Másnap délután már Sebastien is ott állt velem a szobámban. A jelenléte szinte betöltötte a helyiséget, csakúgy, mint dezodorjának fanyar illata. A biztonság kedvéért magamhoz vettem a paprikasprayt, mert attól még, hogy Tony sáros, Sebastien nem lesz automatikusan patyolattiszta. Ugyanakkor meg akartam neki adni az esélyt, hogy elmesélje végre, amit akar.

Nem kezdett rögtön bele a mondókájába, egy darabig csak zsebre dugott kézzel nézegette az egyik rajzomat, ami egy egyiptomi jelenetet ábrázolt.

– A címe: A szív mérlegelése – szolgáltam az információval, hogy megtörjem a csendet, de mivel nem érkezett reakció, folytattam. – Az ókori egyiptomiak azt hitték, hogy a halott ember szívét a túlvilágon mérlegre teszik, és ha a bűnei miatt nehezebb, mint Maat istennő tolla, akkor elpusztítják azt a lelket.

– Ostobaság – szólalt meg Sebastien.

– Tessék?

– Senkit sem pusztítanak el a bűnei miatt, már csak azért sem, mert a lelkeket nem lehet elpusztítani – mondta irritálóan kioktató stílusban.

– Ezt te honnan tudod?

Nem válaszolt, csak körbenézett a szobában, és a tekintete megakadt az asztalomon heverő, széthagyott papírokon, amikre a tükrös jeleket másoltam. Még azóta sem tettem el őket, hogy Emily meglátta. Az arca elkomorult, és rémület suhant át rajta.

– Ezek honnan vannak? – kérdezte számonkérő hangon, miközben felmarkolta a lapokat, és meglengette őket előttem.

– Az internetről másoltam – vontam vállat. Nem akartam kitálalni neki, míg meg nem bizonyosodok, hogy bízhatok-e benne. – Láttam egy vázát, és megtetszett a díszítése, gondoltam, jó lesz még valamire.

Tulajdonképpen nem hazudtam. Legfeljebb egy kicsit.

– Kötve hiszem, hogy a neten találtad.

– Keress csak rá az Alterhírek nevű oldalra.

Sebastien letette a papírokat, és elfordult az asztaltól, de az utolsó pillanatban még megláthatott valamit, mert visszafordította a fejét. A nyakék rajza volt az, félig egy másik papír takarásában.

– Azt már meg sem kérdezem, hogy ezt honnan másoltad – húzta ki a halomból.

– Egy festményről. Nemrég a National Galleryben jártam.

Pislogott egy laposat visszalökve a lapot, de a legkevésbé sem érdekelt, hogy hisz-e nekem. Amikor tovább nézelődött, és észrevette az álomcsapda rajzát a falon, odalépett hozzá, és letépte.

– Mit csinálsz? Ki engedte meg, hogy...

– Nincs rá szükséged – mondta, és lefelé fordítva az asztalomra tette.

– Azt majd én eldöntöm. És ne érezd magadat ennyire otthon, rendben?

– Jobb, ha az álomcsapda az asztalon marad – jelentette ki ellentmondást nem tűrve. – Nem véletlenül mondom ezt.

– Akkor, ha befejezted a szobám újradekorálását, elmesélnéd végre, amit akartál?

Ledobtam magam az asztalom előtti székre, és rámutattam a mellette álló puffra, jelezve, hogy ő is leülhetne. Erre elhelyezkedett velem szemben, és összekulcsolta az ujjait.

– Nos, hol is kezdjem? – meredt a kezére.

– Esetleg az elején?

– Kérdés, hogy mennyire az elején?

– Mondjuk, a legelején?

Sebastien felnevetett. Sokat tudó nevetés volt, cinikus felhanggal. Nem tetszett a fülemnek.

– Az hosszú lesz.

– Akkor talán belekezdhetnél, mert lemegy a nap.

Mélyet sóhajtott.

– Rendben. Csak arra kérlek, hogy bármennyire is hihetetlen lesz, amit mondok, légy szíves, ne utasítsd el csípőből – pillantott fel.

– Nem ígérek semmit – feleltem.

Sebastien elhúzta a száját, de belekezdett:

– Szóval... egy letűnt korban, amiből még régészeti leleteink sem akadnak, mert a földmozgások eltüntették őket, egy másik emberiség élt a Földön.

