert boroshordó, a söntés fölött felakasztva fényesre súrolt ónkupák és rézedények sorakoznak.

A biztonság kedvéért a vendégeket is szemügyre veszem. Egy gazdag diáknak kinéző, vörös képű fiú egy csámpás némbert ölelget, egyik kezével harisnyás lábát fogdossa, másikkal hadonászva magyaráz a barátainak. Néhány iparoslegény csendben iszogat, egy másik társaság viszont annál hangosabb: irányukból időnként vaskos, rosszmájú nevetés röffen. Széles kalapjuk, sötétkék zekéjük, és fényes pitykegombjaik alapján tengerésznek nézem őket. A falnál egy sötét alak ül magányosan, és ő is a vendégeket figyeli, őt azonban nem lehet felismerni, mert a fejére csuklya borul. A láttán rám tör a félelem, hogy Xavierék talán már ide is elértek, de a gyanúm hamar eloszlik, mert a csuklyáját lehajtja, és láthatóvá válik kopasz tonzúrája: szerzetes.

A biztonságom felől megnyugodva a felszolgálólányra vetem a tekintetem. Olyan vidámnak és élettelinek tűnik, amilyen én már rég voltam: pörög és forog, mint egy szélkakas, hogy a nézésébe is belefáradok, ide letesz egy korsót, onnét elragad egy másikat, és ha szemem sarkából a szoknyája színes foltját látom lebbenni, már rég messze jár, mire oda fordítom a fejemet.

– Mit kérsz, fiú? – kérdezi foghegyről, amikor végre észrevesz. Tejfehér bőrű, rézvörös hajú lány, orrán szeplőkkel. Karja izmos, tenyere széles, karcsú dereka fölött asszonyos keblek. Húsos ajka lefelé biggyed, mintha mindig duzzogna, és élénken villanó tekintete hol földerül, hol elfelhősödik, mint a szeszélyes tavaszi időjárás, ami azt sejteti, hogy könnyen sértődik, ám ugyanilyen könnyen is hajlandó békülni.

– Mit lehet itt kapni? – kérdezek vissza olyan mélyen zengőn, amennyire csak tudok. A sok hallgatás miatt már elszoktam a saját hangomtól, és most örömmel tapasztalom, hogy férfiasan reszelős lett.

– Van lencsefőzelék, répaleves, libasült, meg almapuding. Innivalónak bor, barna sör és árpa pálinka – feleli, és közben alaposan végigmér.

Egyik sem hangzik kecsegtetően a libasültet kivéve, de az most túl drága lenne.

– Lencsét és sört kérek – mondom, mire a lány már ott sincs.

Míg megrendelt vacsorámra várok, arcom a kezembe temetem, és hiába érzek ólmos fáradtságot, a gondolataim száguldanak.

Minél többet töröm a fejemet, hogy ki hamisíthatta az apámtól kapott leveleket, annál kevésbé értem ezt az egészet. Akárkit is vonok gyanúba, értelmes indokot sehogy sem találok számára. Mégis kinek állhatott érdekében így megtéveszteni engem vagy nagynénéméket? Talán az új tulajdonosoknak? Nem akarták, hogy nagynénémék szerezzék meg a birtokot? Tény, hogy a ház kényelmes, a birtok pedig termékeny, de megéri érte elkövetni ekkora csalást? És a nagybátyámék hogyhogy nem értesültek a családom haláláról? Valaki elfogta a levelet?

Ekkor eszembe jut a naplómból kitépett lap, amivel megvicceltek Xavier előtt. Lehet, hogy a két dolog összefügg, és ugyanaz hamisította a két kézírást? Ha igen, akkor aligha az új lakók tették, inkább olyasvalaki, aki nagyon is közel állt hozzám. De ki tudott ilyet megtenni? A naplólapos viccet leginkább Susanból vagy Isabelből tudnám kinézni, de Susan írni sem tud, Isabelnek pedig semmihez sincs kézügyessége, és egyiküknek sincs annyi pénze, hogy egy hamisítót megfizessen. Arra meg végképp nem lenne indokuk, hogy miért akarnának hamis leveleket íratni a szüleim nevében. Más tippem nincs. Talán olyasvalaki lehet, akit nem is ismerek.

