1980. október

A rozoga emeletes busz több, mint tíz perc késéssel gördült be a Trafalgar térre; horpadt ajtaja mögül olyan lendülettel tódultak ki az utasok, mintha a jármű belsejében fegyveres lázadás tört volna ki. Bárki, aki megkísérelte már átverekedni magát a túloldalra a hétfő reggeli csúcsban, készséggel elismerte, hogy az élmény felér egy háborús tapasztalattal – a kócos, fekete hajú férfi legalábbis erre a következtetésre jutott, miközben a cipője talpa földet ért a kövezeten.

A férfi jókedvűen dudorászva indult meg a tér impozáns oroszlánszobrai felé. Menet közben konstatálta, hogy mind a négy végtagja megvan: ez mindjárt elviselhetőbbé tette az előtte álló nap megpróbáltatásait.

Az esőtől síkos utcaköveken kibontakozó lökdösődőverseny éllovasa, egy kamáslis-szőrmesapkás idős hölgy nagy hévvel indult meg a szemközti megálló felé, menet közben bele-belebökve az útjában lévők hátába az esernyője hegyével. Amikor a kócos, fekete hajú férfi hátát vette célba, egy arra haladó taxi kereke megcsúszott, és derékig beterítette őt vízzel; a férfi pedig szembefordult vele.

– A macska rúgja meg! – mondta együttérzően. Levette kerek szemüvegét, és komótosan letörölgette róla a párát az öregasszony sáljával, ügyet sem vetve annak szitkozódására. – Ezek a városi huligánok egyszerűen nincsenek tekintettel egymásra. Még jó, hogy itt van maga, ugye.

– Vigyázzon már az útból! – förmedt rá a kamáslis öregasszony, újabb, erélyes bökéssel nyomatékosítva mondandóját – ekkor azonban különös dolog történt.

A kezében tartott esernyő egy csattanással kifordult, egy kósza szélroham pedig felkapta őt, mintha hirtelen megtanult volna repülni. A semmiből támadt légáramlat abszurd távolságban, a megboldogult I. Károly király lovasszobrán túl tette vissza az öregasszonyt a földre, a káröröm és a csodálkozás különféle megnyilvánulásait csalva ki korábbi utastársaiból.

– Ágas, te mégis mi a Merlin bánatos valagát művelsz?!

James Potter megfordult, és erőltetett csodálkozással az arcán mérte végig a mögötte álló Sirius Blacket.

– Világvégi időjárás! – Rosszallóan ingatta a fejét. – Téged is most fújt ide a szél?

– Ezért be kéne vigyelek. – Sirius szája alig mozgott, miközben beszélt. – Egy sereg mugli látott...

– Nem látnak ezek semmit! Azzal vannak elfoglalva, hogy mindenkit időben átlökdössenek a Charing Crossra.

– Szerencséd, hogy Kupor elutazott! – sziszegte Sirius. – Totál rákattant a Titokvédelmi Alaptörvényre, és folyton a nyomomban van. Szerintem a fejébe vette, hogy álruhás halálfaló vagyok.

– Szörnyű unalmas lettél, mióta nem találkoztunk – ásított James. – És úgy nézel ki, mint Colombus hadnagy.

– Columbo – vetette oda Sirius, és megigazította az egyenruháját elfedő ballonkabátot. – Nem mintha lenne bármi hasonlóság.

James szerint igenis volt köztük hasonlóság – mégpedig olyan sok, hogy az már a humorérzékét csiklandozta. Sirius kabátjáról észrevétlenül bár, de az utolsó cseppig lepergett az esővíz, ahogy a kalapja karimájáról is: ez, és fényesre suvickolt bőrcipője egy hamisítatlan brit magándetektív külsejét kölcsönözte neki. Hogy Columbo hadnagy amerikai volt, és nem magándetektív, az James Pottert nem különösebben érdekelte.

Sirius meg ő gyors léptekkel vágtak át a sekély tóvá ázott Trafalgar téren. Körülöttük London az ősszel szokásos szürkeségbe burkolózott; a Big Ben óratornya fakó, áttetsző árnyékként bukkant elő a Nelson oszlopát őrző oroszlánszobrok közül. A lezúdult esővíz koszosan, zavarosan hömpölygött körülöttük, mintha a túlcsordult szökőkutakból zubogna elő.

– Elhoztad? – morogta Sirius. Kalapját mélyen a szemébe húzta, miközben beszélt, amit James valamiért rettentő mulatságosnak talált.

– Nyilván elhoztam, Tapmancs – felelte vigyorogva. – Azért ennyire nem vagyok hülye...

– Akkor elkanyarodunk az Embankment felé, és az alagútban megiszod.

– Nagyobbat nem akarsz kerülni?