A szemem se rebbent. Valami hasonló mesére számítottam annak alapján, amire Tony felkészített, bár nem igazán tudtam mire vélni, hogy miért akarja ennyire megosztani ezt velem. Az viszont eszembe jutott, hogy a vázás cikk is egy előző emberiségre utalt.

– Akkora tudást birtokoltak a világról, hogy a technológiájuk a miénkhez képest fényévekkel előrébb járt – folytatta. – Ötvözték a spirituális erőkkel, technomágiát alkalmazva. Képesek voltak teleportálni, beutazni a világűr távoli sarkait, megfiatalítani magukat. Szépek voltak, boldogok, és a betegségeket hírből sem ismerték. Bár tökéletesek őket sem voltak, mert a vágyak megrontották őket: túl sokat akartak. Idejük nagy részét azzal töltötték, hogy kísérleteztek, mert meg akarták ismerni a világegyetem működését, és ennek érdekében kockázatokat is vállaltak, a sikereken felbuzdulva pedig egyre vakmerőbbé váltak. Egyszer aztán az egyik kísérlet során végzetes hibát ejtettek.

A homlokomat ráncoltam, és Sebastient figyeltem, hogy vajon komolyan gondolja-e, amit mond, vagy elárulja magát, hogy csak viccel. Nem úgy tűnt, hogy ugratni akar, egész összeszedetten, már-már fáradt arccal mesélt. Amikor elhallgatott, aranybarna szemével rám nézett, mintha várt volna valamit, talán egy halvány reakciót, de én csak pókerarccal néztem vissza rá. Ettől feszengeni kezdett, engem pedig kellemes rosszaság bizsergetett meg, amikor rájöttem, hogy zavarba hoztam.

Megköszörülte a torkát, és folytatta.

– Egy pillanatra lyukat ütöttek a dimenziónkon, és ez kaput nyitott egy másik világra. A rés csak a másodperc töredékéig létezett, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy valami átjöjjön onnan.

– Micsoda? – kérdeztem, próbálva elővenni a legsemlegesebb hangomat, eljátszva, hogy belementem a buliba, noha úgy éreztem, hogy valami gagyi sci-fi összefoglalóját hallgatom.

– Először még senkinek sem tűnt fel a változás, csak egy gyöngyházfényű ködfelhőt észleltek, úgyhogy azt hitték, megúszták a balesetet. Ám idővel rájöttek, hogy ez a köd nem olyan, mint amit megszoktak. Mintha intelligens lenne. Nem oszlott föl, hanem óvatosan hömpölyögve, falakon átszűrődve felmérte a környezetét, és lassan formákat vett fel.

– Milyen formákat?

– Eleinte tárgyakéit, mint egy pohár vagy függöny, azután már nem csak a külalakjukat sajátította el, hanem minden jellemzőjükkel együtt lemásolta őket. Amivé alakult, az megkülönböztethetetlen volt az eredetijétől. Később élőlények alakját is fölvette, és tökéletes növényi, majd állati klónokat csinált. A tudósok megpróbáltak vele kommunikálni, de minden kísérletük kudarcba fulladt, mert a lény nem mutatott reakciót. Fizikai értelemben sem lehetett kölcsönhatásba lépni vele, mintha nem is ebben a dimenzióban létezett volna, hanem félig még mindig abban a másikban, amiből jött, csak az árnyékát mutatná a mi világunk felé. Egyedül ő tudott fizikai kapcsolatot kezdeményezni, ha akart. Így aztán, amikor az állatok után az embereket is elkezdte lemásolni, nem lehetett megállítani.

– Még ekkor sem lehetett vele kommunikálni? – kérdeztem homlokráncolva.

– A köd minden tulajdonságot lemásolt, még a gondolkodásmódot is, így bármit kérdeztek tőle, a reakciója ugyanaz volt, mint az általa megformált személyé.

– Egyszerre több alakot is tudott ölteni?

– Valamiért egyszerre mindig csak egyet öltött fel.

– Mi lett vele?

Nem tudtam, miért teszem fel ezeket a kérdéseket. Minden porcikám tiltakozott ez ellen a hülyeség ellen, amit Sebastien megpróbált bemesélni nekem, de valahol mélyen akkor is kíváncsi voltam a válaszokra, még ha alaposan titkoltam is magam előtt a tényt.

– Elszabadult. Egyszer csak levetette a legutóbb fölvett szilárd formáját, visszaalakult felhővé, és elsuhant felfedezni a Földet.