Egy mély sóhajjal később félve gondolok azokra, akiket hátrahagytam. Ahogy találgatok, kivel mi lehet most, hosszú lajstrom gyűlik össze arról, mennyi bajt okoztam. A botrány miatt nagybátyámékról beszélhet egész Devonshire, és ezt a szégyent nem mossák le magukról soha. A szolgálók mérgezett nyelve mindig kaján gyönyörűséggel színezi ki irigyelt uraik balszerencséjét. Isabel, aki annyira ügyelt a jó hírére, most gonosz pletykák tárgya: a vőlegénye előbb hűtlen lesz hozzá, majd tömlöcbe kerül, és ki tudja, azóta él-e még egyáltalán. És ha már nem él, Isabel vajon talál-e ezek után férjet? Thomas meg, aki minden vádban ártatlan, szintén miattam került bajba. Ahogy a Fenton család is: Anastasia tőlem kapta el a betegséget, amiben meghalt. Cedricet is azért korbácsolták meg és zárták a pincébe, mert nekem segített. Vajon most mi lehet vele? A molnárt is miattam érte utol a végzet, hiszen Xavier engem üldözve gyilkolta meg. Ha nem az ő csűrjében húzom meg magamat, még mindig élne.

Az az érzésem, hogy körülöttem mindenki csak romlásba dől és meghal. A bűntudat a mellkasomra nehezedik, és a szívembe fúrja magát.

– De soká tartott, míg elkészült az étel, virágszálam, már majd' éhen pusztultam! – dörren mögöttem egy hang, mely mintha a bányák mélyéből szólna. Hátrasandítok: az egyik borostás képű tengerész az.

– Azt mondtam, hogy negyed fertály óra alatt készen lesz a pecsenye, és az idő alatt már ki is hoztam – felel neki a vörös hajú felszolgálólány éneklő hangon.

– Egy másmilyen fertály alatt szívesebben időznék – vigyorog a tengerész, és széles tenyerével nagyot sóz a lány hátsójára. De az sem marad rest, megpördül a sarkán és akkora pofont ken a férfi ábrázatára, hogy a csattanását még a kocsma zaján át is tisztán hallom.

– A kancája fertályait fogdossa, az talán elviseli a közelében! Másféle asszonyállat kegyeiben inkább ne reménykedjen! – nyelvel élesen, mire kárörvendő röhögés harsan.

– Micsoda tüzes kis menyecske vagy, az áldóját! Istenuccse', feleségül veszlek! – jelenti ki a tengerész, és az ölébe rántja a lányt, hogy annak tiltakozni sem marad ideje. A lány hiába próbál kiszabadulni a vasmarokból a férfit hevesen szidalmazva, az erősen tartja. A jókedv a tetőfokára hág, ám én egyre kényelmetlenebbül érzem magamat a jelenetet látva. Xavier jut róla az eszembe, és a harag epeként kúszik fel a torkomban. Amikor aztán a lány riadt tekintete összeakad az enyémmel, nem bírom tovább, és ököllel az asztalra csapok. A dörrenésre elhalkul a lárma.

– Talán süket és vak is egyszerre, amiért nem veszi észre, hogy nem kívánatos a hölgy számára a társasága? – kiáltom. A tekintetek felém fordulnak, a lány is tátott szájjal bámul rám.

– Micsoda úriember tévedt közénk – jegyzi meg az egyik tengerész gúnyosan.

– Igen, biztosan eltévedhetett, ha hozzánk hasonló korpa közé keveredett – folytatja a lányt fogdosó tengerész mímelt alázatossággal. – Talán jobb is lenne, ha elhagyná ezt a fertőt, míg baja nem esik – teszi hozzá jelzés értékű hangsúllyal. Én azonban nem hátrálok meg, úgy érzem, már nincs mit vesztenem.

