Ügyetlenkedve kefélem Talizmán szőrét az állásában, közben fél füllel a kijárat felé hallgatózom. A múltkori kudarc nem tántorított el attól, hogy ma is megpróbáljak egyedül kilovagolni.

Hirtelen egy hang csendül mögöttem:

– Hagyja, majd én megcsinálom, így sosem fog végezni.

Amikor megpördülök, Cedric áll mögöttem, és a kezét nyújtja a keféért. Dereka most is szálegyenes, az arckifejezése pedig önelégült.

– Hogy tudsz ilyen hangtalanul járni?

– Nem akartam megijeszteni, kisasszony – mosolyog.

– Nem ijesztettél meg – morgom markába nyomva a kefét, és hátrébb állok.

Gyorsan végez a munkával, aztán Talizmán hátára tesz egy nyeregalátétet, és újból felém fordul.

– Megint férfinyerget kíván használni? – kérdezi udvariasan.

– Igen, azt – felelem.

Cedric nem szól rá semmit, hanem azonnal a megfelelő nyeregért megy, aminek határozottan örülök. Amikor végez a szerszámozással, előhozza a dobogót, és Talizmán mellé helyezi.

– Ez az öltözék nem kifejezetten alkalmas férfinyeregben való lovagláshoz – jegyzi meg egy apró mosollyal, amikor felegyenesedik.

– Mivel egyéb öltözékem nincs, ebben fogok férfinyeregben lovagolni – jelentem ki, és fellépek a dobogóra. Ennél a pontnál azonban el kell gondolkodnom a dolog földhöz ragadt, gyakorlati részén, mégpedig: hogy hogyan fogok hosszú szoknyában szétvetett lábbal ülni.

– Ne merészelj nevetni – sziszegem, miközben üggyel-bajjal térdig emelem a szoknyámat, és magamon érzem Cedric tekintetét.

– Isten ments, kisasszony – hallom komolynak szánt hangját, ám kiérződik belőle a mosoly.

– Mosolyogni se merj. A hátam mögött se.

– Ez még csak meg sem fordult a fejemben.

Hátrafordulok, és valóban nem mosolyog, ellenben az ajkába harap, és kirobbanni készülő kacagástól csillog a szeme.

– A szemed egyenesen vigyorog – mutatok rá vádlón.

– Sajnálom, kisasszony, pedig erélyesen rászóltam, hogy ne tegye – feleli kínnal összehúzva szélesedni kívánó száját.

– Sajnálhatod is, ha majd az arcodon csattan az ostorom, csak előbb sikerüljön felszállnom a lóra.

Cedric megcsóválja a fejét.

– Egyik kezével tartsa a szoknyáját, a másikkal kapaszkodjon a nyeregbe, utána vesse át a lábát – javasolja, én pedig úgy teszek, és sikerül végre felszállnom. – Most pedig tegye a lábát a kengyelbe, és nyomja le a sarkát.

Ezt is megcsinálom, minekutána Cedric tekintete az ostorra téved, és elhátrál. Megforgatom a szememet.

– Már nem zavar, ha Thomas Fentonnal találkozom? – kérdezem, miközben kivezeti a lovamat az állásából.

– Miért, vele találkozik? – kérdez vissza csevegő hangon.

– Csak érdekel, miért vagy ilyen segítőkész annak ellenére, hogy úgy véled, vele találkozom.

– Akár zavar a dolog, akár nem, megakadályozni nem tudom – von vállat. – Ha megpróbálnám, kidobatna innen, ha pedig elárulnám a bácsikájának, ön letagadná, és megint csak azt érném el, hogy elküldenének. Egyszerűbb, hogyha segítek.

– Látom, mégsem miattam aggódsz, inkább magad miatt – jegyzem meg.

– Én nem...

– Ne tégy úgy, mintha aggódnál értem. Szánalmas, hogy hitelt adsz a szóbeszédeknek.

– Miféle szóbeszédeknek? – néz fel rám összevont szemöldökkel.

– Egyesek szerint a Fentonok azért zárkóznak így el a külvilágtól, mert takargatnivalójuk van.

– Nem hallottam semmiről. De nem véletlenül pletykálhatják ezt. Mint már mondtam, én ismerem őt.

– Mégis mit tudsz róla?

Cedric vár a válasszal.

– Ez hosszú történet – feleli, és megint elhallgat.

– Nem tudsz te semmit – legyintek. – Azt sem hiszem el, hogy régről ismered, hiszen hazug vagy, nemrég vallottad be.

– Valóban hazudtam a múltkor, ezt el kell ismernem. Hallottam, amit a lovának mondott – feleli, amikor már kivezette Talizmánt az ajtón. – Ám ön is hazudott nekem. Azt mondta, nem hisz semmiféle természetfeletti létezésében.

– Így is van, csak annak a létezését hiszem el, amit látok, és amit meg tudok fogni, úgyhogy ne rágalmazz, nem hazudtam neked.

