– Figyeljétek már azt a pasit ott – mondta Kayla másnap délután, a kiállításunk megnyitóján egy férfit stírölve. Sokan eljöttek az eseményre, zsúfolásig megtelt a Riverside aulája, ahol panelekre erősítve állítottak ki nyolcvan képet. Mr. Pemberton is mondott egy rövid beszédet, amit Emily faarccal hallgatott. Miután végignéztük az összes alkotást, unalmunkban lecövekeltünk a rajzom közelében, és a látogatókat kezdtük vizslatni történeteket találva ki róluk, hogy milyen lehet például az életük, a lakásuk, vagy a kedvenc dezodormárkájuk. – Úgy nézi a rajzodat, mintha egy halom kutyaszar lenne – tette hozzá.

– Ő Jevgenyij Zharkov, Jekatyerina apja – mondta mögöttünk egy riverside-os lány, Lynne, aki együtt járt velem szakkörre. Gimis egyenruhájában és befont, vörös hajával jókislány hatását keltette.

– Ez kellene, hogy mondjon nekünk valamit? – vonta föl Kayla a fél szemöldökét.

– Jekatyerinát itt mindenki ismeri a... látványos kis bulijairól. Ő pedig a milliomos műgyűjtő apja.

Jobban szemügyre vettem a férfit. Az egész kiállása tekintélyt parancsoló volt. Elegáns, grafitszürke öltönyt viselt, szőke haját katonásra nyírták, világoskék szeme pedig hideg tekintetet kölcsönzött neki, és olyan kifejezés ült az arcán, mintha az egész világot unná, de legalábbis csendes megvetéssel viseltetne iránta. Vagy csak a rajzom látványa vette el az életkedvét. A francba, gondoltam, jobban is kidolgozhattam volna, a környezetet is csak felvázoltam, az árnyékolást meg elintéztem egy kis satírozással. Jobb lett volna, ha inkább a lovat adom be, ez így óriási égés. Azzal tudtam csak vigasztalni magam, hogy félreértés történt, igazából eszem ágában sem volt ezt a képet a publikum elé tárni.

– Ja, a műkincsek mellett biztos nem nagy szám ez az amatőr kiállítás – mondtam. – De akkor mit keres itt?

– Jekatyerinára vár, hogy hazavigye úszásról – felelte Lynne.

– Így már érthető – mormogtam. – Hogy addig se unatkozzon, végignézi a képeket.

– Mesélj ezekről a bulikról – kérte Kayla Lynne-t.

– Minden hónap első szombatján rendezik. Ezek valójában álarcos bulik. Aki eljön, annak be kell öltöznie, és mindenki szeret felismerhetetlen lenni – magyarázta Lynne.

– Azért ez veszélyes, nem? Így akárki bejuthat oda – mondtam.

– Nem olyan könnyű átkerülni a küszöbön. Tudni kell a jelszót, ami minden alkalommal változik, és a legfrissebbet csak a kivételezettek kaphatják meg. Ezért igyekszik mindenki Jekatyerina kedvében járni.

– De miért akarnak felismerhetetlenek lenni? – kérdezte Kayla.

Lynne úgy nézett rá, mint egy különösen lassú felfogású óvodásra.

– Nyilván azért, hogy mindenki büntetlenül azt csinálhasson, amit akar. Ha valaki ott megcsalja a párját, sosem derül ki, temérdek üres szoba van, és gyakorlatilag nulla szemtanú. Azon kívül ott cserélnek gazdát bizonyos holmik is, és az üzletből Jekatyerinának is le szokott csöppenni.

– Jekatyerina szülei hogy engedhetik ezt? Nem is tudják, mi megy a saját házukban? – kérdeztem elhűlve.

– Nézz csak rá erre a hapsira, szerintem az sem érdekelné, ha leesne itt egy atombomba – jegyezte meg Kayla.