– Előbb talán elengedhetné a felszolgálólányt.

– Miért is engedjem el? – kérdezi a férfi kimódoltan udvarias hangsúllyal.

– Mert nyilván nem akarja, hogy azt gondolják, csak erőszakkal tud szerezni magának fehércselédet – mondom ártatlanul, mire kinyílik a marka, és a lány elmenekül, ám menet közben még hátra köp egyet.

– Ha akarom, száz fehércseléd hullik az ölembe, méghozzá magától, nem szorulok rá, hogy erőszakoskodnom kelljen! – feleli a férfi, mire némelyek bólogatnak, míg mások hitetlenkedve röhögnek. – Ugyan már, csak viccelődöm, mit kell úgy felfújni a dolgot? Szórakozni vagyunk itt, vagy mi a fene! Szórakozzunk hát, és igyunk! – kiáltja végül, amin a barátai hangosan helyeselnek, és magukba döntik a sörüket, majd végre elfordulnak. Én azonban még elkapom a tengerész utolsó, hűvös pillantását. – Csak tudnám, mit szeretnek a nők ezeken a tejfelesszájú nyámnyilákon – dörmögi még oda a barátainak jó hangosan, hogy lehetőleg én is halljam. – Micsoda anyámasszony katonája lehet. Vajon lóg egyáltalán valami a lába közt? – kérdezi, mire rosszindulatú röhögés harsan. Csak egy lesújtó pillantást vetek feléjük, a lány azonban a söntésnél csípőre vágja a kezét.

– Hogy kinek mi lóg a lába közt, az mindenki magánügye, önnek viszont mindjárt semmi sem fog lógni, ha tovább zaklatja a vendégeimet! – rikkantja vérszomjasan, mire a férfiak még hangosabban nevetnek.

– Magad teszel majd róla? Mert akkor ez inkább csak felbátorít.

– Ez tesz majd róla! – mutat fel a lány egy húsvágó bárdot, mire a férfiak nevetve elfordulnak, ő pedig ajkát mérgesen összecsücsörítve tovább sürgölődik a söntésnél. Ennek csak örülni tudok, mert a lencsémet önti épp egy fatányérba, majd fog egy kupát, és a sörömet méri ki.

– Hogy az Úr rogyasztaná rá az eget! – füstölög magában, miközben megérkezik hozzám, és lecsapja a kupát az asztalomra, de olyan lendülettel, hogy a sör fele kilöttyen. A lencsefőzelék sem jár jobban. Rosszallón nézek fel rá. Amikor találkozik a tekintetünk, megszeppenés ül ki az arcára, és enyhe pír is elönti. – Elnézést – veti oda, de közben zavartan babrálni kezd hajfonatával.

Hirtelen nőhetett ki a gyermekkorból, és úgy látom, nőiességétől elkáprázva mást sem csinál, mint a férfinép előtt illegeti magát. Azon persze felháborodik, ha az említett férfinép figyelemre is méltatja.

– Köszönöm – felelem rekedten. A torkom úgy fáj, mintha késpengék szurkálnák. Így jár az, aki hideg sírokon fekszik, majd átázott ruhában lovagol. Bár talán ez már csak az utolsó csepp volt.

– Az előbbi jelenetek nem mindennaposak, csak Foghíjas Johnny hiszi azt, övé a kocsma – feleli a lány hangosan, hogy Foghíjas Johnny is hallhassa. A férfi csak egy ferde pillantást vet felé.

– Te sem maradtál adósa, ahogy láttam – válaszolom, és belekanalazok a lencsébe. Kihűlt és sótlan. Hogy leöblítsem, belekortyolok a sörbe, ami viszont langyos és vizezett. Igyekszem elnyomni a fintoromat. Legszívesebben forralt bort rendelnék, de azt férfiak nem szívesen isznak, és én nem akarom elárulni magamat.

