Anastasia zongorajátéka betölti a zenetermet. A dallam úgy hömpölyög és árad, mint egy patak, lenyűgözve a jelen lévő ötven vendéget – a Fenton, Vance és Dunham család tagjait –, akik a két pár eljegyzési ünnepségére gyűltek össze a Fenton kúriában. A székeket és padokat elvitték, hogy egy pohár pezsgővel a kézben mindenki szabadon járkálhasson és ismerkedhessen, elvégre a három családból hamarosan egy lesz.

A termet elárasztja a fény. Nem véletlenül: a fűzfákat, amik szemérmesen elrejtették a házat, és félhomályba öltöztették a szobákat, kivágták. A kertet is átalakították. Idejövet kénytelen voltam megállapítani, hogy az elburjánzott bokrokat megkurtították, az elkalandozott indákat lenyesték, és mindent, ami szúrós volt, eltüntettek. A dísztavacska zöld vizét is leeresztették, a medre tisztára súrolva tátong, csak a hó gyűlt meg az aljában. A ház és környezete éppolyan lett, mint bármely tisztes ház és környezete: rendezett, fényes, és kész a vendégfogadásra. Vérzik érte a szívem.

Mint megtudtam, a családok megegyeztek, hogy a bált, ahol a nagy bejelentések elhangzottak, a Vance-ek szervezzék, az eljegyzési ünnepséget, amin most jelen vagyunk, a Fentonok, míg az esküvőket a Dunhamek. Kihívást jelent majd esküvőt tartani télen – más helyeken nyáron tartják, hogy egy kertben el tudjanak férni a vendégek –, de a Dunham kúria termei tágasak, a családok pedig türelmetlenek.

Az életem olyan hirtelen vett hajtűkanyart, hogy felfogni sem tudtam. A szülők talán szánt szándékkal intézték így a dolgokat, hogy a fiataloknak ideje se legyen feleszmélni, máris a házasság kötelékében találják magukat, melyből majd képtelenek lesznek szabadulni, míg a halál el nem választ. A nagynénémék azzal érvelnek, hogy ráérünk megismerni a házastársunkat, hiszen ott lesz rá a teljes életünk, ám számomra ez az egész csak annyiban jelentős, hogy gyorsabban kell cselekednem.

Anastasia abbahagyja a játékot, mire a vendégek egy emberként éljeneznek – még az orrukat fennhordó Vance rokonok is lelkesen tapsolnak –, a lány azonban rezzenéstelen marad, mint mindig. Senki sem lepődik meg a viselkedésén, talán előre figyelmeztették a vendégeket, hogy mire számítsanak.

Thomast figyelem, aki egy középkorú pár és unatkozó serdülő fiuk gratulációját fogadja Isabellel. Már eddig is vissza-visszatért rá a tekintetem, ám az övé, mihelyst összeakadt az enyémmel, rögtön másfelé rebbent. Egyértelmű, hogy szándékosan kerül engem, és ettől sírás fojtogat. Xavier ínyencként szürcsöli a pezsgőjét mellettem, és a jelenléte mindennél jobban ingerel. Ő is észrevehette ezt, de ennek ellenére belém karol, mintha még tovább akarna hergelni.

Amikor a pár tovább halad, Thomas Isabelhez szól, aki bólint, Thomas pedig a kijárat felé siet, ám félúton elébe áll az apja. Bosszankodom, mert túl messze vannak ahhoz, hogy halljam, miről beszélnek.

– Ugye, nem bánják, ha csatlakozom önökhöz? – kérdezi Isabel Xaviert. Nem is láttam, mikor jött ide. – A vőlegényemnek sürgős dolga akadt.

Kérkedő hangsúlya, amivel kiejti, hogy „vőlegényem", azt az érzést kelti bennem, hogy talán nem teljesen őszinte az elégedettsége, ha ennyire nyomatékosítania kell.

– Persze, hogy csatlakozhat, kedves jövendőbeli sógornőm – válaszolja Xavier nyájasan. – A világért sem hagynánk, hogy egyedül unatkozzon.