– Jekatyerina anyja meghalt, az apja pedig úgy kényezteti, mint egy díjnyertes perzsamacskát – mondta Lynne. – Ezeket a bulikat Jekatyerina elvileg az apja háta mögött szervezi, de valójában ő is rendszeresen részt vesz rajtuk, természetesen szintén beöltözve.

– Ezt nem mondod komolyan! – sikkantotta Kayla, aztán a szája elé kapta a kezét, mert a férfi felénk pillantott. Én is nagyot néztem, Emily viszont csak érdeklődéssel figyelt. Mr. Zharkov lesújtóan végigmért minket, de mintha Kaylán egy tized másodperccel tovább időzött volna a tekintete, majd tovább ment a következő képhez, amit ugyanolyan unott egykedvűséggel vizsgálgatott, mint az enyémet. Talán tényleg csak a világ, és nem az én rajzom váltotta ki belőle ezt az mélabút. Vagy a London Eye rajzát is hasonlóan borzalmasnak találta, mint a nyakékemét.

– Gyengéi a tizenéves lányok, ez nyílt titok, és a bulikon, nos, sok minden megtörténik – folytatta Lynne.

– Anyám borogass, ezt nem hiszem el – nevetett Kayla, de már igyekezett visszafogni a hangerejét.

– Te szoktad tudni a jelszót? – kérdezte Emily.

– Dehogy – rázta a fejét Lynne. – Azt csak a suli krémje képes megszerezni.

Ekkor egy egyenruhás lány röppent oda a férfihoz. Ő is rakott szoknyát hordott térdig érő zoknival, fehér blúzzal és nyakkendővel, de a haja kékes feketére volt festve, és nyílegyenesre vágott frufrujával meg erős sminkjével úgy nézett ki, mint egy bizarr játékbaba. Főleg, amikor pukedlizett is egyet, aztán elbűvölő bájmosolyt öltött magára. A férfi arca földerült – alig hittem el, hogy képes ilyen mimikára –, szeretetteljesen átkarolta a lányt, és vele együtt távozott. Ám előtte még vetett egy pillantást Kayla felé. Szerencsére úgy tűnt, Kayla nem vette észre a dolgot.

Valamiért úgy éreztem, látjuk még ezt a férfit.

– Ez volt Jekatyerina – szólalt meg Lynne.

– Nem semmi jelenségek – mondta Kayla.

– Nekem mondod? – mosolygott Lynne.

– Ez a gyökér meg mit keres itt? – kérdezte Kayla jó hangosan, aminek hála több rosszalló tekintet is ránk szegeződött: azé is, akire Kayla utalt, vagyis Sebastiené. – Fix, hogy nem a kiállítás miatt jött ide, hanem miattad, Sorinne. Hogy van bátorsága ide tolni a képét, azok után, amit művelt? Inkább ez a srác a nem semmi.

Akármennyire is haragudtam Sebastienre, valahol irigyeltem őt a bátorságáért. Én alig mertem ellátogatni Tony edzéseire, pedig sokan rendszeresen belógtak bámulni a kiszemeltjüket, és a kémiaszakkörre is bejuthattam volna, ha alkalmazok némi illegális segédletet.

– Miről beszéltek? – kérdezte Lynne.

Kayla elmesélte neki.

– Honnan a tudta meg, hogy ma itt leszel? Már nyomoz is utánad? – tűnődött aztán.

– Kiposztoltam a Facebook oldalamra – feleltem.

Kayla helytelenítő pillantást vetett rám, de csak a száját húzta el, nem szólt semmit.

A látogatók közt ténfergő Sebastien ezalatt eljutott a rajzomig, és amikor elébe ért, elkomorult az arca. Összefonta maga előtt a karját, és körbesandított, mintha keresne valakit. Végül kiszúrt engem, de amikor a lányokat is meglátta velem, gyorsan visszafordult a képhez.

– Na jól van, ezt nem bírom tovább – mordult föl Kayla, és mielőtt még bármit tehettem volna, odament Sebastienhez. Magassarkúja fenyegetően kopogott a kövön.

