Este megbeszéltük Tonyval chaten, hogy mi volt Mr. Zharkovnál, elalvás előtt küldtünk egymásnak jóéjt üzenetet is, aztán másnapra az új énjét megint elfújta a szél.

Kayla egész héten résnyire szűkült szemmel méregette őt, pont úgy, ahogy előtte Sebastient, aki azóta is sötéten bámult és próbált hívogatni.

Ryan szombaton tartotta a születésnapi buliját, amire az egész osztályt meghívta. Kayla is a hétvégén ünnepelte a születésnapját, így este Emilyvel kettesben készülődtünk nálunk, hogy aztán átmenjünk Kayláékhoz felköszönteni őt, és tőlük menjünk tovább Ryanékhez. A jeles eseményre Emily farmerbe bújt, és hozzá ujjatlan, fémszínű felsőt vett. Öltözködés tekintetében már távolról sem hasonlított egykori önmagára. Én csak a szokásos módon öltöztem fel.

Készülődés közben elmeséltem neki a legutóbbi álmaimat. Most már csak vele osztottam meg őket, mivel Kayla nem hitt nekem. Figyelmesen végighallgatott, és határozottan azon a véleményen volt, hogy ezek az álmok közölni akarnak valamit. Mostanra már nekem is ez volt az érzésem.

– Olyan, mintha valakinek az életét látnám – magyaráztam, miközben fésülködtem. – Legalábbis részleteket. A legfontosabbakat.

– Talán tényleg így van, és médium vagy – felelte Emily a szempilláját spirálozva. – Érzékeled a túlvilágot.

– Ez félelmetes.

– Miért? Szerintem izgalmas.

– Nem tudod, hogy lehet megszabadulni az álmoktól?

– Csinálhatsz például álomcsapdát. De szerintem várj még, én kíváncsi lennék, mik fognak még jönni.

– Valahol én is kíváncsi vagyok, de összességében jobb volt, míg nem álmodtam semmit. Nyugodtabban aludtam és kipihentebben ébredtem.

Emily bólintott, de egy perccel később már csak kifelé révedezett az ablakon, mintha gondolatban egészen máshol járna.

– Nem tűnsz jókedvűnek – szólaltam meg letéve a fésűt.

– Semmi bajom, csak összezördültem egy kicsit apámmal – vonta meg a vállát.

– Sajnálom. Van kedved beszélni róla?

Sóhajtott egyet.

– Nem örült, hogy eljövök a buliba. Elmondtam neki, hogy az új suliban végre lettek barátaim, és elhívtak egy házibuliba. Azt hittem, örülni fog. Nem tudom, mire alapoztam ezt a feltételezést, hiszen már a múltkor sem repesett a boldogságtól, amikor elmentem a meccsre.

Megörültem annak hallatán, hogy Emily a barátjának tekint, már én is egyre közelebb éreztem őt magamhoz, de a helyzetén elszomorodtam.

– Persze teljesen kiakadt, de hát mi mást is vártam? – folytatta. – Annak örülne, ha otthon ülnék és soha senkivel nem barátkoznék.

Nagy kék szemében elhagyatottság tükröződött.

– A régi iskoládban nem voltak barátaid?

– Nem nagyon – rázta a fejét.

– Hogyhogy?

– Mire elkezdődött az év, a diákok többsége már ismerte egymást a gólyatáborból, ahová apa nem engedett el. Szeptemberre kialakultak a kisebb klikkek, hátrányból indultam. Egyszer egyik, egyszer másik baráti társasághoz csapódtam, némelyekkel néha eljártam titokban bulizni is, de igazi barátság egyikükkel sem alakult ki. Ja, és említettem már, hogy tiszta lány osztályba jártam?

– Pedig azt mondtad, szeretted azt a sulit.

