– Mi történt, mi dúlt fel ennyire? – kérdeztem a tekintetét keresve. – Elmondod?

Tony pár pillanatig nem szólalt meg, aztán nagy levegőt vett.

– Aiden – nyögte elsápadva. – Rohama van. Néha vannak erőteljes dühkitörései, de az ápoló szerint a mostani minden eddiginél durvább. Nem ilyen életet érdemelne – fakadt ki.

– Azért hívtak, hogy menj? Tudnál rajta segíteni?

Tony bólintott, és rám nézett.

– Igen, párszor már sikerült megnyugtatnom, amikor nekik nem. Most mennem kell. Sajnálom, hogy már megint...

– Jól van, menj már. Siess – sürgettem.

Felpattant, és az ajtóhoz lépett, de miután kinyitotta, még visszaugrott hozzám, és megszorította a kezem.

– Holnap találkozunk – hadarta, és már robogott is lefelé a lépcsőn.

Sajnáltam Aident, de örültem, hogy mindent meg tudtunk beszélni Tonyval, és hitt nekem. Miközben leültem az asztalomhoz, a szemem megakadt a telefonján: a sietségben az ágyamon felejtette. Ha csak hétfőn adom vissza neki, az lehet, hogy túl sokára lesz, addig még kereshetik. Vagy ami még fontosabb, neki is szüksége lehet rá, mert mi van, ha ő is rosszul lesz és segítséget kellene hívnia?

Felugrottam, és leszaladtam a telefonnal, de Tony már nem volt a házban. A Vauxhall elhajtott, már csak egy pontnak látszott az utca végében, úgyhogy felkaptam a farmerdzsekim, és addig szaladtam, míg nem találtam egy várakozó taxit.

Érdekesen festhettem házipapucsban meg kitérdesedett melegítőben, de arra gondoltam, hogy pár perc, és úgyis újra itthon vagyok.

– Kövesse, kérem, azt a Vauxhallt – mutattam az utca végébe, ahol Tony kocsija még épp látszott, mielőtt lefordult. A taxis sötéten nézett rám. – Nem lesz autós üldözés, nyugodjon meg, csak nálam felejtett valamit a barátom – tettem hozzá.

Jólesett kimondani a „barátom" szót, még ha csak alkalmanként fedte is a valóságot. A taxis bólintott, mire bepattantam, és Tony nyomába eredtünk.

Idegesen doboltam a lábammal, pedig tudtam, hogy ha Tony megérkezik a kórházba, ott úgyis el tudom kapni, de legalábbis megvárhatom előtte.

Aident a Blue Tree Klinikán ápolták, de egy idő után meg kellett állapítanom, hogy egyáltalán nem abba az irányba megyünk. Felötlött bennem, hogy talán egy másik kórházba helyezték át, de ezt Tony említette volna, ráadásul épp a külváros azon része felé tartottunk, ahol nem voltak kórházak, csak elhagyott épületek és vasúti sínek. Amikor már egyre lepusztultabb környéken jártunk, elgondolkodtam, hogy mégis mi a fene folyik itt.

A Vauxhall egy romos épületegyüttes közelében lassítani kezdett. Valaha talán raktárnak használhatták vagy gyárnak, most viszont torz sebhelyként éktelenkedett a város testén. Az előtte elterülő beton repedéseit felverte a gaz, az ablakok be voltak törve, és több vakolat borította a földet, mint a telefirkált falakat.

– Forduljon be itt, kérem – mondtam a taxisnak egy kisebb utca felé mutatva, miután Tony megállt. Nem akartam, hogy a Vauxhallból látni lehessen, amikor kiszállok a kocsiból.

– Ahogy óhajtja.

– Álljon meg itt – adtam ki az utasítást pár méter után.

Miután kifizettem a taxit, kipattantam, és a saroknál kikémleltem. Tony kiszállt, és épp az egyik épület felé tartott, de nem ment be a főbejáraton, hanem megkerülte. A falhoz lapulva közelebb lopóztam. Tony két épület közt egy sikátorba fordult be, innen nyílt a hátsó bejárat, aztán kinyitott egy jellegtelen ajtót, és eltűnt. Halvány elképzelésem sem volt, mit akarhat itt az Isten háta mögött, amikor azt mondta nekem, hogy a beteg öccséhez siet a kórházba. A hazugsága szinte fizikai fájdalmat okozott, de összekapartam magamat, és elhatároztam, hogy kiderítem az igazságot.

