A festmény egy fiatal lányt ábrázolt, aki annyi idős lehetett, mint én. Vörös bársonyruhát viselt, és egy rubin medál lógott a nyakában. Az a kép volt, amit álmomban láttam – nem egy hasonló, hanem pontosan az. Minden egyezett: a sápadt bőr, a loknis, fekete haj, a zöld szem, még a gúnyos mosoly is a szája sarkában. De legfőképpen a nyakék. A foglalat levélmintáját és a kilenc egymást ölelő vékony láncsort már úgy ismertem, mint a tenyeremet. A döbbenettől levegőt venni is elfelejtettem.

Lepillantottam a táblára, amin a képhez tartozó infók szerepeltek:

Victoria Lombard arcképe

Ismeretlen festő, 1660. körül

Olajfesték, lenvásznon

Még a név is egyezett azzal, ami álmomban szerepelt... Ezek szerint ez a lány, akivel rendszeresen álmodom, tényleg élt valamikor a tizenhetedik században? És most éjszakánként látom az emlékeit? De miért? Ugyan mi közöm lehet egy több száz éve élt lányhoz? Hideg veríték ült ki a bőrömre.

– Mi jót találtál? – lépett mellém Tony. Összerezzentem a hangjára.

– Csak nézegetem ezt a képet – feleltem. Kis híján hozzátettem, hogy „aminek minden részletét ismerem az álmaimból", de mégsem mondtam ki. Bolondnak nézett volna. Az egy dolog, hogy udvariasságból meghallgatja, miket álmodom, de ezt már nem venné be a gyomra. Azt mondaná, mint Kayla: hogy csak kitaláltam az egészet, mert ugratni akarom, rosszabb esetben pedig elriadna tőlem. Nem mondhattam el neki az igazságot. – Nagyon szépen van kidolgozva... a nyakék – tettem hozzá.

– Szerintem is. Élethűen. Szinte azt várom, hogy ha odanyúlok, meg tudom fogni, és levenni a képről – mosolygott.

Teleszívtam a tüdőmet, aztán lassan kifújtam a levegőt, hogy megnyugodjak, de nem igazán vált be.

– Minden rendben? – kérdezte.

– Persze, minden oké – nyögtem –, csak kiugranék a mosdóba. Nem láttad, merre lehet?

– De, két teremmel visszább volt egy a folyosón. Megvárlak itt – felelte.

– Köszi. Sietek – mondtam, és már futottam is.

Keresztülvágtam a két termen, aztán beviharzottam a mosdóba. Szerencsére üres volt. Két kézzel rátámaszkodtam a mosdókagyló szélére, és belenéztem a lámpával megvilágított tükörbe. A mesterséges fényben még vértelenebbnek néztem ki, mint amilyennek éreztem magam.

Nyeltem egyet. Hogy a fenébe lehetséges az, hogy pont ugyanaz a festmény lóg itt a múzeum falán, amiről én is álmodtam? Megnyitottam a hideg csapot, és megmostam az arcomat.

Amikor újra belepillantottam a tükörbe, szinte már meg sem lepődtem. Megint elhomályosodott, és a láthatatlan ujj jeleket kezdett rajzolni rá. Először figyelmen kívül akartam hagyni, mivel addigra már biztos voltam benne, hogy úgyis csak hallucinálok, azonban a festmény esetéből kiindulva már semmit sem tudtam. Az álmokat sem vettem komolyan, erre tessék, itt ez a kép. De hát ki vette volna őket komolyan? Ki hiszi el, hogy amit álmodik, az a valóság?

Félve gondoltam rá, hogy talán van alapja ennek a tükrös jelenségnek is. Mi van, ha az álmok és ez a tükrös dolog összefüggenek? Végtére is egyszerre jelentek meg az életemben. Elég nagy ostobaságnak tűnt, de még az is eszembe jutott, hogy talán a festményen szereplő lány van bezárva a tükörben, és azért mutatja meg nekem az emlékeit, mert szeretne közölni velem valamit. Megborzongtam az elképzeléstől.

De miért pont engem választott ki arra, hogy megmutassa az emlékeit? Arra gondoltam, esetleg valamiben hasonlítunk. Én is betegeskedem, akár csak ő, azon kívül mindketten odáig vagyunk egy fiúért, aki alig akart észrevenni és van egy sérült testvére. Talán még a külsőnk is hasonlít egy kicsit a zöld szemünkkel és fekete hajunkkal. Mégis mit tudnék tenni érte? Fogalmam sincs, mit akar tőlem ez a lány, de úgysem tudok segíteni neki.