– Magával az iskolával nem lett volna baj, jó tanáraink voltak, az épületet is rendesen felszerelték, a diákok közül sem utált senki, de apa választotta ki nekem, mint minden mást a szobám tapétájától a ruháimig. Azt tudtad, hogy minden nap ugyanolyan öregasszonyos cuccokban jövök el otthonról, amilyenekben első nap láttatok, csak reggel a mosdóban átöltözöm? Nem engedi, hogy modernebb holmikat vegyek fel, azok szerinte túl kihívóak. Most is egy nyilvános vécében vettem fel ezeket – mutatott a ruháira. – Így aztán a suli minden kis hibáját sokkal nagyobbnak éreztem, és el akartam onnét menni, pusztán a lázadás kedvéért.

– Sajnálom – feleltem.

– Sokáig azt hittem, csak gondoskodni szeretne rólam, és azért félt ennyire, mert anyát már elveszítette – mondta halkan.

– Most már nem hiszed ezt?

– Nem tudom, mit higgyek. Szörnyen túlzásba viszi, amit csinál. De most mindenen túltett.

– Ennyire összevesztetek?

– Amikor megtudta, hogy veled barátkozom, megpróbált lebeszélni rólad – nézett a szemembe.

Tátva maradt a szám. Mindenre számítottam, csak erre nem.

– De hát mi baja van velem? Évek óta ismer – hebegtem. – Azt hiszi, rossz hatással vagyok rád?

– Szerinte mindenki rossz hatással van rám őt kivéve – felelte letörve.

Addig abban a hitben éltem, hogy Mr. Pemberton kedvel engem. Vagy valamelyest kedvel, de annyira nem, hogy az egy szem lánya barátnőjének akarjon? Mi lehet a kifogása ellenem? Amikor nemrég beszámoltam neki arról, hogy Kayla és én barátkozunk Emilyvel, nem emelt szót ellene. Habár mellette sem, és igen hamar témát váltott.

Rossz szájízzel fejeztem be a készülődést és fogtam hozzá Kayla ajándékának becsomagolásához. Sóhajtva előhúztam Mona Lisámat a mappámból, és kikotortam egy henger alakú dobozt az ágyam alól.

Amikor visszaléptem az asztalhoz, Emily oldalra fordított fejjel nézte a rajzot. Én is elfordítottam a fejemet, próbálva rájönni, mit láthat.

– Valami nem lett jó?

– De, nagyon is – felelte Emily. – Különleges.

– Köszi. De mit nézel ennyire?

– Leonardo da Vinci állítólag meleg volt.

– Ez a rajzom kapcsán jutott eszedbe?

– Konkrétan a szája kapcsán. Nézd csak – mondta, és kilencven fokkal elforgatta a rajzot, hogy én is fekve lássam.

– Mit?

– Az ajkát.

– Megnéztem. Mi van vele?

– Nem olyan, mint egy férfifenék?

Elmosolyodtam, és örültem, hogy legalább valami felvidít a Mr. Pembertonnal kapcsolatos sokk után. Akaratlanul is felrémlett előttem, milyen lehet Tony feneke. Mivel már évek óta járt floorballra, el tudtam képzelni, hogy az edzésektől biztosan izmos és kemény. Ha nagyon akartam, a rajzomba is bele tudtam látni egy hátsót, de az inkább hájas volt és tónustalan.

– Ha most itt teremne egy meleg Leonardo, ettől a két löttyedt fokhagymagerezdtől nemigen indulna be. Talán az eredeti festményen jobban hasonlítottak férfihátsóra – nevettem.

Emily tudományos érdeklődéssel vizsgálta a képet, még a szemöldökét is összevonta közben.

Ezalatt előhúztam a fiókból egy tekercs királykék selyempapírt, és levágtam belőle egy darabot. Feketét nem akartam használni, mert akármennyire is Kayla kedvenc színe volt, születésnapra morbidnak éreztem volna, de csajosabb színnel sem mertem próbálkozni, mert Kayla leöntötte volna benzinnel, és felgyújtotta volna.

– Honnan jött ez a gondolat Mona Lisa ajkával? – kérdeztem.