– Mi volt egyáltalán ez a köd, és miért csinálta ezeket a dolgokat?

Sebastien megvonta a vállát.

– Az emberek elképzelni sem tudták, mi lehetett: egyetlen entitás, egy nagyobb lény valamely szerve, esetleg tengernyi parányi élőlény együttese. Élőlény-e egyáltalán vagy egy távoli intelligens létforma mesterséges alkotása. Öntudatra ébredt-e, vagy sem. Saját döntések hajtják-e, vagy valami belső ösztönnek vagy programnak engedelmeskedik, amit valahol valaki megírt neki.

– Mi történt ezután?

– Másolta és másolta az embereket. Egyszer itt tűnt fel, egyszer ott, és mindenkit, akit valaha leutánozott, megjegyzett. Később már bármikor fel tudta venni az alakjukat, és képes volt ötvözni is a tulajdonságaikat. Például akár harcos férfivá is alakulhatott egy elefánt erejével, egy macska látásával és egy tudós agyával. Aztán ahogy kísérletezgetett, a megfigyelők rájöttek, hogy nem véletlenszerűen állítja össze a tulajdonságokat. Valamilyen rendszer alapján.

– Milyen rendszer alapján? – egyenesedtem fel érdeklődve, bár ezzel elárultam magam. Alig hittem el, hogy itt ülök Sebastiennel és ilyesmikről csevegek vele. De akkor is érdekes volt a sztori.

– Az emberi elmékben talált vágyak adtak neki célt – mondta. – Ha egy fiatal lány, akit lemásolt, arra vágyott, hogy meghódítson egy férfit, akkor a köd megpróbálta ezt végrehajtani. Olyan testet kevert ki, ami a legvonzóbb volt az ellenkező nem számára, hozzáadott egy szép mennyiségű feromont és egy tapasztalt szajha hódítási trükkjeit, aztán elindult keresztülvinni a célt. Sorra vette az emberek legerősebb vágyait, és egyenként elkezdte őket valóra váltani. Addig nem adta fel, míg sikerrel nem járt, csak utána haladt a következő emberre.

– Érdekes, hogy az emberi vágyak foglalkoztatták – jegyeztem meg. – Akkor azt sem lehetett tudni, hogy miért csinálta ezt a másolást meg kívánságteljesítést?

– A létezése célja ismeretlen volt, ha volt egyáltalán célja. Bár én arra tippelek, hogy nem élőlény volt, hanem egy eszköz; egy másik univerzum sokkal fejlettebb élőlényeinek eszköze, aminek az irányítását csak ők maguk ismerték. Esetleg fegyver.

– Fogadjunk, talált valakit, aki olyasmire vágyott, amire nem kellett volna.

Sebastien elkomorodott.

– Egy haldokló kislánnyal azonosult. A lány beteg volt, és nagyon félt a haláltól. Abban a faluban, ahol a törzse élt, az a hiedelem járta, hogy a betegségeket rossz szellemek okozzák, és aki belehal, azt örökre elragadja a gonosz. A kislány forrón vágyott arra, hogy élhessen, a ködfelhő pedig ennek érdekében a lemásolt élőlények képességeit hívta segítségül. Sámánok, mágusok, sötét varázslók tudását felhasználva kidolgozott egy módszert. Elszívta a körülötte lévő emberek életerejét, így tudta a saját testi létezését meghosszabbítani. Nem telt bele sok idő, és már rettegésben tartotta a föld lakosságát. Az eszén senki sem tudott túljárni, mindig megérezte, ki mire gondol, vagy mire fog gondolni, elég volt egyszer lemásolnia a lázadót. Sötét korszak köszöntött a Földre.

Átszellemült komolysággal, már-már megrendülten adta ezt elő. Nem tudtam nem gondolni arra, hogy tényleg elhiheti a sztoriját. Azon kívül valószínűleg nem most találhatta ki, mert túl logikus és részletes volt. Mintha felmondana egy könyvet.

Várt egy kicsit, aztán megszólalt:

– Eddig mi a véleményed?

– Őszintén tudni akarod?

Bólintott.

– Egy színdarab jut erről az eszembe. – Sebastien kíváncsian figyelt. – A félkegyelmű –Elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. – De azért folytasd – tettem hozzá.

