Tonyban másnap is élénken dominált a Szolga. Most, amikor kivételesen azt akartam volna, hogy az eredeti önmaga legyen, persze, hogy nem volt az. Már azt is nehezen viseltem, amikor lopva megérintette a kezemet, és akármit is ígértem Sebastiennek, iskola után leráztam, arra hivatkozva, hogy a gyomorbetegségem miatt továbbra sincs energiám. Ő szomorúan bár, de beletörődött.

Délután megint eljött Sebastien, hogy egy kicsit beszélgessünk.

– Victoria most összevissza bolyong – mondtam neki, amikor már a szobámban ültünk, és a legújabb álmomat tárgyaltuk meg. Ő a most is a puffon gubbasztott, én pedig az asztalom előtti széken, ahogy a múltkor, a levegőt pedig megint betöltötte a dezodorja illata. – Fogalmam sincs, hogy fogja elrejteni azt a nyakéket, amikor nincs is nála.

– Légy türelmes, remélhetőleg azt is megálmodod.

– Mintha olyasmit emlegetett volna, hogy az ikertestvérénél van. Talán egy ponton összekevertétek vele, és rossz nyomon jártatok – vetettem fel.

– Az ki van zárva – jelentette ki kategorikusan.

– Az az ékszer több száz éve elveszett. Még ha én rejtettem is el, és még ha emlékeznék is rá, hogy hova, szerinted azóta ott van? – fakadtam ki türelmemet vesztve.

– Ha nincs is már ott, legalább kiindulási pont lehet, hogy hol volt.

Megcsóváltam a fejem, és egy kicsit elméláztam.

– Érdekes, hogy előző életemben volt egy ikertestvérem – szólaltam meg.

– Miért?

– Mert szoktam látni mostanában egy hajléktalan lányt a metró aluljáróban, aki pont úgy néz ki, mint én. Teljesen ugyanúgy festünk, még a soványságunk is stimmel. Beszédbe elegyedtem vele, azt mondta, ő is megdöbbent a hasonlóságon, amikor először meglátott. Amikor én pillantottam meg először őt, épp a metrón utaztam, és azt hittem, a tükörképemet látom.

Sebastien összevonta a szemöldökét.

– Mikről beszélgettetek még?

– Állítólag Adela a neve, és azt mondta, apácák nevelték, csak megszökött tőlük, mert bántani kezdték a fura álmai miatt. Vagyis inkább pont azért, mert nem voltak elég fura álmai. Na mindegy, ezt nem egészen értettem. A lényeg, hogy mintha ő is olyasmiket álmodna, mint én. El tudod ezt hinni? Én majdnem lehidaltam, mikor ezt elmesélte.

Sebastien szeme elkerekedett.

– Nem lett volna szabad megszöknie! Az apácáknál biztonságban volt! – Olyan ideges lett, amilyennek még sosem láttam.

– Te ismered őt? – hűltem el.

– Igen, de ő nem ismer engem.

– Az meg hogy lehet?

– Hosszú történet. Meg kell találnunk, mielőtt a Szolga találja meg! – pattant fel. – Az is lehet, hogy már késő, és belenézett egy tükörbe – mondta szinte magának.

– Kicsoda ez a lány?

– Ő a másik jogosult. A tizenhetedik században ő volt Madlene.

Lefagytam.

– De ez hogy...? – Elnémultam, amint végiggondoltam, ez hogyan lehetséges. – Az ékszert csak a leszármazottak örökölhetik. Én Victoria Lombard rokona kell, hogy legyek. Ami azt jelenti, hogy ő is. Vagy Madlene-é.

– Madlene-é nem, és Victoriáé sem, mert mindketten gyermektelenül haltatok meg. Oldalági leszármazottról van szó.

– Kiéről?

– Egyet találhatsz. Na, menjünk már! – sürgetett, mire felpattantam, és leszaladtunk a lépcsőn.

– Ne! Isabelé? Végül sikerült férjhez mennie? – lihegtem futás közben.

– Igen.

– Szóval ezért hasonlítunk ennyire Adelával? Mert rokonok vagyunk? – raktam össze a dolgot, és egy pillanatra megint megdermedtem. – De ugye nem vagyunk ikertestvérek? Az ki van zárva. A szüleim sosem tettek volna olyat, hogy az egyik gyereküket intézetbe adják, inkább nyomorogtak volna. Igaz, régen nehezen éltek, de sosem nélkülöztek, és nem úgy néznek ki, mintha valami terhelné a lelküket. Vagy az is lehet, hogy...