– Az Alterhírekben olvastam, hogy Leonardo egyik tanítványa titokban a szeretője volt, és a mester ilyen rejtett módokon örökítette őt meg, mert nyíltan nem tehette. Másrészt pedig ez is egyfajta lázadás volt a rendszer ellen.

– Erről nem is hallottam – feleltem, miközben beletettem a feltekert rajzot a dobozba, aztán belecsavartam az egészet a csomagolópapírba.

– De látom, néha te is olvasod az Alterhíreket – jegyezte meg.

– Én? – kérdeztem szórakozottan, miközben celluxoztam. Nem rémlett, hogy ilyesmit olvastam volna, egyébként is, miért kérdezi ezt?

– Gondolom, onnan vannak ezek a rajzok – válaszolta.

Amikor odafordultam, azokra a firkálmányokra mutatott, amiket a múzeum mosdójában és Mr. Zharkov házában készítettem a titokzatos tükrös jelekről. A fenébe, kint felejtettem őket az asztalon.

– Arról a régi vázáról másoltad az egyik cikkben, ugye? Biztos megtetszett a díszítése – mosolygott Emily. – Szerintem is jól néz ki.

Felkaptam a fejem. Régi váza? Emily felismerte az ábrákat? Meglódult a szívverésem.

– Lehet, hogy onnan van, már nem emlékszem – feleltem, mert az igazat még mindig nem mertem elmondani.

Azonnal meg akartam tudni, miféle vázáról van szó, nem számított, mennyire kell sietnünk.

– Még kiugrom a mosdóba, aztán indulhatunk – mondtam, és kisiettem a fürdőszobámba. Magamra zártam az ajtót, és elővettem a telefont. Az Alterhírek nevű oldalt nem volt nehéz megtalálnom, első helyen hozta ki a kereső. Elég takarosan nézett ki az oldal, bár nem tűnt túl megbízható hírforrásnak a rikító színeivel meg hatásvadász címeivel. Pörgetni kezdtem a cikkeit a váza szót keresve, vagy bármi hasonlót. Hamarosan találtam is egyet, ami régészeti leletekről szólt. Átfutottam a lényegre koncentrálva. A cikk vége felé képek bukkantak fel, köztük egy vázával.

Első látásra semmitmondó küllemű, kicsorbult bronzváza volt, de alaposabban megnézve észrevettem, hogy vésett jelek díszítik. Köztük olyanok, amilyeneket én is szoktam látni a tükörben... Rávetettem magam a képhez tartozó szövegre. A vázát állítólag Afrikában találták pár éve, bányászat közben, és a szövegből az is kiderült, hogy a feliratát – mert írásnak tippelték – még nem sikerült megfejteni. Elcsüggedtem. De ha sikerült is volna megfejteniük, nekem akkor is mindössze pár jelem lenne, amiknek csak kapiskálnám a jelentését. A szöveget tovább olvasva elkerekedett a szemem. A váza állítólag olyan földrétegből került elő, amely alapján a lelet korát legalább ötszáz ezer évnek saccolták! Ez vastagon az őskor volt.

De a szám nem passzolt a tárgyhoz. Nem voltam penge történelemből, de az azért rémlett, hogy ennyi évvel ezelőtt csak emberelődök éltek a Földön, primitív törzsekben, és a pattintott kőbalta volt a legfejlettebb eszközük. Hogy tudtak volna ilyen vázákat és ilyen bonyolultnak látszó írást alkotni? Ez az Alterhírek talán nagyot akart mondani és túllőtt a célon, ráadásul elég erőszakosan próbálta bizonygatni, hogy a miénk előtt is élt egy emberiség a Földön.

A vázán lévő jelek akkor is kétséget kizáróan bizonyították, hogy amiket a tükrökön láttam, nem hallucináció volt. A legutóbbi álmom jutott eszembe, amiben megviccelték Victoriát egy lappal, amit a naplójából téptek ki, és ő titkosírást akart használni, hogy ne olvashassák el a naplóját. Lehet, hogy tényleg szert tett egy rejtjelezési módra, és ez később jól jött, amikor beszippantotta a tükör, vagy akármi is történt vele? Talán csak így tud üzenni, mert aki elől titkolóznia kell, az az ő oldalán áll lesben? De hogy került a birtokába ez az írás? Elég sokat beszélgetett Thomas Fentonnal misztikus dolgokról, talán a fiú sok okkult könyve közt akadt olyan is, ami átmentett egy írást a régmúltból.

