– Susan! – kiáltom alsóneműben ácsorogva a szobám közepén. – Segíts megtalálnom a zöld ruhámat! Az mutat rajtam a legrémesebben – teszem hozzá halkabban.

Ma Xavier meglátogat, ebédre hivatalos hozzánk. Még csak két nap telt el a bál óta, de máris tiszteletét teszi nálunk. Csak néhány órát kell kibírni, bátorítom magamat, és már most azt várom, hogy távozzon.

Amikor a bálon némi repülősó hatására magamhoz tértem, bácsikámék ragaszkodtak hozzá, hogy azonnal hazamenjünk, hiába próbáltam megnyugtatni őket, hogy csak múló gyengeség volt az ájulásom. Legszívesebben ordítani kezdtem volna, amiért a tudtom nélkül eljegyeztek egy vadidegen férfival, de nem akartam botrányt csapni. Így csak hagytam magam kiterelni a teremből, és mire leértünk az udvarra, a hintónk már előállt. Hazaúton megszólalni sem bírtam, leterített a gyengeség, aztán megérkezésünk után már csak magányra vágytam, és lefeküdtem aludni. Isabel azonban sérelmezte, hogy magamhoz ragadtam a figyelmet, amiben ő csak percekig sütkérezhetett, és hogy az első báljának, amire annyit készült, miattam ilyen tragikusan gyorsan vége szakadt.

A bált követő reggelen arra ébredtem, hogy forog velem az ágy, a szobámat pedig jégveremnek éreztem. Egy pillanatig még boldog tudatlanságban méláztam, micsoda ostobaságot álmodtam, ám rájöttem, hogy ez nem álom volt: bácsikám valóban eljegyzett egy ellenszenves alakkal, és a rádöbbenés sziklatömbként zúdult rám. Amikor remegő lábbal felkeltem, és megjelentem a reggelinél, nagynénémék láthattak valamit rajtam, mert visszaparancsoltak az ágyba, és erőlevest meg vörösbort diktáltak belém, de a szívemet nem voltak képesek gyógyítani.

Claudio bácsikám később benézett a szobámba.

– Remélem, már jobban vagy – kezdte óvatosan belépve. – A reggelinél nagyon sápadt voltál és gyengének tűntél, aggódunk miattad.

Forgattam magamban a számonkérő szavakat, ám bácsikám aggódó arca láttán elbizonytalanodtam.

– Köszönöm a gondoskodást, de semmi bajom, akár fel is kelhetnék – szűrtem a fogaim közül, és felültem.

– Csak lassan a testtel. A bál és a nagy hír kimerítettek, pihenned kell – emelte fel a kezét, majd az ágyamhoz húzott egy széket, és leült. – Az egész napot ágyban töltöd.

– Bácsikám, erre semmi szükség.

– Ismerem ezt az ifjonti hevületet, de megígértem a szüleidnek, hogy vigyázni fogok rád, és ezt be is tartom. A nagy izgalmak, legyenek bármilyen örömteliek, ugyanúgy leteríthetik az embert, mint a tragikus hírek.

Alig hittem el, hogy a bácsikám komolyan azt gondolja, hogy a boldogság gyengített le. Honnan feltételezte, hogy vidáman hozzámegyek egy vadidegen férfihoz, akit ő választott ki nekem?

– De nem csak azért látogattam be hozzád, hogy az egészséged felől érdeklődjek. Mondanivalóm van a számodra – folytatta. – Lelkesültségedet látva biztos vagyok benne, hogy örülni fogsz neki.

Az ajkamba kellett harapnom, mert nem akartam olyasmit felelni, ami megsértheti.

– Az imént ment el jövendő apósod és a vőlegényed, akikkel az esküvőd körüli dolgokat beszéltük meg – mondta. – Philip Vance-szel már több mint harminc éve ismerjük egymást. Ő gyermekkorom óta a legjobb barátom, sőt, bátyámként szeretem. Feltétel nélkül megbízom a jellemében, és biztos vagyok benne, hogy a fiát is a legigazabb elvek szerint nevelte. De látva Xavier nemeshez illő viselkedését, nem is lehet kétséges, hogy ő is egyenes jellemmé vált. Mivel téged, lányom, saját gyermekemként szeretlek, úgy láttam jónak, ha férjedül a barátom fiát választom, hogy így is a legjobbat adjam neked, ha már a sors rám bízott – mosolygott, majd elhallgatott. Úgy tűnt, dicséretet vár, de ezt nem akaródzott megadnom neki.