– Jól van, folytatom – válaszolta. – Mert tudom, hogy végül hinni fogsz nekem – nézett magabiztosan a szemembe. Nem tudtam, miből táplálkozhat ez a magabiztosság, és rosszat sejtettem, úgyhogy most már még inkább kíváncsi voltam a történetre. – Nos, az eredeti kislány, akit valaha lemásolt, már rég meghalt, de a ködfelhő még mindig a vágya teljesítésén dolgozott, hiszen ez egy soha véget nem érő történetté vált. Ha azt akarta, hogy a másolata sose haljon meg, akkor ezen örökké kellett dolgoznia.

– De akkor emberi formájában meg tudott halni? Mi történik, ha valaki arra vágyott volna, hogy meghaljon? Nem pusztult volna el vele a köd is?

– Ha a lemásolt illető a halálba vágyott és a köd által felöltött emberi test ezért öngyilkos lett, a ködöt ez nem pusztította el. Csak feloszlott, és keresett másik teljesítendő vágyat.

– Akkor nem lett volna szükség az emberek életerejének elszívására, ha a köd már eleve örökéletű volt.

– Nem tudjuk, hogy örökéletű volt-e, de a megformált emberi testeket biztos, hogy nem volt képes életben tartani a végtelenségig.

– Végül mihez kezdtek vele?

– Született egy lány, aki olyan képességekkel rendelkezett, amivel felvehette a harcot a ködfelhővel. A neve Ala-íhé volt – mondta Sebastien és nosztalgikus szomorúság suhant át az arcán. – Azt jelenti, „a felkelő nap fénye". Ő volt a lázadók reménysugara, hittek benne, hogy általa új korszak hajnala virrad majd fel. A szülei felismerték benne a szabadulás lehetőségét, és elrejtették őt, titkos földalatti barlangokban nevelték, azután rábízták egy mesterre, aki megtanította irányítani az erejét. Először is azt kellett elérniük, hogy a köd ne tudja őt lemásolni, majd ki kellett eszelniük egy módszert, amivel, ha nem is küldhetik vissza a saját világába, legalább csapdába ejthetik.

– Ezt mégis hogy akarták véghezvinni?

– Az elme erejét használták föl, a lány mentális módszerekkel edzett. Soha nem találkozott a köddel, de kivetítette felé a tudatát, és minden információt összegyűjtött róla. Amikor a mestere már nem tudott újat tanítani neki és kidolgozták a tervüket, elérkezettnek látták az időt: sor került az összecsapásra. Ala-íhé előjött rejtekhelyéről, és szembeszállt a köddel, az pedig valóban nem tudta őt lemásolni. Ám a lázadók nem örülhettek sokáig, mert a köd végrehajtott egy olyan varázslatot, amire csak a legjobb mágusok mernek vállalkozni.

– Miért csak ők?

– Mert a végeredményt szörnyen nehéz uralni.

– Mit csinált?

– Megidézett egy félelmetes, testetlen lényt.

– Ehhez ő is rést ütött a dimenzión, mint azok a tudósok az elején?

– Nem, a tudósok a fizikai valósággal kísérleteztek, amikor a baj történt, a köd viszont a szellemvilágból rabolt magának szolgát, akit ezután egy halandó testbe költöztetett, amit a Szolga arra az időre, míg benne lakott, hihetetlenül erőssé és ellenállóvá tett.

– Halandó test alatt mit kell érteni? Egy élő emberbe helyezte? – kérdeztem elborzadva, és már nem tudtam eldönteni, hogy vajon tényleg akarom-e hallani a folytatást.

– Igen, akinek a lelke, míg a szellem a testében tartózkodott, elnyomás alá került. A testeket aztán a lénynek váltogatnia kellett, mert minél tovább időzött bennük, annál jobban leromlottak. Mintha megfertőzte volna őket a jelenléte, hiába gyógyította meg a szellem még a halálos sebesüléseiket is. Ez a szellem testőrként védte a ködöt, megosztva Ala-íhé figyelmét és erejét, akinek így átmenetileg visszavonulót kellett fújnia. Barlangja mélyén, védővarázslatoktól álcázva azon dolgozott, hogy elő tudjon állítani valamit, ami kiiktathatja ezt a szellemlényt.

– Ki tudott találni valamit?

– Sokáig kísérletezett, de végül arra jutott, hogy nincs más megoldás, csak akkor járhat sikerrel, ha ő is a szolgálatába állít egy ilyen lényt, hogy amíg azok egymással harcolnak, ő megvívhasson a köddel. Vonakodva bár, de végrehajtotta a varázslatot. Megidézett egy lényt, magához kötötte, és feladatot adott neki.

