– Elnézését kérem, Miss Lombard, amiért elragadtattam magam a múltkor. Remélem, meg tud bocsátani – mondja Xavier ünnepélyesen, miközben a hólepte fák alatt sétálunk.

Az ebédet követően Catherine nénikém javaslatára megmutatom neki a kertet. A látvány szemet gyönyörködtető, ahogy a vakító fehérség beborítja a tájat, és általában szeretek rövid sétákat tenni a tiszta levegőn, ám Xavier jelenléte tönkreteszi az élvezetet. Most hasznosnak érezheti magát, mert bele kell karolnom, hogy haladni tudjak, míg másik kezemmel a szoknyámat emelem, hogy ne áztassa a hó. Gardedámnak újfent Mrs. Bakert tették meg, aki kicsit lemaradva követ minket, de lerí róla, hogy ő is unja az egészet, és amikor a nagy tölgyfa alatt talál egy száraz padot, nyögve lezöttyen rá.

Xavier megáll, és felém nyújt egy lapos dobozkát.

– Bátorkodhatom a figyelmébe ajánlani megbánásom szerény jelét? – kérdezi alázatosan, miután feleletet nem kapott, és felnyitja előttem a dobozt. Míves, zafír berakásos arany karperec fekszik benne. Mennyire tetszene Isabelnek. Én csak egy pillantást pazarolok rá, még a hortenziabokorra szálló verebet is érdekesebbnek találom.

– Fölösleges ajándékokkal megvásárolnia a jóindulatomat, hiszen úgyis tudja, mit gondolok magáról, ez pedig nem fog megváltozni, akármennyi ékszerrel halmoz el – szűröm a fogaim közül. – Abban is biztos vagyok, hogy ha valamilyen oknál fogva Mrs. Baker eltűnne a közelünkből, ugyanúgy elragadtatná magát, mint a múltkor, bűnbánat ide vagy oda. A vagyonnal való hivalkodást egyébként sem állhatom.

Xavier egy hangos csattintással visszazárja a dobozt.

– Maga nagyon szigorú. A békejobbomat szerettem volna nyújtani, de látom, rám sem hederít.

– Nincs szükségem rá, hogy jóban legyek önnel, úgyhogy teljesen hiábavaló törnie magát.

– Hogy nincsen rá szüksége? Csak erre van szüksége – mosolyog önelégülten. – Még pár hét, és tőlem fog függeni élete végéig, szóval jobban teszi, ha...

– A jótanácsaira sincs szükségem – vágok a szavába. – Lehet, hogy nem mondtam el elégszer ahhoz, hogy megmaradjon a fejében, de most ön tenné jobban, ha megjegyezné: soha, semmilyen körülmények között nem leszek a felesége.

A veréb tollászkodni kezd a bokor ágán, lesodorva maga körül a havat, rá egy alatta surranó macska fejére, és a látványtól halkan felnevetek.

Xavier nyel egyet – talán a felgyülemlő haragját kényszeríti vissza, mert azt hiszi, rajta nevetek –, és nyugodt hangnemben válaszol.

– Nem mondom, hogy nem szórakoztat el a makacssága, sőt, egy úrihölgy ne is omoljék rögtön az udvarlója karjába. Ugyanakkor szeretnék rávilágítani, hogy vonakodás terén már megtette, amit megkövetelt az illem. Nyugodtan megengedheti magának, hogy kimutassa a valódi érzelmeit.

– Hiszen épp azt teszem – felelem továbbra is a verebet figyelve.

– Csakugyan ennyire ellenszenvesnek tart?

– Ne kérdezzen olyasmit, amire nem akarja tudni a választ.

– Akkor mondja, hogy képes ilyen nyugodtan sétálni itt velem, amikor toporzékolhatna is? Nem volna könnyebb inkább szabadjára engednie az érzéseit? Tomboljon csak bátran, én készen állok. Bármilyen érzelmi vihart zúdítson is rám, szilárdan állni fogom a sarat. – A hangjából kiérzem a gúnyos mosolyt. – Aztán majd megvigasztalom.