Isabel szélesen elmosolyodik, én pedig inkább Thomasék felé nézek. Arckifejezésük és mozdulataik alapján vitatkozhatnak, majd Thomas mogorván elhagyja a termet. Az apja vet még utána egy rosszalló pillantást, aztán nyugalmat erőltetve magára újból a vendégekhez fordul. Hogy fogok így beszélni Thomasszal?

Anastasia köhögése hallatszik. A lány egy ablakfülkébe húzódva áll magányosan, az apjától nem messze, aki odakapja a fejét és megcsóválja, aztán karon ragadja lányát, és a kandallóhoz kíséri, melyben lobog a tűz. Anastasia engedelmesen vele megy, majd megáll, ahová parancsolják, és a lángokba meredve rezzenéstelenül hallgatja apa korholását, és miután magára marad, tovább bámulja a kandalló rostélyát. Szoborszerű dermedtségét csak néha töri meg ugató köhögése.

– Megbocsátanak nekem, ha kettesben hagyom önöket egy rövid időre? – kérdezem Xavierre nézve. – Rég láttam a barátnőmet, Miss Anastasiát. Odamegyek hozzá, hogy üdvözöljem.

– Hogyne – feleli Xavier kegyesen –, csak nyugodtan.

– Add át neki a gratulációmat, elbűvölően zongorázott az előbb – szól utánam Isabel.

A vendégeket kikerülgetve átszelem a termet, és Anastasia mellé lépek. Egyből megcsap a kandalló melege, amitől jólesőn megborzong a bőröm, és a lány lénye is üdítően hat rám Isabel és Xavier társasága után.

– Jó napot, kedves Miss Anastasia – köszönök neki, és egyáltalán nem zavar, hogy meg sem rezzen. Az azonban további melegséggel tölt el, hogy a rózsafüzéremet most is ott látom a nyakában. – Nem mondom azt, hogy lenyűgöző volt a játéka, hiszen másoktól már hallhatta eleget, és úgyis tudja. Csak annyit mondok, hogy örülök, amiért újra láthatom. – A lány pislog egyet. Ezt jelnek veszem, és elmosolyodom. – Mondja csak, mit szól az öccse eljegyzéséhez Isabel Dunhammel? Ilyen sógornőre számított? Butaságokat kérdezek, hiszen nem is ismeri még Isabelt. Ahogyan az öccse sem. Bevallom, akármennyire is bevett szokás manapság úgy házasítani össze a fiatalokat, hogy előtte alig látták még egymást, számomra rémisztő. Engem is így jegyeztek el, mint tudja, és most zavarodott vagyok. Kíváncsi lennék, mások hogyan éreznek, de úgy tűnik, senki sem vélekedik úgy, mint én. Szerettem volna egy kicsit beszélni az öccsével, de szomorúan láttam, hogy elhagyta a termet. Nem tudja véletlenül, hová ment? Visszatér még közénk vagy mára visszavonult?

Anastasia a lángokba tekint, mintha mögéjük akarna látni, vagy általuk egy másik világba, aztán felém fordítja a fejét. Most látom csak, mennyire sápadt. Még a tűzből áradó forróság sem festett pírt az arcára, a szemét pedig szürke árnyékok keretezik, hasonlóképpen, mint Thomasét. De míg Thomas a kialvatlanságtól néz így ki, addig Anastasia úgy fest, mintha betegség környékezné. Az ötlik fel bennem, hogy talán az egészsége is törékeny, nem csak az apró teste, és csak remélni tudom, hogy nem tőlem kapta el a betegséget. Elszorul a torkom a gondolatra.