– Ha elhiszi a létezését annak, amit lát, akkor vaskosan hazudott, kisasszony. Vagy saját magának is hazudik? – néz fel rám félelem nélkül. – Mit szokott bemesélni magának minden egyes alkalommal, amikor beletekint egy tükörbe, és meglátja benne azt a dolgot? Hogy csak bepiszkolódott az üveg, vagy káprázott a szeme?

Már nagy levegőt veszek, hogy rázúdítsam a felháborodásomat, amikor egy elégedett mosollyal Talizmán farára csap, és a ló nyerítve meglódul. A mérgem belém szorul, mert válasz helyett azzal kell foglalkoznom, hogy ne essek le.

A tölgyfák rejtekében kiügetek a mezőre, és közben olyan erősen szorítom a gyeplőt, hogy az ujjbegyeim elfehérednek. Hogy jutott eszébe Cedricnek épp a tükrökről beszélni nekem? A szolgálók pletykálhattak el valamit. Ami ide érkezésemkor történt, azt nem felejtették el, és nyilvánvalóan továbbadták neki. Sehonnan máshonnan nem tudhat erről. Ő pedig nem átall ezzel gúnyolódni. Milyen ártatlan az ábrázata és milyen aljas valójában. Azzal kínoz, ami a legfájdalmasabb a számomra: a megjegyzésével nem csak engem gúnyolt ki, hanem anyámat is.

Egyre sebesebb vágtára ösztökélem Talizmánt. A langyos szél az arcomba csap, és a szoknyámba is belekap, hullámzó folyóként lebegtetve mögöttem a levegőben. Kihúzom a hajtűimet, és elhajítom őket, hagyva, hogy a hajam kibontva lobogjon.

A düh már fojtogat, hiába adom át magamat a szabadság érzésének, és hiába ülök végre kényelmes férfinyeregben, egyre csak Cedric jár a fejemben. Már nem csak azt tudja, hogy megjátszottam a balesetemet, hanem azt is, hogy tilosban járok. Most pedig a tükrös szégyenemet is ismeri. Kiszolgáltattam magam neki.

Az jut eszembe, hogy ellátogathatnék a romokhoz. A gondolat, hogy olyat tegyek, ami végképp tilos, vad örömmel tölt el, és Talizmánt gyorsabb tempóra ösztökélve meg is iramodok. Időközben az az érzésem támad, mintha követnének, ám hiába sandítok hátra, senkit sem látok. Talán csak a tilosban járás miatti félsz van bennem. Elhessegetem.

A romokhoz érve letekintek a harsányan zöldellő völgybe, ahol Blackwell Grange terül el, de játék katonámnak most nyoma sincsen. Talizmán dülledt szemmel nyújtogatja a nyakát, és a patak felé szimatol, így leszállok róla, és óvatosan levezetem a lankás domboldalon. Talán senki sem lát meg, ha elidőzöm kicsit a víz mellett.

A lovam lehajtja szép fejét és iszik, én pedig lekuporodom a bozótos parton. A meder alján minden kavicsot tisztán látni, még az ezüstösen villanó apró halakat is. Kezemet a hűvös vízbe lógatom, és megmosom az arcom, hátha felfrissülök tőle.

Úgy elmerülök a tevékenységben, hogy már csak egy hatalmas, fekte lóra leszek figyelmes, amely a szemközti part csalitjából kiszökkenve átugrik a patak fölött, és egy nagy dobbanással mellettem ér földet. Éles sikoly szakad ki belőlem, ahogy oldalra vetődöm, neki egy szúrós vadrózsa bokornak. Talizmán nyerítve elszalad, az idegen ló is megriad, és lovasát kis híján a patakba dobva hőkölni kezd, míg a gazdája nyugtató szavakkal meg nem fékezi. A szívem újabb ámokfutásba kezd, amikor felismerem, hogy Thomas az. Meglátva engem a bokorban, leugrik, és hozzám pattan.

– Jól van, kisasszony? – kérdezi rémülten, és a kezét nyújtja felém, hogy felsegítsen.

– Furcsa, hogy egy kém testi épségéért aggódik – felelem, és a segítsége nélkül is feltápászkodom. – Nem, nem sérültem meg. Bölcsebb lenne, ha nem ilyen veszélyesen ugratná a lovát.

– Mindig itt szoktam ugratni, és általában nem kell számolnom vele, hogy hívatlan látogató rejtőzik a csalitban – feleli leejtve a kezét.

Érzem, hogy lángolni kezd az arcom.

– Nos, bevallom, azért követtem el birtokháborítást, hogy a patakjuk titkait is kikémleljem – húzom ki magamat, miután leráncigálom a szoknyám szélét a bokor tüskéiről. – És semmiképp sem azért, hogy megitassam a szomjas lovamat.

