Tony és Grace álltak ott a konyhában, méghozzá olyan szorosan összefonódva, mintha nem is két test lettek volna, hanem egy. Amikor Tony észrevett, eleresztette Grace-t, és zavartan a hajába túrt.

– Öm, csak vigasztalom – hebegte. – A nagymamája kórházban van. Úgy tűnik, nincs már sok ideje hátra.

Grace is felnézett, és szipogva megtörölte a szemét.

– Nagyon sajnálom. Remélem, jobban lesz – préseltem ki magamból a szavakat, és otthagytam őket.

Nem akartam jelenetet rendezni. Ha a nagymamája valóban ilyen rosszul van, az szomorú, és ez esetben nem sajnáltam Grace-től az ölelést, viszont őt ismerve inkább az tűnt valószínűnek, hogy az egészet csak kitalálta, hogy közelebb kerülhessen Tonyhoz. Ha nekem lett volna halálos beteg egy családtagom, nemigen lett volna kedvem buliba menni.

Különben is, ha Tony engem akar, akkor magától kell hűségesnek lennie, nem azért, mert én kényszerítem rá. De az viccnek is rossz lenne, ha az egyik énje engem akarna, a másik meg Grace-t. Abban viszont biztos voltam, hogy bármennyire is vágyom Tonyra, nem fogok olyan fiúval együtt lenni, aki ide-oda csapong két ember közt.

Bementem a fürdőszobába, és megmostam az arcomat, mert ezek után kellett némi felfrissülés. Bőkezűen fröcsköltem magamra a hideg vizet, aztán nagyot sóhajtva lógattam egy kicsit a fejemet. A tükröt persze gondosan kerültem, nehogy véletlenül belenézzek. Amikor kész lettem, és kiléptem az ajtón, ott állt Tony. Megtartottam neki az ajtót, ha esetleg a fürdőszobába várt volna, de nem ment be.

– Beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezte. Egészen zavarodottnak, már-már bűntudatosnak tűnt.

Valahol örültem, hogy utánam jött, ugyanakkor féltem is, hogy mi fog ebből kisülni.

– Beszéljünk – vontam vállat, és elengedtem a kilincset.

– Én tényleg csak vigasztaltam Grace-t – mondta egyik lábáról a másikra állva. – Ettük a szendvicseket, és egyszer csak elsírta magát. Úgy éreztem, valamit tennem kell, hogy megvigasztaljam.

– Rendben, próbálok hinni neked.

– Csak próbálsz? – nézett rám.

– Igen. Az egyik felem, a naivabbik és jóhiszeműbb szeretné elhinni, amit mondasz, a másik viszont ilyenkor visszaemlékszik mindenre, amit az utóbbi időkben csináltál, és nem tudja, mit gondoljon. Mert ezek a dolgok több mint furcsák, ezt neked is be kell látnod.

– Teljesen igazad van – bólintott.

– Én átérzem, hogy nehéz lehet ezzel a hirtelen jött betegséggel, de ami a vonzódásaidat illeti, jó lenne, ha döntésre jutnál végre, mert amit csinálsz, finoman szólva sem tisztességes sem Grace-szel, sem velem.

– Igen, tudom, és sajnálom. De nem akarok Grace-től semmit – mondta határozottan.

– És ezt ő is tudja?

– Azt hiszem – túrt a hajába.

Sóhajtottam és megcsóváltam a fejemet.

– De ha tőlem sem akarsz semmit, akkor miért érzed szükségét annak, hogy biztosíts arról, hogy nem történt köztetek semmi?

Az ajkába harapott.

– Én csak... nem szeretném, ha olyasmit hinnél, ami nem igaz, és nem akarok további fájdalmakat sem okozni – motyogta.

– Neki is ezt mondod? – kérdeztem. Erre becsukta a szemét, és leeresztette a vállát. – Igyunk valamit – javasoltam, mert úgy éreztem, ezek után valami rendes alkoholra van szükségem.

– Én nem iszom – mondta.

– Még most, Ryan szülinapi buliján sem?