– Te meg hová mész, fiam, ha szabad kérdeznem? – szólal meg Anastasia rekedten, de felismerhetően Mr. Fenton férfias hangját mímelve. – Mindegy, hová, csak innen el – feleli magának Thomast utánozva. – Felbosszantott valaki? Ha így van, kezeld könnyedén. Az új rokonságunk jó részét úgysem látjuk soha többet – mondja ismét Mr. Fenton orgánumán. – Nem, apám, mindenki illendően viselkedett, csak tudja, mennyire rosszul tűröm a tömeget. Visszavonulnék, ha nincs ellenére – feleli Thomas stílusában. – De igen, ellenemre van. Ezek az emberek azért utaztak el ide télvíz idején, hogy az eljegyzésedet ünnepeljék. Hogy képzeled azt, hogy csak úgy faképnél hagyod őket, mert nem kedveled a tömeget? Fél órát még kibírsz, azon kívül ötven ember még aligha mondható tömegnek. Mi lesz majd az esküvődön, ahol száznál is többen lesznek? Onnan is meg fogsz szökni? Erre számítsunk anyáddal? Hogy egyáltalán nem számíthatunk rád? – zeng Anastasia szájából az atyai korholás. – Apám, kérem, ne kényszerítsen. Megtettem, ami tőlem telt, ennél többre nem vagyok képes – válaszolja Thomas hangján. – Tartozol ennyivel – sziszegi Mr. Fenton modorában. – Kérem, elégedjen meg azzal, hogy teljesült az óhaja. Most pedig, ha megbocsát, kimegyek, mert rosszul érzem magam. Ha feltétlenül szüksége lenne rám, a toronyban megtalál.

Ennek hallatán ötlet formálódik a fejemben, aminek a végrehajtásához bátornak kell lennem.

Anastasia már nem beszél többet, csak fáradt arccal újból a tűzbe mered. Egy rövid köszönet után elbúcsúzom tőle, majd visszatérek Xaverhöz és Isabelhez.

– Hogy van Miss Fenton? – kérdezi Isabel magát legyezgetve, de rá van írva, hogy aligha izgatja a válasz.

– Kiválóan – hazudom.

– Átadtad neki a gratulációmat?

– Természetesen. Kellemesen elbeszélgettünk, elmesélte, hogy új kottákat kapott a születésnapjára.

– Milyen bájos – mosolyog Xavier leereszkedően.

– Most ki kell mennem az illemhelyre – jelentem be, mire Isabel elfintorodik, és Xavier is felvonja a szemöldökét. Örömmel látom rajtuk a megrökönyödést, amiért ilyen fesztelenül hoztam szóba a helyiséget. – Remélem, megbocsájtanak.

– Ne maradj túl sokáig. Nem illendő magukra hagyni a vendégeket – oktat ki Isabel.

– Sajnos semmit sem ígérhetek – felelem mosolyogva. – Ez a ház hatalmas, még az is lehet, hogy eltévedek.

– Ne aggódjon, kedvesem, ha kell, a föld alól is előkerítjük – ígéri Xavier hűvös tekintetét rám villantva. Tartok tőle, hogy komolyan is gondolja.

– Hívhatunk egy cselédet, hogy elkísérjen – ajánlja fel Isabel.

– Ne fáradj, biztosan mind el van foglalva a vendégek kiszolgálásával – felelem, és gyorsan felcsippentem a szoknyámat, aztán tekintetüket a hátamban érezve kivonulok a teremből. Amikor becsukom magam mögött az ajtót, nekidőlök, és hosszút sóhajtok. Már én sem kedvelem annyira a tömeget, főleg, ha Isabel és Xavier is a része. Pihenek még itt egy keveset bátorságot gyűjtve, aztán erőt veszek magamon, és útnak eredek a toronyfeljárathoz.

Óvatosan fellépdelek a lépcsőn, és fölérve egy kicsit hallgatózom. Nem szűrődik ki nesz odabentről, de így volt ez akkor is, amikor a legutóbb itt jártam. A helyszín ugyanaz, mi is ugyanazok vagyunk, azóta mégis minden más lett. Vajon könnyebb lenne most a szívem, ha sosem ismerem meg Thomast? Talán igen, de az is biztos, hogy szegényebb lennék egy érzéssel.

Halkan kopogok a faajtón. Kisvártatva felzeng odabent egy fojtott „szabad". Benyitok és bekukkantok. Thomas egy könyv fölött görnyed a zsúfolt asztalnál. Amikor megpillant, meglepetés ül ki az arcára, és feláll.