– Nem tudlak kiszedni a tükörből, vagy akármit is akarsz, sajnálom – suttogtam a tükörnek, rendkívül hülyének érezve közben magamat. Az írás továbbra is ott díszelgett, mintha várna valamire. Rémisztő volt belegondolni, hogy esetleg bezártak oda valakit, és nem tud kijönni. Vajon milyen lehet ott neki? Valami dimenzión kívüli, seholsincs helyen él, vagy egy fordított világban, ami olyan, mint a miénk, csak épp a tükörképe, és most sóvárogva néz minket? A kezemet lassan, félve az üveghez közelítettem, míg végül már csak pár centi választott el tőle. Ekkor egy halvány tenyérnyom rajzolódott ki rajta. Egész biztosan nem az enyém volt, hiszen még hozzá sem értem, és keskenyebbnek is tűnt, mint az én tenyerem. Anélkül, hogy hozzáértem volna inkább elvettem a kezemet, mire a nyom is apránként elhalványult. Megcsóváltam a fejemet.

– Csak tudnám, mit akarsz tőlem – suttogtam, aztán eszembe jutott, hogy talán rá tudnék keresni ezekre a jelekre, ha valahogy rögzíthetném őket. A telefon nem fényképezte le, de találtam a zsebemben egy tollat és egy szórólapot, aminek üres volt a hátulja. Gyorsan lefirkantottam a látottakat. Amikor végeztem, a jelek is lassan elhalványultak, mintha az írójuk megelégedett volna a fejleménnyel. – Figyelj, megteszem, amit tudok, de ne reménykedj túlságosan – mondtam még halkan, aztán eltettem mindent, és kiléptem a mosdóból.

Visszamentem Tonyhoz. A tornacipőm hangtalanul suhant a múzeum parkettáján, ahogy a látogatók között szlalomoztam. Tony zsebre dugott kézzel várakozott, és unott arccal nézegette Victoria Lombard portréját.

– Azt hiszem, már minden képet megnéztünk a teremben, úgyhogy akár mehetnénk is – indítványoztam, ő pedig széles mosollyal egyezett bele.

Szinte félálomban hagytam el a múzeumot, alig érzékeltem a környezetemet, csak gépiesen lépkedtem, annyira belemerültem a gondolataimba. Azt is csak a tudatom peremén észleltem, hogy leültünk a park egyik szökőkútjának szélére.

– Képzeld, ma reggel találtam az ágyam alatt egy fekete lyukat – hallottam Tony hangját valahonnét mérföldekről. – Véletlenül beleestem, és atomjaimra hullottam, de aztán sikerült újra összeállnom és kimásznom belőle, viszont azóta sem tudom, hogy tényleg én vagyok-e az, aki kijött, vagy csak egy mindenben egyező másolat, aki azt hiszi magáról, hogy ő én.

– Hm, ez érdekes – feleltem elbambulva.

– Nem is figyelsz.

– Hogy? De, figyelek! Hallottam, hogy kimásztál egy fekete lyuk... Várj, mi van?

– Ha beleesnék egy fekete lyukba, abból nem tudnék kimászni – mosolygott. – Valamin nagyon elmerengtél.

– Ez igaz – vallottam be.

– Mióta kijöttünk a múzeumból, mintha megváltozott volna a hangulatod. Történt valami? – kérdezte finoman.

Odabenn nem tűnt jó ötletnek elmesélnem neki a festménnyel kapcsolatos álmomat, de most, hogy ilyen aggódva nézett rám, kezdtem elgyengülni. Ráadásul eszembe ötlött, hogy nemcsak az álmaimról szóló beszámolóimat hallgatta lelkesen, de még Emily horoszkópszeretetét sem szólta le. Lehet, hogy mégis hinne nekem, ha elmondanám neki, ami nyomaszt?

– Nehéz erről beszélnem – kezdtem, aztán tartottam egy kis szünetet, mert fogalmam sem volt, hogyan folytassam. – Arról a festményről van szó, Victoria Lombard arcképéről. Olyan ismerős volt. Láttam már valahol.

Tony érdeklődve figyelt, még a szemöldökét is összevonta.

– Hol? – kérdezte.

Nagy levegőt vettem.

– Álmomban. Tudod, mostanában szoktam furcsaságokat álmodni.

– Igen, mesélted. És álmodban feltűnt ez a festmény? Pont ugyanez?

– Igen, biztos vagyok benne. Emlékszem a részleteire is, pedig azelőtt még sosem láttam élőben. Érted ezt? Ez az egész akkora hülyeség, hogy abszolút nem fogok megharagudni, ha nem hiszel nekem, én sem hinnék magamnak, Kayla sem hiszi el, amiket mesélek...

– Én hiszek neked – felelte Tony komolyan.

És akkor a tükrös sztorit még el sem mondtam neki. Vajon azt is elhinné?