Én is odaosontam az ajtóhoz, és halkan kinyitottam. Odabenn félhomályba vesző folyosó tárult föl, és amikor csendesen behajtottam magam mögött az ajtót, sötétség borult rám. Hallgatózni kezdtem. Néha apró neszek szűrődtek föl valahonnan mélyről, valószínűleg a pincéből. Előkotortam a telefonomat, és azzal világítottam. Félelmetes volt a kékesen derengő fényben az elhagyatott folyosó. Megindultam előre, de a telefon csak pár méternyit világított meg előttem, ezért még ijesztőbb volt az út, mert a fénykörön túl akármi leselkedhetett a sötétben.

A falak valaha átnedvesedhettek, mert dohos penészszag ülte meg a levegőt, és a földön itt-ott csövek meg üres zsákok hevertek. A folyosón jobbra és balra időnként fémajtók tűntek föl. Mindegyikre rátapasztottam a fülemet, hátha oda ment be Tony, de csak a síri csendet hallottam, úgyhogy tovább mentem.

Hamarosan egy lefelé vezető lépcsőhöz értem. Másfelé nem vezetett út, úgyhogy lelépkedtem rajta. Amikor leértem, balra szintén csak a sötétség volt, de jobbra, messze a folyosó végén, egy ajtó körvonalai mentén fény szűrődött ki. Ott lehet Tony. Amilyen halkan csak tudtam, közel lopóztam, közben az ujjaimmal végigsimítottam a falakat; durva tapintásuk volt, mintha a nyers beton még vakolatot sem látott volna soha.

Ekkor egy világító szempár szegeződött rám a föld közelében. A bizarr látványtól majdnem hátraugrottam, de aztán ráirányítottam a telefonom kijelzőjét, és rájöttem, hogy ez csak egy kíváncsi macska. Hunyorgott a hirtelen jött fénytől. Fehér volt, ha jól láttam, bár a csalóka, kék fény miatt akár szürke is lehetett.

Közelebb jött, de hiába nyúltam felé, nem hagyta magát megsimítani, csak felemelt farokkal a falhoz lapult, onnan méregetett tovább bizalmatlanul. Amikor követtem a mozgását a rögtönzött zseblámpával, valami világos színű ábra vonzotta magára a tekintetemet a falon. Egy nagy graffiti volt az. Távolabb léptem, hogy jobban ki tudjam venni, és amikor felfogtam, mit látok, majdnem elejtettem a telefont.

A falfirka emberalakot ábrázolt, az oldalánál elnagyolt szárnyszerűségekkel, a feje fölött karikával, a kezében pedig egy vasvillával. Már megint életre kelt az egyik álmom! Habár a graffitit a hallucinációmban láttam. Vajon Tony festette fel ide annak alapján, amit az előbb meséltem neki? De ennyi idő alatt? És miért tette volna? Ráadásul a rajz hajszálpontosan úgy nézett ki, ahogy a lelki szemeim előtt láttam, és fehér festékkel firkálták fel, Tonynak viszont ezt nem említettem.

Amikor túltettem magam az elképedésemen, gondolatban felírtam a Tonynak szánt kérdések közé ezt is, de most egy másikkal kellett foglalkoznom. Mi van a feketére festett fémajtó mögött? Közelebb léptem, és a kezemmel a kilincs felé nyúltam, ám a macska elállta az utamat. Nem nyávogott, de világító szemével megrovóan nézett fel rám.

– Te meg mit szeretnél? Állj félre, be akarok menni – suttogtam neki, de nem moccant. Finoman félretoltam a lábammal, ám visszajött, és mérgesen bokán harapott.