– Kisasszony! Nem kellene itt lennie.

– Nem akarom zavarni.

– Nem magam miatt mondtam – feleli sértődötten, mire elmosolyodom.

– Tudom. Kijönne egy percre? Tényleg csak egy percet szeretnék öntől. Beszélnünk kell, kérem.

Thomas hosszút sóhajt, és kijön hozzám.

– Mit szeretne, kisasszony? – néz le rám aggódva, miközben behajtja maga mögött az ajtót.

Egymáshoz egészen közel állunk meg, szinte érzem a testéből áradó meleget. Mennyire vártam, hogy újra láthassam; hogy érezhessem az ódon könyvek és száraz virágok illatát; hogy újra beletekinthessek ezekbe az árnyékos, barna szemekbe. Egy pillanatig megszólalni sem tudok.

– Szerdán hiába vártam önt a pataknál, nem volt ott – kezdem végül rekedten. – Miért nem jött el?

– Nem egyértelmű?

– Nem akar többé a barátom lenni?

– Erről szó sincs! A barátságát most is nagyra becsülöm, és mindig is nagyra fogom.

– Akkor miről van szó? Miért hagyta, hogy hiába várakozzak?

– Sajnálom, hogy csalódást okoztam, de egy sokkal rosszabb dologtól szerettem volna megkímélni. Most, hogy eljegyezték, úgy vélem, még hátrányosabb lenne az ön számára, ha meglátnák velem kettesben. Már eddig is helytelen volt tőlem, hogy találkozgattam önnel. Nem akarom tönkretenni a férjhez menési esélyeit. Most is veszélyes beszélgetnünk, kérem, mihamarabb térjen vissza a vendégekhez.

– Nem érdekel a veszély – jelentem ki. – Ezt már igazán tudhatná.

Thomas megcsóválja a fejét.

– Attól tartok, amit ön bátorságnak vél, az inkább vakmerőség. Nem összekeverendő fogalmak.

– A férjhez menésemről pedig annyit, hogy a vőlegényemről nyugodt szívvel lemondanék – folytatom, eleresztve a fülem mellett a megjegyzést. – Xavier Vance nem átall fogdosni, rángatni, és olyan helyekre nyúl, ahová csak egy férj nyúlhat, de ő máris annak érzi magát. A múltkor erőszakkal megcsókolt, és folyton arról faggat, miféle ékszerek képezik a hozományom részét.

Thomas megütközve néz.

– Micsoda egy visszataszító alak!

– Ez enyhe kifejezés rá. Xavier egy féreg. Inkább ne is beszéljünk róla, helyette kérem, válaszoljon a kérdésemre. Van valami, ami a bál óta nem hagy nyugodni. Mi volt az az elképzelés, amit a táncunk közben ostobaságnak nevezett? Miről mondott le, hogy teljesüljön a szülei vágya?

Thomas lehajtja a fejét, és vár a válasszal.

– Tudós szerzetesnek szerettem volna menni – vallja be végül. Elhűlök a feleleten, és el is szomorodom.

– Ön tényleg képes lett volna szerzetesnek állni? – kérdezem halkan.

– Igen. Egy kolostor zárt világa a legtökéletesebb hely lett volna számomra arra, hogy hódoljak a magánynak, és egy padlásszoba, ahová rajtam kívül senki másnak nincs bejárása, biztosította volna, hogy zavartalanul folytathassam a kutatásaimat.

Az elképedéstől alig tudok felelni.

– Én úgy hallottam, hogy a szerzetesek csak a Bibliát tanulmányozzák, mert a vallás és az alkímia úgy fújnak egymásra, mint a macskák. Nem mintha sokat tudnék az alkímiáról, de ennyi azért az én fülembe is eljutott.

– Vaskos tévedés – vágja rá Thomas. – Több jelentős egyházi személy is foglalkozott alkímiával, az asztrolábiumot is egy szerzetes találta föl.