Persze, tomboljak, hogy majd kiemelt figyelmet fordítsanak rám, és semmit se tudjak tenni az esküvőig.

– Ne élje bele magát, mert csalódni fog. Bár nem mintha érdekelné, mit tanácsolok. Mindegy, a tények majd meggyőzik.

Xavier megragadja a csuklómat, és megállásra kényszerít, a veréb pedig felrebben az ágról, csillogó havat szórva szét a levegőben. Xavier érintésétől megint elönt az iszonyodás.

– Leszállhatna a magas lóról.

– Tényleg ennyire vágyik a botrányra? – nézek a csuklómra, mire Xavier gyorsan elengedi. Most én mosolyodom el gúnyosan.

– Ha úgy hozza kedvem, akár nyilvánosan is megcsókolom – szegi föl a fejét. – Engem nem érdekel a botrány.

– Ezért engedte el a kezem olyan hirtelen? – kérdezem ártatlan hangon.

– Ezt el sem hiszem. Ön játszik velem? – lép elém, és világoskék szemében indulat villan.

– És ha igen? – nézek rá.

– Akkor a tűzzel játszik.

– Ugyan, maga csak egy elkényeztetett úri fiú, aki azt hiszi, jól elszórakozhat egy lánnyal, mert úgyis az áldozata lesz.

– Nem ismer még engem.

– Igaza van, nem ismerem, de azok alapján, amiket eddig magából mutatott, nem is vágyom rá, hogy jobban megismerjem. A világon semmire sem vagyok kíváncsi, ami önnel kapcsolatos.

Tovább megyek. Ő persze utánam jön, és pár lépéssel beér.

– Magasan hordja az orrát, de majd én orvosolom a problémáját, maga kis...

– Eszébe nem jusson megint olyat mondani, amit megbánhat – emelem fel az ujjamat figyelmeztetően. – Nekem beszél a kitörő érzelmekről, és a végén még maga nem tud uralkodni az indulatain?

Xavier már forr a dühtől. Nagyon helyes. Egyszer csak hátra pillant, majd megint előre, és elmosolyodik.

– Mondja csak, miért ragaszkodik ilyen makacsul a jégkirálynő látszatához? – kérdezi meglepően nyugodt hangon. – A gardedám elaludt, most már fölösleges megjátszania magát.

Megtorpanok és hátrafordulok. Mrs. Baker tényleg bóbiskol. A fene egye meg!

– Tessék? – kérdezem mérgesen. Xavier, aki mögöttem jött, majdnem nekem ütközik, de nem lép hátrébb. Én sem. Egészen közelről láthatom a fekete gyapjúkabátjából kilógó cérnaszálakat.

– Tudom, hogy valójában ellenállhatatlannak talál, és alig várja, hogy egybekeljünk – súgja. Lehelete apró ködfelhőként jelenik meg, majd semmivé foszlik.

Hangosan felnevetek. Mrs. Baker hortyan egyet. Akár föl is ébreszthetném, de most már kíváncsi vagyok, miért vette ezt a fejébe Xavier.

– Honnan veszi ezt az ostobaságot?

– Innen – húz elő a zsebéből egy összehajtott papírdarabot, és diadalittasan felemeli. – Nem terveztem megmutatni, de valahogy mégis szeretném látni az arcát, amikor elolvassa.

Kirántom a kezéből a papírt, és széthajtom. Úgy néz ki, mint egy könyvoldal. Nem, ezt a lapot a naplómból tépték ki! És az én írásom szerepel rajta!

„1665. február 11.

Kedves Naplóm!

Holnap megint ellátogat hozzánk Xavier Vance, a vőlegényem. Még leírni is borzongató érzés. Úgy ízlelgetem a szót, mint egy mézédes bort. Émelyít, kissé megrészegít, de még többet akarok belőle.