– Ezt szerette volna elmondani nekem? – kérdeztem.

– Nos, nem. Azt akarom mondani, hogy már mindent elrendeztünk az esküvőd körül, valamint a Fenton családdal is egyeztettük, amit ilyenkor szükséges, ezért a két esküvő időpontját is kitűztük. Méghozzá ugyanarra a napra: március huszadikára.

A levegő elakadt a tüdőmben. Ez a hír szinte ugyanúgy lesújtott, mint magáé az eljegyzésé.

– Hiszen addig már három hónap sincsen – szaladt ki a számon.

– Valóban rövid lesz a jegyesség, de mind barátom, mind Fenton azt tartják, hogy ha úgyis készen áll minden, miért ne tarthatnánk meg az esküvőket minél hamarabb? Xavier még korábbra tette volna az időpontot, csak én javasoltam, hogy hagyjuk előbb az ifjú párokat összeismerkedni. Ha esetleg amiatt aggódnál, hogy nem készül el a kelengyéd ilyen gyorsan, én már arról is gondoskodtam. Felfogadtam három varrónőt, hogy mielőbb megvarrják a menyasszonyi ruháitokat, és ami még hiányzik.

– Köszönöm, bácsikám – nyögtem, mivel olyan várakozással nézett rám, hogy muszáj volt felelnem valamit. Jót akart nekem ezzel a házassággal, még ha rosszul is választott, és sokkal tartoztam neki, amiért megengedte, hogy náluk lakjak, így nem voltam képes tiltakozni. Azon kívül haszna sem lett volna: ha egy eljegyzést már bejelentettek, azt visszavonni nagy szégyen. Nevetséges indok lenne az, hogy a menyasszony nem kedveli a vőlegényt. Ebben a kérdésben a lányoknak nincsen döntési joga. Folyondárként tekerednek torkom köré a ki nem mondott szavak.

– Látom, mennyire meghatódtál, hogy már csak hetek választanak el a boldogságtól. Most megyek is, nem zavarlak a pihenésben.

Amikor kiment, visszahanyatlottam a párnára, és zuhanni kezdtem a kétségbeesés feneketlen vermébe. A plafont bámulva azon gondolkodtam, mi tévő legyek, ám nem jutottam semmire, azt leszámítva, hogy beszélnem kell valakivel. Olyasvalakivel, aki megért, és segít majd nekem, mert bácsikámék nyilvánvalóan nem azok az emberek, akik átérezhetnék, mi megy végbe bennem.

Thomas jutott az eszembe, és az, amiről a bálon mesélt. Hogy képes belenyugodni olyasmibe, ami az egész életére árnyékot vet majd, és miféle ostobaságnak vélt elképzelést hajlandó feláldozni? Eldöntöttem, összeszedem magamat annyira, hogy szerdán kilovagolhassak, és beszéljek vele.

Susan belép a szobámba, visszatérítve a jelenbe, és nekiáll átkutatni a ruhásládámat.

Fázósan állok magam köré font karral. Susan nem sieti el a keresést. Én is megpróbálhatnám megtalálni a ruhát, de ő szokott pakolni nálam, ő tudja, mi hol van, azon kívül annyi megkötő van a ruhaderék hátulján, hogy a segítsége nélkül felvenni sem tudom.

– Megvan, kisasszony – derül föl, miután feltúrta a ládát meg még két szekrényt, és felmutatja a zöld ruhát. A színe halálosan sápaszt, tökéletes lesz a mai alkalomra.

– Nagyszerű, akkor segíts felvennem – kérem, mire gyorsan idenyújtja, és közben reccsenés hallatszik. Amikor lenézünk, mindkettőnknek elkerekedik a szeme. Susan nem vette észre, hogy a ruha szélén tapos, és amikor ide akarta adni, eltépte. Gyorsan lelép a fodros szegélyről, és ekkor látszik csak, milyen nagy a szakadás, szinte kettéhasadt a ruha. Az ajka egy apró, gúnyos mosolyra húzódik, amit sajnálkozó kifejezés vált fel, mire a szemembe néz.

– Annyira sajnálom, kisasszony! Nem szándékosan tettem, véletlen volt... Bocsánatot kérek... – mondja elnyújtott hangon, és őszinteséget csak nyomokban vélek felfedezni. – Megjavítom, megvarrom. Esküszöm, szebb lesz, mint új korában!

– Nem látod, hogy az anyag szakadt el, nem a varrás? – kérdezem, miután elveszem tőle a ruhát, és jobban szemügyre veszem. – Van fogalmad róla, mibe került bácsikáméknak ez a ruha?