– Hol van a kísérője? – kérdezi válasz helyett, és körülnéz.

Arra jutok, hogy nem volna bölcs megmondanom az igazat.

– Isabel a romoknál maradt a barátnőjével. Miért? El szeretett volna rabolni, hogy megkínozzon, és kicsikarja belőlem a megbízóim nevét?

Thomas hosszút sóhajt.

– Elnézést kérek, amiért a múltkor azokat a borzalmas dolgokat mondtam. – Közelebb lép, és az arcán megbánás tükröződik. – Nem lett volna szabad olyasmiket feltételeznem. Szégyellem magamat.

A meglepetéstől levegőt venni is elfelejtek, és kis híján ellágyulok, de időben észbe kapok. Noha a bocsánatkérése őszintének tűnik, nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy alaposan megsértett.

– Hogyan? Már nem tart kémnek? Miért nem? – kérdezem csalódott hangon. – Pedig már úgy beleéltem magamat. Még soha senki nem tartott kémnek. Igaz, örömlánynak sem.

– Valami jobb belátásra térített – feleli halkan.

– Meg szabad kérdeznem, mi volt az?

– Több minden is, de az árulkodó jeleket makacsul figyelmen kívül hagytam, és csak azt néztem, ami a bűnössége mellett tanúskodott. Ilyen jel volt például az, amikor a láttamra elpirult a zeneteremben.

– Miért pont az? – vonom fel a szemöldökömet.

– Azért, mert egy igazi kém nem retten meg egy sötétebb pillantástól. Ilyesmi nem fogja zavarba hozni – magyarázza, és megsimítja a lova orrát.

– És ha a pironkodást csak megjátszottam, hogy elaltassam a gyanúját és ártatlannak mutatkozzak?

– Pusztán akarattal senki sem tud elpirulni.

– Ez igaz.

Szétnézek, merre lehet Talizmán, és egy fa alatt látom meg a közelben. Nyomban megindulok felé, Thomas pedig a lovát vezetve követ.

– Ám a véleményemet afelé hajlítottam, hogy az arcán a rózsák valójában a harag lángjai, mert csalódott, hogy a rokonszenvem helyett a gyanakvásomat sikerült elnyernie. Ezért viselkedtem olyan ellenségesen a toronyban – folytatja a hátam mögött.

– Mi győzte meg végül?

– Egy apróság, mégis, a legmeggyőzőbb bizonyíték, amelynek bármikor vakon hiszek.

– Micsoda?

– Anastasia vágyódó tekintete, amellyel a távolodó hintaját figyelte.

Értetlenül nézek vissza Thomasra egy pillanatra megállva.

– Elmagyarázná ezt, kérem?

– Anastasia valamiféle titkos csatornákon át mindig megtudja, ki a rossz ember és ki nem, ám a szeme ítélkezés nélkül nyílik a világra. Sokszor úgy érzem, olyasmiket lát, amiket mi nem, és amiket talán soha nem is fogunk. Mindent észrevesz és mindenről tud, de véleményt nem formál, csak visszatükrözi a valóságot. Ő az emberi természet legmegbízhatóbb mérőműszere. Rá hallgatva több ízben is megmenekültem már ártó hatásoktól. Kár, hogy a szüleink nem értékelik ilyen sokra a képességeit.

Elfogódottan hallgatom a jellemzést, és magam is egyet kell, hogy értsek vele. Rám is hasonló benyomást tett Anastasia különleges lénye.

– És ha csak félreértelmezte Anastasia tekintetét? Talán arra vágyott, hogy idegesítő személyem, melyben felismerte az alattomos kémet, mielőbb elhagyja a birtokukat – vetem fel egy összeesküvő stílusában.

– Az nem lehet. Egyértelműen azonosítani tudom a hangulatait – rázza a fejét határozottan, és tincsei a szemébe hullanak.

– Akkor inkább mégiscsak ő tévedhetett, mert higgye el, rettenetes a természetem. A dajkám is mindig azt mondta, hogy ördögfióka vagyok, mert képtelen volt megfékezni a szörnyű hajlamaimat. De ha akarok valamit, annak úgy kell lennie, és ha kitör belőlem az indulat, sokszor meg is bántok másokat. A testvéremet is számtalanszor megríkattam. Azon kívül már gyermekkoromtól fogva szerettem kikémlelni mások kínos titkait, és zsarolással értem el, amit akartam – mosolygok.

– Meddig sütöget még a gonosz humora tüzén? Már beláttam a tévedésemet, elismertem, hogy rágalom volt, amit önre zúdítottam. Nem tudna megbocsátani? – pillant rám szomorú szemével.

– Pirosra égett, az már bizonyos – nézek elégedetten az elvörösödött arcába. – De a múltkor durván megsértett, örömlánynak nevezett, és ezt nem tudom ilyen könnyen lenyelni.

Thomas lehajtja a fejét.