Számonkérőn néztem Sebastienre.

– Menjünk – mondta felelet helyett. Éreztem, hogy megint nem akar elmondani valamit, olyankor hallgatott feltűnően. Tulajdonképpen én sem voltam biztos benne, hogy hallani akarom az igazságot. Nem voltam rá felkészülve. Még nem. Inkább félretettem magamban a kérdést, és az aktuális problémával foglalkoztam.

A legközelebbi metrólejárathoz siettünk.

– Mikor és hol láttad utoljára? – kérdezte Sebastien.

– Kezdetben mindig máshol, véletlenszerű megállókban, de a legutóbb abban, ahol rajzszakkörről hazafelé szoktam leszállni. Hétfőn és csütörtökön járok, ha ez számít, szóval ma lehet, hogy nem találkozunk össze vele. De nem hiszem, hogy tervszerűen beosztja, melyik nap hol legyen. Folyton menekül a zsaruk elől.

Az aluljáróban alaposan körülkémleltünk, de Adelát sehol sem láttuk, ezért Sebastien jegyeket vett, és rohantunk tovább, hogy bejárjuk a vonalat, hátha Adela egy másik megállóban ül éppen. Mindenhol leszálltunk, és megvizsgáltuk az aluljárókat, aztán tovább haladtunk. Megkérdeztünk pár hajléktalant is, hogy nem látták-e, de semmi.

– Bárhol lehet, akár ki is tilthatták innen – jegyeztem meg.

– Azért csak keressük tovább, hátha mégis itt lesz, vagy tud róla valaki valamit.

Fárasztó volt sokadszor keresztülvergődni a hazafelé tartók tömegén, azután percekig tétlenül ácsorogni szardíniaként szorongva a szerelvényben, míg ki nem szabadulhattunk belőle újra, hogy az áradattal megindulva a kijárat felé áramoljunk. A Riverside megállójának aluljáróit is megvizsgáltuk, és amikor megpillantottam a fal tövében ülő, feketébe öltözött alakot, megtorpantam. Páran nekem jöttek hátulról és szitkozódva kerültek ki, Sebastien is tovább haladt, de megragadtam a karjánál, és megállítottam.

– Ott van – mondtam neki, amikor kérdőn nézett rám, és a fejemmel Adela irányába biccentettem. – Mit akarsz vele csinálni?

– Csak beszélgetni szeretnék. Megkérdezni, miért szökött meg, aztán biztonságba helyezni.

– Elég bizalmatlan, úgyhogy, ha nem ismer téged, talán jobb lenne, ha előbb csak én mennék oda hozzá. Kaylától és Emilytől is elmenekült, csak akkor nem szaladt el, amikor egyedül voltam.

– Jól van – egyezett bele Sebastien rövid töprengés után. – Addig látótávolságon belül maradok.

– Majd intek, ha jöhetsz.

Sebastien bólintott és félrehúzódott. Sóhajtottam, és az utazók között szlalomozva odasétáltam Adelához. Úgy éreztem magam, mintha egy félénk vadat készülnék becserkészni az erdőben: ha nem vagyok elég óvatos, elriasztom, és talán sosem látom többé.

Amikor Adela észrevett, nem mosolyodott el, de látszott rajta, hogy örül nekem. Semmi rosszra nem készültünk ellene, mégis bűntudatom támadt, de azzal nyugtattam magam, hogy Sebastien csak beszélni akar vele. Legalábbis nagyon reméltem, hogy így van. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez a lány talán a rokonom, és máris felelősséget éreztem érte. Féltettem és meg akartam óvni.

– Szia! – köszöntem neki, amikor elébe értem, és a pénztárcám tartalmát szokás szerint a konzervdobozba öntöttem.

– Szia – köszönt ő is.

– Hogy vagy?

– Tűrhetően – grimaszolt, de beesett arca és a szeme alatti karikák másról árulkodtak: éhezésről, fázásról, hányattatásról. Legszívesebben arról kérdeztem volna, hogy megy a sora, de inkább arra tereltem a témát, ami Sebastient érdekelte.

– A múltkor az álmaidról kezdtél mesélni, amikor menned kellett.

– Ja, emlékszem. Arról a nyakékről dumáltunk.

– Ugyanazt álmodjuk. Ez nem lehet véletlen. Te sejted, hogy miért álmodjuk ezeket?

– Nem – vont vállat.