– Kérlek, ne – szóltam utána, de úgy tett, mint aki nem hallja. Egy diákot menet közben lendületesen félretolt az útjából, majd megállt a srác mellett.

– Talán nem tetszik a kép? – kérdezte tőle fennhangon, mire Sebastien meglepett arccal felé fordult.

– De, nagyon is – felelte nyugodtan.

– Akkor miért nézed ilyen sötéten?

– Úgy néztem volna? Sajnálom, nem akartam. Tényleg tetszik.

– Na persze, pont úgy tűnsz, mint akit érdekel a művészet. Tudom, hogy csak Sorinne miatt vagy itt.

– Sorinne miatt? – Sebastien felvonta a fél szemöldökét.

– Megtudtad, hogy kiállítása lesz, ezért eljöttél, mert azt remélted, hátha utána el tudod kapni, de ezt benézted, mert most én is itt vagyok. Tudom, hogy utána koslatsz, ne is tagadd, mindent elmondott nekem. Így elkísértem, mert sejtettem, hogy te is itt leszel, és nahát, tényleg itt vagy!

– Miért olyan hihetetlen, hogy a kiállítás miatt jöttem ide?

– Na jó, ha ekkora műkedvelő vagy, akkor mondd meg nekem, hogy Francesco Hayez milyen stílusban festett – Kayla várakozón összefonta maga előtt a karját.

Sebastien habozott egy pillanatig, de aztán válaszolt.

– Romantikus?

– Francesco Hayez szobrász volt – felelte Kayla.

Megcsóváltam a fejemet.

– Ez megszívtam – vont vállat Sebastien.

– Nem, nem, most szívtad meg, ugyanis ő tényleg festő volt és tényleg romantikus, de rád volt írva, hogy csak tippeltél, ezért blöfföltem. Be is jött.

Sebastien arcára kiült egy kis bosszúság.

– És te honnan tudsz ilyeneket?

– Onnan, hogy Sorinne Mallory a legjobb barátnőm.

– Nem vagyok topon művészettörténetből, de attól még szerethetem nézegetni a képeket.

– Nem is lenne baj, ha csak a képeket nézegetnéd, de te Sorinne-t nézegeted.

Sebastien megköszörülte a torkát, és meg akart szólalni, de Kayla nem hagyta.

– Figyelj, azt ajánlom, hogy messzire kerüld el őt. Ne nézegesd, ne kövesd az utcán, ne írogass neki, sőt, ha véletlenül egy légtérben találod vele magad, hamarabb húzd el onnan a csíkot, minthogy észrevenném – emelte fel Kayla fenyegetően az ujját.

A körülöttük állók már sugdolózni kezdtek, páran pedig tisztes távolságba somfordáltak tőlük.

– Sajnálom, ezt elég nehéz lenne véghezvinnem így, hogy az osztálytársa vagyok. Azon kívül lehet, hogy én is kedvet kaptam ehhez a rajzszakkörhöz, és járni fogok rá – felelte Sebastien nyugodtan, némi kaján mosollyal a szája sarkában.

– Na, tudod, kivel szórakozz, seggfej! – csattant föl Kayla. – Az én barátomat nem fogod zaklatni, úgyhogy szállj le róla!

Most én voltam az, aki nem bírta tovább, odasiettem hozzájuk.

– Ezt fejezzétek be! – szóltam rájuk olyan erélyesen, ahogy csak bírtam.

– A javítóban lenne a helyed, te kretén, de ne hidd, hogy büntetlenül megúszod a kis játékaidat! Ha egy ujjal is hozzáérsz Sorinne-hoz, esküszöm, hogy megbánod! – fenyegetőzött Kayla engem meg sem hallva. Vicces volt, ahogy egy aprócska lány fenyeget egy nála húsz centivel magasabb, vállas srácot, legalábbis később visszaemlékezve annak láttam, abban a pillanatban nem annyira. Akadt, aki abban a pillanatban is: hahotázást hallottam, mire a hang irányába fordultam. A közelben álló, aprósüteményt falatozó Jamison volt az, aki olyan jól szórakozott Sebastien és Kayla kettősén. Sebastien sötét pillantást vetett felé.