A gondolatmenettel nem mentem sokra, de örültem, hogy Emily révén legalább egy hangyányit közelebb kerültem valamiféle magyarázathoz.

*

Busszal mentünk Kayláékhoz. Egy vigasztalan külsejű lakótömb harmadik emeletén béreltek lakást. A folyosókon savanyú ételszag terjengett és veszekedés hangjai visszhangzottak, amitől bizarr otthonosság érzése töltött el, mert emlékeztetett arra a helyre, ahol azelőtt laktam. A csengő hangosan felberregett, amikor megnyomtam, mire Kayla dugta ki a fejét a lakásajtón.

– Bújjatok be – intett, mi pedig beléptünk, és a nyomában a szobájába sorjáztunk, ahol a Kayla által csak kaotikus rendnek nevezett állapot uralkodott, azaz látszólag káosz volt, de ő mindennek tudta a pontos helyét, így az ő számára ez rendnek számított.

Szúrós szemmel mérte végig a ruházatomat.

– Akkor is amondó vagyok, hogy jól állna rajtad egy feke...

– Ne – emelem fel az ujjamat. – Ne kezdjük megint.

Elhúzta a száját, de aztán vállat vont.

– Jól van, befogom.

– Boldog szülinapot! – nyújtottam át az ajándékomat.

– Köszi – felelte, és adott egy gyors puszit, aztán kibontotta a csomagot. – Szentséges gumicsirke! – álmélkodott, amikor a dobozban talált papírhengert óvatosan széttekerte. – Emlékeztél rá, hogy szeretnék egy ilyet. Pedig nem célozgatni akartam rá, hogy megrajzold, csak úgy mondtam. – Gyorsan kiszorította belőlem a szuszt, majd körbeszaladt a szobájában, egyszer-egyszer odatartva a rajzot a falra, keresve neki a legjobb helyet. Aztán elkomorult az arca, és közelebbről is szemügyre vette a képet. – Ugye, nem erre pazaroltad a drága ceruzákat? – nézett rám gyanakvóan.

– Nem volt pazarlás.

Erre gyorsan összetekerte a papírt, hozzám lépett, és fejbe vágott vele.

– Azok a megrendelésekre kellenek, meg mindenféle komoly dolgokra, nem ilyesmikre, mint ez – lengette meg a tekercset.

– Ez is komoly dolog, de nyugi, maradt még belőlük, elég lesz a kilenc képre – feleltem védekezőn feltartott kézzel.

– Remélem is – rázta meg a tekercset, mintha sodrófa lenne.

Aztán Emily is átadta az ajándékát. Amikor Kayla feltépte a papírt, egy pár fekete, ujjnélküli, horgolt csipkekesztyű bontakozott ki a csomagból.

– Hű, atyavilág, megcsináltad. És nekem adtad – csillant fel a szeme, amikor megpillantotta. – Ez gyönyörű. Köszönöm szépen.

– Nagyon szívesen – mondta Emily szerényen.

Kayla egyből felhúzta, és boldogan forgatta meg a kezét.

– Irtó ügyes vagy. Ha sorozatban gyártanád, rommá kereshetnéd magad vele. – Emily csak legyintett. – Ebben megyek Ryan bulijába.

Ekkor kulcscsörgést és motoszkálást hallottunk az ajtó felől, aztán felberregett az ajtócsengő.

– Ó, a francba! – kiáltott fel Kayla, és kirohant ajtót nyitni.