– Én viszont igen. Valaki segített megérteni. Ez a valaki veled is szeretne beszélgetni.

– Te elmondtad valakinek, amiket megosztottam veled? – pillantott föl felháborodva.

– Én... nem tudtam, hogy nem szeretnéd. De ő barát, és hidd el, segíteni fog!

– Segíteni? – kérdezett vissza homlokráncolva.

– Megfejteni az álmainkat.

– Ja, az álmainkat. – Kételkedve nézett rám. – És miféle barát ez? Szociális munkás?

– Nem, csak egy srác.

– Konkrétabban?

– Az osztálytársam.

– Mit segíthet egy tizenéves? – legyintett.

– Hidd el, nagyon is sokat.

– És ha nem akarok találkozni vele?

– De hát még semmit sem meséltem róla. Csak ismerd meg, adj neki egy esélyt.

– Nem érdekel, kicsoda, senkivel sem akarok találkozni! – jelentette ki kategorikusan, és összefonta maga előtt a karját.

– Csak beszélj vele, kérlek. Ennyi nem árthat.

– Miért ragaszkodsz így hozzá? Várj, megmondom! Mert valójában egy zsaru, igaz? Rám hívtad őket! Vagy a gyermekvédelmiseket!

– Dehogy, ő nem zsaru, csak egy ismerősöm, és sok mindent tud az álmainkkal kapcsolatban.

Az "álmaink" szó hallatán aggodalom suhant át a tekintetén, ami egy pillanat alatt már el is tűnt, és hűvös, szkeptikus kifejezés váltotta fel.

– Ugyan már, honnan tudna egy idegen bármit is?

– Ő nem annyira idegen, kérlek, legalább hallgasd meg!

– Nem vagyok rá kíváncsi – mondta határozottan, és a zsebébe öntötte a konzervdoboz tartalmát, hogy távozzon. Tanácstalanságomban intettem Sebastiennek, hogy jöjjön, hátha ő többre megy, de Adela meglátva a mozdulatot, elhajította az üres konzervdobozt, és megugrott, mint a nyúl. Sebastien azonnal célba vette, és félelmetesen gyorsan utána rohant, aztán én is követtem őket.

Adela kimenekült az aluljáróból, aztán éles kanyart vett, és pár embert félrelökve beszaladt egy mellékutcába. Én már rég szem elől tévesztettem, csak Sebastien hátát láttam, őt követtem. Adela menet közben kukákat borított fel, hogy akadályt képezzen nekünk, aztán lelassulhatott, mert már őt is láttam, míg végül Sebastien vetődött egyet, és mérges visítás jelezte, hogy elkapta. Pár pillanat múlva én is odaértem.

– Hagyjatok békén! Mi a szart akartok tőlem? Nem megyek vissza a kóterba, világos? – kiabálta Adela a földön tekeregve Sebastien markában, miközben veszettül kapálózva próbálta őt megrúgni.

– Meg sem kellett volna onnan szöknöd – felelte Sebastien a csípőjén ülve és a csuklóit tartva.

– Mi van?!

– Nem akarunk oda visszavitetni, rendben? – ziháltam. – Minket tényleg csak az álmaid érdekelnek.

– Ennek itt nem mondok semmit! – bökött a fejével Sebastien felé.

– Pedig lehet, hogy mi is tudnánk érdekes dolgokat mesélni – mondta Sebastien.

– Kurvára nem érdekel! És szállj le rólam a rohadt életbe, kinyomod a belemet!

Erre ő lassan lemászott róla, de a karját nem engedte el, hiába próbált Adela kiszabadulni a szorításából, aztán talpra rángatta.

– Kitéped a karomat, hülye! Engedj el!

– Csak ha nem fogsz utána elszaladni, mert akkor megint elkaplak.

– De csak ha ti meg nem fogtok visszavitetni az apácákhoz!

– Itt az utcán veszélyben vagy – erősködött Sebastien.

– Tudok róla, már próbáltak kirabolni, de elláttam a baját a hülyegyereknek! Nem kell értem aggódni.

– Én másféle veszélyekről beszélek, szükséged van ránk.

– Pár hónap alatt már kitapasztaltam, milyen helyeket kell elkerülni, úgyhogy elvagyok itt, köszönöm szépen, nincs szükségem senkire! – köpte Adela.

– De...

– Próbálj csak meg visszavitetni, olyan balhét csapok...