A lány az ujjára csavarja a haját.

– Fölösleges volt közbeavatkoznod, meg tudtam volna védeni magamat – feleli.

– Észrevettem.

Hallok egy mérges fújást. Álldogál még előttem egy pillanatig, és amikor felnézek, a szemközti lócára penderül.

– Nem nézel ki idevalósinak. Honnan kerültél ide?

Semmi kedvem beszélgetni. A kedélyem túl sötét hozzá, és a torkom is egyre jobban fáj.

– Messziről – dörmögöm, miközben leerőltetek még egy falatot.

– A kezed nem munkáskéz. Olyan finom, akár egy dámáé, noha a körmöd gyászkeretes. Furcsa ellentmondás. Mit dolgoztál idáig?

– Semmi közöd hozzá.

A megjegyzés nem tántorítja el, sőt, mintha még tetszene is neki, mert a szeme felragyog.

– Tán valami nemesasszony selyemfiúja voltál? – kérdezi félig komikus, félig bizalmas hangon.

Dühösen nézek fel. Nem szeppen meg, egyenesen kihívóan mosolyog, és mandulavágású, nagy kék szeme kíváncsian fürkészi az arcomat. Feszengeni kezdek a helyemen.

– Távol legyen tőlem.

– Akkor mit csináltál? Várj, fogadok, hogy valami sötét ügybe keveredtél, és most szökésben vagy – találgat izgatottan. A falat kis híján megakad a torkomon. – De ne aggódj, itt annyi kétes alak fordul meg, hogy eggyel több már igazán nem tűnik fel. Könnyen elrejtőzhetsz köztük.

– Nem követtem el semmit, világos? – jelentem ki, mire csalódottnak tűnik. – És most ha nem haragszol...

– A nevem Betsy. Téged hogy hívnak? – kérdezi, én pedig lassan leteszek róla, hogy megszabadulok tőle.

Csak kis híja, hogy megint azt nem felelem, „semmi közöd hozzá", de ez udvariatlanság volna azután, hogy ő is elárulta az övét, így hát válaszolok.

– Vic... Victor. – Csak az utolsó pillanatban kapok észbe. Még sosem mutatkoztam be másmilyen néven, igaz, álruhában sem jártam még fiúnak öltözve, és most furcsán, idegenül érzem magam a saját bőrömben.

– Victor – ismétli Betsy a szájában ízlelgetve a nevet, mintha ismeretlen étel volna, és nem tudná eldönteni, hogy tetszik-e neki vagy sem. – Illik is hozzád meg nem is.

Vállat vonok.

– Így neveztek el, nem tehetek róla.

– Azt jelenti, győztes. Vajon miféle csatákat vívhatsz? – A két tenyerébe támasztja az állát, mintha rendkívül szórakoztatná a gondolat. Sötéten felnevetek, ám a nevetés a mellemben ugató köhögésbe fullad. – Fáradt lehetsz – jelenti ki aggódva. – Nem akarnál valahol lepihenni? Esetleg megszállni?

– Miért, van üres szobátok? – kérdezem összeszedve magam, és felhajtom a sörömet. A vacsorám árát aztán leszámolom az asztalra. Szerencsére Betsy nem vette zokon, hogy alig ettem a főztjéből.

– Persze, hogy van – derül föl az arca, miközben a derekán lógó bőrerszénybe süllyeszti a pennyket, és egy sötétségbe vesző lépcsősor felé mutat. – Gyere.

Amikor felállunk, kiderül, hogy egy jó arasznyival magasabb vagyok nála. Egy gyors pillantással végigmér, majd a tányért és a kupát visszaviszi a söntéshez, ahol megragad egy mécsest, és a falba vert szögek egyikéről leakaszt egy kulcsot.