– Nagyon vicces, Hófehérke – szólt oda neki.

– Hé, rajta csak ne gúnyolódj! – harsogta Kayla. – Ő nem tehet róla, hogy így néz ki, te viszont tehetsz róla, hogy egy gyökér vagy!

– Senkit nem áll szándékomban bántani – mondta Sebastien visszafogott hangerővel, és felemelte a tenyerét. – Légy szíves, nyugodj le.

– Te csak ne nyugtatgass engem! Tudom, miben sántikálsz, de ajánlom, hogy tegyél le róla!

– Kayla! – szóltam rá erélyesen.

– Miért engem oltasz? Hiszen ő van rád tapadva!

– Jogomban áll itt lenni – mondta Sebastien.

– Te meg legalább ne provokálnád – feleltem neki rá sem nézve.

– Mivel provokáltam? – kérdezte Sebastien.

– Még kérdezed? – kiáltotta Kayla, és mellkason lökte a srácot, aki hátratántorodott, nekiesve az egyik panelnek, amire a kiállítás képeit rögzítették. Az ingatag lábakon álló panel megbillent, ám Sebastien hiába kapott oda, hogy megállítsa, az már addigra nekidőlt az előtte lévőnek, ami szintén eldőlt, és a panelek dominókként borultak fel egymás után.

Az emberek halkan felhördültek, de olyan gyorsan történt minden, hogy mire valaki odaugrott az egyik panelhez, az addigra már a földön csattant. Egy kéz azonban gátat vetett a láncreakciónak: Jamison megragadta a mellette lévő, még álló panelt, ami így megakadályozta, hogy végigboruljon az összes. Néhány fiú aztán gyorsan felállította az elheverteket.

– Kayla, hazamegyünk – jelentettem ki határozottan, és belekaroltam, hogy magam után húzzam. Kayla szitkozódott még párat, aztán végül fújt egyet, mint egy dühös macska, és hagyta, hogy elrángassam onnan.

Hogy eltűnhessünk szem elől és egyúttal kettesben maradhassunk, bevonszoltam a legközelebbi vécébe. Behúztam magunk mögött az ajtót, és már vettem a levegőt, hogy számon kérjem a műsorért, amikor felemelte hosszú körmű mutatóujját.

– Pisilnem kell – jelentette be, és bezárkózott az egyik fülkébe. Tudtam, csak arra utazik, hogy a rövid csend alatt lenyugodjak, mert ismert: sosem szoktam a vécéajtón keresztül kommunikálni.

Megfordultam, mindkét kezemmel rátámaszkodtam a mosdókagylóra, és nagyot sóhajtottam. Fancsali arccal néztem a tükörbe. Mit mondok majd Mr. Pembertonnak? A vendégem gyakorlatilag tönkretette a kiállítás megnyitóját, ez az én felelősségem is. Azon kívül mi van, ha Sebastien most az egyszer nem sáros, és tényleg csak a képek miatt jött ide, Kayla meg nyilvánosan megszégyenítette? Na jó, ez nem tűnt túl valószínűnek, de ki tudja. Vagy ha a srác valóban elmebeteg, akkor Kayla most kivívta a haragját. Becsuktam a szemem, és megmasszíroztam az orrnyergemet.

Amikor kinyitottam a szemem, a kezem megállt a levegőben. A tükör megint minden ésszerű ok nélkül elhomályosodott, a láthatatlan ujj pedig az üveghez nyomódott, és rövid csíkot húzott. A levegő ugyanakkor lehűlt, és mintha bedugult volna a fülem, fojtogató lett a csend. Már ide is üldöz az a nyavalyás valami? És pont most jutott eszébe jelentkezni? Feldühödtem. Mit akar tőlem? Éreztem, hogy a vér a fülemben dobol, és felgyorsult a légzésem. Lehet, hogy egy istenverte szellem kipécézett magának, és akar tőlem valamit, de az is lehet, hogy csak megkattantam. Igazából nem számított, melyik opció a helyes, mert mindkettő ugyanolyan gáz volt.