– A vallás és az alkímia tantételei ezek szerint nem zárják ki egymást? Úgy tudom, az egyház szentségtörőnek tartja az alkimistákat. Hogy akart volna ilyen dolgot művelni, épp az egyház kebelében?

– Minden az adott kolostor rendfőnökének szigorúságától függ – von vállat. – Hallottam olyan kolostorról, amelynek vagyonát a rendfőnök teljes mértékben elkísérletezgette a pincében berendezett alkimista műhelyében. Már az egyház berkeiben is felütötte a fejét a tudás szomja. Galilei szerint, aki maga is hithű katolikus volt, a vallás és a tudomány nem összeférhetetlen.

– Az alkímia tudománynak számít? – vonom fel a szemöldökömet.

Thomas állkapcsa megfeszül egy pillanatra.

– Egyesek áltudománynak nevezik, de csak azért, mert nem értik a lényegét.

– A vallás azt tanítja, hogy a világ nem megismerhető, így törekedni rá is teljesen fölösleges.

– Az állítás véleményem szerint helytelen. Biztos vagyok benne, hogy az Úr nem azért teremtette a világot és helyezett bele minket, hogy a csodáira vakon és süketen éljünk benne. A papok is tévedhetnek. – Ennek hallatán felszisszenek. – Egy szerzetesrendbe elvonulva szégyen és bűntudat nélkül kutattam volna az élet misztériumát, és minél több titkát fejtettem volna meg, annál jobban imádtam volna teremtő Istenünket.

– Ám a szüleinek más tervei voltak – jegyzem meg.

– Igen – csappan meg a lendülete. – Ők azt akarták, hogy vigyem tovább a nevünket, és örököst nemzzek, a birtokunk pedig a majdani fiam kezébe kerüljön, ne valamelyik érdemtelen távoli rokonunk prédájává váljon. Ha nem születik fiam, valamint apám és én ne adj' Isten hamar meghalnánk, anyámat és Anastasiát ez kiszolgáltatná az örökösök jóindulatának, amelyre aligha lehet számítanunk. A legkézenfekvőbb a Dunham családdal való házasodás volt a két birtok közelsége miatt. A szüleim szempontjából ez érthető.

– És ön belement ebbe – állapítom meg szomorúan.

– Nem akartam, hogy anyám és Anastasia koldusbotra jussanak azok után, hogy a családom mennyi mindent tett értem.

– Mennyi mindent? – kérdezem, igyekezve elrejteni hangomból a cinikus élt.

– Kisebb vagyont költöttek a műhelyem felszerelésére, és eltűrték, sőt, kiszolgálták a szeszélyeimet. Ezért nem fogadtunk vendégeket, és ezért hanyagoltuk el a kertet, hogy ne csábítsa látogatásra az idetévedőket.

– Mr. Granson azt mondta, Anastasiához rendszeresen érkeznek látogatók, hogy gyönyörködhessenek a játékában.

– Azt a közeli rokonságunkra értette.

– Ó, értem. Nos, ezek valóban számottevő tettek – ismerem el. – De nem lett volna más mód teljesíteni a szülei vágyát?

– Aligha – rázza a fejét. – A birtokunk csak akkor marad a kezünkben, ha megházasodom, és fiú örököst nemzek, sehogy máshogy.

– Rendben, megértem a szülei indokait, de... ön soha nem vágyott saját családra, feleségre, gyerekre?

– Nagyon megbotránkoztatom, ha azt felelem, hogy nem? – pillant tiszta tekintetével a szemembe, és a válasz hallatán elszorul a szívem.

– Megbotránkozást nem érzek, csak hitetlenkedést. Olyan nehéz elképzelnem, amit mondott.

– Igen, tudom – feleli halkan. – Tudom, hogy a világ szemében furcsa vagyok.

– Inkább különleges – mondom, mire meglepődik, és rózsaszín pír jelenik meg az arcán. – De el kell ismernem, valóban furcsa, hogy önnek mindegy, ki lesz a társa élete hátralévő részében – nézek fel rá, és nem tehetek róla, a szemem megtelik könnyel.