– Félek, hogy ha tényleg epilepsziám van, akkor annak nem tenne jót.

– Eddig az ilyesmi nem zavart.

– Ezt hogy érted? – nézett rám értetlenül.

– Az a felszabadultabb, új éned, aki az emlékezetkieséseidkor hajlamos eltűnni, nem veti meg a... mondjuk a cigit – mondtam az utolsó pillanatban finomítva a dolgon. Tony ezen is megdöbbent. – Nem tudtál róla?

– Nem – rázta a fejét.

– Ryannel meg Nathannel sosem beszélgettek ilyesmiről? Vagy például mire gondolsz, amikor találsz magadnál egy dobozzal, és füstszagú a ruhád?

– Arra, hogy talán valamelyikük ide adta nekem, mert otthon nem tarthatja, és hogy a jelenlétemben dohányoztak.

– Szóval nem tudsz róla, hogy dohányzol is?

Egy pillanatra lefagyott.

– Én... nem tudom. Mindig olyasmiket mondasz, amiken kiakadok.

– Sajnálom. De... a lényeget még nem is mondtam.

– A lényeget? – kérdezte Tony félve, amitől valósággal megsajnáltam. De muszáj volt beszélnünk erről. Muszáj volt tudnia róla, hogy miket csinál néha.

– Nos... Kezdem ott, hogy legutóbb, amikor visszatértek az emlékeid, elmentünk a parkba, hogy mindent megbeszéljünk, és akkor felbukkant Sebastien.

– Mit akart?

– Azt mondta, hogy meg akar védeni tőled.

Tony elhűlt.

– Tőlem? Miért akar tőlem megvédeni?

– Azért akart, mert öm... füves cigit adtál nekem – mondtam halkan.

Tony szeme nagyra tágult.

– Biztos, hogy rólam beszélsz? Én nem ilyen vagyok, én sosem adnék neked füvet. Egek... – rázta hevesen a fejét.

– Van egy új éned. Azt mondtad, a betegséged sok mindent megváltoztatott benned. Bátrabb lettél, merészebb – magyaráztam. – Kipróbálsz dolgokat, amiket addig nem. És azért füvezel néha, mert úgy tapasztaltad, hogy visszahozza az emlékeidet.

– Jézusom... – túrt megint a hajába, aztán a homlokát az ajtó melletti hideg falnak döntötte. – Én... én tényleg nem tudom, hogy miért csinálom ezeket... hogy miért történik ez velem – mondta, aztán rám pillantott. – De sosem akarnék ártani neked. És senki másnak sem. – A tekintete valósággal könyörgő volt. – Elhiszed ezt nekem?

– Elhiszem – feleltem, és nem hazudtam.

Miután otthagytam Tonyt, hogy ő is használhassa a fürdőszobát, és visszamentem a füstös-zajos nappaliba, elhaladtam a dohányzóasztal mellett. Még mindig ott állt rajta a szörnyű ízű dinnyés Bacardim. Megragadtam, és meghúztam. Mivel korábban csak egy-két kortyot ittam belőle, most szinte a teljes üveggel leküldtem. Reméltem, hogy lesz valami hatása a benne lévő négy százalék alkoholtartalomnak. Körbenéztem a többieken: némelyek összebújva táncoltak, mások máris kiütötték magukat, és itt-ott elfeküdve röhögtek, vagy gajdolták a zene refrénjét. Nem volt kedvem velük bulizni, vágytam egy kis friss levegőre.

Szólni akartam Kayláéknak, hogy a kertben leszek, de amikor megláttam őket, a kanapén feküdtek kómásan, a vodkásüveg pedig üresen hevert mellettük a földön. Biztosan közös erővel fojtották alkoholba a családi problémáikat. Kicsit szégyelltem magam, amiért magukra hagytam őket a bajban, de talán egymással jobban is meg tudták beszélni a gondjaikat, mint velem.