Milyen szép férfi, és milyen jól táncol. De a legjobban azt a nyers férfiúi erélyt szeretem benne, amivel magának követel, mint az erős hím a szép nőstényt.

Ám bármennyire is nehezemre esik, úgy kell tennem, mintha közömbös lenne számomra, semmiféle érdeklődés nem látszódhat rajtam. Hadd küzdjön csak értem, nemes vad vagyok. Nem is akarom ezt a házasságot, egyenesen fel vagyok dúlva, amiért hozzá kényszerítenek. Majd valamikor az esküvő után megenyhülök. Addig is hűvös leszek, sőt, néha ellenséges, ne hulljon Xavier ölébe a trófea, mert Catherine nénikém is megmondta, hogy aki könnyen kapható, azt a férfiak nem becsülik meg. Pedig már majd' megőrjít a vágy, hogy közel kerülhessek hozzá. Egészen közel."

– Ez nem az én kézírásom – hazudom, miközben undorodva darabokra tépem a papírt, és Xavier arcába hajítom. – Azon kívül ilyen visszataszító ömlengést akkor sem írnék, ha biztos lehetnék benne, hogy nem kerül az enyémen kívül emberi szem elé.

– Dehogynem az ön írása! Pontosan ezekkel a gyöngybetűkkel kanyarította a táncrendje elejére a nevét. Még senkitől sem láttam ilyen gyönyörű, cirkalmasan hurkolt b-betűket – mosolyog Xavier magabiztosan. Érzem, hogy a haragtól lángolni kezd az arcom. – Elpirult. Ez felér egy beismerő vallomással.

Legszívesebben nekiesnék, hogy alaposan összekarmoljam azt a csinos arcát.

– Honnan szerezte?

– A kabátom zsebében találtam. Amikor elindultam otthonról, még nem volt benne. Valaki nyilván az ebéd alatt csempészte bele. És milyen jól tette – somolyog.

Nem találok szavakat. Mégis mit akar jelenteni ez az ostobaság? Ki akar gúnyt űzni belőlem? Tehetetlen düh söpör végig rajtam.

– Mrs. Baker! – kiáltom el magam, mire az asszony összerezzen a padon, és ijedten körülnéz. – Mr. Vance indulni készül, kérem, menjünk vissza a házba.

– Máris távozik a fiatalúr? – kérdezi az asszony a kicsordult nyálát törölgetve.

– Igen, megfájdult a fejem, és Mr. Vance van olyan kegyes, hogy hagy engem pihenni.

Xavier elhúzza a száját, de nem foglalkozom vele. Felfogom a ruhámat, és a ház felé iramodok, akármilyen nehéz is haladnom a hóban, közben pedig azt találgatom, ki lehet az, aki erre az arcátlanságra vetemedett.

A gondolataim sebesen száguldanak. Ezt a szöveget olyasvalakinek kellett írnia, aki magas szinten űzi a kézírás másolásának mesterségét, ha még engem is zavarba ejt a hasonlóság. Lássuk csak, kik jöhetnek szóba, mint elkövetők. Az első jelölt egyértelműen Isabel, belőle kinézném, hogy így tör borsot az orrom alá. Csakhogy nincs kézügyessége: görcsösen ír és ferdén, a saját írásképét sem tudja uralni, nemhogy leutánozni a másét. Nagybátyámról és nagynénémről ilyen gyerekes ugratást feltételezni is nevetséges. Susanra gyanakodnék még, de a cselédek és szobalányok közül senki sem tud írni. Ha megkapják a bérüket, marokra fogják a lúdtollat, úgy vésnek a papírra egy ikszet, hogy átvették a néhány pennyjüket.