Tehetetlenül meredtem a tükörre, amin már betűszerűségek formálódtak. Mit kellene most csinálnom? Szóljak Kaylának? És ő mit tudna csinálni azon kívül, hogy nálam is jobban megijed? Úgy döntöttem, hogy a lehető legrosszabb ötlet lenne szólni neki. Nem hisz semmi természetfelettiben, egy ilyen élmény után az is lehet, hogy rohama lenne. Vagy azt mondaná, hogy én szemétkedek vele, büntetésből az előbbiért. Vagy egyszerűen nem látna a tükörben semmit, és én lennék kikiáltva zakkantnak.

Bár lehet, hogy tényleg az vagyok.

De ha ez nem hallucináció, és valaki vagy valami tényleg kapcsolatba akar lépni velem, akkor hogyan várja el, hogy megértsem ezeket a jeleket? Meg sem tudom őket jegyezni, hogy rájuk kereshessek. Ekkor eszembe jutott, hogy akár le is fotózhatnám. Ha képet tudnék készíteni erről a jelenségről, akkor az azt bizonyítaná, hogy nem én őrültem meg. Gyorsan elővettem a telefont, és csináltam egy fotót. Meg sem nézhettem az eredményt, épp csak vissza tudtam süllyeszteni a mobilt a zsebembe, már nyílt is a fülke ajtaja. A tükör addigra persze megint tiszta volt, mintha mi sem történt volna.

Kayla a tükrön keresztül rám pillantott, miközben a mosdóhoz lépett.

– Ennyire haragszol? Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. Egyszerűen kirobbant belőlem az anyatigris, amikor megláttam azt a barmot.

Valószínűleg a tükrös kaland miatti sokk ülhetett ki az arcomra, mert hirtelen azt sem tudtam, miről beszél. Aztán beugrott, hogy az iménti botrányról.

– Inkább hagyjuk – feleltem. – Keressük meg Emilyt, és menjünk haza.

Szótlanul ültünk a metrón, miközben öt óra körül hazafelé utaztunk. Kayla a bogárral akart volna hozni a kiállításra, de az még mindig a szerelőnél dekkolt. Emily a mobilját nyomkodta, Kayla összefont karral olvasgatott egy röpcédulát, én pedig csak bámultam magam elé a szerelvény zakatolását hallgatva, és azon gondolkodtam, mit sikerült vajon lencsevégre kapnom. Viszketett az ujjam, hogy én is elővegyem a telefonomat, és megnézzem, de várnom kellett, mert a szorosan mellettem ülő Kayla és Emily könnyedén megláthatták volna a képet, és nem tudtam volna mivel kimagyarázni. Én is láttam, hogy Emily az apja üzeneteit olvassa – „Melegíts magadnak vacsorát, későn érek haza." – így ők is egyértelműen ráláthattak volna az én telefonomra. Szörnyű érzés volt titkolózni, főleg Kayla előtt. Megszoktam, hogy mindent megosztok vele, tizenegy éves korunk óta egymáshoz voltunk nőve, bármilyen gondom akadt, előbb rohantam hozzá, mint a szüleimhez. Most pedig mintha fal emelkedett volna közénk. Ám tudtam, ha elmondom neki, mik történnek velem újabban, akkor az a fal csak még magasabbra nő.

Emily nemsokára leszállt, én pedig úgy éreztem, mintha az embertömeg ellenére hirtelen kettesben maradtam volna Kaylával. A szemem sarkából láttam, hogy párszor feszengve felém pislog, de továbbra sem volt kedvem beszélgetni. A tükrös esemény mellett eltörpültek a kiállításon történtek. Amikor a megállóm közeledett, Kayla is felállt velem együtt, pedig neki csak később kellett leszállnia.

– Hazakísérlek – jelentette ki, amikor kérdőn néztem rá.