– Az, hogy beletörődöm a sorsomba, nem egyenlő azzal, hogy közömbös lennék iránta – suttogja szomorúan, és egy esetlen mozdulattal vigasztalón átölel.

A karom önkéntelenül mozdul, és viszonzom az ölelést. Az idő megdermed, boldogtalanságunk egymáshoz ér, és dideregve melengeti magát a másik testének melegében. Mennyi mindenről akartam volna még beszélgetni vele, hogy megismerjem őt, hogy ő is megismerjen, de most már nem számít. Már semmi sem számít, csak ő, én, és az érzés, hogy szeretem. Ennyi elég nekem.

Ekkor sikoly hasítja ketté a percet. Felismerem Isabel hangját, amely most zokogásba fullad, aztán a lépcső felől távolodó lábdobogást hallok. Mire megfordulok, Isabelből már csak egy árnyékot látok, Xavier azonban teljes valójában áll előttünk. Nem habozik, erélyesen félretol, és ököllel orrba vágja Thomast, aki nekiesik az ajtónak – kinyitva ezzel, és feltárva mögötte a műhelyt –, majd ájultan összecsuklik.

– Thomas! – sikítok, és odaugranék hozzá, de Xavier megragadja a karomat. – Mit művelt?

– Csak elájult – néz le rá Xavier ugyanolyan undorral, mint amilyennel én őrá. – Majd magához tér. Bár addig jó neki, míg öntudatlan.

– Mit akar vele tenni? – kérdezem, és kitépném a karomat a markából, ám hiába rángatom.

– Azt még nem tudom, de méltó büntetést fog kapni, az nem kétséges.

– Azt sem tudja, mi történt. Lehet, hogy engem kellene büntetnie – dacolok vele.

– Hogy nem Mr. Fenton volt a gaz csábító, afelől nincs kétségem, de önt, kedvesem, mégsem üthettem le.

Gyanakvással tölt el a magabiztos hangsúlya.

– Mi módon akar megbüntetni? – kérdezem, és feltámad bennem a remény, hogy talán az eljegyzés felbontását fogja említeni.

– Még ezen is gondolkodnom kell – feleli, és közben a feltárult szobába téved a tekintete, amely aztán ott is marad. – Ez meg miféle hely? – kérdezi csak úgy, magától, és alaposabban benéz. – Csak nem? De, bizony az – mosolyog kedélyesen, és elengedve a karomat belép a helyiségbe.

Egek, felismerte, hogy ez egy alkimista műhely! Most én kapaszkodom az ő karjába, hogy megállítsam.

– Mit képzel? Nem illik csak úgy, engedély nélkül belépni mások szobájába – sziszegem, de egy rántással kitépi magát a kezemből.

– Ugye, megérti, ha illendőség kérdésében nem az ön véleményét tekintem mérvadónak? – vet felém egy lapos pillantást.

Utána megyek, ám ő jobbra-balra tekintget, és baljós elégedettség ül ki az arcára. Ki kell találnom valamit.

– Az előbb mintha a büntetésemről beszélt volna. Vagy ilyen érdektelen a maga számára, hogy még egy lomtár is izgalmasabb?

– Ez nem lomtár, kedvesem, abban biztos lehet – válaszolja találomra felemelve egy borszeszégőt, majd egy könyvet. – A barátunk tiltott dolgokat művel. De ha ennyire vágyik a büntetéséről hallani, hát legyen: amit kap majd, azt egy életre megemlegeti.

– Nem ijeszt meg a fenyegetésével. De mondja csak, honnét ilyen biztos benne, hogy nem Mr. Fenton volt a „gaz csábító", ahogy ön nevezte?

– Kinézem kegyedből azt a nevetséges módszert, hogy épp akkor jut eszébe Mr. Fentont ölelgetni, amikor én is láthatom. Mondhatni le merem fogadni, hogy így történt, hiszen annyira küzd a házasságunk gondolata ellen.

– Nocsak, már nem gondolja úgy, hogy én írtam azt a naplórészletet?

– Talán valaki meg akarta viccelni.