– Kingsley Shacklebolt minden reggel az Embankment metrómegálló peronjának lezárt részére hoppanál, ha szolgálatban van – felelte mereven Sirius. – Ha valaki figyeli őt, feltűnhet neki a változás...

– Ha pedig minket figyel ez a valaki, feltűnhet neki, hogy rohadtul nem vagyok Kingsley.

– Természetesen gondoltam erre – felelte hűvösen Sirius. – Nem lesz baj, csak szedd a lábad!

James türelmetlenségét visszafojtva engedelmeskedett; szinte futólépésben szegődött barátja nyomába. Szerencsére volt benne annyi előrelátás, hogy Leperexet szórjon a cipőjére, így legalább a lábfeje nem tocsogott a hideg esővízben, míg végigsiettek a Charing Cross előtti sugárúton, és tizenöt percnyi gyaloglás után a Temze irányába fordultak. A Waterloo Bridge szürke hídfőjénél Sirius végre úgy ítélte meg, hogy eleget áztak, és a folyómenti parkon átvágva a metrómegálló felé vette az irányt. Menet közben hátra sem nézett, nem mesélt rettenetes favicceket, és a szembe jövő nőket sem bámulta meg: James ebből tudta, hogy nagy a baj.

– Tehát – szólította meg barátja hátát könnyednek szánt hangon. – Elköszönök tőled, eltűnök a metróban, megiszom a százfűlevet, előjövök a metróból, mint Kingsley... de miért pont Kingsley?

– Mert más épp nem ért rá egy kis mellékes, hétfő reggeli törvényszegésre – morogta Sirius.

James elnézte, ahogy egy galamb és egy sirály összekap egy ázott kenyérhéjon a park füvén, aztán felsóhajtott.

– Akkor sem áll össze – felelte. – Jövő héten telihold. Három napig járok majd a kísérleti bűbájosokhoz Remus alakjában: miért nem elég akkor...?

Sirius erre végre megfordult, és a szemébe nézett.

– Azt abba kell hagynod.

James úgy torpant meg, mintha frontálisan ütközött volna egy kőfallal.

– Micsoda? De hát... ha még többet hiányzik, ki is rúghatják!

– Akkor majd talál másik munkát. – Sirius a fogai közt szűrte a szavakat, mintha nehezére esne a beszéd. – Mi kell még, hogy felfogd, hogy Voldemort az életedre tör? Ha Dumbledore nem figyelmeztet...

– Voldemort mindenkinek az életére tör – kardoskodott James. – Én csak egy kicsit előkelőbb helyen vagyok a listán, ennyi az egész. Ez nem lehet rá indok, hogy cserben hagyjuk Remust! Hiszen a barátunk!

Sirius lehajtotta a fejét.

– Tűnés átváltozni – mondta.

– De...

– Hétvégén találkozunk, Ágas! – folytatta fennhangon a barátja. – Tudom, hogy rohannod kell.

James legszívesebben bemosott volna neki egyet, de azért eltűnt a metróaluljáróban, és az első adandó alkalommal félrehúzódott egy sötét sarokba. Egy perc múlva már Kingsley Shacklebolt magas, tiszteletre méltó alakjában lépett rá a felfelé vezető mozgólépcsőre, ám semmivel nem érezte határozottabbnak magát, mint azelőtt. Mégis hogy képzeli Sirius, hogy csak úgy, egyik napról a másikra magára hagyják Remust?! Hiszen másodéves kora óta arra vágyott, hogy kísérleti bűbájos legyen belőle, és jól is végzi a munkáját – annyira jól, hogy arra többen kezdenek felfigyelni. Ha pedig a szakmai figyelem fenntartásához az kell, hogy a telihold körüli napokon a barátai tartsák helyette a frontot a minisztériumban... nos, a roxforti éveik után ez igazán semmiség!

Sirius bizonyára a toxikus munkakörnyezet miatt zakkant meg ennyire, érvelt magában James. Épp tegnap talált erről egy cikket a mugli magazinban, amit Lily még mindig járatott. Korábban is hallotta már ezt a kifejezést, de most végre megértette: távolról sem arról van szó, hogy a mugli irodákban holmi mérges gázok szabadulnának a dolgozókra. A cikk elemzése szerint „toxikus munkakörnyezetnek" például az minősül, ha valaki öt percnél több időt tölt Barty Kupor társaságában.

Igen, győzködte magát James, csakis ez lehet a probléma. Siriusnak agyára ment a kiégés, vagy hogy is mondják ezt. Másképpen eszébe sem jutna, hogy cserben hagyja Remust...

Az aluljáróból kiérve új erővel csapta meg őt az esőszag. James sejtette, hogy az arca Kingsley Shacklebolttól meglehetősen idegen kifejezést ölt, ahogy csatlakozott a némán várakozó Siriushoz.