– Néha azt érzem, megőrültem – mondtam.

– Nem őrültél meg.

– Honnan tudod?

– Vannak dolgok, amik most még őrültségnek tűnnek, mert nincs rájuk logikus magyarázat, de lehet, hogy pár év múlva odáig fejlődik a tudomány, hogy amit ma elutasítanak, az később elfogadott, hétköznapi tény lesz.

– Lehet – feleltem, és kezdtem megnyugodni. Jólesett, hogy nem néz elmebetegnek.

– Nem lehet, hanem biztos. Úgyhogy ne aggódj, én hiszek neked. Mindent elhiszek – suttogta, és közelebb húzott magához. Az ajka milliméterről milliméterre közelítette meg az enyémet, és amikor végre hozzá ért, melegség öntött el. A szikra, ami a jelenlétében mindig is ott parázslott a mellkasomban, most forrón lángolva fellobbant.

Egyszer csak köhintést hallottam magam mögül. Gyorsan hátrafordultam. Sebastien állt ott. Észre sem vettem, mikor lopakodott oda, és a jelek szerint Tony sem.

– Sajnálom, hogy meg kell zavarnom ezt az idillt – szólalt meg Sebastien elszánt arckifejezéssel. – De már úgyis elég nyálas volt.

Felpattantam, aztán Tony is felállt.

– Már ide is utánunk pofátlankodsz? Mit akarsz? – mordult.

– Szerintem tudod.

Tony megcsóválta a fejét.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most haza mész – fordult felém.

– Micsoda? – kérdeztem felháborodottan, de ő benyúlt a zsebébe, kivett egy bankjegyet, és a kezembe nyomta.

– Tessék, fogj egy taxit. Sajnálom, hogy ez lett a vége, majd bepótoljuk, de most jobb, ha ezt egyedül rendezem le vele.

– Nem megyek sehova, nem hagylak vele egyedül – ellenkeztem.

– Jobb, ha minél messzebb vagy ettől az őrülttől – mondta.

– Vicces ezt a te szádból hallani – jegyezte meg Sebastien.

– Tessék? – néztem rá értetlenül. – Most is te törtél ránk. Neked az okoz örömöt, hogy elrontod a másét?

– Én éppen megvédeni próbállak – felelte Sebastien türelmesen.

– Kitől? Tonytól? – kérdeztem elképedve. – Te tényleg zakkant vagy. Ismerem már hat éve, semmi baj nincs vele, nem kell megvédened tőle.

– Én egy kicsit jobban ismerem – morogta Sebastien. – Nem igaz? – kérdezte Tonytól.

– Miről beszél ez? – kérdeztem.

– Én is ezt szeretném tudni – felelte Tony, és értetlenség ült ki az arcára. – Szerintem a táborra utalt. Mondtam, hogy még azóta is neheztel.

– Tábor? – vonta föl a szemöldökét Sebastien, és most őrajta látszott értetlenség. – Milyen tábor?

– Jól játszod a hülyét – felelte Tony hitetlenkedve.

A két fiú közt járattam a tekintetem. Furcsa volt, hogy mindketten olyasmit állítottak, ami szemlátomást meglepte a másikat, de valamelyikük biztos, hogy hazudott.

Az a feltételezés, hogy Tony hazudik, színtiszta őrültségnek tűnt, mert Tony maga volt a megtestesült komolyság és felelősségteljesség. Ő és a hazugság annyira voltak összeegyeztethetők, mint Kayla meg egy rózsaszín tüllszoknya.

De ha Sebastien hazudik, akkor igen jól játssza az ártatlant, mert neki is teljesen valódinak tűnt az értetlensége.

Ha viszont egyikük sem hazudik, akkor mi ez az egész?

– Inkább hívok segítséget – mondtam, és a zsebembe nyúltam a telefonomért.

– Nincs rá szükség – jelentette ki Tony. – Elbírok vele.

– De ez egy őrült.

– Nem bízol bennem?

– Ki tudja, mire képes? Lehet, hogy kés van nála, vagy valami. Én csak féltelek.

Sebastien örömtelenül felnevetett, és megrázta a fejét.

– Menj most el, kérlek – mondta Tony. – Meg tudom magamat védeni tőle. Majd én elintézem.

– Mégis hogy intézed el? – kérdeztem gyanakodva.

– Csak elbeszélgetünk egy kicsit, rendben?

– De ahhoz miért kell eltűnnöm? – háborodtam fel.

– Felőlem maradhatsz is – vont vállat Sebastien, aztán Tonyhoz fordult. – Megbeszélhetnénk pár érdekes dolgot hármasban, nem igaz?

– Mit akar ez megbeszélni? – néztem Tonyra.