Ki van még, aki hozzáférhet a naplómhoz, és a megtévesztésig ugyanúgy írhat, mint én? A világon senki sem jut az eszembe. Ez az illető viszont, ha kitépett egy lapot, a többit is látnia kellett. Biztos, hogy elolvasta a naplómat, amiben nem csak dicséreteket, hanem panaszokat is megfogalmaztam a körülöttem élőkkel kapcsolatban. Ki kell találnom valamit. Elrejtem. Nem, inkább elégetem, és soha többé nem írok naplót. Még jobb ötletem támad: igenis írni fogok naplót, azután pedig szem előtt hagyom, az asztalomon, hogy ott incselkedjen a kíváncsiskodóval, aki ha újból beletekint, bosszúsan lássa a soraimat, melyeket már nem olvashat el.

Mert titkosírással fogom megírni őket. Azt is tudom, honnét veszek majd hozzá ötletet.

Xavier ráérősen követ, de hosszú lépteivel így is túl gyorsan beér.

– Ezt a visszavonulót tekinthetem fehér zászlónak? – kérdezi vidáman.

Lassan szívom be a levegőt, mielőtt felelek.

– Tekintse erőgyűjtésnek. A harc csak most kezdődik.

Bent a szalonban Xavier még beszélni kíván a bácsikámmal, én pedig kihasználva az alkalmat felsietek az emeletre. Egy fenti ablakból figyelem, mikor távozik végre, hogy a ház elcsendesülése után kilopózhassak az istállóhoz.

Amikor kilép az ajtón, és az udvaron át a hintaja felé igyekszik, elégedetten látom rajta, hogy haragos, ezt tükrözi minden mozdulata, és az arckifejezése is. Mérgesen löki félre az előrehullott tincseit, majd a kezét ökölbe szorítva megropogtatja az ujjait.

Ekkor lép ki Cedric is az istállóból, de megpillantva Xaviert rémület ül ki az arcára, és visszahőköl az épületbe. Ám Xavier felfigyel a mozgásra, és még épp láthatja az eltűnő Cedricet, mert megtorpan, és a szeme résnyire szűkül. Aztán lassan, félelmetesen, mint egy lecsapni készülő ragadozó, ő is megindul az istálló felé.

– Készen áll a hintaja, uram – szólal meg ekkor Nyle, akinek a négy fekete frízt és a hintót bízták a gondjaira a látogatás alatt. Xavier ingerülten néz rá, mintha valami fontos dologban zavarta volna meg, majd megint az istálló felé fordul. Egy darabig még vár a bejáratot figyelve, de végül beül a hintóba, és elhajtat.

Cedric eközben az istálló ajtaja mögött lapul, ahová villámgyorsan behúzódott, felülről épp rálátok a feje búbjára. Amikor már jó pár perc eltelik, óvatosan kikémlel, és miután megbizonyosodik, hogy Xavier nincs ott, megkönnyebbülve előjön.

Nem tudom mire vélni ezt a közjátékot, csakis arra tudok gondolni, hogy már ismerik egymást korábbról, és Cedricnek jó oka lehet rejtőzködni. Vajon mi lehet az az ok? Talán sosem tudom meg.

Hamarosan már nem is érdekel, mert úton vagyok Talizmán hátán a birtok határa felé. Jéghideg fuvallat kap a hajamba, és megborzongok, amikor a szél a ruhám alá is bekúszik. A tájat fehér hópaplan borítja, mely szinte elvakít, ahogy a nap bágyadt sugarai visszatűznek róla, a fák kopasz ágain pedig varjak ülnek, és károgva szidják a komor, szürke eget. Űzöm szegény lovamat, pedig a magas hóban nehezen halad, de nem tudok türelemmel lenni, mihamarabb látnom kell Thomast. Már három napot vártam a bál óta, hogy elérkezzen végre a szerda, a titkos találkozásaink napja.