– Én... tudom, kisasszony, rettentően sokba, és annyira...

– Nem, fogalmad sincs, mennyit ér, mert ha lenne, akkor óvatosabban bántál volna vele.

– Kérem, kisasszony, ne haragudjon, bármit megteszek, hogy kijavítsam a hibámat – harap az ajkába.

– Rendben, levonhatjuk a béredből az árát – felelem, bár magam sem gondolom komolyan. Xavier látogatásának fenyegető rémképe kihoz a béketűrésemből.

– De kisasszony... ez a ruha szörnyen sokba kerülhetett – néz rám elsötétült tekintettel. – Selyem és csipke...

– Hirtelen rájöttél, milyen drága egy ilyen holmi? Ugye nem gondoltad, hogy csak úgy elnézünk neked egy ekkora hibát?

– Én... nem, kisasszony, nem... – válaszolja Susan, és a földet bámulja.

– Most menj, és hívd be Anne-t, hogy innentől ő segítsen.

– Igen, kisasszony – mormogja, és fejedelmi lassúsággal elhagyja a szobámat.

Majd később megfeledkezem a ruha áráról, most azonban Xavier látogatásával kell megbirkóznom.

– Lenyűgöző a vendégszeretetük. És ez a kacsasült egyszerűen fenséges!

Xavier kényelmesen ül az ebédlőasztal másik asztalfőjén, a bácsikámmal szemben, udvarias társalgásával pedig elbűvöli a családot. Engem kivéve.

Fekete selyembrokát felöltőben feszít, csipkével szegett kézelői vidáman röpködnek, miközben magyaráz, és amikor ékköves hajcsatjából elszabadul egy fényes, fekete tincs, elegáns mozdulattal a füle mögé tűri. Tudom, nem vagyok mentes némi malíciától, amikor megállapítom, de akkor is muszáj megállapítanom, hogy hiúbb a külsejére, mint egy nő.

Én végül egy fehér ruhát választottam, ami megfelelően sápaszt és kellően szolid kivágású ahhoz, hogy Xavier ne feltételezhessen a részemről tetszeni vágyást.

Az asztalt hímzett abrosszal, ezüstneművel és a legszebb porcelánnal terítették meg, középen az ínycsiklandó, kövér kacsasült illatozik, mellette mártások, kompót, fűszeres sütemény, a metszett kristálypoharakban aranysárga óbor. Xavier tiszteletére nagyobb lakomát tálaltak föl, mint karácsonykor.

– Köszönjük, kedves Mr. Vance – mosolyog a nénikém elégedetten, és valósággal ragyog. Elkeserítő, milyen könnyen le lehet venni a lábáról néhány olcsó bókkal.

A Fentonok jutnak az eszembe, akik a látogatásukkor szóra sem méltatták a kacsasültünket – de végtére is, miért dicsérjék, ha nem ízlett nekik? –, legfőképpen Thomas, akinek eszébe sem jutna hamis bókokkal elhalmozni csak azért, hogy a kedvemben járjon, és a gondolattól összefacsarodik a szívem.

– Örömömre szolgált, hogy ismét alkalmam nyílt megcsodálni a menyasszonyomról készült festményt a szalonjukban. Az első perctől megbabonázott, ahogy megpillantottam, ezt muszáj bevallanom – mondja Xavier, miközben az ajkához emeli a poharat. Iszonyodom a látványtól, ahogy a szája úgy érinti, mintha csókolná, közben pedig rám néz. A nagynénémék ellenben végérvényesen a szívükbe zárták, mintha nem is nekem vallott volna szerelmet az előbb, hanem nekik.

Isabel csak sóhajt. Fogalmam sincs, ez mit jelent: hogy ugyanúgy ingerli Xavier viselkedése, mint engem, vagy éppen, hogy tetszik neki. Nála bármelyik lehetséges. Vagy talán irigykedik, amiért Xavier itt van, Thomas ellenben még nem látogatta őt meg. Thomast ismerve erre akár az esküvőig is várhat.

– Micsoda gavallér! – kiált a nénikém mosolyogva, és rám pillant azzal a nézéssel, amivel azt kérdezi: „ugye, szerinted is?". Kényszeredett mosollyal bólintok.

– Ugyan, ne túlozzon – hárítja a dicséretet Xavier egy legyintéssel.

– Ez esetben kész szerencse, hogy elkészült az a festmény, hiszen, ha nem látja meg, sosem ébred önben vonzalom az unokahúgunk iránt – jegyzi meg a bácsikám jókedvűen.