– Megesküszünk, hogy nem vitetünk vissza – mondtam. – Ugye? – néztem Sebastienre szuggesztíven.

Sebastien állkapcsa összeszorult, de aztán leeresztette a vállát.

– Esküszöm.

Erre Adela egy rántással kitépte a karját a kezéből, de nem menekült el.

– Ha nem fogadsz el tőlünk segítséget, rendben – mondtam Sebastien sötét pillantásától kísérve –, nekünk viszont szükségünk van a tiédre.

– Mégis mit tudnék én tenni értetek?

– Sebastien többet tud az álmainkról, mint mi magunk. Keresünk valamit, amit nagyon fontos megtalálnunk. Ha elmesélnéd az álmaidat, és hogy mik történtek pontosan az apácáknál, azzal előrébb lennénk.

– És miért segítenék nektek?

Sebastien láthatóan kereste a szavakat, és én is elgondolkodtam egy pillanatra. Ha segítséget nem fogad el, és megzsarolni sem akarjuk, akkor mégis miért segítene?

– Mert te vagy az utolsó reményünk – feleltem halkan.

Adela mogorván összefonta maga előtt a karját, és látszott rajta, hogy vívódik, de aztán vállat vont.

– Ha ennyire akarjátok.

– Menjünk valami nyugodtabb helyre – javasolta Sebastien, mire Adela szeme résnyire szűkült.

– Nyugodtabb helyre – mondta. – Mondjuk a gyámhatóságra vagy a rendőrségre?

Megcsóváltam a fejemet.

– Sebastien csodálatosan bizalomgerjesztő megszólalásai nálam sem váltak be – jegyeztem meg. – Megesküdött, hogy nem rángat el ilyen helyekre. Csak valami parkra gondolt vagy étteremre, például, beülhetnénk oda – mutattam a szemközti gyorsétteremre. – Nem vagy éhes?

– Kajával próbáltok lekenyerezni? – nézett rám Adela lesajnálóan.

– Nem, dehogyis, csak...

– Mindegy, menjünk! – egyezett bele végül. – Úgyis éhes vagyok.

Megindultunk a pár méterre lévő étterem felé. Adela testtartása végig feszült volt, és a tekintete is jobbra-balra villant, mintha azt próbálta volna felmérni, hogy szükség esetén merre tudna elmenekülni.

Amikor beléptünk a szűkös helyiségbe, kellemes fűszeres illat csapott meg.

– Mit kérsz? – kérdezte Sebastien Adelát, miután némán kivártuk a sorunkat, és megérkeztünk a kasszás fiúhoz.

– Nem is tudom – rántotta meg a vállát a fenti menüt nézve. – Mondjuk egy tripla sajtburgert óriás adag sült krumplival, egy zacskó csirkefalatot, két bagettet, egy cézár salátát, hat csokis muffint, egy epres fagylaltkelyhet, meg fél liter kólát.

Sebastiennek a szeme se rebbent, feltehetőleg revansként tudta be az előbbi hajszáért.

– És te? – kérdezte tőlem.

A sülő pizzák és hamburgerfasírtok illata ínycsiklandó volt, de most egy falatot sem tudtam volna lenyelni, így csak egy teát kértem, Sebastien pedig csupán egy kávét vett magának.

Leültünk a tálcával egy félreeső asztalhoz, aztán Adela jóízűen falatozni kezdett.

– Még be sem mutatkoztunk rendesen – mondtam. – Ő itt Sebastien Arden, én pedig Sorinne Mallory vagyok.

Adela felpillantott az evésből, kicsit morfondírozott, hogy mit reagáljon erre, de aztán elhúzta a száját, és amikor lenyelte a falatot, megszólalt:

– Adela Carlson.

– Amióta elszöktél az apácáktól, ugye nem néztél tükörbe? – kérdezte tőle Sebastien.

– Tessék? – csapta le a hamburgert Adela a homlokát ráncolva. – Komolyan a külsőmön vagy fennakadva? Hogy te mekkora egy tapló...

– Nem úgy értette – siettem megmenteni a helyzetet. – A tükrök veszélyt jelenthetnek.

– Mégis miféle veszélyt rejthet egy rohadt tükör? – morogta, és folytatta az evést.

Sebastien letette a kávés csészéjét.

– Ezt szerettük volna elmondani.

– Egye fene, mondd – egyezett bele Adela kegyesen.

Sebastien nagy lélegzetet vett, aztán elmesélte neki azt, amit előző nap nekem mondott el. Adela arcán nem látszott közben változás, csak ette a hamburgerét, amit gyorsan el is tüntetett.