Az üvegajtót félrehúzva kiléptem a kertbe. A kiszáradt bokrokra aggatva színes karácsonyfaégők világítottak Ryanék sajátos partidekorációjaként. Itt is folyt a buli, párok csókolóztak, kisebb csoportosulások kiáltoztak, a hintaágy azonban üresen állt, ezért azt céloztam meg. Amikor leültem, a tekintetem fókuszába egy nevetgélő társaság került. Három alsóbb éves lány fogott közre egy fiút. Sebastient!

Hogy a került ez ide? – kérdeztem magamban. Reméltem, hogy nem vesz észre, de egyből kiszúrt, és megpróbált kiválni a társaságból, hogy elinduljon felém. Szerencsére a lányok belecsimpaszkodtak, és visszatartották. Talán vonzotta őket a jóképű rosszfiú imidzse. Aztán egy pohárral a kezében megjelent egy negyedik lány is, és mindenáron bele akarták könyörögni az italt. Drukkoltam nekik, hogy sikerüljön, sőt, el se engedjék, bolondítsák magukba vagy bármi, a lényeg, hogy hagyjon békén.

Sebastien rám pillantott, úgyhogy inkább elfordultam, és az üvegajtón keresztül benéztem a házba, hogy leellenőrizzem, Kayla és Emily mutatnak-e életjeleket az üveg vodka elfogyasztása után. Úgy tűnt, nincs nagy bajuk, mert néha felnevettek.

Egyszer csak nyikordulva megmozdult alattam a hintaágy. Hát persze, hogy Sebastien ült oda mellém. Egy üres poharat tartott a kezében: valószínűleg csak azon az áron tudott elszabadulni a lányoktól, hogy elfogadta az italt. Szívesen otthagytam volna, de abban a pillanatban úgy éreztem, nem bírnék felállni. Még mindig az előbb történtek hatása alatt álltam.

– Örülök, hogy nem menekülsz el előlem – szólalt meg.

– Lélekben menekülök, hidd el – feleltem –, és még fizikailag is megtehetem – tettem hozzá, de kicsit szédültem, ezért hátradőltem, és a fejemet is hátradöntöttem.

– Nem úgy nézel ki, mint aki ezt akarja csinálni.

– A látszat néha csal.

– Akkor addig is, míg úgy nem döntesz, hogy elmenekülsz, beszélgessünk egy kicsit – dőlt hátra ő is.

– Tőlem beszélhetünk, de válogasd meg a szavaidat, mert elég csak elkiáltanom magam, és neked annyi. Te itt anomália vagy – mormogtam.

– Igen, tudom, és kösz, hogy még nem köptél be.

– Még ezt is megtehetem. Apropó, hogy jutottál be? Átmásztál a kerítésen? Mert biztosan nem Ryan engedett be.

– Oda jutok be, ahova akarok – felelte magabiztosan. Visszafogtam a késztetést, hogy megforgassam a szememet.

– És miért jöttél ide? Meg akarod veretni magadat?

– Szerettem volna egy kicsit beszélgetni veled, és reméltem, hogy itt lehetőségem adódik rá.

Kibukott belőlem egy göndör kacaj, aztán mintha megindult volna alattam a föld. Sebastien kezdett el hintázni?

– Min nevetsz? – kérdezte.

– Tudod, vicces itt ülni ezen a virágmintás hintaágyon, langyosra melegedett Bacardit szürcsölni, és közben diszkréten csevegni a stalkeremmel – mondtam.

Sebastien sóhajtott egyet.

– Nekem meg az a vicces, hogy szabályosan könyörögnöm kell, hogy megvédhesselek. Az, hogy stalkernek nevezel, csak hab a tortán.

Mintha az egész világ hintázott volna velem, és Sebastien hangja lett volna a lánc, amibe kapaszkodhatok, hogy el ne repüljek a végtelenbe.

– Már megint kezded? Ne tégy nekem szívességet, nem kértelek rá.

– Ez sajnos nem kívánságműsor – sóhajtott.

– Mi az isten bajod van Tonyval? – néztem rá.

– Ezt próbálom már mióta elmondani.

– Akkor mondd – feleltem fáradtan.