Pokoli három nap volt. Esküvői tervek megvitatásával és ruhaanyagok válogatásával telt, cinkos kacsintások és irigy pillantások kereszttüzében, melyek azt sugallták, boldognak kell lennem. Végül átadtam a döntések jogát nénikémnek, őt úgyis jobban lelkesíti az esküvő, mint engem. Azóta már a varrónők kezében van a menyasszonyi ruhám anyaga, amely világoskék, a szüzességet és tisztaságot szimbolizálva, mert ezt a színt hordta Szűz Mária. Azt kívánom, bár ne lennék már érintetlen. Vajon mit tenne Xavier, ha ezt hazudnám neki? Sötéten felnevetek a gondolatra.

Amikor megérkezem végre a birtok határához, és megkerülöm a romokat, letekintve a kopár völgybe sehol sem látom Thomast. Biztosan csak késik, nyugtatom magam, hiszen nagy a hó, akármelyik jó lovat lelassítja, és talán én érkeztem hamarabb.

Várok és várok. A kezem a kesztyűben is fázik, a lábam pedig átfagyott. Ráborulok Talizmán nyakára. Keserves a várakozás ilyen hidegben, de kitartásra intem magam. Thomas eddig még minden héten eljött. Ám azóta nagyot fordult a világ. Úgy vélheti, most, hogy mindkettőnket eljegyeztek, nincs már joga találkozni velem. Esetleg nem akarja, hogy épp az esküvők előtt lássanak meg minket együtt. Ha így gondolja, nem hibáztathatom érte, tulajdonképpen igaza van. Akkor is...

Már egy óra is eltelhetett, közben ide-oda léptetem Talizmánt, hogy ne fázzon meg. Az arcomat alig érzem a fagytól, a bőrömön pedig borzongás futkározik, de nem törődöm vele. Sokkal nagyobb szenvedést is kiállnék Thomasért. Ám hiába meresztem a szememet Blackwell Grange felé, Thomas sehol sincsen, és az elkeseredéstől sírás fojtogat. Már nem találkozhatok vele, vissza kell mennem, különben nagynénémék csak hűlt helyemet fogják találni, ha felkelnek. Még utoljára végigtekintek a tájon játék katonámat hiába keresve, majd csalódottan lehorgasztott fejjel hazairányítom a lovamat.

Az udvaron a könnyeimet nyelve leszállok, és bevezetem Talizmánt az istállóba. Cedricnek nyoma sincsen, amit nem is bánok. Ellentétes érzések kavarognak bennem vele kapcsolatban, már nem tudom, mit tartsak felőle.

Miközben leszerszámozom a lovam, zajt hallok az ajtó felől, és odafordulva Cedricet látom meg. Ő is észrevesz engem, mire megtorpan. Az arcomon időz a tekintete, és sajnálat jelenik meg benne. Észrevehette a könnyeimet. Nem töröltem le őket. Minek?

– Ön sírt – jegyzi meg.

– Na és, ha igen?

– Én csak...

Eszembe jut a kihallgatott beszélgetés, és nagyot sóhajtok.

– Néha irigyellek titeket.

– Minket?

– Titeket, szolgálókat. – Cedric értetlenül néz, de nem fűzöm tovább a gondolatot. – Hallottam, amint tegnap éjjel Susannal beszélgettél a csűrben. Ott voltam. Pontosabban az ajtónál.

Cedric szeme elkerekedik, és az arcán pír jelenik meg.

– Kisasszony, én...

– Nem tudtam aludni, így kimentem friss levegőt szívni, nem akartalak kihallgatni titeket. Aztán mégis megtettem – vallom be. Már nem érdekel, mit gondol rólam. Pillanatnyilag nem sok minden érdekel. – Nem kérdezem meg, amit Susan kérdezett velem kapcsolatban, megtarthatod magadnak a titkodat. Jobb is, ha örökre titok marad. Arra gondolok majd, hogy csak féltékenységből tételezte fel azt, amit feltételezett.

– Miért mondja el ezt nekem? – jön közelebb.