– Ízlett? – kérdezte Sebastien.

– Fogjuk rá – felelte Adela, és pártfogásába vette a salátát meg a csibefalatokat. – Folytasd a sztorit – intett a kezével türelmetlenül, mintha egy érdekes filmre bukkant volna, és most haragudna, amiért egy reklám megszakította. Még mindig nem lehetett leolvasni az arcáról, hogy mennyit hisz el, de nem lepődtem volna meg, ha egy szót sem, mivel én sem hittem az elején. Mégis drukkoltam, hogy legyen nyitott a dologra.

Sebastien után én vettem át a szót. Elmondtam neki az álmaimat. Adela félig lehunyt szemmel hallgatta, mintha kezdene álmosodni, és néha bólintott egyet.

– Madlene volt az utolsó, aki látta Victoriát – jegyezte meg Sebastien a beszámolóm végén.

– Várj, én azt álmodtam legutoljára, hogy Madlene sírjánál állok – vágtam közbe. – Hogy láthatott ő utoljára, ha addigra már rég meghalt?

– Madlene története ott még nem ért véget – felelte Sebastien.

– Mit értesz ez alatt? Mondd el, mit tudsz!

– Nem tehetem, magatoktól kell visszaemlékeznetek.

– A francba már! – toppantottam mérgesen az asztal alatt.

– Az apácák a segítőink, a jó oldalon állnak. A tizenhetedik században is segítettek nekünk – fordult Sebastien Adelához. – A nevelőintézetben csak azt próbálták megtudni tőled, hol lehet a nyakék.

Adela babrált egy kicsit a muffin papírjával, aztán sóhajtott.

– Figyu, gondolom, most azt várjátok, hogy megmondjam, hol van, de sajnos azóta sem álmodtam meg. Amióta pedig az utcán élek, nem is nagyon álmodom, mert éberen alszom. Sosem lehet tudni, jobb, ha az ember résen van.

Sebastien csalódott arcot vágott.

– Azért elmeséled, amit az intézetben álmodtál?

– Ha ragaszkodsz hozzá – vont vállat. – Vagy két hónapja kezdődött az egész, addig nem is álmodtam semmit egész életemben. Azt hittem, ez mindenkinél így van, de aztán mikor a többi gyerek elmesélte, hogy miket látnak éjjelente, sosem hittem nekik. – Fölvontam a szemöldökömet. Zavarbaejtően ismerős volt a helyzet. – De augusztus környékén, egy éjjel mintha valami kosztümös filmbe csöppentem volna. Egy kertben találtam magamat, bodros hajú kislányként, hosszú, bugyirózsaszín ruhában, és mindenki fejvesztve rohangált körülöttem. Arra gondoltam, valami komoly baj történhetett, de mint kiderült, csak arról volt szó, hogy a testvérem belenézett egy tükörbe – húzta el a száját. – Az álombeli anyánknak az volt a mániája, hogy a gyerekeinek tilos tükörbe néznie. Csak onnan tudtam, hogy nézek ki, hogy az ikertesóm a szakasztott másom volt. Most pedig, ahogy megtörtént a baj, a tesómat bedugták egy hintóba, és apánk elvitte a rokonokhoz, engem meg anyám berángatott a házba.

Kicsit várt, tekintetét a tányérjára szegezte, de szemlátomást valahová máshová merült el.

– Olyan élethű volt az egész. Egy pillanatra elhittem, hogy van családom...

– Mi történt a házban? – kérdeztem, mire nyelt egyet, és folytatta.

– A ház tisztára úgy nézett ki belülről, mint egy múzeum, festményekkel, mintás kárpitokkal, süppedős szőnyegekkel. Berohantunk egy könyvtárszobába, ahol anyám kivett a ruhája alól egy rubin medálos nyakláncot, és a nyakamba akasztotta. Álmomban ezen elbőgtem magam, mert tudtam, hogy az az ékszer az örökségem lett volna, de csak miután ő meghalt. Aztán elhúzott egy polcsort, és egy rejtett ajtó volt mögötte, amiről addig nem is tudtam. Gyorsan kinyitotta, és csak annyit mondott, „fuss!", aztán belökött a sötétbe, és rám zárta az ajtót. Meg akartam kérdezni, hogy hova fussak, és miért nem maradhatok itt, amikor hangos reccsenés hallatszott, mintha széttörtek volna valami bútort. Állati hörgés, majd üvöltés következett, ami anyám sikolyával vegyült össze. Remegni kezdtem, és elhátráltam az ajtótól. Alig tudtam mozdulni, a lábam folyton kicsuklott alólam, de összeszedtem magam, és a kezemet előre nyújtva botorkáltam a sötétben az ismeretlenbe. Fogalmam sem volt, meddig mentem így, talán órákig, míg végül fényt láttam. Egy sekély kútban kötöttem ki, egy elhagyatott helyen, olyan messze, ahonnét már nem látszott a házunk.