– Tony nem véletlenül környékezett meg téged olyan hirtelen, ahogy az sem véletlen, hogy egyszer szerelmes beléd, egyszer nem.

Honnét tud ezekről? Mielőtt még mondhattam volna rá valamit, az elmémbe robbant egy kép, méghozzá olyan erővel, hogy szinte megugrottam tőle, aztán amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. Nem tudtam pontosan kivenni, mit ábrázolt, csak annyit láttam, hogy egy sötét folyosó van rajta. Igyekeztem nem kimutatni a zavaromat, és lassan be-, majd kilélegeztem.

– Nem kerülte el a figyelmemet a cinikus él, amivel a „szerelmes" szót kiejtetted – válaszoltam olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam.

– Elnézést kérek, ha a cinikus él bántóan hatott, de sajnos teljes mértékben szándékos volt. És indokolt – tette hozzá.

– Te mocsok – mondtam, mire megint elém ugrott a kép, aztán úgy villogott, mint egy stroboszkóp fénye, váltakozva a valósággal. Nagy nehezen felismertem, hogy a folyosó végén egy ajtó van.

– Minden rendben? – hallottam Sebastien hangját.

A villódzó folyosó eltűnt, és megint a valóság termett a helyén. Szürreálisnak tűnt hirtelen a kert és a bulizók látványa. A távolban egy párocska szorosan összebújt, és csókolózni kezdett. Tony jutott róluk az eszembe.

– Hát persze – mondtam fojtottan. – Mi bajom lenne?

A szemem sarkából láttam, hogy Sebastien követi a tekintetemet, aztán elemi erővel robbant megint az agyamba a folyosó képe.

– Biztos, hogy jól vagy? – hallottam Sebastient valahonnan messziről, miközben akaratlanul is előrébb lépdeltem a sötét folyosón. A szívem abnormálisan dübörgött a mellkasomban, mintha följebb akart volna kúszni, egészen a torkomba, hogy aztán kiugorjon. A kezemet végighúztam a betonfalon, ahogy elhaladtam mellette. Hűvös, durva érintése volt, aztán valami világos színű vonta magára a figyelmemet rajta. Odapillantottam: egy ábra volt a falon. A graffiti. Most jobban megnéztem. Absztrakt, néhány vonallal felfirkált emberalaknak látszott, de kétoldalt mintha szárnyak álltak volna ki a hátából, a feje fölött pedig karika lebegett. Határozottan angyalnak tűnt. Ám a kezében háromágú vasvillát tartott.

– Nézz rám! Látsz engem? Hány ujjat mutatok?

Most előre fordultam, az ajtó felé, ami a folyosó végén állt. Zárva volt, de az oldalai mentén fény szűrődött ki. Pár lépéssel elébe értem, és a kezem magától mozdult a kilincs felé.

– Sorinne! Kérlek, válaszolj!

A kilincs olyan hideg volt, hogy szinte égette a bőrömet, a szívem pedig még őrültebb kalapálásba kezdett. Izzadtam és borzongás futott végig a testemen, amikor lenyomtam a kilincset. Aztán az ajtó kitárult, és elvakított a fény.

Távolból jövő, halk morajlás rántott ki a békés öntudatlanságból. Amikor kinyitottam a szememet, azt sem tudtam, hol vagyok: egy ismeretlen szoba tárult elém, ahol még sosem jártam, és egy ágyon feküdtem, galambszürke ágyneműk közt.

A fejembe fájdalom hasított, és hányinger környékezett meg. Hirtelen eszembe jutott a buli, meg Sebastien és hogy a kerti hintaágyon ülünk, de azután semmi. Amikor oldalra fordítottam a fejemet, elkerekedett a szemem. Az ágyon Sebastien feküdt mellettem! A szeme csukva volt, mintha aludna.