– Nem szükséges – feleltem, és az ajtóhoz léptem.

– Tudom, most legszívesebben megköveznél, aztán felgyújtanál és elásnál, de ne haragudj, kérlek. Sajnálom, hogy ilyen jelenetet csináltam, de nem tehetek róla, ez nálam valami ösztön – mondta.

Leeresztettem a vállam, és felé fordultam.

– Tudom, hogy csak engem akartál védeni, és hálás is vagyok érte. De nagylány vagyok már, meg tudom védeni magam, nem szükséges testőrt játszanod.

– Tényleg nem akartalak kínos helyzetbe hozni.

– Én csak nem szeretném, ha kötelességednek éreznéd, hogy megvédj, és aztán bajba sodornád magad. Azon kívül mi van, ha Sebastien tényleg csak a kiállítás miatt jött?

Kayla hitetlenkedve nézett.

– Ezt tényleg elhiszed?

– Oké, az alapján, ahogy követ meg üzenget, tényleg gyanús, de ne gondoljuk, hogy minden csak rólam szól.

Erre felszívta magát.

– Nem láttad, amit én! Pöpecül udvariasan viselkedett, de miközben hozzám beszélt, a tekintetében mindenféle tüzes vasak villantak, meg korbácsok és spanyolcsizmák! Tuti, hogy beleköptem a levesébe!

Akaratlanul is elmosolyodtam a szavain. Közben a szerelvény megállt, az ajtó zörögve kinyílt, és megindultak az emberek. Félreálltam, hogy el tudjanak menni mellettem, míg elköszönök Kaylától.

– Nem haragszom rád. Csak egy kicsit elgondolkodtam, és fáradt is vagyok. Majd később beszélünk – feleltem, és rámosolyogtam, aztán röviden integettem, és kiléptem. Amikor visszanéztem, még mindig ott állt, és lassan, aggodalmas arccal ő is visszaintegetett. Reméltem, hogy sikerült megnyugtatnom. Nem akartam összeveszni vele, sem a sértődöttet játszani. Azt nem érdemelte volna meg.

A megállóból becsatlakoztam a többi kifelé tartó utas közé, aztán felszaladtam a mozgólépcsőn, kikerülgetve a rajta állókat. Amikor kiléptem az aluljáróból, megcsapott a friss, hideg levegő. Menet közben az őszi napsugarak késő délutáni ragyogását, amit mindig annyira élveztem, szürke borongás váltotta fel, majd a sötét felhőkből cseperegni kezdett az eső. Kettőzött sebességre kapcsolva söpörtem végig az utcákon, ugyanis nem volt nálam esernyő. Teljesen eláztam, mire haza értem, de arra gondoltam, veszek majd egy forró fürdőt, és csinálok hozzá egy mézes teát, így hátha elkerülöm a megfázást. Az ajtó elé érve elgémberedett ujjakkal kotortam elő a kulcsomat, és kinyitottam a zárat.

– Megjöttem – rikkantottam, hátha anya meghallja, apa ugyanis biztosan nem volt még otthon, mert nem láttam a kocsiját. Odabentről, a nappali irányából udvarias beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Nem tudtam, hogy vendéget várunk.

– Gyere csak, kicsim, jött hozzád valaki – szólt ki anya.

Hozzám? – néztem nagyot. Én sem vártam vendéget. Bosszankodtam egy sort magamban, hogy miért nem a másik kabátomban mentem, aminek van kapucnija, ugyanis az előszobatükör lehangoló képet mutatott. A hajamba túrtam, de nem lett szebb a frizurám, ellenben most már a kezem is csöpögött a víztől. Beletörölköztem a kabátom bélésébe, és vállat vontam.

Arra gondoltam, talán egy osztálytárs jött át a házi miatt, ám amikor beléptem a nappaliba és megpillantottam a vendégemet, azt hittem, egy párhuzamos univerzumba csöppentem.

A kanapénkon, anyával csevegve ugyanis nem más ült, mint Anthony Harlow, személyesen.