Foghíjas Johnny épp akkor kezdeményez kártyapartit, amikor elhaladunk mellettük. Betsy úgy tesz, mintha észre sem venné, magasra emelt állal vonul el előtte, én azonban látom, hogy a tétnek megtett aranyak fölött a férfi rosszallóan figyel minket.

– Foghíjas Johnny szereti megkopasztani a kezdőket és az ügyetleneket – jegyzi meg a lány, miután hallótávolságon kívülre értünk. – Először veszít, hogy a másik vakmerővé váljon, aztán elnyeri mindenét. Nagy hamiskártyás, nem szabad játszani vele.

Ahogy Betsy lépdel a nyikorgó fokokon, a kezében tartott gyertya jobbra-balra imbolyog, egyszer a plafont, egyszer a falat világítva meg, a szoknyája pedig pontosan a szemem magasságában ringatózik, és nem mernék megesküdni rá, hogy ezek a rafináltan kígyózó csípőmozdulatok kizárólag a lépcsőzésnek köszönhetőek.

Már menet közben kifulladok, egyik kezemmel a falnak kell támaszkodnom.

– Nem félsz, hogy az egyik vendég valamely borgőzös pillanatában az erényeidre talál törni? – bukik ki belőlem a kérdés, amikor az emeletre érünk. Szűkös folyosó fogad mindkét oldalon kopott faajtókkal. Betsy felém fordul.

– Próbálják csak meg – feleli, és kést ránt elő a szoknyája ráncaiból. Villanó pengéjét már az állam alatt érzem.

– És tudod is használni ezt? – kérdezem a pengét lassan félretolva.

– Kiválóan metélem vele a szalonnát és a rossz helyre tévedt ujjakat – sziszegi.

– Fogadok, hogy senki ujját nem metélted még el vele, legfeljebb a sajátodat – nézek rá, mire sértődötten nyitná a száját, de én hamarabb folytatom. – Na, melyik lesz a szobám?

– A folyosó végén – bök egy félhomályba vesző ajtóra. – Igenis meg tudom védeni magamat – morogja, de már addigra megindulok a jelzett irányba.

Amikor mindketten az ajtóhoz érünk, ő kulccsal kinyitja, és apró, állott levegőjű szobát tár föl mögötte. A gyertya sápadt fénye sejtelmesen megvilágít egy magas ágyat, alatta éjjeliedénnyel, egy asztalt székkel, és egy vaskályhát a sarokban. A tekintetem hálásan szegeződik a kályhára és a mellette felhalmozott fadarabokra.

Betsy oda is sétál hozzá, és begyújtja. Sokáig piszmog vele, még Susan is gyorsabban szokott végezni. Már alig tudom kivárni, hogy fellobbanjon a tűz, és amikor ez végre megtörténik, kellemes borzongás jár át.

– Ha valamire szükséged van, csak szólj. Odalent leszek – áll fel, és az ajtóhoz lép, de mielőtt még kimenne, összetalálkozik a tekintetünk. Halvány mosoly ül ki a szája sarkába, és kisiet.

Végre csukódik mögötte az ajtó, én pedig a földre ejtem a batyumat, és egy nagy szusszanással az ágyra vetem magam. Ruhástól-cipőstől összegömbölyödöm, és beburkolom magam a durva lószőr pokróccal, ami takaróként szolgál, de képtelen vagyok felmelegedni. Megállíthatatlanul remegek, aztán rám tör a köhögés, és a tüdőm mintha ki akarna szakadni. Alig bír enyhülni a roham, és a végeztével olyan erőtlen leszek, mint egy újszülött. Sípolva lélegzem, a fejem hasogat, és a csontjaimba ólomsúly költözik. Amíg hajtott valami cél, alig éreztem hideget, kényelmetlenséget, ám most, hogy a remény utolsó szikrája is szertefoszlott előttem, egyszeriben elgyengültem.