– Mi az, már be sem engeded a saját anyádat? – hallottam hamarosan Kayla anyukájának mogorva hangját, aztán cipőkoppanások következtek, és a nyitva hagyott szobaajtón át láttam, amint az asszony áthalad az előszobán. Két nagy szatyrot cipelt a kezében, az egyikből egy póréhagyma zöldje, a másikból egy bagett vége kandikált ki. Munka után még bevásárolhatott egy éjjel-nappaliban. Annyit tudtam róla, hogy egy varrodában dolgozik, és folyton túlórázik, ezért nézhetett ki mindig olyan fáradtan.

Emilyvel kórusban köszöntünk neki, mire ő ránk pillantott, elmotyogta, hogy „Sziasztok", aztán tovább ment a konyhába.

– A zárban felejtettem a kulcsot, ne haragudj – ment utána Kayla.

– Pont erre vágytam egy pokoli nap után, hogy a lakásomba se jussak be.

– Sajnálom, ne haragudj – morogta Kayla, és visszajött hozzánk a szobába, de pár pillanat múlva újra hallottuk az anyukáját.

– Már megint nem mosogattál el.

– Ó, basszus – görnyedt össze Kayla. – Bocsi, elfelejtettem! – szólt ki a konyhába.

– Hát persze, hogy elfelejtetted, minek is emlékeznél rá, ha van egy házicseléd, aki megcsinálja helyetted.

– Nem direkt felejtettem el. Holnap elmosogatok.

– Én meg majd holnap főzök vacsorát.

– Most elmenni készülünk, az egyik osztálytársamnak születésnapja van, de utána...

– Én betegre gürcölöm magamat, míg te halálmadárnak öltözve szórakozni jársz, és még annyira se lehet megkérni téged, hogy moss el pár edényt.

– El akartam mosogatni, de mondtam már, hogy elfelejtettem. Később megcsinálom, ígérem.

– Engem ki is rúgnának a munkahelyről, ha azt mondanám, hogy majd később elvégzem a feladatot. Ezt csak te engedheted meg magadnak, kisasszony. Nem is értem, hogy sikerült így elkényeztetnem téged, a lelkem is kitettem érted, hogy mindened meglegyen, aztán tessék, ez a hála. Csak magadra gondolsz, meg a ruhákra meg a szórakozásra. Hogy anyád egy percet sem tud pihenni, vagy ne adj' Isten, szórakozni, az már mit érdekel. Hát tessék, menj csak bulizni, anyádra meg tegyél nyugodtan magasról.

– Nem hiszem el, hogy a születésnapomon is ezt csinálod! – kiabálta Kayla, de a szavait követően a lakás belsejéből ajtócsukódás hallatszott. Nem volt hangos, mégis mindannyian összerezzentünk. Kayla állkapcsa megfeszült, és esélyes volt, hogy mindjárt belerúg valamibe. Valami azt súgta, hogy csípősebben szólt volna vissza, ha Emilyvel nem vagyunk ott, és akkor bontakozik majd ki a balhé, ha kettesben maradnak a lakásban. Nem tudtam, mit mondhatnék neki.

– Menjünk. Ne érkezzünk túl későn – szólalt meg Emily megmentve a helyzetet, mire gyorsan összeszedtük magunkat.

Féltem, mi lesz, ha Kayla ilyen állapotban kocsiba ül, mert nem jó feldúltan vezetni, de indulás előtt vett pár mély levegőt, amit hosszan kifújt és lassan úgy tűnt, visszatért a lelki békéje. Talán alkalmazta az iskolapszichológustól tanult módszereket.

Közben rájöttem, miért értik meg egymást Emilyvel: a hasonló családi hátterük miatt. Más hasonlóság nem nagyon akadt köztük, de szemlátomást ez az egy is elég volt hozzá, hogy sorsközösségbe kovácsolja őket. Az én szüleim még együtt voltak, így el sem tudtam képzelni, milyen lehet Kayláéknak egyetlen szülővel, aki társ hiányában kénytelen minden problémáját maga megoldani, és a frusztrációit néha akarva-akaratlanul is a gyerekén vezeti le.