Majdnem felkiáltottam, de visszafogtam magam. A macska után nyúltam, hogy leszedjem magamról, de a szúrós fogú dög az utolsó pillanatban elfutott. Némán szitkozódva dörzsölgettem a bokámat, aztán felismerve, hogy szabad a pálya, megint megragadtam a kilincset, és ezúttal lenyomtam. A vastag fémajtó mögül visszhangzó, fojtott beszéd szűrődött ki.

Igyekeztem csendben résnyire nyitni az ajtót, mindössze néhány centire, hogy éppen csak belássak, de engem ne vegyenek észre. Azon kívül azt sem akartam, hogy az ócska, rozsdás sarokvasak megnyikorduljanak. A réshez hajoltam, és belestem. Egy hatalmas termet láttam mindenféle óriási, használaton kívüli gépekkel és a magas plafonról lelógó láncokkal, a falakra erősített pincelámpák fénye pedig félelmetes árnyékokat vetett.

Megint beszéd csendült: egy sarokban öt alakot pillantottam meg. Mindegyikük hosszú köntöst viselt, a fejükön csuklyát és álarcot. A köntösök bíborszínűek voltak, hátukon míves, ezüstszínű kulcsmintával, az álarcok pedig fémesen csillogtak. Körben álltak, mintha egy furcsa szertartás résztvevői lennének.

Nem értettem, mi a fene lehet ez. Valami beöltözős buli? Mi tudta felzaklatni Tonyt ebben ennyire? A résztvevők viselkedéséből mindenesetre az jött le, hogy igen komolyan veszik magukat. Ekkor egyikük a közeli asztalról leemelt egy tálcát, és a vele szemben álló felé nyújtotta. Pislákoló gyertya és egy kehely volt rajta.

– Bizonyítsd a hűségedet – parancsolta a tálcát fogó alak.

– Máris – felelte magabiztosan a másik. Az álarc a hangjukat is eltompította, nem tudtam felismerni, hogy Tony-e az valamelyik.

A válaszoló leemelte a tálcáról a kelyhet, ünnepélyesen két kezébe fogta, aztán lassan a feje fölé emelte, megbillentette és magára öntött belőle egy sárgás színű folyadékot. Utána visszatette a kiürült kelyhet a tálcára, és a gyertyáért nyúlt, majd ezt is két kezébe fogta.

A férfi csak egy pillanatig habozott, aztán a mellkasához érintette a gyertyát. Eleven fáklyaként lobbant lángra a teste, a termet pedig hamarosan gyötrelmes ordítás hangjai töltötték be, amit ezerfelől visszhangoztak a falak. Egy pillanatig el sem hittem, hogy valóban azt látom, amit. Először azt gondoltam, biztos csak valami kaszkadőrök, és gyakorolnak, de amikor a füst és a sülő emberi hús szaga az orromba kúszott, hányinger környékezett meg, és az összes szál szőr égnek meredt a karomon.

Ekkor egy kéz tapadt a számra. Rémülten nyögtem, de hiába nyúltam a számhoz, egy másik kéz hátulról lefogott, aztán ugyanazzal a lendülettel felemelt, és egyre messzebb vitt az ajtótól, vissza arra, amerről jöttem. Kapálóztam, ahogy csak bírtam, de ez a valaki erősen fogott és könnyedén tartott maga előtt.

Miután eltávolodtunk az ajtótól és már a lépcsőn vitt fölfelé, inkább nem kalimpáltam többet a lábammal, még a végén legurulunk, így hagytam, hogy magával cipeljen. A fájdalmas, hátborzongató kiáltások közben tovább folytatódtak, mintha a pokol bugyraiból szűrődtek volna fel, aztán egyszer csak elhaltak. A hirtelen beálló csend azonban még borzalmasabb volt, mint az ordítás, mert olyasvalamit sejtetett, amibe nem akartam belegondolni.

A fülemben hallottam az elrablóm szuszogását, a bőröm is végiglúdbőrözött tőle. Hamar felértünk a lépcsőn, aztán rövidesen már a külső ajtónál jártunk, láttam a résein beszűrődő fényt. Mintha az alvilágból tértünk volna vissza az élők birodalmába. A macska most ott ült az ajtó előtt. Elrablóm félretolta a lábával az útból – a jószág mérgesen nyávogott egyet –, aztán egy mozdulattal kinyitotta az ajtót, és már kinn is voltunk. A fény hasított, és hirtelen úgy tűnt, mintha az odalent történtek nem is lettek volna valóságosak. Itt megugrottam, és megint megpróbáltam kiszabadulni.