Megdöbbentem a hallottakon. Furcsa volt ugyanannak a történetnek egy másik szemszögből való kiegészítését hallani.

– Mit csináltál utána?

– Megindultam egy úton, amiről az gondoltam, hogy a legközelebbi faluba vezet, de menet közben csavargó kölykök támadtak meg. Hátrafeszítették a karomat, a földre löktek, és elvették mindenemet: a fülbevalómat, a köpenyemet, a cipőmet. Végül ott hagytak.

– És aztán?

– Fogalmam sincs. Ennyit álmodtam – tárta szét a karját.

– Tényleg csak ennyit?

– Igen, tényleg – nézett rá Adela sötéten. – Ez is vagy három hét termése.

– Mindketten a nyár vége felé kezdtetek el álmodni, de Sorinne előrébb jár a történetben – morfondírozott Sebastien.

– Biztos azért, mert az utcán nem tudott nyugodtan aludni, és ezért nem jöttek az álmok – mondtam neki.

– Lehetséges – bólintott. – Mindegy, előbb-utóbb talán folytatódnak az álmaid.

– De ha csak ennyit álmodtál, honnan tudtad, hogy a férfi, akihez hozzá akartak adni, a nyakéket keresi rajtam? – kérdeztem Adelától.

– Nem is tudom – vont vállat ő. – Amikor az álombeli anyám a nyakamba akasztotta, olyan komolyan és ünnepélyesen viselkedett, mintha a világ legértékesebb tárgyát bízná rám. Valahogy egyértelműnek tűnt, hogy ez kell a fazonnak.

– Mi történt az apácáknál? – kérdezte Sebastien.

– Egyszer csak minden előzmény nélkül faggatni kezdtek, hogy miket álmodok, mintha tudták volna, hogy álmodni kezdtem. Mit sem sejtve elmondtam nekik, de nem voltak elégedettek. Kérdezgettek, és amikor nem tudtam válaszolni, begurultak, teljesen kifordultak magukból. Bezártak, nem járhattam iskolába, még a szobámat sem hagyhattam el.

Sebastien összevont szemöldökkel hallgatta.

– Ez furcsa – mondta.

– Persze, hogy furcsa! Annyira az, hogy egyenesen ijesztőek voltak. Én mondom, totál bekattantak. Olyan őrült mániájuk volt ez az álom dolog, hogy már a falra másztam, amikor reggelente behozták a kaját és megint faggatni kezdtek. Aztán elegem lett, és leléptem. Vagy mi az, nem hiszel nekem?

– Hát... – kezdte Sebastien, de bokán rúgtam az asztal alatt. – Természetesen hiszek – nyögte. – Most viszont biztonságos helyre kell kerülnöd, nem maradhatsz az utcán.

– Nem megyek vissza az apácákhoz, ne is próbálj rábeszélni! – fonta össze a karját Adela.

– Pedig az lenne a legjobb, ott védelem alatt lennél, és tükrök közelébe sem kerülnél.

Megint bokán rúgtam.

– Megesküdtél, hogy nem vitetsz vissza! Annyira tudtam, hogy ez lesz a vége, de ki van zárva, hogy visszamenjek! – harsogta Adela, és már állt is föl, hogy elmenjen. Több tekintet is ránk tapadt az étteremben.

– Nem érted, hogy a Szolga az utcán bármikor megtalálhat? Ha elkap, első dolga lesz megpróbálni kiszedni belőled, hogy hol van az ékszer, és ha finom módszerekkel nem ér célt, az is lehet, hogy kínozni fog!

Úgy tűnt, hiába rugdosom Sebastient, nem ért belőle.

– Sorinne-t sem kínozza – vetette ellen Adela.

– Mert azt hiszi, hogy csak egyetlen jogosult van, így azzal körültekintően kell bánnia. De ha rájön, hogy kettő is létezik, akkor talán többféle módszert akar majd használni. Az egyiknél kedvesen, a másiknál durvábban próbálkozik.

