Hat hónappal később

– Már megmondtam, Ampók, hogy nem kell ide még egy ember.

Lucy Black lendületesen becsapta a kezében tartott dossziét, mintha ezzel még több érvényt szerezhetne a szavainak. Amikor a kobold nem mozdult, ismét felnyitotta az irattömeg tetejét, egy darabig úgy tett, mintha keresne benne valamit, aztán az egyre kaotikusabbá váló íróasztal középső fiókjába süllyesztette.

– De igenis kell – felelte a kobold. – Lassan, de biztosan belefullad a munkájába. Hazament egyáltalán tegnap este?

– Kivételes eset – felelte makacsul Lucy. – Többé nem fordul elő.

Soha nem gondolta volna, hogy lesz olyan munkahelye, ahol önszántából akár egy perccel is tovább marad nyolc óránál. Most mégis itt ült az igazgatói irodában, és igyekezett lélekben felkészíteni magát az előtte álló napra azok után, hogy egész éjszaka egy tojásrakáshoz készülődő kínai gömblángsárkányt hajkurászott a bank alsó régióiban. Úgy tűnt, a hargitai sárkányrezervátum lakóinak rabszolgasorba taszítása éppúgy közös eleme volt a régi és az új életének, mint a tény, hogy a hét lakat alatt tartott Sequestrum tökéletesen üres volt, a Panamába visszavonuló Gnarlak pedig őt nevezte ki a bank teljhatalmú úrnőjévé.

A koboldok pedig, valamilyen rejtélyes okból, egyöntetűleg elfogadták a döntését.

A helyzet azután kezdett kétségbeejtővé válni, hogy Fleurról kiderült, hogy babát vár, Lucy pedig asszisztens nélkül maradt; a sárkányok azonban továbbra is szenvedtek a tárnák sötét mélységeitől, az adminisztrációs feladatok mennyisége pedig nőttön nőtt. A francia boszorkány épp olyan hatékony segítségnek bizonyult Lucy számára, mint a régi életében, így különösen nagy érvágás volt az elvesztése. Már csak azért is, mert kettejük viszonya is hasonló maradt, igaz, bensőségesebb lett, mint korábban. Tonkstól viszont, aki még csak mostanában kezdett randizni Remusszal, Lucy mintha eltávolodott volna, ami néha fájdalmas tüskeként fúródott a lelkébe.

Ampók pedig újra magázni kezdte, és nem is volt hajlandó a tegeződésre, amit kifejezetten nehéz volt megszoknia; cserébe azonban épp olyan rosszul leplezetten törődött vele, mint azelőtt.

– Legalább hallgassa meg ezt a Mr... Briant – erősködött Ampók.

– Mr. Brian? – Lucyból kitört a nevetés. – Komolyan így hívják?

– Nem tudom elolvasni a vezetéknevét.

– Jó, akkor küldje el. Nem kell olyan ember, aki írni se tud.

– Rácsöppent valami az önéletrajzára! – csattant fel a kobold.

– Akkor magát kell kirúgnom, Ampók? Megmondtam, hogy mind a testnedveit, mind az italait tartsa távol az irataimtól! – vitte be a találatot Lucy. Már értette, miért dobálózott folyton gonosz viccekkel Gnarlak; ha az ember nagyfőnök volt, senki sem rúghatta ki értük.

– Azért csak hallgassa meg – erősködött a kobold. – Szerintem rosszban sántikál.

Lucy rápillantott. – Miért nem ezzel kezdte? Minden álmom, hogy egy potenciális rablóval dolgozzak.

– Kettőre írtam be a naptárába – felelte mereven a kobold, és már ott sem volt.

Lucy tűnődve nézett utána. Ha Ampók ennyire fontosnak tartotta, hogy meghallgasson valakit, és az ellenvéleményét semmibe véve ragaszkodott hozzá, egyértelmű volt, hogy hallgatnia kell rá. A Gringottsban eltöltött évek alatt megtanulta, hogy a koboldok képtelenek a feltétlen engedelmességre; ha nem értenek egyet a felettesükkel, annak – banki ügyekben legalábbis – egyértelműen hangot adnak, és csak legvégső esetben vonják vissza a véleményüket.

Mindez pedig azt jelentette, hogy valahogy szét kellett húznia a tér-idő kontinuumot, hogy meghallgathassa ezt a "Mr. Briant." Persze csak képletesen.

Lucy meg sem kísérelte felfejteni a sors szövetét, mióta hassal földet ért a saját esküvőjén; határozottan úgy érezte, hogy ennyi időutazás és dimenzióugrás egy életre elég volt neki. A rejtély, hogy az édesapja hogyan került át hozzá és Siriushoz, éppúgy megválaszolatlan maradt, mint J. S. kilétének kérdése, illetve az, hogy mennyi viszontagság várt még rájuk.