– Azért, mert azt akarom, hogy tudd: már nem haragszom rád a tükrös dolog miatt. Ha komolyan hiszel abban a babonában, az a te bajod. Csak ne hozd többé szóba előttem. Jelenleg a tükrök a legkisebb gondom. És... sajnálom, hogy megütöttelek – teszem hozzá saját magamat is meglepve.

– Nem haragszom.

– El nem tudom képzelni, miért védtél meg Susan előtt azok után, hogy megütöttelek. – Cedric szólásra nyitja a száját, ám nem jön ki rajta hang. – De köszönöm.

Cedric csak bólint. Hosszú másodpercek telnek el. Folytatom Talizmán leszerszámozását, de a kezem megremeg, mire Cedric átveszi a munkát.

– Meg szabad kérdeznem, mit értett az előbb az alatt, hogy a tükör a legkisebb gondja? Nem akarok tolakodó lenni, de igen szomorúnak látszik, és talán...

– Nem hiszem, hogy segíthetsz – lépek arrébb tétlenül.

– De talán ha elmondaná, megkönnyebbülne.

Ismét sírás szorongatja a torkomat, és egy darabig nem tudok megszólalni, csak a csend lebeg közöttük.

– Eladtak, megvettek – tör ki belőlem végül. – Túladtak rajtam, mint valami vágóállaton. Anélkül, hogy egyáltalán megkérdeztek volna, vagy legalább szóltak volna róla előtte. Hát ez történt.

– Úgy vélem, ez azt akarja jelenteni, hogy eljegyezték – néz rám a válla fölött.

Bólintok.

– De hogyhogy nem örül ennek? Nem Thomas Fentonhoz készül hozzámenni?

– Én senkihez sem készülök hozzámenni – jelentem ki mérgesen. – Mondtam már, hogy a fejem felett egyeztek meg. – Cedric értetlen ábrázatát látva hozzáteszem: – Nem ő a vőlegényem, hanem egy bizonyos Xavier Vance, bár nem hiszem, hogy ez sokat mond neked.

– Xavier Vance? – kérdezi Cedric összevont szemöldökkel.

– Igen, ő. Ma el is látogatott ide, egy órával ezelőtt ment el. Lehet, hogy láttad, amikor távozott. Magas, előkelő, fekete hajú férfi – teszem hozzá, de nem említem, hogy a furcsa találkozásuknak is tanúja voltam.

Cedric arcán borzasztó felismerés dereng föl, és a keze megáll.

– Én azt hittem... Összekevertem... Egek, mekkora hiba! – motyogja magának riadtan, amiből egy szót sem értek, és kérdőn nézek rá. – Lényegtelen – mondja, amikor rám pillant, és nyel egyet.

– Miből gondoltad, hogy Thomas Fentonhoz akarnak adni?

– Én csak azt hittem, hogy ezekkel a heti találkozásokkal talán sikerült kieszközölnie a házasságot.

– Azt hitted, szánt szándékkal kompromittáltattam magamat, vagy még ennél is tovább mentem, csak hogy megszerezzem magamnak? Ez szép, mondhatom! – vágom csípőre a kezem.

– Elnézést kérek, ha félreérthető voltam, én csak azokra a heti találkozásokra utaltam, amelyeken a Fenton családhoz látogatott el hintón. Arra gondoltam, megkedvelték önt, és ezért döntöttek úgy, hogy jó parti lenne a fiuknak.

– Értem. Nos, nem így történt. Thomast Isabellel házasítják össze. Őt biztosan jobb partinak találták nálam – mondom keserűen. – És most hiába lovagoltam ki, Thomas nem volt a szokott helyünkön. – Érzem, hogy a könnyeim ismét megerednek, és meg sem próbálom tartani magamat. – Annyi mindent akartam kérdezni tőle, de ő úgy tűnik, nem kér többé belőlem. A barátságomból sem. Épp, amikor a legnagyobb szükségem lenne egy barátra. Senkim sincs, aki megértene. A családomtól elszakítottak, a nagynénéméknek nem beszélhetek, a komornám pedig egy áruló. – A szavaim könnyekbe fulladnak. Úgy érzem, a világ súlya nehezedik a vállamra, és én összeroppanok a teher alatt.