– Megértem, és még egyszer sajnálom – mormogja. – Mit kellene tennem, hogy jóvátegyem a bűnömet?

– Azt nem tudom, majd még kitalálom. Addig is beszélgessünk, meséljen magáról valamit – vetem fel, amikor Talizmánhoz érünk, és óvatosan megsimogatom a lovam nyakát. – Tudom, megijesztett ez a szörnyű ember, de már semmi baj – nyugtatgatom a riadozó állatot, és megfogom a kantárt.

– Jól van, mit szeretne tudni? – sóhajt Thomas elengedve a füle mellett a Talizmánhoz intézett megjegyzésemet.

Kis híján azt felelem, „mindent", ám megzabolázom a kíváncsiságomat, és arra szorítkozom, ami a leginkább felkeltette az érdeklődésemet.

– Miért olyan titkolnivaló, mit rejt az a toronyszoba?

Thomas elkomorul, és nyel egyet.

– Ez... hosszas kifejtést igényel – feleli.

– Szívesen meghallgatom.

Elhúzza a száját: nyilvánvalóan nem ezt a választ várta, és habozik egy pillanatig.

– Előbb kérem, ígérje meg, hogy senkinek sem mondja el, mit látott ott.

– Rendben, megígérhetem, bár fogalmam sincs, mi az, amit láttam – vonok vállat. – Egy rakás üvegcse, száraz növény és poros könyv az, amit szégyellni kell? Nos, akkor elárulhatom, a nagynéném házának padlása is rejteget hasonló lomokat, emiatt nem kell röstelkednie. Az emberek szeretik eldugni szem elől a megunt kacatjaikat.

– Ezek nem haszontalan lomok – vágja rá Thomas sértődötten. – Ezek olyan holmik, amiknek a birtoklása... félreértésekre adhat okot.

– Miféle félreértésekre? – nézek rá kíváncsian.

Thomas az ajkába harap.

– Ha valakinek alkimista laboratóriuma van, egyből azt gondolják róla, hogy aranyat akar csinálni – böki ki.

Így már minden világos.

– Miért, ön nem akar?

– Én nem erre vágyom.

– Hanem az örök élet italára?

– Ugyan – legyint lekicsinylően.

– Pedig ezekért sokan ölni is tudnának.

– Hogy aztán maguk is áldozatokká váljanak. A mindenkori uralkodók zokon veszik, ha a forgalomban lévő arany megszaporodásával a kincstárban lévő elértéktelenedik. Minél ritkább valami, annál értékesebb, és nekik annál jobb, minél kevesebb van mások zsebében ebből a kincsből. De aligha sikerült eddig bárkinek is igazi aranyat előállítania, az örök élet italáról nem is beszélve. Mindenesetre, ha valakit hírbe hoznak, hogy ilyesmivel kísérletezik, jó eséllyel kerül tömlöcbe.

Tátva marad a szám az őszinte kitárulkozáson. Csakugyan megbízhat a testvére ítéletében, ha rám meri bízni ezeket a kényes titkokat. Az is igaz viszont, hogy valóban nem adnám tovább senkinek, történjék akármi.

– Ha önt nem ez a két dolog foglalkoztatja, akkor mi?

Thomas sokáig nem felel, arca töprengővé válik, aztán átszellemül, és szemébe lázas sóvárgás költözik.

– Az élet misztériuma – szólal meg végül. Felvonom a szemöldököm. Nem számítottam erre a válaszra. – Szeretném megtudni, mitől élő az élő, mitől holt a holt, és mi választja el a létet a nemléttől. Ám hiába bontom az anyagot minél kisebb alkotóelemére, hogy a legapróbb építőkövét meglelve felfedjem a kaput, melyen át rögvalóságunk a létezésbe nyomul, az továbbra is rejtegeti titkát. A kezem alatt elfogy és semmivé foszlik – szorítja össze majd nyitja szét a markát, mintha vizet akart volna megragadni.

Elcsodálkozom. Engem soha nem foglalkoztatott az ilyesmi, de őt hallgatva most mégis érdekesnek tűnik.

– Ön tudna aranyat csinálni, ha akarna?

– Fogalmam sincs, sosem próbáltam – vonja meg a vállát. – Nem érdekelt, ezért olvasztókemencét sem építettem, ami pedig a legtöbb alkimista műhely tartozéka.

– És nem akarna magának mérhetetlen gazdagságot?

– Így is gazdag vagyok, én fogom örökölni a megye egyik legnagyobb birtokát, azon kívül szerető szüleim vannak és a legcsodálatosabb testvért mondhatom magaménak. Amire én vágyom, azt semennyi pénz meg nem veheti.

– Az örök élet elixírje sem vonzza? – vetem fel.

– Aki menekül a halál elől, fél lábbal mindig a halál birodalmában jár. Én nem kijátszani akarom a természet törvényeit, hanem megismerni őket és megérteni.