A kályha olybá tűnik, mint egy démoni szörnyeteg, a rostélya akár ha száj lenne, melyből füst és láng csap ki, ám meleget nem ad. Később viszont hirtelen pokolbéli forróságot okád, tüze a testembe költözik, és úgy érzem, elevenen megsülök. Talán tényleg meghaltam és a Pokolba kerültem. A szoba forog velem, a lencsefőzelék visszakívánkozik. Ledobom magamról a pokrócot, de az enyhülés csak percekig tart: újból fázni kezdek.

Egy pillanatig bánom, hogy Foghíjas Johnny dolgába avatkoztam, de az érzés tovasuhan, és újabb bánnivalóknak adja át a helyet. Megint a szüleim és Madlene jutnak eszembe: már soha többé nem láthatom őket. Mindössze néhány levél maradt meg tőlük, és most kiderül, hogy azok is hamisak. A keserűség és a tehetetlen düh kiűznek az ágyból. Nehézkesen felkelek, és meggyújtom a Betsytől kapott faggyúgyertyát. A bűze facsarja az orromat. De mit is vártam? Egy fogadó nem úri ház vagy templom, hogy viaszgyertyára teljen a tulajdonosoknak. Az imbolygó narancsos fénynél előkotrom a batyumból a szalaggal átkötött papírokat. Nincs sok belőlük, csak havonta egyet kaptam. Mégis ki írhatta őket, és milyen alantas célból? Végigolvasom őket, hátha rájövök valamire.

Leteszem őket az ágyra, mert a kezem remeg. Az elsőt még biztosan apám írta, mert keltezése az indulásom napja. A többi pedig megtévesztésig hasonlít rá: ugyanaz a jellegzetes, szálkás kézírás, finom levélpapír, távolságtartó, mégis szeretetteli fogalmazás. A pecsét is megegyezik, hogy az ördög vinné el.

Ahogy átfutom a rövid üzeneteket, egyre biztosabb vagyok benne, hogy a hamisító igencsak közel állhatott hozzám, hiszen még Fanny kutyámról is tudott. Ha a naplólapos tréfát elkövető hamisító és ez megegyezik, akkor a naplómból is tájékozódhatott. Hátra dőlök a párnán, és töprengeni kezdek, miket is írtam oda. Csak ritkán jegyeztem fel bármit, és főleg a legújabb élményeimet foglaltam össze, Fannyról egy sornyi említést sem tettem. Nem, ez az illető nem onnan tudott meg dolgokat. Inkább mintha a fejembe látott volna...

Az ötlet túlságosan elborzaszt, megint elönt akétségbeesés, aztán a vörös düh. A legelső kivételével összeszedem a leveleket,majd a kályhához lépek, és a tűzbe dobom őket. Ahogy a lángok elemésztik avékony lapokat, megint elgyengülök, és visszahanyatlok az ágyra. Sosem éreztemmég ilyen elveszettnek magamat.

Már második hete vagyok itt a Mérges Kakasban. A napokat tétlenségben, jobbára csak erőtlenül fekve töltöm, azon gondolkodva, mihez kezdjek, de ötletem nincs, és az igazat megvallva mindenhez gyengének érzem magamat. Ráadásul a nappalok még hagyján, mindig estére vagyok különösen cudarul. Tegnap egy hosszú köhögőroham végén vért töröltem le a számról.

Talán valami gyógynövényt kellene szereznem, de nem tudom, segítene-e rajtam, azon kívül félek elhagyni a fogadót, hátha Xavier és kísérete már Londonba is eljutott. Betsytől kérhetnék segítséget, de már így is anyáskodik fölöttem: feltűnően sűrűn hoz gyertyát, bort és meleg vizet, és amikor elejtettem, hogy éjjelente fázom, rám tukmált egy újabb pokrócot is.

Mivel a szobámban lévő kályha füstöl, amitől csak még jobban köhögök, a tűz melletti lóca vált törzshelyemmé lent a kocsmában, ma délután is ide ültem melegedni. Pedig a hangoskodás szörnyen zavar, és ilyenkor Betsy is sűrűn pillant felém, hiába figyelem szigorúan a lángokat, kerülve a tekintetét.