Bár sosem készült volna el az az átkozott festmény.

– Való igaz. Meg kell jegyeznem, az az ékszer, amit Miss Lombard a képen visel, csak fokozza a szépségét – teszi hozzá Xavier. Belekortyol a borába, és közben megint rám pillant. Szavaitól a nénikémék talán még jobban meghatódnának, ha lehetséges lenne tovább fokozni az elragadtatásukat. Xavier ekkor leteszi a poharat, és közelebb hajol hozzájuk, jelezve, hogy bizalmas társalgásra készül. Erre ők is közelebb hajolnak. – Ezzel kapcsolatban lehetne egy óriási kérésem? – kérdezi egészen halkan, egy összeesküvő stílusában.

– Hogyne, természetesen. Mi lenne az az óriási kérés? – kérdez vissza Catherine néni.

Xavier hezitál, mintha félne kimondani, amit akar, de számomra nyilvánvaló, hogy ez csak színjáték. Minden megnyilvánulásából süt a mesterkéltség.

– Vethetnék egy pillantást a nyakék eredetijére? Rendkívül hasonlít egy másikra, amit valahol láttam – böki ki végül.

– Attól tartok, kedves Mr. Vance, hogy ez lehetetlen – válaszolja Catherine néni bocsánatkérőn mosolyogva, és visszadől a helyén.

– Hogyhogy? – kérdezi Xavier megütközve. – Nem érnék hozzá, csak látni szeretném. Tisztában vagyok vele, mennyire értékes lehet, és hogy milyen nagy becsben tartják, de... Kérem. Csak egyetlen pillantást engedélyezzenek szerény személyemnek. Hozzá sem érnék, ígérem.

– Biztos vagyok benne, hogy tudja, miként kell bánni egy értékes holmival, efelől kétségem sincs.

Xavier tanácstalanul néz rá, én pedig jót mosolygok magamban azon, ami következni fog.

– Akkor mi lehet a baj?

– Ó csak az, hogy az az ékszer nem létezik – feleli Catherine néni, és aprót kacag.

Én is kuncogok, de a szám elé kapom az asztalkendőm, különben harsányan felnevetnék, és az nem volna illendő.

– Megsemmisült? Ellopták? – kérdezi Xavier válaszra éhes szemmel.

– Nem, egyszerűen csak Victoria képzeletének a szüleménye.

Xavier arcáról lehervad az udvarias mosoly, és rám mered. Egy pillanatig kihívóan tekintek vissza, mielőtt a figyelmemet újfent a tányéromnak szentelem.

Nem mondtam el a családnak, hogy az ékszer, amit a képmásom nyakába festettek, valójában létezik, de nem is szándékozom elmondani. Nagynénémet fájdalmasan érintené a története.

– Milyen érdekes ötlet – feleli Xavier egy árnyalatnyival kevesebb könnyedséggel.

– Ön is úgy gondolja? Bizony, a mi kis Victoriánknak páratlan a képzelőereje. Mi is meglepődtünk, hogy egy nem létező ékszert akart festetni a képre, de végül felismertük, hogy nagyon eredeti ötlet.

Az étkezés hátralevő részében Xavier már nem kérdezősködik, de a bókolási kedve is megcsappan. Én továbbra is a tányéromra szegezem a tekintetem, hogy véletlenül se találkozhasson az övével, és szorgalmasan ebédelek, ügyelve, hogy mindig tele legyen a szám, és ne kelljen örömtől elfúló hangon válaszolgatnom az „ugye, te is" kezdetű, esküvővel kapcsolatos kérdésekre.

Amikor véget ér az ebéd, mindenki átvonul az étkezőből a szalonba, én viszont ostoba módon addig piszmogok, míg felnézve azt kell látnom, hogy senki más nincs a helyiségben Xavierön és rajtam kívül. Erre én is a többiek után mennék, de Xavier elém áll.

– Ne siessen úgy, Miss Lombard. Kérem, beszélgessünk egy kicsit.

Már a nyelvemen van a csípős válasz, de bejön egy cselédlány leszedni az asztalt, így inkább mást mondok.

– Ahogy óhajtja.

– Örömömre szolgált, hogy a társaságában költhettem el ezt az ebédet. Boldoggá tett vele – teszi hozzá, noha nem úgy tűnik, hogy igazat mond.

– Örülök, hogy örül – válaszolom kényszeredett mosollyal, és próbálok úgy fordulni, hogy megkerülhessem.