Gondolatoktól terhes csönd ereszkedik ránk, és ahogy lopva oldalra pillantok, Thomas arcára, elrévült tekintetében a saját vágyamat látom tükröződni. De én nem a természet törvényeit, csak őt vágyom megismerni és megérteni. Némán sétálunk egy darabig, közben az őszi nap álmosan nyújtóztatja le sugarait a felhők közül, és időnként földre kereng egy levél.

– Akkor úgy látom, nem a földi örömök éltetik – állapítom meg kisvártatva.

– A tülekedés a javakért, hírnévért, gyönyörökért idegen a számomra. Nekem az igazi örömöt a tudás megszerzése adja; hogy érthessem végre a világ óramű szerkezetének működését – feleli csillogó szemmel.

– A beszélgetésünk kínos felismerésekhez vezetett – vallom be savanyúan.

– Hogyhogy? – néz rám.

– Ön mellett rá kellett jönnöm, milyen sekélyes pillanatlény vagyok önző céljaimmal és léha szórakozásaimmal. Bevallom, a világ dolgaiba fejest ugrani és minden lehetséges módon tapasztalni nekem nagyobb boldogság, mint hűvös tudományossággal kívülről vizsgálni azt az óramű szerkezetet.

– Kérem, ne mondja ezt – tiltakozik hevesen. – Nincs semmi baj azzal, ha valaki felfedezni vágyik az életet. Attól, hogy én a pezsgő receptjére vagyok kíváncsi, más nyugodtan élvezheti az ízét is.

Egy ideig megint némán sétálunk a lovainkat vezetve. Szél támad, és didergősen végigszalad a fű hullámzó selymén, belekapva a fák lombjába és színes leveleket zsákmányolva.

– Most, hogy már megtudta, amire kíváncsi volt, én is kérdezhetek? – fordul felém Thomas.

– Természetesen – felelem.

– Szabad tudnom, hol élt idáig, és mi célból jött Devonshire-be? A bálok vonzották ide?

– Ó, korántsem – felelem elkomorodva. – Ennek hosszú és furcsa története van.

– Ha van kedve elmesélni, szívesen meghallgatom.

Ha ő így megnyílt előttem, magam sem tehetek másként.

– Megoszthatom önnel. Három hónappal ezelőttig London melletti birtokunkon éltem a szüleimmel és ikertestvéremmel, Madlene-nel. Anyánk szigorúan nevelt minket, és elzárt a külvilágtól. Nem barátkozhattunk senkivel, nem találkozhattunk idegenekkel, a rokonainkat is csak ünnepnapokon láthattuk. A szolgálóinkat is gondosan megválogatta, kevesen voltak és igen hallgatagok, akik kérdés nélkül hajlandóak voltak teljesíteni minden parancsát.

– Miért zárta el a gyermekeit a világtól? – néz rám megütközve.

– Nem akarta, hogy a testvéremmel valaha is tükörbe nézzünk.

Thomas szemöldöke magasra szalad.

– Mégis mi okból? Ilyen vallásos asszony?

– Nem vallásosabb, mint egy átlagos, rangja- és korabeli nő – sóhajtok, ahogy felidézem őt magam előtt. – A teste gyenge és beteges, de az akarata annál erősebb, kicsinyes önzésnek a nyoma nélkül szerencsére. Amikor ott éltem, látomásai voltak, álmai, és örökös rosszullétei. A lépcsőzéstől kifulladt, sokszor köhögött. Apám leste minden óhaját, és amit kiejtett a száján, azt szentírásnak vette. És hogy mi okból nem nézhettünk tükörbe... Kérem, ne nevessen ki azért, amit mondani fogok.

– Nem nevetem ki, ígérem – néz a szemembe komolyan.

– Nos, anyám úgy gondolta, a tükrökben veszély leselkedik ránk, és az a legbiztosabb, ha Madlene és én soha nem tekintünk bele egybe sem. Ideérkezésemig ezt be is tudtam tartani. Ha kíváncsi voltam magamra, az ikertestvéremre néztem.

– Teljesen egyformák? – kérdezi csodálkozva.

– Azt azért nem mondanám. Vagyis külsőre igen, de néha azt gondolom, hogy viselkedésre a szöges ellentétem. Ő a legangyalibb teremtés a földön, nincs nála szelídebb lélek – felelem ártatlanul.

Thomas szeme résnyire szűkül, de nem teszi szóvá a heccelést.

– Miféle veszélyre utalt pontosan az édesanyja?

– Azt sosem magyarázta el, hiába kérdeztük. Talán ő maga sem tudta. Csak valamiféle megszállott félelem vezérelte, és nem tűrt ellentmondást.

– Hogy tudta megvédeni önöket mindenfajta tükröződéstől, amikor a vizes kőpadlóban is megláthatja magát az ember?