– Ez a szellem valami démon volt?

– Nem. Egy angyalt rabolt el a Purgatóriumból.

Alaposan meglepődtem. Nem voltam vallásos, de csakúgy, mint Emily, én sem utasítottam el élből semmit. Elfogadtam mások vallásosságát, de én jobbára csak sodródtam, keresgéltem, élményeket gyűjtöttem, és csak arra voltam hajlamos valóságként tekinteni, ami érzékszervekkel felfoghatóan körülvett. Kissé hajlottam a materializmus felé, de hát spirituális tapasztalatok híján és ateista szülők mellett ez valahol érthető volt. Azon kívül nem is nagyon foglalkoztatott a vallás gondolata, a világi életem jobban lekötött, és minden más, amiben hinni kellett csak egy távoli, megfoghatatlan dolog volt számomra. Most sem éreztem azt, hogy közelebb jött volna hozzám ez az egész, sőt, Sebastien szájából hallva egyenesen nevetségesnek hatott.

– Miért pont azt? És miért pont onnan?

– A Purgatórium őrzőangyalai a legharcedzettebb szellemlények. Azokra a lelkekre vigyáznak, akik a bűneik miatt nem kerülhettek be azonnal a mennybe, hanem előtte a Tisztítótűzben kell megszabadulniuk a földi életük során rájuk ragadt szennytől. Belépés előtt a lelkek beleegyeznek, hogy a lángok közt szenvedve eltöltik a számukra előírt időt. De ha már oda kerültek és elfordult a retesz, nincs többé visszaút. A lángok okozta kínok miatt sokan meggondolják magukat, ám itt már nincs szabad akarat, az őrzők bent tartják őket, hiszen ebbe is beleegyeztek. Az őrzők élete folyamatos éberség és harc. – Sebastien tekintete elrévült. Hihetetlenül beleélte magát ebbe a fantazmagóriába. – Ala-íhé neki is szerzett testet. Mivel ő senkitől sem akarta elvenni a sajátját, ezért lelki szemeivel végigpásztázta a harcmezőket, keresve, mikor hal meg egy fiatal katona. Amikor egy bátor harcos lelke a túlvilágra távozott, az Angyal meggyógyította a testét, beleköltözött, és onnantól ő lakott benne.

– Szóval a lány is szerzett magának egy ilyen fenegyereket. És aztán? Összeengedte a ködfelhő szolgájával?

– Igen, a két lény összecsapott, és ahogy Ala-íhé remélte, a Szolga nem bírt az Angyallal. Véget nem érő csatába kezdtek, mialatt ő harcolhatott a ködfelhővel. Azt azonban nem tudta, hogy míg ő az Angyal megidézésével volt elfoglalva, a ködfelhő tovább fejlődött. A lány ereje nem volt elég véghezvinni a célját, hiába dolgozták ki a nagyszerű csapdát. A köd annyi új energiát és képességet gyűjtött az elnyomottaktól, hogy kezdett fölébe kerekedni.

– Milyen csapdát találtak ki neki?

– Egy tükörbe akarták őt bezárni, és ez majdnem sikerült is.

– Tükörbe? – vontam fel a szemöldökömet. Egész idáig csak mesének tekintettem, amit Sebastien mondott, ám a tükör említésére kellemetlen érzés tört rám. Nekem is volt már dolgom érdekes tükrökkel. Meg annak a lánynak is, akiről folyton álmodom. Innentől jobban odafigyeltem a szavaira. – Nem arról volt szó, hogy a köd nem kerül kapcsolatba fizikai dolgokkal, ha nem akar?

– Ha akart, a köd felvehetett fizikai alakot, majd bármikor megszabadulhatott tőle és újra felölthette, ha szükségét látta. Ezért kellett olyan csapda, ami fizikai és éteri jellegű is egyszerre, hogy a ködfelhő sem testi, sem eredeti formájában ne szabadulhasson belőle. A tükör ehhez tökéletes megoldásnak látszott, mert szimbóluma, tárgyi megtestesülése és kapuja is egy másik szférának, a tükörvilágnak.

– Mi ez a tükörvilág? Nem egy konkrét tükörbe akarták bezárni?

– Egy varázslattal megidézett tükörbe szerették volna, és egyúttal minden tükörbe. Ez a tükör szolgált kapuként, amit aztán eltüntettek, de a megfelelő módszerrel újból elő lehet hívni.