– Fogalmam sincs, de el kell menekülnöd, érted? – szólt rám Tony. – Menj!

– Na de...

– Menj már! – szólt erélyesebben, én pedig hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy megijedjek, vagy megsértődjek.

– Jól van, lelépek – eresztettem le a vállamat. – De ha Tony fél óra múlva nem hív fel vagy küld üzenetet, hívom a zsarukat, világos? – néztem rájuk.

– Rendben – egyezett bele Tony. – Most menj. – Megszorította a kezemet, aztán elengedte. – Menj, kérlek!

Felmordultam, és otthagytam őket. Visszapillantottam párszor, de ők csak álltak, és engem néztek. Biztos voltam benne, hogy azt várják, eltűnjek végre, és egymásnak eshessenek. El is sétáltam a legközelebbi sarokig, aztán amint befordultam, megálltam, és a falhoz lapulva visszasandítottam, ugyanis eszem ágában sem volt csak úgy kettesben hagyni őket. Bármi történhet: Sebastien meg is támadhatja Tonyt, akire közben rátörhet egy roham. Sebastien talán még segítséget sem hívna neki. De azért reméltem, hogy mégsem fognak összeverekedni ennyi ember előtt.

Amint eltűntem a színről, megélénkültek és vitatkozni kezdtek, de azt, hogy miről beszélnek, nem hallottam, mert túl messze voltam. Tony vádlón Sebastienre mutogatott, aki ellökte a kezét, aztán egy idő után megunta a dolgot, és mellkason lökte Tonyt. El voltam készülve rá, hogy ha kell, odamegyek, és szétválasztom őket, de egy idő után abbahagyták a balhét. Tony még utoljára beolvasott Sebastiennek, aki csak felmutatta a középső ujját, és otthagyta.

Kivártam, amíg Sebastien beül a kocsijába és elhajt, Tony pedig eltűnik a mélygarázsban, majd kigurul onnét, és elindul, aztán én is fogtam egy taxit. Félpercenként ellenőriztem a telefonomat, ami hamarosan meg is csörrent. Tony keresett. Gyorsan felvettem.

– Szia!

– Szia! Ígértem, hogy hívlak – hallottam Tony hangját.

– Mi történt? Egyben vagy? – játszottam a tudatlant.

– Lerendeztük Sebastiennel a dolgainkat – felelte nyugodtan.

– Hogy érted azt, hogy lerendeztétek?

– Nyugodj meg, nem verekedtünk, csak megbeszéltük, amit kellett.

Elmosolyodtam.

– Hol vagy most?

– Már úton hazafelé.

– Nem követ?

– Nem, az ellenkező irányba indult el, amerre lakik. Most már minden rendben.

Sóhajtottam.

– Aggódtál értem? – kérdezte, és mosoly bujkált a hangjában.

– Hogy ne aggódtam volna? Ott maradtál azzal az őrülttel, nekem meg már mindenféle szörnyűség az eszembe jutott.

– Jólesik az aggódásod – felelte Tony.

– De azért inkább ne adj rá okot, ha nem muszáj.

– Megígérem – mondta Tony komolyan. – Nos, Sebastien ezek után reméljük, leáll egy időre. De azért ne bízzuk el magunkat. Nehéz bármitől is eltántorítani, mintha nem értene meg bizonyos dolgokat, hiába mondja el neki az ember többször is. Vagy épp nyomatékosan.

– Igen, azt látom. Ez félelmetes.

– Ezt nem azért mondtam, hogy félj. Nem is tudom, miért mondtam. Nem akarom, hogy félj. Megvédelek – tette hozzá, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam.

– Köszönöm.

– Most leteszem, mert lassan haza érek.

– Rendben. Jó utat, és jó éjszakát!

– Várj! Én... – Tony megköszörülte a torkát. – Nagyon élveztem a találkozást. Amíg Sebastien fel nem tűnt persze. Meg a múzeum is unalmas volt – kuncogott.

Felnevettem.

– Legközelebb mehetünk Rammstein koncertre is.

– Ha még főzni is tudsz, akkor már konvergálsz az ideálishoz.

– Nem tudok.

– Szomorú. Mindegy, majd a kedvemért megtanulsz – nevetett Tony, aztán megkomolyodott. – Sajnálom, hogy ilyen véget ért az este.

– Nem a te hibád.

– Akkor is, szeretném jóvátenni. Kárpótolni téged.

– Nincs rá szükség.

– Úgy értem, egy másik randival.

– Meggondoltam, mégiscsak igénylek kárpótlást.

– Akkor holnap megbeszéljük.

– Rendben. Jó éjt!

– Neked is!

Megvártam, amíg leteszi, aztán hosszasan kifújtam a levegőt, és végre megengedtem magamnak, hogy megnyugodjak.