– Furcsa módon csak az igazi tükrökben látott veszélyt. Hogy miért, azt ne kérdezze, lehetetlen volt kikutatni a rigolyái értelmét. Igazság szerint a testvéremmel sokáig nem is tudtuk, hogy létezik ilyen eszköz, mert a házunkban egy sem volt, és anyánk gondoskodott róla, hogy ne is kerülhessen a kezünkbe. Csak akkor szereztünk róla tudomást, amikor nagynéném egyszer látogatóba érkezett hozzánk férjével és velünk egykorú unokatestvérünkkel, Isabellel.

– Hogy történt?

– Isabel egyszer csak elővett megmutatni egy kis ezüst tükröt, amit akkor kapott a születésnapjára. Anyánk persze egyből odaugrott, kikapta a kezéből, és olyan kifakadást rendezett, hogy zengett belé a ház. Ha ő nem akarja, hogy a lányai egy pillanatra is tükörbe nézzenek, akkor azt tiszteletben kell tartani! A haragjánál azonban jobban féltek a lázas idegrohamoktól, amikbe önkívületig tudta lovalni magát, és a gyenge egészsége miatt az életét kezdték félteni. Emiatt aztán a tükör gyorsan eltűnt egy táska mélyén.

– Igen sötét a kép, amit az otthonáról festett – mondja Thomas megvakargatva Talizmán nyakát.

– Valóban az volna? Sajnálom, ha így sikerült, nem állt szándékomban ilyennek láttatni. Én boldog voltam otthon. Anyánk sokat mesélt nekünk, tanított és szeretett minket, Madlene pedig a legjobb barátnőm volt. Az a világtól elzárt hely a csöndes rózsalugassal, madáritatóval, könyvtárral, félhomályos padlásszobával a paradicsomot jelentette számomra. Szomorúan hagytam ott.

– Miért kellett eljönnie?

– Történt egy tragikus és egyben nevetséges esemény. A kertben hímeztünk hárman: anyánk, Madlene és én, amikor házaló árus ment el a kerítés mellett a portékáit kínálva. Amit megvett vidéken, azt eladta a városban, és amit a városban vásárolt, azt vidéken árulta, mi pedig a húgommal kíváncsiak voltunk, milyen kincsek lapulhatnak a zsákjában. Ám anyánk a közelébe sem engedett minket, és szigorúan elküldte a férfit. Később, az egyhangú elfoglaltság közepette anyánk elaludt. Én azonban nem álmosodtam el. Hajtott a kíváncsiság, mert megpillantottam egy csillogó tárgyat a fűben. A házaló hullajthatta el, én pedig kihasználva az alkalmat a kerítéshez lopództam, és átmásztam. Madlene hiába próbált megállítani, én hajthatatlan voltam, így megtörtént a baj.

– Lefogadom, hogy egy tükröt talált.

– Igen, egy kézitükröt, amiről először nem is tudtam, micsoda, és csak amikor megfordítottam és beletekintettem, akkor ismertem fel, hogy pontosan az, amitől a legjobban kellett volna óvakodnom. Madlene sikítása verte fel anyánkat, én csak dermedten vártam a sorsomat.

– Ugye, nem ez az esemény váltotta ki, hogy ide kellett jönnie?

– De igen. Anyánk kétségbe esett, tajtékzott, mint a tenger, és berángatott minket a házba, ahol összepakolta pár holmimat, és feltett a lovas kocsinkra, hogy apám tüstént vigyen el a nővéréhez, mert ott egy percet sem maradhatok tovább.

– Szörnyű büntetés ez egy ilyen apró vétségért – jegyzi meg elborzadva.

– Visszaemlékezve sokat gondolkodtam azon, hogy ez büntetés volt-e egyáltalán, mert az arcán nem harag látszott, inkább halálos rettegés, és úgy tűnt, mintha nem száműzni, hanem biztonságba menekíteni próbált volna.

– Az apja ilyen könnyedén teljesítette a kérését?

– Megtanulta már, hogy ha ellentmond, abból pokoljárás lesz a számára, így szó nélkül elhozott. Talán egyenesen üdvösnek találta, hogy távol legyek, míg anyám lecsillapodik.

– Hogyan fogadták itt? Készületlenül érhette nagynénje családját, hogy onnantól egy darabig náluk fog lakni.

– Meglepte őket anyám elfajult szeszélye, mert ők annak nevezték, én azonban akkor még komolyan hittem, hogy létező dologtól fél, és bűntudat mardosott, de ismerték őt már jól, ezért készségesen befogadtak. Egyszer még utaltak is rá, hogy jobb helyen vagyok náluk, mint ideges, kiszámíthatatlan anyám mellett.

– Hogy érzi itt magát? Csakugyan kedvesen bánnak önnel?