– Nem sikerült bezárni a ködöt?

– Ala-íhé át tudta kényszeríteni a tükörszférába, ám amikor bezárta volna oda, elfogyott az ereje. Csak úgy tudta becsukni a kaput, hogy feláldozta magát. Az életerejét emésztette fel ahhoz, hogy ezt véghezvigye, és még így sem járt teljes sikerrel, mert a kapu résnyire nyitva maradt. – Sebastien nyelt egyet.

– És azon át visszaszökött a köd?

– Nem, de kapcsolatot tudott tartani a szolgájával és a többi segítőjével.

– Segítői is voltak? Mégis ki a fene akart segíteni neki?

– Mindenre akad ember. A köd azt ígérte nekik, hogy ha mellé állnak, részesülhetnek a képességeiből, távolba látást, gyógyító erőt, hatalmas intelligenciát kaphatnak. Embertelen próbáknak vetette alá őket, hogy lemérje az iránta való hűségüket, és aki megingathatatlannak bizonyult, azt maga mellé vette és szolgálhatta őt.

– Gyűjthetett volna zsarolással vagy kényszerítéssel is követőket, nem?

– Igazi hívekre volt szüksége, akik mindenüket feláldoznák érte. Nem olyanokra, akik az első adandó alkalommal elpártolnak majd mellőle.

A raktárépületben kilesett jelenet rémlett fel előttem, amelyben az egyik álarcos felgyújtotta magát, hogy bebizonyítsa a hűségét, és minden szál szőröm égnek meredt.

– Belőlük lett a Kulcs Testvérisége – mondta Sebastien halkan.

A kulcsminta azokon a köntösökön...

– Nem csak a sámánnő gyűjtött magának embereket – folytatta. – Ala-íhé mestere is kiválasztotta a lázadók közül a legkiválóbbakat, és rendet alapított belőlük. Amikor már ő is meghalt, rájuk maradt a feladat, hogy felkutassák a kulcsot.

– Mi a csoda az a kulcs? – kérdeztem kiszáradt szájjal.

– Ehhez vissza kell mennünk még régebbre.

– Minél régebbre?

– Ötszáz ezer évnél is régebbre.

Megdermedtem. A szám is ismerős volt. Állítólag ilyen idős földrétegben találták a vázát, amin megegyezett pár jel a tükrön látottakkal.

– Akkor történtek ugyanis a ködfelhős események. Ám amit most fogok mesélni, az egy millió évvel ezelőtt történt – mondta Sebastien halkan.

– Na ne szórakozz velem – csattantam fel. – Egy millió évvel? Mi lesz ebből, dínómese?

– Mennyi idős is a Földünk? Négy és fél milliárd éves? – nézett rám. – Tényleg elhiszed, hogy ennyi ideig csak hüllők meg páfrányok éltek itt, és földmozgásokon meg meteorit becsapódásokon kívül nem történt semmi?

– Semmit sem hiszek el, míg nincs rá bizonyíték – vágtam rá.

– Erre éppenséggel van – biccentett az asztalon heverő papírok felé. – A váza. De most nem erről akartam beszélni, hanem a kulcsról. Egy millió évvel ezelőtt aranykor volt a földön, és olyan emberiség élt rajta, ami nem hasonlított sem a miénkre, sem arra, amelyikről az előbb beszéltem. Békében éltek, jóindulatúak voltak, és a civilizációjuk a spiritualitásra épült. Mindent meg tudtak oldani technikai segítség nélkül, és nem fogyasztottak mást, csak vizet és gyümölcsöket, a napünnepeiken pedig fel tudtak töltődni bölcsességet és életerőt adó fényenergiával. Amit létrehoztak, az mind a szépséget és a szellemi megvilágosodást szolgálta, de szerették a szórakozást és a varázslatokat is. Ezzel el is jutottunk a kérdéses tárgyunkhoz.

Itt elhallgatott, és tartott egy kis szünetet, mintha gondolkodna, hogyan fogalmazzon. Magamban a fejemet csóváltam, de nem akartam közbeszólni, annyira belemerült. Egy részem mereven elutasította a sztorit, és hihetetlenül nevetségesnek találta magát, amiért egyáltalán meghallgatja Sebastient, egy másik azonban riadtan állapította meg, hogy a történetben egyre több minden egyezik a saját furcsa tapasztalataimmal.