Amikor aztán kevés a tennivalója, odapenderedik mellém, ahogy szokta.

– Rég láttalak – szólít meg, amikor halkan üdvözlöm.

– Reggel láttuk egymást utoljára – mormogom.

– Az már igen rég volt – mondja, és megint a haját csavargatja. Csak akkor tesz így, ha velem beszélget, ismerem fel csendes rémülettel, és nem akarok belegondolni, mit jelenthet ez.

– Apádat nem bőszíti fel, hogy ilyen meghitten társalogsz idegen férfiakkal? – nézek rá.

Mint megtudtam, ketten viszik a fogadót, Betsy és az apja. Az apa egy lilás húsú, rőtvörös hajú, hordóhasú férfi. Jó kedélyű, jámbor óriás, akiből nehezen nézek ki erőszakot, de mivel mégiscsak az egyetlen lányáról van szó, sosem tudni, mikor változik át vérszomjas fenevaddá.

– Ugyan, a figyelme máshol jár: borpincéje készletének leglelkesebb fogyasztója saját maga – legyint. – A vendégekkel minden este együtt borozik, és ott alszik el sokszor az asztalra borulva, én meg dolgozhatok helyette is. Akkor kezdett el inni, amikor anyám meghalt – teszi hozzá haloványabb hangon.

– Sajnálom – felelem rekedten, és a beszéd egy időre elhal köztünk.

Időközben megjelenik Foghíjas Johnny is három tengerésztársával, és leül a szokásos asztalukhoz.

– Ez az ember mindig itt van? – szökik ki a számon a kérdés.

– Itt szállt meg – húzza el a száját Betsy. – Megsérült a hajója, és míg javítják, a fogadóban lakik. Ő sem tudja, meddig fog vesztegelni. Sosem fohászkodtam még ennyit hajóácsokért.

– A király hadihajóján szolgál?

– Nem, kereskedő. Mellesleg a gyűjtögetés a szenvedélye.

– Miket gyűjt?

– Mindenféle értékes tárgyakat, amiket az utazásai alatt összeharácsolt azokon a messzi tájakon, amerre járt. Fegyvereket, festményeket, régi papírtekercseket, ékszereket. Főleg ékszereket.

– És csak felhalmozza ezeket az értékeket?

Betsy elvigyorodik.

– Ó, célja is van velük. – Értetlenül nézek rá, mire nagy levegőt vesz, és közelebb hajol. – Az az ő tragédiája, hogy tisztességes lányt akar feleségnek, mert egyszer majd mintapolgárrá szeretne válni. A legszebb örömlányokat is megkaphatná, amennyi pénze van, de neki nem kellenek. Csakis szüzet akar. Mintha lenne rá esélye – nevet egyet halkan. – Először egy iparos tizenöt éves lányát környékezte meg, de az apja nem adta hozzá. Nem is lehet csodálni. Ugyan ki adná a lányát egy kocsmatöltelékhez, aki a világot járja és vagy hazatér az útról vagy nem? Utána a hentes lánya után ette a fene, de az kigúnyolta a foghíja miatt. Most pedig engem hajkurász. Az ékszereivel próbál meggyőzni. Vastag aranyláncokat, vagyont érő nyakékeket aggat rám, és azt mondja, ha az asszonya volnék, mind az enyém lehetne. Kénytelen voltam azt mondani neki, hogy már nem vagyok érintetlen.

Elpirulva az ajkába harap. Megbánhatta, hogy ilyen bizalmas dolgot kotyogott ki magáról.

– Nos...

– De nem hitte el. Nem hazudok valami jól – motyogja, és még jobban elpirul.