Amikor megérkeztünk a bogárral a megfelelő utcába, nem volt nehéz kiszúrni az épületet, már csak azért sem, mert hangos zene szűrődött ki belőle. Ryanék egy kicsi, vörös téglaborítású házban laktak, melynek elhanyagolt előkertjében kiszáradt bokrok tarkították az elburjánzott füvet, mintha a lakók lelkivilágát testesítették volna meg. Ryant öt éve a bátyja nevelte; azóta, hogy egy balesetben meghaltak a szüleik, és egyikük sem a háziasságáról volt híres. Igazából idejük sem lett volna házitündérkedni: Brian a munkába, Ryan pedig a csajozásba ölte a fájdalmát.

Kayla leparkolt, aztán kiszálltunk, és a gazon keresztülvágva a bejárathoz mentünk.

Becsengettem. Rövidesen egy fülig érő szájú Ryan nyitott ajtót, a szabad kezében egy üveg sört tartva.

– Jöttünk, hogy a jelenlétünkkel emeljük a buli fényét – jelentette be Kayla, amikor meg akartam szólalni.

– Isten hozott benneteket! – rikkantotta Ryan, és színpadiasan meghajolva elállt az útból, hogy bemehessünk.

Odabenn már javában folyt a buli, dübörgött a zene, nevetgélések, kiáltozások hallatszottak, itt-ott kisebb csoportok beszélgettek üveggel a kezükben, és ahogy beljebb léptünk, sűrű dohányszag csapott meg – az egyik sarokban három lány ült körül egy vízipipát.

– Nem jöttünk üres kézzel – mondta Kayla, amikor a konyhába értünk, ahol az asztal terítve volt szendvicsekkel meg mindenféle alkohollal, és kivett a táskájából egy kockás papírba csomagolt, kisméretű tárgyat. – Tessék, az ajándékod – nyújtotta át. – Boldog születésnapot, tököd érjen bokádig.

– Köszönöm – nevetett Ryan és átvette az ajándékát, aztán precíz alapossággal megpuszilta Kaylát, Emilyt, engem, meg még egy lányt, aki véletlenül a közelben állt. Amikor kibontotta a papírt, örömteli meglepetés ült ki az arcára, és felmutatta az ezüst öngyújtót. Az időközben megjelent Nathan füttyentett egyet.

– Úgy gondoltuk, ha már mindenképp a romlás útjára akarsz lépni, legalább stílusosan tedd – morogta Kayla.

– Ide süssetek! – tolta félre Ryan Nathant, mire egy másik asztalon feltárult előttünk valami furcsa, ételszerű képződmény. – Remélem, éhesek vagytok.

Ryan háromemeletes születésnapi tortája három egymásra tett pizzából állt: egy óriásból, egy normálból és egy miniből, gyertyaként pedig tizennyolc szál cigaretta ágaskodott a tetején. Ryan leemelt egy cigit a „tortájáról", és meggyújtotta az új szerzeményével, aztán hátranyúlt egy jéggel teli vödörbe, és férfias lendülettel kihúzott belőle egy üveget, amit ünnepélyesen Kayla kezébe nyomott.

– Tudom, hogy mától téged is börtön vár, ha elkövetsz valami csúnya dolgot, úgyhogy Isten éltessen!

Kayla tekintete az üvegre tapadt, aztán ott is maradt. Emilynek szintúgy.

– Mangó ízű vodka, szűzanyám, mióta keresek ilyet! – kiáltotta Kayla ellágyulva, mire Ryan önelégülten elmosolyodott. – Köszönöm.

Egy-egy szelet pizza elfogyasztása után átmentünk a nappaliba. Jamison Ryan bátyjával nevetett valamin az aranyhal akváriuma mellett, míg a vízipipázós csapat füstfelhője mögött ott állt Tony, és Grace-szel beszélgetett. Szemlátomást mélyen elmerültek a kettejük kis meghitt elitklubjában, ahova átlagos halandónak sosem lesz bejárása.