– Készítettek egy olyan holmit, aminek segítségével az, aki teliholdkor született és az egyik születésnapja szintén teliholdra esett, jogosult lett egy kívánságra – folytatta. – Ha elment a közeli erdőbe, és szerencsés volt, megjelent előtte egy magányos kapu, amely nem csatlakozott sem kerítéshez, sem épülethez. Ezen átlépve látszólag semmi sem történt, folytatódott az erdő, ám ez már egy másik erdő volt. A kilenc ékszerész nővér birodalma.

– Még egy esti mese – jegyeztem meg. – És ez most már népmesére hajaz. – Sebastien feszengeni kezdett egy kicsit a helyén, de aztán folytatta.

– Emberünknek az erdő mélyén meg kellett keresnie a kastélyukat, odabent pedig ajtók és folyosók útvesztőjében a nővérek szobáját. Ha megtalálta, nyert ügye volt. A nővérek az asztalaik mögött ülve, szüntelenül készítették a gyönyörű ékszereket, amik beborították a helyiséget. A kívánság úgy teljesülhetett, ha a jogosult cserébe felajánl egy évet az életéből, és ennek az eszköze lett az ékszer. A legidősebb nővér felírta a nagykönyvükbe az illető nevét, születési idejét és az évet, amelyiket a kívánságért cserébe felajánlja.

– De hát nem tudhatta előre, hogy meddig fog élni, vagy igen?

– Nem, nem tudhatta.

– Akkor ez így zsákba macska.

– Igen, az.

– Nem azt mondtad, hogy ezek az aranykori emberek bölcsek és jóindulatúak voltak? Mi van, ha már csak egy évet élt volna? Ha azt odaadja, akkor meghal.

– Ez is megtörténhetett, de tudta, mit vállal. Ezek az emberek másként gondolkodtak. Nem féltek annyira a haláltól, mint mi. Szóval mihelyst bejegyezték az adatokat a könyvbe, az illető választhatott a szobából egy ékszert. Annak segítségével a következő teliholdkor el kellett végeznie egy varázslatot, és elmondania a kívánságát. Amint teljesült a kívánság, a szerencsés nővér, aki az ékszert készítette, egy évvel megfiatalodott.

– Ezek is az örök életre vágytak?

– Inkább az örök fiatalságra. Mint mondtam, a szépség és vidámság volt számukra a legfontosabb.

– Akkor irtó bölcsek lehettek – jegyeztem meg cinikusan.

– A külsőségek szeretete csak manapság egyenlő a felszínességgel – magyarázta türelmesen. – Régen a külső és a belső harmóniában volt egymással, ezért a szép külső a szép belsőt tükrözte.

Hihetetlen volt, hogy mindenre meg tudott felelni.

– Az emberünk bármit kívánhatott?

– Bármit.

– Mi van, ha valami szörnyűséget kíván?

– Náluk nem kellett szörnyűségektől tartani. Jó szándékúak voltak, mai szemmel már-már naivak. Őket még nem rontotta meg a kapzsiság és a hatalomvágy.

– Jól van – sóhajtottam. – Folytasd.

– Később a leszármazottak is örökölhették a jogosultságot, ha teliholdkor születtek és az egyik születésnapjuk teliholdra esett. Az aranykor hanyatlásakor azonban, ahogy megjelentek az aljasság jelei, a tisztalelkűek utolsó képviselői igyekeztek az ékszereket megsemmisíteni vagy elrejteni, nehogy az újabb kor szülötteinek kezébe kerülve katasztrófa történjen. A köd és Ala-íhé segítői pedig megpróbálták ezeket felkutatni.

– Hogy lehet az ilyesmit felkutatni? Ötszáz ezer év telt el azóta, könyörgöm.

– Mindkét oldal szerzett magának egy-egy látót, akik mágikus tükröket figyelve várták, hogy a világban mikor villan fel egy leszármazott homlokán a jel, miszerint az illető jogosulttá vált egy kívánságra.

Eszembe jutott a homlokomon megvillanó jel, amit a születésnapi bulim éjszakáján láttam a tükörben. Most megint nem tűnt akkora sületlenségnek Sebastien meséje.

– Rengeteg ember születik teliholdkor, és szerintem az sem ritka, ha valamelyik születésnapjuk is teliholdra esik – vitatkoztam.

– De a jogosult homlokán csak akkor villan fel a jel, ha még létezik, és elérhető közelségben van az ékszer.