– Ha önnel lehetek, csak úgy röpül az idő – feleli, miközben megint elém lép.

Nem tudom, mit akar ezzel az értelmetlen társalgással, de sejtésem szerint azt várja, hogy kimenjen a cseléd, és kettesben maradjunk. Ezért kell minél hamarabb elszabadulnom, amíg még a lány itt van.

– Nekem borzasztóan hosszúnak tűnt az ebéd – válaszolom. Xavier csak elnézően mosolyog.

Ekkor a cseléd a tányérokat cipelve kisiet, óvatlanul magunkra hagyva minket. Mire levegőt veszek, hogy szóljak neki, már el is tűnik. A szentségit! Én is utána indulok, de Xavier megragadja a karomat.

– Tudom, hogy az az ékszer létezik – mondja, miután a lány hallótávolságon kívülre ér, és amikor megpróbálok kiszabadulni, közelebb von magához.

– Létezni fog, ha majd valaki veszi a fáradságot, és elkészíti – sziszegem, és újfent megpróbálom kitépni a karom a markából, de erről már a bálon is bebizonyosodott, hogy nem könnyű feladat. – Engedjen el, mit képzel?

– Majd elmehet, ha elárulja, hol rejtegeti – válaszolja nyugodt hangon.

– Miért érdekli annyira? Ha létezne, sem árulnám el, hol van.

– A létezése számomra nem kétséges. Egyértelmű, hogy az öröksége részét képezi, és azt is tudom, kik készítették. Ezer közül is felismerem a kezük munkáját, ön nem tudta volna csak úgy kitalálni. Miért hazudik nekem, kedvesem?

Értetlenül nézek rá. Miért olyan fontos neki az az ékszer? Talán fanatikus műgyűjtő, megtetszett neki a festményen, és mindegy, milyen áron, de meg akarja szerezni? Vagy volt neki egy hasonló, elvesztette, és most akar egy másikat? Esetleg gyűjti a készítője alkotásait? Mindenesetre látnia kellett egy hasonlót. Én magam semmit sem tudok a nyakék eredetéről, csak azt, hogy régi családi ékszer, de nem könnyen tudom feltételezni, hogy egy ilyen sajátos megmunkálást megalkottak volna még egyszer.

– Márpedig kitaláltam, ez a szomorú igazság. Véletlen egybeesések mindig történhetnek. De nem vagyok, és nem is leszek a kedvese – sziszegtem.

– Teljesen mindegy, miféle butaságot próbál elhitetni velem, az esküvő után úgyis mindene az enyém lesz – mondja magabiztosan, aztán átölel, és erőszakkal megcsókolna, én viszont az utolsó pillanatban elkapom a fejem, így csak az arcomat éri. Ahogy nedves ajka a bőrömre tapad, kiráz a hideg. Amikor viszont a keze is tiltott helyekre téved, a térdem oda lendül, ahol egy férfinak a legérzékenyebb, és Xavier nyögve összegörnyed. – Szajha... – köpi a szót fájdalmasan.

– Nahát, Mr. Vance, elveszített valamit? – kérdezi nénikém, aki ebben a percben lép a szalonba, és ő is a padlót kezdi fürkészni.

Xavier lassan kiegyenesedik, és nyugalmat erőltet az arcára.

– Nem, Mrs. Dunham – löki félre az arcából szénfekete fürtjeit. – Amit kerestem, azt már megtaláltam – mondja immár mosolyogva, és közben rám néz, amivel újfent kivívja nénikém elragadtatását.

Ám a szemében felvillanó harag jegesebb, mint valaha.

Hogy vártam az éjjelt, a pár órányi felejtést, hogy kiszabadulhassak ebből az éber rémálomból, amivé közelgő házasságom tette az életemet. De képtelen vagyok aludni, mintha az álom szánt szándékkal kerülne, hogy az is kínozhasson. Hosszas forgolódás után inkább kikelek az ágyból, és az ablakhoz lépek. A telihold sápadt ezüst fénnyel világítja be a kertet, ijesztő alvilággá változtatva a nappal annyira szívmelengető helyet.

Igen, az alvilágba kerültem, már életemben. Nyugalmat semmi sem képes adni, nem tudok kihez fordulni. Itt mindenki azt hiszi, boldog vagyok. Ha bárkinek is elpanaszolnám az igazi érzéseimet, vigasz helyett csak legyintenének és kinevetnének. Ki hallgatna meg?