– Akkor sem megyek vissza az apácákhoz, és pont! – jelentette ki Adela, és megindult a kijárat felé.

– Várj! – ragadtam meg a pulóvere ujját. – Mi lenne, ha nálunk maradnál?

– Nálatok? – fordult vissza.

– Igen, a szüleimnél és nálam. A szüleim el fognak utazni pár napra, addig ott lehetnél a házunkban, és kitalálnánk, hogyan tovább.

Adela várt egy kicsit, szemlátomást latolgatva magában a dolgot, aztán megvonta a vállát.

– Ha ennyire akarod – egyezett bele végül.

Lelkesen bólogattam, és csak másodpercek múlva fogtam fel, hogy mit is ajánlottam fel. A szüleim tudta nélkül fogok elszállásolni a házunkban egy hajléktalant. Aki a rokonom, a fenébe is, és az is lehet, hogy a testvérem!

Visszametróztunk hozzánk. Sebastien is elkísért, mintha attól tartott volna, hogy Adela menet közben megint megszökik, aztán félutcányira tőlünk elbúcsúzott, és haza ment. Addigra már félig-meddig besötétedett, árnyékok nyújtózkodtak a betonon és a házak falán, ez pedig jól jött nekem, mert nem akartam, hogy a szüleim meglássanak minket. Az eső is cseperegni kezdett, úgyhogy megszaporáztuk a lépteinket.

– Megkerüljük a kertet, és oldalt megyünk be, amerre nem néznek ablakok – mondtam, amikor már majdnem a házunknál jártunk. – Apám veled együtt hajítana ki, ha megtudná, hogy egy hajléktalant akarok a házába engedni, úgyhogy amíg el nem utaznak, a télikertben szállásollak el.

– Oké – felelte Adela egykedvűen, és látszott rajta, hogy neki aztán teljesen mindegy.

– Ott is van csap, tudsz majd inni meg mosdani. A külső rész falai üvegből vannak, úgyhogy kint majd ne mászkálj nappal, viszont tartozik hozzá egy tároló helyiség, oda bevisszük neked a vesszőkanapét és a párnákat – soroltam, miközben alkalmas részt kerestem a falécekből álló kerítésünkön, ahol bemászhatok. Nekiveselkedtem, de mivel még sosem másztam át kerítésen, valamint a kezem is csúszott az esővíztől, többszöri próbálkozásra is visszahuppantam.

Adela rezzenéstelen arccal nézte a bénázásomat, aztán megszólalt:

– Tartsak bakot?

– Igen, kösz – mondtam.

A segítségével fellendültem a lécek tetejére, aztán a túloldalon leugrottam. Ő egy másodperc múlva mellettem termett. Meglepetten néztem rá.

– A hajléktalanság előnyei – magyarázta az arcomat látva. – Az ember megtanul pár hasznos dolgot, mint például konzervet bontani, ügyesen kukázni, vagy éppen kerítést mászni.

– Értem – feleltem, mert fogalmam sem volt, mit lehet erre mondani, annyira bizarr volt, ahogy a hajléktalan lét pozitívumait ecseteli. – Erre – mutattam az irányt a télikert felé.

Keresztüllopakodtunk a gyepen, és amikor az átriumos télikerthez értünk, óvatosan kinyitottam az üvegajtót, majd betereltem őt a meleg növényillatba. Odabenn anya cserepes pálmái, broméliái és orchideái precízen a falak tövébe rendezve sorakoztak a mintás kőpadlón, közrefogva egy vesszőkanapét, két vesszőfotelt és egy üvegasztalt. A sejtelmes félhomályban kényelmes kuckónak tűnt a hely, ahová jólesik egy pohár forró teával bevackolódni és álmodozni a lusta, téli délutánokon – vagy amikor az ember összevész az apjával.

– Ez volna – mondtam körbemutatva. – Nem egy Hilton szálló, de nem kell sokáig itt maradnod.

– Nekem jó. Aludtam már műanyag csőben is, ez ahhoz képest palota.

– Ezt vigyük be – ragadtam meg a kanapét, és a másik kezemmel kinyitottam a fészert. Adela könnyű szerrel felkapta a bútordarabot, és már bent is volt vele. Az apró helyiségben gyorsan szétpakoltam a locsolócsövet meg a szerszámokat, hogy jobban elférjen. – Ha apámék elaludtak, hozok még takarókat és ennivalót. Azt kell beosztanod, míg haza nem érek délután a suliból.