– Így már érthető – mormogtam.

– A tizenhetedik században találtak is valakit. Egy lányt. – Sebastien tekintete elsötétült, szomorúság felhőzte be. – Jobban mondva kettőt.

– Mi történt velük? – kérdeztem egyből, mert a tizenhetedik század említésére eszembe jutott Victoria Lombard és az ő különös nyakéke.

– A családja generációkon át őrizte az ősi időkben birtokukba került ékszert, mert nem voltak hajlandók megsemmisíteni, a teliholdkor születetteket pedig megszállottan óvták a tükröktől. Mint Victoria Lombardot és Madlene-t, az ikertestvérét.

A nevek hallatán felkaptam a fejem. Egész idáig próbáltam elhitetni magammal, hogy Sebastien csak halandzsázik, mert akkora ostobaságnak tűnt, hogy ez az egész akár igaz is lehet. De túl sok mindent tudott, mintha a története kitöltötte volna a réseket az álmaim és az összegyűjtött információim hézagos építményén. Kényelmetlenül kezdtem érezni magam, melegem lett.

Sebastien az összekulcsolt kezeire bámult, és amikor megszólalt, a hangja bánattal teli volt.

– Ám a Szolga és az Angyal valamit végzetesen elrontott, mert Victoria végül meghalt. – A tekintete megtelt fájdalommal, és aranybarna szeme már nem is a kezét nézte, hanem valami mást, amit csak ő láthatott. – A testvérét a Szolga szintén halottnak hitte, ezért az Angyal elrejtette őt egy olyan helyre, ahol biztosan nem kerülhetett tükrök közelébe.

– De ikrek lévén a testvér is jogosult volt, nem? Miért nem használtatták fel vele a kívánságot?

– Azért, mert Victoria, közvetlenül a halála előtt elrejtette az ékszert, és azóta sem sikerült megtalálni.

Ez az információ sok mindent megmagyarázott. Viszont volt valami, ami nem hagyott nyugodni.

– Szóval a lány meghalt. – Nyeltem egyet, és akaratlanul is a jelekkel teleírt papírok felé tévedt a tekintetem.

– Nem Victoria ír neked, de nem hibáztathatlak érte, ha esetleg ezt hitted – mondta ki Sebastien azt, ami egy fél perccel előtte nekem is leesett. Jól átvert az a mocskos szemét köd, de ez nem is volt meglepő azok alapján, amiket Sebastien az előbb mesélt róla.

– Mit írt nekem a köd? – kérdeztem elszorult torokkal. – Te el tudod olvasni?

Sebastien bólintott.

– Azt, hogy „Öleld magadhoz a sötétséget".

– És a másik papíron mi áll?

– Ott az, hogy „és a sötétség is magához ölel téged".

Ez nem hangzott túl bizalomgerjesztően.

– Mit jelent ez? – kérdeztem félve.

– A sötétség részben magára a beteg kislányra utal, aki egy fekete bőrű afrikai törzs szülötte volt, részben pedig a fekete mágiára, amit a köd eltanult a lemásolt varázslóktól. A mondatok egyik jelentése az, hogy ha segítesz neki, megjutalmaz téged.

– Mi a másik jelentés?

– Az csak utalás szintjén van jelen, a sorok közt kell olvasni. Azt akarja kifejezni, hogy ha nem öleled magadhoz, ő sem fog a keblére ölelni téged, azaz számolnod kell a bosszújával.

– Még fenyeget is. És hogy kapcsolódik ide Tony? Ugye nem...?

– Kérlek – suttogta Sebastien, mintha egy beteg gyerekhez beszélne, és felállt a puffról, majd elém guggolt –, figyelj most rám, és légy erős. – Messzire szerettem volna szaladni, mert éreztem, hogy ami most fog következni, attól örökre más ember leszek, mégis ott maradtam és figyeltem. – Tony testében él a Szolga. – A levegő kiszorult a tüdőmből.

– Hadd találjam ki: te vagy az Angyal – mondtam.

– Igen. – Becsuktam a szememet, és legszívesebben a fülemet is becsuktam volna. Minden apró kis részlet, ami önmagában semmit sem jelentett, most összeállt egy félelmetes képpé, a valóság torz tükrévé, amibe ha belenéztem, egy másik valakit láttam visszatekinteni. – Victoria Lombard pedig te voltál, Sorinne.