Az, aki eddig is mindig megtette! Aki bölcsen és némán figyelt, nem ítélkezett, csak szerető tekintetével nézett, míg el nem mondtam neki mindent, ami a szívemet nyomta, és aztán soha, senkinek nem árult el.

Talizmán.

Magamra kanyarítom meleg köpenyemet, kezembe kapom prémes csizmámat, és olyan halkan, ahogy csak egy kisegér képes, kiosonok a szobámból. Az egész ház alszik, csendesen szuszog a sötétség, miközben meztelen lábbal lelopakodom a lépcsőn. A hátsó kijáratnál felhúzom a csizmát, és kinyitom az ajtót. Ahogy besüvít a téli éjszaka fagyos levegője, végiglúdbőrözök, és egy pillanatra elbizonytalanodok, ám a nyugtalan forgolódás sem volt jobb, így tovább megyek.

A falak mellett, az árnyékban maradva közelítem meg az istállót. A vékony hó nappal olvadásnak indult, de éjjel újra megfagyott, csúszós páncélt borítva a földre, ezért óvatosan lépkedek. A hold fénye segít, hogy kikerüljem a göröngyöket és a tükörsima jeget, és végre az épülethez érek.

– Jó estét – hallom egészen közelről, mire ijedten összerezzenek. Suzanne áll a csűr mellett hálóruhában, és rajta egy felöltőben. – Mit keresel itt kint ilyen későn? – kérdezi.

Hogy láthatott meg a sötétben? A rémületemet szinte elnyomja a felháborodásom, amiért ilyen közvetlen hangnemben szólít meg, és a megfelelő válaszon gondolkodom, amikor a csűr árnyékában mozgolódás támad, és egy másik alak bukkan elő.

– Csak a szükségemet végeztem – feleli Cedric. Susan halkan felnevet. – És te?

Hosszút fújok megkönnyebbülésemben, hogy a komornám nem engem látott meg.

– Én téged – feleli Susan, és közel sétál a fiúhoz.

– Engem? – kérdezi az meglepve.

Susan csak kuncog, aztán megragadja Cedric kezét, és maga után húzva őt a csűrhöz lép. Kinyitja az ajtaját, eltűnik benne, és berántja őt is.

A jelenet érdekesnek ígérkezik, utánuk lopódzom. Addig is, míg rajtuk szórakozom, megfeledkezhetek a bánatomról.

A résnyire nyitva hagyott ajtóhoz lépek, és bekukkantok. A hold egy csíkban bevilágítja a helyiség belsejét. Susan és Cedric a halomba gyűjtött széna és egy társzekér között álltak meg. Úgy derengenek a sötétben, mintha szellemek lennének.

– Susan, mit... – kezdené Cedric, de nem tudja befejezni, mert a lány karjai a nyaka köré fonódnak, mint az izmos, fiatal kígyók, és ajka az ajkára tapad. Cedric csak sokára tud megint szóhoz jutni. – ...mit csinálsz? – A lány erre ujját a fiú szájára téve elhallgattatja. A tekintetével szégyentelenül végigpásztázza a testét, majd egy váratlan mozdulattal erőteljest lök rajta, amitől az hanyatt esik. Cedric meglepetésében hangosan nyög, de szerencsére a száraz szénában kötött ki, amit istállózás céljára gyűjtöttek oda.

Susan ráveti magát, amitől Cedric ismét felnyög, és hevesen csókolni kezdi a fiút – nem is gondoltam volna róla, hogy ilyen vadmacska –, és nem tud betelni az élvezettel. Cedric hosszú hajába túr, jólesőn felmordul, majd a keze felfedezőútra indul rajta. Végigsimít az arcán, nyakán, mellkasán, aztán az inge megkötőjéhez nyúl. Egykettőre kioldja a csomót, és lejjebb csúszik a keze.

Cedric megragadja a csuklóját.

– Ne – leheli.

– Túl gyors vagyok? – kérdezi Susan.

– Nem erről van...

– Akkor jó – vág a szavába a lány, és már csókolja is tovább, keze pedig folytatja útját lefelé, míg meg nem állapodik egy bizonyos helyen. Ez újabb nyögést csal elő a fiúból. Közelebb kell hajolnom az ajtóréshez, hogy jobban lássam őket, de úgy egymásba feledkeztek, hogy észre sem vesznek.

Cedric megint megragadja Susan csuklóját, és kiszabadítja az ajkát.

– Várj.

– Mi az? – zihálja Susan.

– Ne... ne csináld.

Elégedettség költözik belém, amikor eszembe jut, hogy előttem Cedric önként vette volna le az ingét.