– Nyughass – hallottam egy halk fiúhangot a fülemhez közvetlen közel.

Nem érdekelt, mit mond, úgysem hittem el, hogy elereszt, ellenben eszembe jutott, hogy nemrég kaptam egy kis ajándékot Kaylától, pont az ilyen alkalmakra. Sikerült annyira behajlítanom a karomat, hogy benyúlhassak a zsebembe, aztán kirántottam a paprikasprayt, és magam mögé fújtam vele.

– Cseszd meg! Ez meg miért kellett? – eresztett el Sebastien. Már megint ő!

– Azért, hogy elengedj, seggfej!

– Épp megmentettelek, a rohadt életbe, odalent veszélyben voltál! – nyögte, és megtörölte a szemét.

– Én? Az a fazon volt veszélyben, aki felgyújtotta magát! Basszus, egy ember épp szénné ég, mert valami hülye ráparancsolt, hogy bizonyítsa a hűségét! Ezek nem normálisak, ráadásul Tony is köztük van, ezt tudtad? Mi van, ha pont ő... – Ettől a lehetőségtől a hideg is kirázott.

– Aki felgyújtotta magát, annak nem lesz semmi baja, és Tonynak sem – nézett rám kivörösödött szemmel.

– Azt honnan tudod? És honnan veszed, hogy nem Tony volt? Be sem láthattál! Mi ez a csoport, valami bizarr színjátszócsapat?

– Most nem fogom elmagyarázni – felelte, és tovább dörzsölgette a szemét.

– Pedig nemrég még annyi mindent el akartál mesélni.

Ekkor Sebastien megdermedt, és hallgatózni kezdett az ajtó irányában.

– Most nincs rá idő. Ez egy szekta, és ha rájönnek, hogy kilested őket, véged. Tony nem tudhatja meg, hogy itt vagy – hadarta suttogva, majd elrángatott onnan, és egy hatalmas szemeteskonténer mögé lökött, ahol mindenféle törmelékek és egyéb hulladékok álltak halomban. Sebtében rám szórt még pár újságpapírt, és odahajolt hozzám.

– Lapulj meg, ha jót akarsz magadnak. Bármit is látsz majd, semmiképp se gyere ki innen. Megértetted? – súgta, mire kelletlenül bólintottam. Erre visszasietett az ajtóhoz.

Esés közben beütöttem a vállamat, de inkább csak csendben masszírozgattam és nem morgolódtam, nehogy meghalljanak. Elég fanatikusnak tűntek azok az emberek odalent. A francba is, mi köze lehet Tonynak ezekhez az őrültekhez? És hogy értette azt Sebastien, hogy semmi baja nem lesz annak a fazonnak, aki felgyújtotta magát? Felgyújtotta magát, könyörgöm! A sülő hús szagát is éreztem!

Az ajtó ekkor kivágódott, és Tony jelent meg. A konténer és a fal közti résen át ráláttam. Megkönnyebbültem, hogy épségben van. Szerettem volna odaszaladni hozzá, mégis a helyemen maradtam, mert Sebastien szavaitól elbizonytalanodtam. Vajon miért kell Tony elől elrejtőznöm? Bántana engem, ha megtudná, hogy követtem? Képes lenne bántani? Habár hazudni is képes volt, nem is akármilyen színészi alakítással.

– Már megint te? Tudhattam volna – vetette oda Sebastiennek, és egy mozdulattal becsapta maga mögött az ajtót, ami hatalmasat döndült. – Kémkedni jöttél?

– Szerinted, ha így lenne, elmondanám? Figyelj, délelőtt tizenegyre időzítsd a titkos tárgyalásaidat, mert akkor érek rá kilesni őket.

– De viccesek vagyunk ma.