– Nagynéném és bácsikám igen. Unokatestvérem... nos – harapok az ajkamba. – Érkezésemkor elhúzta a száját, ám aztán igyekezett vendégszeretőn viselkedni, mintha mindig is a társaságomra vágyott volna, és üdvözlőajándékként a kezembe nyomott egy kistükröt.

– Jól beleválasztott.

– Tartok tőle, hogy szándékos volt. Persze kétségbe estem, hiszen anyám intelme akkor még élénken élt bennem, ráadásul addigra apám hazautazott, így nem volt kihez forduljak rémületemben.

– Mi lett végül?

– A félelemtől ágynak estem. Nagynénémék lelkiismeretesen ápoltak egy hónapig, közben váltig győzködve, hogy nincs értelme egy ostoba babona miatt így túlfeszítenem az idegeimet és legyengítenem magamat. Addig beszéltek így az eszemre hatva, közben gyengéden ápolva, míg testileg is felgyógyultam és az elmém is kigyógyult a babonából. Ma már csak szánakozva gondolok vissza arra, hogy egykor én is elhittem, amit anyám.

– Azóta nem is látta a családját?

Szomorúan megrázom a fejemet.

– Csak leveleket váltunk.

– Végleg itt marad?

– Apám levelei szinte ugyanazt tartalmazzák: hogy anyám állapota javult valamelyest, annyira azonban még nem, hogy elviselje a hazautazásom gondolatát, így bizonytalan ideig itt kell még élnem. – Hirtelen lecsap rám egy kényelmetlen felismerés, és elnémulok.

– Valami baj van? – kérdezi Thomas észrevéve megváltozott hangulatomat.

– Csak az jutott eszembe, hogy a bácsikám azonnal haza zavarna, ha megtudná... – Itt elnémulok.

– Ha mit tudna meg? Elárulja?

– Nos, azt, hogy hazudtam az előbb. Nincsen kísérőm, egymagam lovagoltam ki ide – bököm ki.

Thomas megtorpan, és árnyékos szeme nagyra nyílik.

– Miért jött ki egyedül? – kér számon.

– Azért, mert senki sem támogatta volna az ötletemet, hogy férfinyeregben lovagoljak. Egyedül kellett cselekednem – vonok vállat. – Azon kívül itt sem élek kevésbé elzárva, mint előtte az otthonomban. Magányos voltam és halálosan unatkoztam.

– Nem tud róla senki, hogy itt van?

– De, ön most már tudja.

Thomas hitetlenkedve megcsóválja a fejét.

– Nem lett volna szabad ilyet tennie, óriási kockázatot vállalt – oktat ki.

– Igen, tudom, úgyhogy kérem, ne mondja el senkinek, hogy egyedül látott lovagolni, ráadásul itt, ahová tilos lenne jönnöm. Még nem szeretnék hazautazni.

– Nem küldenék haza – feleli, és tovább sétál.

– Miből gondolja ezt? – pillantok rá kíváncsian.

– Más történne.

– Micsoda?

– Össze kellene házasodnunk – feleli magától értetődően. – Kompromittálva lenne miattam.

Ennek hallatán Thomasra nézek és érzem, hogy lángba borul az arcom.

– Megint elpirult – jegyzi meg tárgyilagos hangon, és úgy vizsgálja az arcomat, mintha egy érdekes rovart vagy csillagállást nézne.

Számtalanszor volt már alkalmam látni, hogyan flörtölnek a béreslegények a cselédlányokkal, akik az otromba tréfáktól mindig csillogó szemmel elpirultak vagy ostobán vihogtak, és elhatároztam, hogy ha valaha én is ilyen lehetetlenül viselkednék egy férfi ugratásának hatására, akkor keresek egy jó erős kötelet, és okvetlenül felakasztom vele magamat. Miután persze elküldtem a férfit melegebb éghajlatra.

De Thomas nem flörtöl, és nem is mosolyog kajánul, ami határozottan megnyugtat. Egy pillanatra elképzelem, milyen lenne, ha összeházasodnánk, ám sebesen elhessentem a gondolatot, mielőtt újból felforrósodna a fejem.

Köhintek, és elszakítom róla a tekintetemet.

– Csak erősen süt a nap.

Thomas felpillant a felhők borította égre, de nem tesz megjegyzést.

– Megígérem, hogy nem árulom el – jelenti ki.

– Köszönöm.

– Akkor most már megbocsájt?

– Nem – vágom rá.

– Miért nem? – kérdezi csalódottan.

– Mert még dolgoznia kell érte.

– Mit tegyek, hogy megenyhüljön?

– Kitaláltam. Minden héten el kell jönnie ide, ugyanebben az időben, hogy találkozzon velem.

– Hiszen ez őrülten veszélyes! – hördül föl.

– Ne féljen, ha a fák alatt sétálunk, senki sem fogja meglátni, hogy velem van.

– Én nem magamért aggódom – feleli sértődötten. – Saját magát teszi ki veszélynek, ha ilyen oktalanul el-elszökik otthonról.