– Miért ne? – néz rá Susan kíváncsian, de aztán elmosolyodik. – Nem csináltad még, ugye? Na, majd én segítek...

– Ne segíts!

– Magad akarod felfedezni a csínját-bínját? Rendben! – mondja még nagyobb örömmel.

– Nem így értem. Egyszerűen csak nem kellene ezt csinálnunk – feleli Cedric, ám Susan már a nadrágját gombolja ki.

– Igazad van, bűnös dolog. De majd meggyónjuk, és kész – von vállat, és miután végzett a gombokkal, a saját hálóinge bokrétáját bogozza.

– Ezt akkor sem kellene...

– Milyen kis tartózkodó vagy. De pont az ilyen fiúkat szeretem – folytatja Susan kedélyesen, azzal szétnyitja hálóinge felső részét, büszkén feltárva hetykén előre meredő kebleit. Megcsóválom a fejemet. – Tetszik, amit látsz? – kérdezi, és megragadja Cedric kezét, majd ráhelyezi egyik gyöngyházfényű mellére. – Még most is úgy érzed, hogy nem kellene? – mosolyog önelégülten.

– Én ezt nem akarom – rántja el a fiú a kezét.

– Nem? Hogyhogy nem? – néz rá Susan értetlenül. – Még sosem hallottam olyan fiúról, aki ne akarta volna. Meglátod, nem bánod meg – kuncog megint, és közel hajol, hogy tovább csókolja.

Ki sem néztem volna belőle, hogy ekkora céda.

– Tényleg nem akarom – tolja el magától Cedric.

– A tested őszintébb hozzám – mondja erre Susan lejjebb nyúlva, és csak sejtem, mit markolt meg, amikor Cedric elfúló hangot ad.

– Elég ebből, hallod? Nem lehet! – mordul a fiú.

– Tán valami betegséged van?

– Nem! – vágja rá Cedric.

– Vagy azt hiszed, hogy nekem van?

– Dehogy! Egyszerűen csak értsd meg, kérlek, hogy nem lehet.

Susan tanácstalanul megvakarja a fejét.

– Ugyan már, egy kis hancúrozás nem fog megártani – dönti el, tovább folytatva az ostromot. – Abba sem akarod majd hagyni. Csak félsz, mert még sosem csináltad, de ha hagyod, hogy mutassak pár dolgot...

– Ne mutass semmit! Semmi többet! – tiltakozik Cedric, de a lány nem figyel rá, ismét odahajol hozzá, és minden eddiginél szenvedélyesebben csókolja. – Ezt most azonnal hagyd abba! – tolja el magától Cedric erélyesen, és a hangjába ingerültség vegyül.

– De rejtélyes vagy, te fiú! – csattan föl Susan. – Mátkád van? Vagy szeretsz valakit? – Cedric nem felel. – Hát így állunk! – mondja, és dühösen összehúzza magán a ruhát. – Sejtem is, hogy ki tetszik neked. Úri fehérnépre támadt gusztusod! Mindig éhes szemmel falod Victoria kisasszonyt, amikor a kertben sétálgat, biztos, hogy őt nézted ki magadnak. Mit imádsz annyira rajta? A magabiztosságát, a virágillatát, a drága kelmékbe bújtatott karcsú derekát?

– Ez nevetséges – morogja Cedric, és elfordul, de Susan megfogja az állát, és maga felé fordítja a fejét.

– Mondok én neked valamit. Az a kisasszony egy sápkóros penészvirág, régtől fogva kórság emészti. Ki tudja, meddig fog még élni? A tüdővész előbb-utóbb elhervasztja. De az ilyen mihaszna gazdag cafkákért nem is kár.

Alig hiszem el, amiket hallok. Legszívesebben odamennék, és megtépném, de mélyeket sóhajtok, és visszafogom magamat. Okosabb, ha meghúzódom.

– Hogy mondhatsz ilyet? – háborodik föl Cedric. – Csak azért gyűlölöd, mert gazdag? Senki sem tehet róla, hogy oda született, ahova.

– A gazdagok kisasszonyok mind egyformák, ott kell borsot törni az orruk alá, ahol lehet. De akárhogy is, jobban járnál egy erős, egészséges parasztlánnyal. Azt akár minden nap megkaphatnád, el is vehetnéd, gyermekeid is születhetnének. Míg a kisasszony talán a nászéjszakáját sem bírja majd ki, ha ugyan magához engedi egyáltalán a férjurát, amilyen finnyás.