– Te viszont mintha nem lennél jó hangulatban. Csak nem történt valami? – kérdezte Sebastien mosolyogva.

– Veled fog mindjárt történni, kis pióca – sziszegte Tony, és akkorát lökött Sebastienen, hogy az nekiesett a konténernek, ami mögött lapultam. Mi lesz, ha ezek itt összeverik egymást? Ráadásul Sebastient le is fújtam azzal a paprikasprayvel, így kiszolgáltatottá vált Tony számára. Miért csinálja ezt az egészet?

– Agresszívek vagyunk? Valami tényleg nagyon felidegesíthetett – mondta Sebastien töretlen jókedvvel. – De ez nekem csak jót jelent – tette hozzá, miközben visszalépett Tonyhoz. Tony erre megütötte Sebastient, aki erre nekiesett a falnak, és összecsuklott. Éreztem, hogy tennem kéne valamit, ugyanakkor továbbra is visszatartott az, amit Sebastien mondott: „Bármit is látsz majd, semmiképp se gyere ki innen".

– Ne örülj, én állok nyerésre – mondta Tony, amikor Sebastien felállt a földről.

– Még így is, hogy én kerültem vele egy ágyba?

Tony elmosolyodott.

– Hogy ezt milyen szerencsés véletlennek köszönheted, teljesen mindegy, mert már úgyis megbeszéltem vele a dolgot. Azt sem hiszi el, amit kérdezel.

– Valóban kellően megalapoztad a hírnevem.

– Mindig is úgy voltam vele, hogy ha már csinálunk valamit, akkor csináljuk rendesen.

– A szerelmes projekten se két percig dolgoztál, ahogy látom.

– Még szép. Tudod, mi munkámba került hihetően eljátszani a hősszerelmes stréberfiút? Még egy ócska tragacsba is beruháztam, mert nem szereti a rongyrázást.

Tessék? – néztem nagyokat. Tony végig hazudott nekem és megjátszotta magát, hogy felszedjen? Akkor és ott meghalt bennem valami. Mintha egy halom kő zúdult volna a mellkasomra. Ha Sebastien ezt csak lazán az arcomba mondja, tényleg nem hittem volna el neki. Elkeseredetten martam bele a kezem ügyébe eső szemeteszsákba, és nem akartam belegondolni, hogy mit jelent ez az egész.

– Megbízik bennem, elmesélte nekem az álmait, a látomásait, nyitott könyv előttem. Már csak ennyire vagyok a céltól – mutatott az ujjaival Tony vagy két centit. – Míg te mit tudsz felmutatni, hm? Megmondom, egy nagy semmit – nevetett, azzal megint mellkason lökte Sebastient, de olyan erővel, hogy az métereket repülve nekiesett a szemközti épület oldalának, amitől vakolatdarabkák potyogtak le mellette. Hogy képes egy tizenéves fiú úgy ellökni egy másikat, hogy az megrengessen egy falat? Sebastien összetörhette magát!

Sebastien azonban feltápászkodott a törmelékből, szemlátomást sértetlenül. Mik ezek a fiúk? Emberek egyáltalán? Tony felkapott egy vascsövet, és azzal támadott, de a másik egyből hárította, és kikapta a kezéből, majd teljes erőből fejbe vágta vele. A cső elhajlott, de Tonynak kutya baja sem lett, csak megrázta a fejét.

– Úgy ütsz, mit egy lány – mondta, és elgáncsolta Sebastient, aztán visszavette a csövet, és hasba szúrta vele. Sebastien nyögött egyet, aztán torkon ragadta a fölé hajoló Tonyt.

– Neked meg belassultak a reflexeid. Nem tett jót az a hosszú pihenés.

– Csak ne félts engem. Elevenebb vagyok, mint valaha – mosolygott Tony, és még mélyebbre döfte a csövet.

Sokáig verekedtek még, aminek a végén egyikük sem győzött és egyikük sem halt meg vagy sérült meg komolyabban, hanem amikor elfáradtak, felálltak, leporolták magukat, és ki-ki ment a dolgára, én pedig ott maradtam három bűzlő szemeteszsák társaságában a zavaros gondolataimmal.