Aztán valódi súlyt érzek magamon, ám egészen könnyűt. Egy kezet, amely előbb a hajamat, aztán az arcomat simítja. Ilyet egy szolgáló nem tehetne meg magasabb rangú gazdájával, de nem érdekel. A homlokomat a mellkasának döntöm. Széna és eső otthonos illatát érzem.

– Én szívesen leszek a barátja – suttogja Cedric –, ha szeretné.

Nem tudom, miért kínálja föl a barátságát, ahogy azt sem értem, miért kereste egyáltalán a társaságomat. Az alakja egy hatalmas kérdőjelként lebeg a szemem előtt, de most nem törődöm vele. Valaki végre megért, és csak ez számít. Erőtlenül bólintok. Sokáig állunk még így, mert a sírás hullámai újból és újból rám törnek, de Cedric szívverését hallgatva végül elfogynak a könnyeim, és szégyellősen elhúzódom. Cedric is zavartan simítja hátra a haját, és az arcán rózsaszín pír jelenik meg, amikor a tekintetünk összetalálkozik.

– Az ön apja beleegyezett ebbe a házasságba? Tud egyáltalán az eljegyzésről? – kérdezi megtörve a kínos pillanatot.

– Tud, és áldását adta rá, két napja kaptam kézhez a levelét. Már hónapokkal ezelőtt elrendezték a nagybátyámmal a frigyet, a gratulációját is régen, még a tél beállta előtt elküldte, ám direkt úgy intézték, hogy csak most, az eljegyzés után kapjam meg.

– Milyen ember az apja? Hajlik rá, hogy figyelembe vegye az ön akaratát? Mi lenne, ha írna neki, hogy nem elégedett a vőlegényével?

– Talán meg tudnám győzni, hogy nem lennék vele boldog, de a leveleimet csak összehajtom, mindig a nagybátyámék üzeneteivel együtt pecsételik le. Félek, hogy elolvasnák, és nem küldenék el. Már nem bízom bennük. Saját pecsétem pedig nincsen, sem pénzem, hogy egy futárral magam küldessem el a levelem olyan messzire. És még ha valahogy célhoz is tudnám juttatni, ilyenkor télen rengeteg idő, mire egy üzenetváltás megtörténik. Az esküvőt pedig mihamarabb meg akarják tartani.

Cedric hümmög, és szemlátomást erősen gondolkodik. Fogalmam sincs, miért segít nekem, de jólesik a törődése.

– Színlelje, hogy beteg – veti fel.

– Ideig-óráig segítene, de nem színlelhetem örökké. Ha doktort hívnak, kiderül, hogy nincs bajom.

– Addig elég lesz, míg adódik jobb ötlet.

– Mit lehet ilyenkor kitalálni?

– Néhány hét alatt hátha sikerül valamit...

– Nem sikerülhet. Ugyan mi hiúsíthat meg egy esküvőt, amelyet mindkét fél családja akar, és már teljesen elrendeztek?

– Bármi. Egy eljegyzés nincs kőbe vésve. Tényleg azt javasolom, hogy színleljen betegséget – néz komolyan a szemembe.

– Jól van, megteszem – egyezek bele, ha már így erősködik. – A semminél ez is jobb – vonok vállat, és közben fájó szívvel gondolok arra, hogy bárcsak beszélhetnék Thomasszal. Vajon ő legbelül hogy érez ezzel az egésszel kapcsolatban? És mi lehet az az elképzelés, amit a bálon ostobaságnak nevezett? Eszembe jut, hogy egy hét múlva tartják az eljegyzési ünnepségeket. Hátha ott sikerül beszélnem vele.