Grace egy púderrózsaszín, harang alakú szoknyát viselt csipkefelsővel és magassarkúval. Szép volt és elegáns, de egy koszorúslányon jobban el tudtam volna képzelni a szettjét. Karcsú poharat tartott a kezében, és ahogy Tonyt hallgatta, oldalra billentette a fejét, mint egy macska, és kedvtelve nézegette Tony ajkát. Fogadni mertem volna, hogy a kétfrontos támadást alkalmazza, azaz egyszerre bűvöli őt intellektuálisan és fizikailag. Talán én is nyerőbb lehettem volna, ha fel tudok mutatni egy mély dekoltázzsal megtoldott eszmefuttatást a vegyészet legújabb felfedezéseiről, de hát nem tudtam.

A dohányzóasztalon is állt egy jéggel teli vödör. Belenyúltam, és kivettem, ami először a kezembe akadt: egy dinnyés Bacardi Breezert. Sosem kóstoltam még, de viharos gyorsasággal szert tettem egy bontóra, aztán kinyitottam és beleittam. Közben Kayla is kibontotta a vodkáját.

– Szerzek poharakat – ajánlotta fel Emily.

– Minek? – kérdezte Kayla, és meghúzta az üveget.

– Végül is – mosolyodott el Emily, és átvette a vodkát, amikor Kayla köhögve odanyújtotta neki.

– Tessék – kínálta nekem, miután ő is beleivott. – Látom, rád is rád fér – tette hozzá, fejével Tonyék felé biccentve.

– Nem, köszönöm. Annyira nem vészes a helyzet – feleltem.

Letelepedtünk a kanapéra, közben ő és Emily egymás kezéből tépték ki a vodkát.

– Azért nem különös, hogy ha Tonynak emlékezetkiesése van, akkor mindig ugyanazokat a dolgokat felejti el a múltjából: téged meg Sebastient? – kérdezte Kayla Tonyékat nézve, miután megint meghúzta az üveget. – Ez is az én elméletemet támasztja alá.

– A tudathasadásost? – kérdezte Emily.

– Nem, szerintem a másikat – feleltem. – Hogy Tony csak megjátssza az emlékezetkieséseket, mert folyton megbánja, hogy összejött velem, de aztán megint elcsábul, és így tovább.

– A régi sulimban is volt egy ilyen párocska – jegyezte meg Emily. – Havonta szétmentek, aztán megint összejöttek. Nagyjából minden menstruációra jutott egy szakítás.

– Na ugye. Nem olyan elképzelhetetlen, amit kitaláltam – pillantott rám Kayla.

– Tonyért már a tanárok is aggódnak, mert az anyagból is kiesnek neki részek, és folyton pótolnia kell. Nem gondolnám, hogy ezt is miattam játssza meg, mert nem mer nyíltan szakítani – mondtam.

Kayla elhúzta a száját, és egy darabig nem szólalt meg, de látszott rajta, hogy intenzíven keresi az ellenérveket, amiket végül nem sikerült megtalálnia.

– Akkor kanyarodjunk vissza a tudathasadáshoz – vont vállat.

– Létezik ilyen, hogy valakinek az egyik énje szerelmes, a másik meg nem? – kérdeztem.

– Ennyire azért nem vagyok otthon az ilyen betegségekben, de egy kicsit tényleg olyan, mintha két Tonynk lenne, nem? – nézett rám.

– Fura módon nekem a régi, szemüveges Tony az igazi, akinek eszébe sem jutna levenni a pólóját egy sportcsarnoknyi ember előtt – mondtam.

Tonyék közben eltűntek a látóterünkből, aztán már csak a sörpongozókat bámultam. A Bacardim mellékízét egyre kellemetlenebbnek találtam, ezért felálltam, hogy keressek valami más innivalót.

– Hozok magamnak egy kólát, mindjárt jövök – mondtam a lányoknak, és a konyha felé vettem az irányt. Menet közben letettem az üvegemet egy asztalra. Még szerencse, mert amikor kiértem, az elém táruló látványtól biztosan elejtettem volna.