– Mi az Isten...? – kérdeztem rémülten, és felültem, de egyből rájöttem, hogy semmi sincs rajtam, és reflexből magamra rántottam a takarót, lehúzva a másik felét Sebastienről. Ő szintén nem viselt semmit... Akaratlanul is végigsiklott rajta a szemem: a karja feltűnően izmos, a felsőteste pedig alaposan kidolgozott volt, amiről eszembe jutott, hogy hegymászás a hobbija. A bal mellén egy kínai vízfestménynek látszó tetoválás is hegyeket ábrázolt. Amikor pedig lejjebb tévedt a tekintetem, éreztem, hogy lángba borul az arcom.

Ekkor Sebastien is magához tért. Felmérte a helyzetét, és felült, majd maga elé kapott egy párnát.

– Hogy kerültünk egy ágyba? Ráadásul meztelenül? – harsogtam. – Semmire sem emlékszem.

– Fogalmam sincs – felelte fojtottan, aztán rám pillantva egy leheletnyit elmosolyodott.

– Mi az, hogy fogalmad sincs? – kérdeztem mérgesen, és hirtelen úgy éreztem, talán nagyon is van fogalma. Rosszat sejtettem. Az ugyanis ki volt zárva, hogy én valaha is saját jószántamból intim kapcsolatba kerüljek egy ilyen arrogáns, beképzelt alakkal. Nincs az az alkoholmennyiség, ami rábírhatott volna erre.

– Egyszer csak bekómáltam. Még sosem történt velem ilyen – válaszolta.

– Bekómáltál, mi? Na persze!

– Az igazat mondom.

– Hol vagyunk egyáltalán?

Körülnézett, mintha erősen gondolkodna, még a szemét is összeszorította.

– A kertben beszélgettünk Ryan buliján.

– Igen, ez stimmel, és aztán?

– Rosszul lettél, én meg bevittelek a házba, felhoztalak ide, egy üres szobába, aztán...

– Aztán?

– Aztán nem tudom.

– Hogyhogy nem tudod?

– Fogalmam sincs, mi történt. Elsötétült minden. Asszem, én is kidőltem – felelte, és mintha kissé maga is csodálkozott volna ezen.

– Jaj, persze, el is higgyem – szorult ökölbe a kezem. – Mégis mit műveltél velem? Megdugtál, miközben ájultan feküdtem? Vagy csak pucérra vetkőztettél, aztán fotókat csináltál, hogy kirakhasd a netre és megszégyeníthess vagy zsarolhass?

– Nem tennék ilyet, esküszöm! – tiltakozott komoly arccal. – Nem ezért jöttem ide – tette hozzá. – Hanem hogy beszélgethessünk végre, és megvédjelek.

– És tőled ki fog megvédeni, mi?

– Nem én vetkőztettelek le! Egy ujjal sem nyúltam hozzád, oké? – mondta kissé ingerülten. – Szerintem valaki mindkettőnknek beadott valamit.

– Persze, aztán megvárta, míg kidőlünk, hogy aztán poénból pucérra vetkőztethessen? Nem látod, hogy ez a kamu duma mennyire szánalmas?

Ekkor a kinti zajok felhangosodtak, mire az ajtó felé fordultam. Tony állt ott! A vér is megfagyott az ereimben. Az arca zavart, értetlenséget és hitetlenkedést tükrözött.

– Én csak Ryant kerestem, hogy elköszönjek. Sajnálom, ha megzavartam valamit. Igazán nem akartam – tette hozzá mogorván, és visszazárta az ajtót.

– Várj! Ez nem az, aminek... – kezdtem volna a szokásos hülye sablonszöveget, mert jobb nem jutott az eszembe, de már csak a távolodó lépteit hallottam. – A francba! – kiáltottam, és kiugrottam az ágyból, de ekkor belém villant, hogy még azóta sem termett rajtam ruha.

– Fordulj el! – szóltam Sebastienre, aki engedelmesen elfordult, aztán szétnéztem a szobában, és meglelve a holmijaimat a földön szétszórva, sebesen öltözni kezdtem, az agyamat pedig kényszerítettem, hogy kitermeljen magából valami értelmes magyarázatot, amit majd előadhatok Tonynak. Feltéve, hogy meghallgat.