Erővel kell visszafognom magamat, hogy oda ne menjek.

– Ne beszélj ilyen alávaló módon a kenyéradó gazdádról! – korholja Cedric.

– Hiszen most is ingyen dolgozom neki! – feleli Susan.

– Hogyhogy?

– Véletlenül eltéptem a ruháját, és le kell dolgoznom az árát.

– Véletlenül tépted el, mi? – Susan nem felel. – Ha elrontottál valamit, helyre kell hoznod, nem látom igazságtalannak a büntetésedet.

– Fel sem vette soha azt a ruhát, mert maga is tudja, hogy borzalmasan áll rajta, és ennek ellenére kifizetteti velem! – csattan föl a lány. – A családom éhezni fog, de őt nem érdekli. Szívtelen egy teremtés, annyi szent!

– Biztosan megenyhül majd, talán csak első felindulásában mondott ilyet, képtelen vagyok elhinni, hogy ennyire kőszívű.

– Messziről lehet, hogy kedvesnek látod, de én ismerem az igazi jellemét. Szeszélyes, kiállhatatlan perszóna, soha semmivel nem elégedett. Egyhamar lehűlne a lelkesedésed, ha magad is közelről megismernéd.

A szemem nagyra tágul.

– Csak a sértődöttség beszél belőled. Victoria kisasszony tisztább lelkű ennél.

A szavai hallatán megilletődöm, és eszembe jut, ahogy a legutóbb arcul ütöttem a lovaglóostorral. Azt hittem, meggyűlöl és bosszút forral majd. Az ajkamba harapok.

– Nagyon véded. Szerelmes vagy belé, ez nem vitás – bólogat Susan. – Már biztosan próbálkoztál is nála, ennek eredménye a sebesülés az arcodon – mondja, és végighúzza az ujját Cedric sebhelyén. A fiú elkapja a fejét. – Nem ág csapódott neki, fogadok, hanem a kisasszony lovaglóostora. Eltaláltam? A szemedet is kiverhette volna.

– Amit kaptam, megérdemeltem.

Cedric szavai ismét meglepnek. Ahogy Susantól, tőle sem ezt vártam. Az emberek csupa meglepetések.

– Nocsak, bevallod, hogy flörtölni akartál vele?

– Nem flörtöltem, csak mondtam neki valamit, hogy figyelmeztessem, de félreértett.

– Akkor mégsem érdemelted meg a büntetést.

– Ha az ő szemszögéből nézem, akkor igen, és ezért nem hibáztathatom.

Cedric mégsem gonoszságból említette a tükröket? Talán ő is komolyan hisz abban a babonában, amiben anyám, és így akaratán kívül bántott meg.

– Tudod mit? Szánlak! A kisasszonyt soha nem kapod meg. Csak a lovaglóostora csapásait élvezheted, de sosem leszel a csődöre. Nem kellenél neki. Rá sem nézne egy ilyen senkire, mint te, és még ha le is ereszkedne hozzád, úgyis férjhez megy ahhoz a gazdag úrfihoz – köpi Susan a szót.

– Férjhez megy? – kérdezi Cedric meglepve, és a hangjában ijedség bujkál.

– Nahát, nem tudtad? – Susan elégedetten oldalra billenti a fejét. – A bálon jelentették be az eljegyezését. Azt hallottam, mielőbb nyélbe akarják ütni a frigyet, úgyhogy hamarosan el is költözik innen a jövendőbeli férjéhez. Velem kell beérned – hajol megint közel.

– Susan, te... – tolja vissza Cedric. – Gyönyörű lány vagy, és biztos vagyok benne, hogy minden ujjadra találsz férfit, de amit mondtam, azt komolyan gondoltam. Én nem...

– Jól van, nem fogok erőszakoskodni – húzódik el a lány mérgesen. – Ha nem, hát nem. De ne hidd, hogy ha később meggondolnád magad, megkaphatsz. Eljátszottad az esélyedet.

– Sajnálom, Susan, nem akartalak megbántani – mormogja Cedric.

A lány nem felel, csak kelletlenül feltápászkodik. Én is félrehúzódom az ajtóból, és a falhoz lapulva az épület fekete árnyékába olvadok.

– Sajnálom – hallom még Cedric hangját, de Suzanne szó nélkül kilép a csűrből, bevágja maga mögött az ajtót, és szipogva elsiet.

Ha nem az imént mondott volna el mindenféle perszónának, még együtt is éreznék vele. De így lesheti, hogy megfeledkezzek a zöld ruha áráról.