– Örülök, hogy elismeri. Visszatérve Thomasra: egy percig sem aggódik, hogy az ön háta mögött ölelésnél már több is történt közöttünk?

Rám néz, és gúnyosan elmosolyodik.

– Nekem is van szemem. Nem aggódom, hiszen nincs mi miatt. Hogy miért pont ez a beteges kinézetű pincebogár kell kegyednek, föl nem foghatom, azt viszont el kell ismernem, hogy igen szomorú, ha a leány szivárvány, ám a fiú színvak – mondja megjátszott sajnálkozással.

– Ön ékes példája annak, hogy valaki egyszerre lehet modoros és mégis modortalan – sziszegem.

Xavier elfordítja a fejét, és felnevet, mintha elképesztően szórakoztatónak találná a megjegyzésemet, aztán egy váratlan mozdulattal visszakézből pofon üt. Csípős fájdalom nyilall az arcomba, és a csapás erejétől a mellettem álló könyvtoronynak esek, leborítva ezzel a halmot.

Még soha senki nem ütött meg, és most a fájdalomnál is erősebbnek érzem a meglepődést, ami először sírásként akar kibuggyanni belőlem, ám félúton meggondolhatta magát, mert végül nevetés képében tör elő.

Xavier arcán is meglepetés látszik, majd harag, sőt, vörös düh.

– Viccesnek találja, hogy megütöttem? – kérdezi, és ökölbe szorítja a kezét.

– Azt találom viccesnek, hogy milyen higgadtnak szereti mutatni magát, és mégis milyen könnyen elveszti a fejét. Igen, felettébb mulatságos, ha kijön a sodrából, bár ha jobban meggondolom, inkább szánalmas.

Xavier állkapcsa megfeszül, értem nyúl, és a karomat megragadva felránt a könyvekről.

– Nem is tudom eldönteni, hogy gyűlöljem-e inkább, vagy imádjam – suttogja, miközben a fülem mögé simítja egy elszabadult hajtincsemet. Ettől a gyengéd mozdulattól még jobban kiráz a hideg, mint a pofonjától.

– Döntse el ön, engem hidegen hagy, hogy mit gondol rólam egy ilyen ember, mint maga – köpök az arcába.

A tekintete elsötétül, és olyan erővel szorítja meg a karomat, hogy biztosan megkékül. Fáj, de csak azért sem mutatom jelét. Egy pillanatig úgy tűnik, ismét meg akar ütni, ám végül uralkodik magán.

– Olyan szilaj, mint egy nemes telivér – mondja áhítattal. – De szívesen betörném.

– Lenyűgöző a kifinomult udvarlási módszere – felelem gúnyosan.

Rá van írva, hogy bosszún gondolkodik, de aztán mosoly terül el az arcán, mintha eszébe jutott volna valami. Valami olyasmi, ami nekem egészen biztosan nem fog tetszeni. Élesen beszívja a levegőt, és kiegyenesedik.

– Egyezséget ajánlok – jelenti be, és elegáns mozdulattal elővesz egy keszkenőt, mellyel megtörölgeti magát.

– Nem érdekelnek az ajánlatai – vágom rá.

– Ó, biztos vagyok benne, hogy ez érdekelni fogja. Thomas Fentonról van szó.

Egy pillanatra elönt a pánik, de visszafogom magam. Nem akarom, hogy nyeregben érezze magát.

– Honnan veszi, hogy számít nekem, mi történik Mr. Fentonnal? – kérdezem megjátszott fölénnyel.

– Ha nem számít önnek, akkor már csak a magam szórakoztatására is felcsődítem ide a vendégeket, hadd lássák, mivel múlatja az idejét a kedvese. – Megköszörüli a torkát, kihajol az ajtón, és nagy levegőt vesz, de még idejében odaugrom, és a szájára tapasztom a kezemet.

– Hallgasson – mordulok rá.

Megragadja a kezemet, és elveszi a szája elől.

– Ugye, hogy mégiscsak számít önnek Mr. Fenton sorsa – fordul felém önelégülten.