– Oké – egyezett bele. Amikor elfogyott a pakolnivaló, kínos, tétlen csend telepedett ránk, ő pedig csak egyik lábáról a másikra állva szobrozott a rögtönzött ágya mellett. Kalitkába zárt madárnak tűnt, amely enni kapott, ezért összezavarodott, hogy vajon rossz-e neki a fogság, vagy talán mégsem.

Leültem a kanapéra.

– Van kedved egy kicsit beszélgetni? – kérdeztem.

Erre ő is lehuppant, aztán levette magáról a vizes pulóvert.

– Bocs, biztos pöcegödör szagom van. Még az apácáknál fürödtem utoljára – mondta, és ledobta a pulóvert a földre.

– Majd hozok száraz ruhát is – feleltem.

Tényleg nem árasztott kellemes szagot, de ez érdekelt legkevésbé. A figyelmemet a karjain éktelenkedő sebhelyek vonzották magukra.

– Ezeket is az apácák csinálták? – kérdeztem. Adela savanyúan rájuk pillantott. – Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni – tettem hozzá sietve.

– Igen, ők. Ilyen nagy biztonságban voltam köztük.

– Sajnálom.

– Azt mondod, ez a Sebastien a jóbarátod?

– Igazából nem annyira barát, csak osztálytárs, és nem ismerem sok ideje.

– De máris megbízol benne.

– Túl sok olyan dolgot tud, ami mellett nem vagyok képes csak úgy elmenni – vallottam be.

– Persze. De nekem akkor sem szimpatikus.

– Nekem sem volt mindig.

– És most már az?

– Hát...

– Szerintem egy arrogáns seggfej.

Ezen elmosolyodtam.

– Talán nem olyan vészes – mondtam. – És egész könnyű zavarba hozni. – Adela úgy nézett rám, mintha hányni akarna. – Nem hiszem, hogy rossz gyerek.

– De elvárja, hogy valamelyikünk csak úgy áldozzon fel egy évet az életéből.

– Igazából nem várja el, csak kéri.

Adela mordult egyet, és felsóhajtott.

– Rohadt egy helyzet – mondta, aztán ismét ránk borult a csend.

Ahogy lopva felé pillantottam, és néztem, ahogy a térdére könyökölve a tenyerébe támasztja az állát, meg egy kis sarat paskol az elázott tornacipőjével, már egyre kevésbé érdekelt Sebastien, vagy a nyakék. Csak egyetlen dologra tudtam gondolni, de a kérdés kimondatlanul lebegett köztünk a levegőben. Találgatással úgysem mentünk volna semmire. Válaszok nem születtek volna, csak újabb kérdések.

Még most is minden idegszálammal tiltakoztam az ellen, hogy elhiggyem, amit Sebastien mesélt, de Adela jelenlététől borzongás futott végig rajtam, és az a furcsa érzésem támadt, hogy azt szeretném, ha ez a fura, mogorva lány mindig velem lenne. Ő valósággal én voltam, csak vadabb kiadásban, és meg akartam érinteni. Megvizsgálni, hogy vajon csakugyan tökéletesen olyan-e, mint én, és ha nem, akkor miben tér el. Ő is tud-e rajzolni, rondán ír, mint én, és bal- vagy jobbkezes-e? Aztán eszembe jutott, hogy már nem ugyanolyan, és harag öntött el a gondolatra, hogy megkínozták, és sebekkel borították el a sovány testét. Szinte megijedtem magamtól, amikor sosem tapasztalt vérszomj ébredt bennem, hogy megbosszuljam, amit vele tettek, aztán vágy költözött belém, hogy megvédelmezzem.

Végül nem bírtam tovább, a szavak utat törtek maguknak.

– Mintha azt mondtad volna, hogy pár hónapja kezdődtek az álmaid.

– Ja.

– Nekem is. Pontosan emlékszem, augusztus elsején. Akkor volt a születésnapom.

Adela sokáig nem szólalt meg, de addigra már megbántam, hogy felhoztam a témát, mert rájöttem, nem akarom, hogy bármit is válaszoljon. Tisztában voltam vele, hogy ez a pár szó milyen választ vonhat maga után, és nem tudtam, hogy akarom-e a bizonyosságot, vagy legalábbis azt az információt, ami közelebb vihet az ijesztő bizonyossághoz.

Végül kimondta, amitől féltem.

– Az enyém is.