– 'reggelt, Shacklebolt – köszönt neki szárazon a barátja.

– 'reggelt, Black – felelte James. A hangja mélyebb volt, mint rendesen. – Mi a francról beszélsz?! – tette hozzá suttogva. – Neked teljesen elmentek otthonról?

Sirius ideges mozdulattal masszírozta meg az orrnyergét. – Figyelj...

– ...tudom, hogy teljesen belezakkantál a munkádba, de ez azért tényleg túlzás! Az nem úgy megy, hogy valakit kirúgnak a minisztériumi állásából, és másnap már kezdhet is egy új helyen... tudod, hogy így is rezeg neki a léc...

– Mert te aztán annyit tudsz a munkaerőpiacról! – förmedt rá Sirius.

– Tudom, hogy Remus nem engedhet magának még egy stiklit, és ez éppen elég – erősködött James, miközben átvágtak a Northumberland Ave utolsó méterein, és ráfordultak a Whitehallra. – Áruld már el, mi ütött beléd!

Sirius összébb húzta a kabátját, mintha fázna.

– Az – felelte halkan –, hogy Remus rajta van a listán.

James megbotlott, és kis híján orra esett.

– Az nem lehet – felelte komoly arccal. – Valaki itt óriásit téved!

– Egyre többet látják Fenrir Greyback bandájával – mondta Sirius.

– Te teljesen hülye vagy?! Ő harapta meg! Nem gondolod, hogy ezek után leállna vele... biztosan csak nyomoz!

– Igen – felelte Sirius –, lehet. De bármit is csinál, Voldemort emberei közt forog, márpedig Voldemort éppen téged próbál elkapni. Nem játszhatod Remus szerepét a minisztérium kellős közepén: mi lesz, ha pont aznap jön érte Greyback, vagy valamelyik haverja, és felfedezik, kit rejt az álca? Komolyan ekkora kockázatnak akarod kitenni Harry-t és Lily-t...?

James megdermedt. Felfogta, hogy amire készül, az kockázatos – de hát mégiscsak Remusról volt szó!

– Az miért más, amit most csinálunk? – kérdezte. – Kingsley képében talán senki sem átkozhat meg?

– Amit most csinálunk, az szükséges az életben maradásodhoz – felelte Sirius. Beszéd közben megkerülték a Scotland Yard épületét, és eltűntek a Craig's Court éles kanyarában, hogy lemerészkedjenek az Auror Parancsnokság mugli testvére alatt megbújó szintjére. – Nincs más módja, hogy találkozhass vele...

– Kicsodával?

– A kontaktommal. – Sirius felmutatta az igazolványát, és Jamesnek is intett, hogy tegyen így; a zsákutcából nyíló bár melletti kőfal erre kissé megrázkódott, mögötte liftajtó tárult fel. – Megmondtam, hogy nem hagyjuk annyiban ezt a jóslat-dolgot – tette hozzá, suttogássá halkítva a hangját, pedig egyedül voltak a liftben.

James mély levegőt vett. – Dumbledore...

– Dumbledore nem mindenható. – Sirius hangja nagyon komolyan csengett. – Nem védhet meg mindentől és mindekitől.

A lift egy rándulással megállt, James pedig ingerülten felszusszant.

– Bocs, igazad van! Most kéne a bevetni a mindenható ismerőseink végtelen listáját. Szerinted mégis ki segíthet nekünk, ha nem Dumbledore?

– Pont ezt fogjuk kiguberálni az irattárból – felelte Sirius, és most először lelkesedés villant a szemében. – Azért kell aurornak látszanod, hogy bevihesselek.

– Szóval papírok fölött fogunk görnyedni egész nap? – sopánkodott James. – Ennyi lesz a nagy, izgi aurorálcás-kémkedős akció?

– Ha nem jön riasztás, és Kupor nem jön haza, hogy elrángasson egy bevetésre, akkor igen. De nyugi, Pete becsempészett egy rekesz vajsört.

– Nem rúgnak ki, ha szolgálatban iszol? – vigyorodott el James.

– Most? Kizárt. – Sirius arcán gunyoros mosoly futott át. – Azért mindennek van egy határa.

A folyosó üresen kongott a lépteik alatt; már-már túl üresen.

– Egyáltalán, kit keresünk azokban a papírokban? – tudakolta James.

– Egy Gnarlak nevű koboldot. – Sirius hangja halk volt, feszült. – De nem is ő érdekel minket igazán, hanem az, amit csinált. Állítólag kitiltották az Államokból, mert lepaktált egy Sorsfonóval.

* * *

Szeptemberben folytatjuk!:)

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop).

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)