– Mi az ördögöt tervez? – sziszegem.

– Méltányos ajánlatom van mindkettejük számára. Mert azt hiszem, hogy az imént történtek fényében nemigen lehet egyébnek nevezni, mint méltányosnak.

– Ki vele! – sürgetem.

– Ha már ilyen türelmetlen kíváncsisággal érdeklődik, elárulhatom – kedélyeskedik. – Az ajánlat a következő: nem beszélek senkinek erről a kis szedett-vedett alkimista műhelyről, hallgatok róla, mint a sír. Így Mr. Fenton nem kerül tömlöcbe, hogyha... nos... – mosolyog irritáló magabiztossággal – azt vallja majd, hogy ő támadott kegyedre ellenállhatatlan vágyaitól fűtve, nem pedig fordítva történt, ahogy a valóságban, és hogy ön, kedvesem, az égvilágon semmilyen módon nem bátorította.

Kezem ökölbe szorul, körmeim a tenyerembe vájnak.

– Mocskos zsaroló!

– Ugyan, ne vegyen a bájos ajkaira ilyen illetlen szavakat. Méltatlan ahhoz a nőhöz, aki a feleségem lesz.

– Még ezek után azt hiszi, hogy önhöz megyek? – képedek el.

– Bizony, hozzám jön. Ugyanis ez az ajánlatom másik része.

A megrökönyödéstől szóhoz sem tudok jutni.

– Maga utolsó... – Xavier csitítóan felemeli az ujját, de nem érdekel. – Hogy képzeli, hogy belemegyek egy ilyen alkuba?

– Más választása nemigen van. De ha jobban megvizsgálja a helyzetet, rájön, hogy ezzel cselekszik mindannyiunk számára a leghelyesebben. Vagy tömlöcben kívánja látni hőn szeretett Thomasát? Nézze, engem nem érdekel, mi volt önök között. Hajlandó vagyok fátylat borítani a sötét múltra, ha ettől fényesebben ragyoghat a jövő.

– Miért éppen engem akar? Annyi fiatal lány van a világon, bármelyiket megkaphatná.

Xavier egy pillanatig hallgat, mintha meglepte volna a kérdés.

– Van egy olyan tulajdonságom, hogy amit a fejembe veszek, azt bármi áron véghezviszem – feleli végül, és ebben nem is kételkedem. – Amikor megláttam a kegyedről festett képet, elhatároztam, hogy csakis ön lehet a feleségem, senki más. Nem gondolja, hogy a kitartásom példaértékű?

– Én inkább makacsságnak nevezném, és nevetségesnek. Azon kívül élek a gyanúperrel, hogy nem annyira én babonáztam meg, mint inkább az örökségem – sziszegem.

Xavier állkapcsa megfeszül.

– De jól elszórakoznánk mi ketten, ha a feleségem lenne – simít végig az arcomon mosolytalanul, de ellököm a kezét. – Nos, szívesen mondanám azt, hogy gondolkodjon csak nyugodtan, ne siesse el a választ, elvégre a hátralévő életéről dönt, de mintha mozgolódást vélnék hallani odalentről. Tehát, mit mond, kedvesem, elfogadja az ajánlatomat? Hajlandó hozzám jönni, ha senkinek sem szólok Mr. Fenton titkos kis műhelyéről?

Már én is hallom a felfelé közeledő lábdobogásokat és ideges beszédhangokat. Szorongatnak a tétlenül elröppenő másodpercek.

– Igen – felelem végül elfúlva.

– Nem! – kiált föl Thomas, aki időközben magához tért, és bizonytalan mozdulatokkal felkel a földről. – A kisasszony jól mondta, maga tényleg egy féreg. – Xavier nem jön dühbe, csak résnyire szűkül a szeme. – Nem hagyom, hogy zsarolja őt. Nem lesz mivel zsarolnia. Inkább saját magam leplezem le a műhelyt – mondja, és felállván berúgja az ajtót, hogy ismét feltáruljon a félhomályos helyiség, épp, amikor az emberek felérnek mögöttünk a lépcsőn.