Egy türelmetlen vendég magának követeli Betsy figyelmét, mire ő kelletlenül feláll, és otthagy. Alig élvezhetem a magányt, valaki máris a lócára nehezedik, és dohánybűz csap meg. Foghíjas Johnny az, ismerem fel bosszúsan, mikor felé sandítok. Negyven év körül járhat, arca naptól cserzett, halántékán ősz tincsek vegyülnek hosszú hajába, és amikor hunyorítva rám néz, barna szeme körül szarkalábak rajzolódnak ki.

– Nem is gondolná az ember, milyen gyakran történnek balesetek a tengeren – kezdi mélázva. Tekintete mélyéről életöröm, kalandvágy, és rosszindulat pislog ki. – És szinte fel sem tűnik senkinek, mert a tenger feneketlen gyomra nyom nélkül elnyeli a hullákat. Bezzeg itt, a szárazföldön már más a helyzet. A csendőrség azonnal elkezd szaglászni, ha akár csak egy ilyen névtelen kis mitugrász is, mint te, eltűnik.

Egyből sejtem, mire akar utalni, de nem rémiszt meg a burkolt fenyegetésével.

– Ajánlok hát neked valamit – folytatja.

– Mit?

– Azt ajánlom, hogy szépen csendben, feltűnés nélkül hordd el innen magadat.

– Hogy ne legyek Betsy közelében?

Halkan felnevet.

– Látom, képes vagy kettőig számolni.

– Már egészen jól megszoktam itt a fogadóban, semmi kedvem új szállást keresni.

– Megtoldom az ajánlatomat pár csillogó holmival is – mondja, és előhúz egy ezüst karperecet, amit aztán az ujján kezd pörgetni. Lesajnáló hangot adok ki.

– Ennyit ér magának Betsy?

Abbahagyja a pörgetést, és elővesz egy vastag aranyláncot is, majd az orrom elé tartja. Ez sem kap nagyobb elismerést tőlem.

– Nem kell neked az a kis vörös cafka, rád van írva – mondja. – Másmilyen leányzókhoz vagy te szokva, talán tisztábbakhoz, finomabbakhoz, magasabb polcon ülő porcelánbabákhoz. Azt is meg merném kockáztatni, hogy inkább az uraságokban leled örömödet. Vagy ők lelik örömüket benned? – röhög. – Ábrázatod alapján ugyanúgy el tudlak képzelni asszony férfijának, mint férfi asszonyának.

Nem válaszolok, hadd élvezze ki az otromba humorát, amíg teheti. Utána úgyis lehűl majd a jókedve.

– Látom, kéreted magadat, de van még másom is – nyúl a zekéje belső zsebébe, és kotorászni kezd. – Például egy feltűnően csinos kis rubin nyakék. Kártyán nyertem egy nemesúrtól, valami családi ereklye lehet, és sokat elmond, hogy a volt tulajdonosa nagyon bánta, hogy elvesztette.

Mielőtt elővenné, felemelem a kezemet.

– Nem érdekel.

Tudom, hogy a betegségből már nincs visszaút számomra, érzem, hogy homokórámban az utolsó szemek peregnek. Vesztenivalóm tehát nincs, mint ahogy nyernivalóm sem az ékszerekkel, ezért utolsó erőmmel még megnehezítem a dolgát ennek a foghíjas szoknyapecérnek. Kizárt, hogy csak úgy szabad utat hagyjak neki ehhez a tizenéves, ártatlan lányhoz. Habár nem sok esélyem lenne ellene, ha komolyan rám akarna támadni, de szerencsére fontos neki, ki mit gondol róla, mert meg akar majd állapodni, és megbecsült polgárrá válni. De tisztességes lányt csak úgy kap, ha neki magának is jó híre van. Ezzel pedig a markomba kerül.

– Úgysem akarod őt, valld be.

– És ha mégis gusztusom van rá? Kedvemre való fehérnép, és ő is hajlik felém, ezt a vak is láthatja. Nem fogok csak úgy lemondani róla – állok fel, hogy visszamenjek a szobámba.

– Csak nehogy a végén megbánd a döntésedet – dörmögi utánam.