– Ez hadd legyen az én bajom.

– Akárki megláthatja.

– Az ebéd utáni csendes pihenő alatt senki sem mozdul ki a szobájából, és a szolgálók is mindig elvonulnak.

– Elég csak egyszer rossz helyen lennie valakinek, máris meglátták. Miért akar ekkora kockázatot vállalva találkozni velem?

A lélegzet belém szorul egy pillanatra.

– Mert Isabellel lenni unalmas, míg az önnel való társalgás érdekes – felelem, elvégre miért ne mondhatnék igazat.

Thomas megenyhül, és arcára kisfiús mosoly költözik. Örömmel állapítom meg, hogy eltűnt belőle a minden szó mögött mérgezett nyilat sejtő gyanakvás.

– Én is érdekesnek találom az ön társaságát – vallja be halkan. Én is elmosolyodom, és egy cseppet sem bánom, hogy vállalva a kockázatot kiszöktem ide. – Ám most ragaszkodom hozzá, hogy visszaforduljon.

A csendes pihenő már a vége felé járhat, ezért beleegyezem, és röviden elbúcsúzunk.

Ahogy hazafelé tartok, és a gondolataim a rét felől az istállóhoz kanyarodnak, Cedric gonosz bűvkörébe érve elszorul a torkom, a Thomas-szal való beszélgetés varázsa pedig elhalványul. Mintha a nap is sápadtabban sütne hirtelen.

A bükkfák rejtekében megkerülöm az épületet, majd gyorsan leszállok Talizmánról, és egy kis hallgatózás után bevezetem. Már a lovam állásában vagyok, és épp leszerszámozom, amikor megjelenik Cedric.

– Majd én folytatom, kisasszony – szólal meg, és hozzám lép. A jelenlététől a hideg ráz.

– Köszönöm – felelem, és fordulok is, hogy elsiessek.

– Nos, mi a válasza? – hallom a hangját a hátam mögött, mire akaratlanul is megtorpanok.

– Mi volt a kérdés? – pördülök meg, noha semmi kedvem társalogni vele, és az idő is szorongat.

– Az, hogy a kisasszony vajon minek tulajdonítja azokat a jelenségeket, amiket a tükörben szokott látni – lép közelebb, és én kis híján hátrálni kezdek, de megacélozom magam, és megvetem a lábamat. Magabiztos kiállása és fensőbbséges mosolya nem fog megfélemlíteni.

– Teljesen mindegy, mit láttam, vagy véltem látni egykor. Ami volt, elmúlt, és azt javaslom, hogy felejtsd el a többi cseléd ostoba pletykáit. Nem akarok erről hallani.

– Szóval valóban látott valamit? – vonja föl a szemöldökét.

– Képes vagy szemtől szemben ezzel gúnyolódni?

– Nem gúnyolom, kisasszony – válaszolja, de arrogáns hangsúlya elárulja.

– Igazából nem is engem gúnyoltál, hanem anyámat. Ő nevelte belém ezt a babonát, én pedig mit sem sejtve elhittem neki. Mostanra azonban kigyógyultam belőle, de látom, a szolgálók még mindig ezen nevetnek a hátam mögött. Te pedig velük röhögsz. Talán még fogadtatok is, hogy van-e bátorságod ezzel bosszantani. Vagy ezt is kiadták parancsba az újonc beavatásaként? Nem tudom, mi okból hiszed, hogy megengedheted ezt magadnak. Talán azért vagy ilyen biztos a helyzetedben, mert Benedict atya ajánlott a bácsikám figyelmébe?

– Ez nem fogadás volt és nem is parancs...

– Nem érdekel, mi volt. Soha többé ne merj a tükrökkel előhozakodni előttem.

– Ezt sajnos nem ígérhetem meg. Kisasszony – néz gúnyosan a szemembe, mire a kezem magától lendül, és arcul ütöm a lovaglóostorral. Cedric felszisszen, és a feje oldalra lendül. Ostorom nyomán hosszú, rózsaszín csík terem az orcáján. Magam is meglepődöm azon, amit tettem: azon, amit Cedric viselkedése kiváltott belőlem. Egy pillanatig dermedten meredek rá, és halvány bűntudat ébred bennem, de aztán magamhoz térek. Nem várom meg, mit tenne vagy mondana erre, elsietek.

Világ életemben azt tanították nekem, hogy a szolgálókat fegyelmezni kell, szükség esetén fenyíteni is, különben gazdáik fejére nőnek, és csúfot űznek majd belőlük. Egy szolgáló soha nem vetemedhet tiszteletlenségre egy nemessel szemben, különben számíthat a megtorlásra. Én mindezidáig barbárságnak tekintettem a verést, de nem vagyok hajlandó megbánni, amit tettem. Anyámat nem hagyom gúnyolni. Ha kell, egy férfival is szembeszállok a családomért.