Másik valóság ide vagy oda, Lucy hamar azon kapta magát, hogy beszippantották a hétköznapok és a rengeteg munkahelyi teendő: a napjai felülvizsgált banki szabályozások, újraszámolt kamatlábak és továbbképzésre szoruló ügyfélszolgálatos kollégák sirámai között telt. Az első pár napban égnek állt a haja a gondolattól, hogy neki kell vezetnie a Gringottsot, hamar rádöbbent azonban, hogy fogalma sincs, ki csinálhatná helyette – és főleg, jobban.

A Sequestrumból hiányzó tetemes pénzmennyiség pótlására végül Sirius hozta meg a megoldást. A Lucy első igazgatóként töltött hete utáni péntek délután több, mint két órán keresztül hallgatta rendíthetetlen türelemmel a boszorkány egyre sötétebb jóslatait a befektetések, hozamok és profitok várható meredek zuhanásáról, mielőtt felvetette, hogy teljes banki csőd helyett beleforgathatnák a banki alapba a 711-es széf teljes tartalmát – és ezzel a Blackek családi vagyonát. Lucy mintegy tíz másodpercig meredt rá némán, lefagyva az asztal fölött, mire rádöbbent, hogy ez az egyetlen működőképes ötlet, amire gondolni tud; és ezzel az ügy el volt intézve. Siriust – aki Lucyéhoz hasonló néma döbbenettel fogadta az első munkanapján, hogy aurorparancsnok lett, az első ember a Varázsbűn-üldözési Főosztályt vezető John Dawlish alatt – láthatólag cseppet sem érdekelte, hogy éppen mennyire gazdag; igaz, mindketten kellően magas fizetést kaptak ahhoz, hogy a nélkülözés halvány gondolata se fordulhasson meg a fejükben.

A helyzet tehát nem volt reménytelen; csak nagyon nehéz. És ahhoz, hogy lassan jobbá váljon, kiábrándítóan kemény munkára volt szükség.

Az órák számolatlanul peregtek, amíg Lucy az előző évi kimutatások fölött görnyedt. Most, hogy már gyakorlott szeme volt hozzá, látta, hol hamisította meg az adatokat a banki alap, amelynek nemlétét a Gringotts vezetése mindenáron titkolni igyekezett. Most, hogy a Sequestrumban már volt némi arany, nem maradt más dolga, mint beleforgatni a lehető legtöbb profitot; és valahogy, lassan beadagolni a banki tanácsnak az információt, hogy lehetséges, előfordulhat, sőt mi több, valószínű, hogy a banki alapból hiányzik néhány kósza galleon.

Legjobb lesz, ha így kezdi, a teljes igazságig pedig csak akkor jut el, amikor majd leköszön.

Lucy csak akkor vette észre, hogy az Ampók által ráerőszakolt délután két órai találkozó már öt perce tart, amikor kopogtak az igazgatói iroda ajtaján.

– Mr. Brian – jelentette be Ampók komoly arccal.

Lucy futó pillantást vetett a faliórára, kaján örömmel emlékezve minden egyes alkalomra, amikor Bogrod, Ragnuk, Gnarlak vagy éppen maga Ampók szívta a vérét a késései miatt.

– Későket nem veszünk fel! – jelentette ki fagyosan.

– Elnézést! – szabadkozott a kobold nyomában belépő magas, hosszú vörös hajú fiatalember. – Kicsit nehéz belőni, ha sokat utazik az ember...

Lucy maga sem tudta, hogy a hang ismerős-e neki, az alak, vagy ennek az embernek a mozgása, ahogy feltűnt a látótere szélén. Ösztönösen felkapta a fejét, a jövevény égszínkék szemébe nézett, és próbált nem elájulni.

– Magukra hagyom önöket – jelentette ki Ampók, és kihátrált a szobából. Az ajtózár kattant egyet, Lucy pedig egyedül maradt a hátborzongatóan ismerős "Mr. Briannel", és mély, szaggatott levegőt vett.

– Kor-korrigálót ivott, vagy tényleg fiatal?

– ...tényleg fiatal vagyok – felelte kis szünet után a színpompás, valahogy a '60-as éveket idéző kabátja alatt roxfortos talárt viselő Albus Dumbledore.

– Az nagy gáz –, jegyezte meg higgadtan Lucy. – Én a maga helyében szépen sarkon fordulnék, és visszamennék oda, ahonnan jöttem.

A tini Dumbledore összeráncolta a homlokát, aztán kutató pillantást vetett a furcsa, nagy számlapú órára, amit a csuklóján hordott.

– Nem, nem, jó helyen vagyok – jelentette ki. – Oda kell adnom magának pár dolgot, mert különben nem működik az egész.

– Milyen egész? – pislogott Lucy.

– Akkor sosem fogunk találkozni.

Lucy rábámult. – De hát már találkoztunk! Maga már meg is halt! Izé... jaj, a francba, felejtse el, amit mondtam!

Dumbledore-t láthatólag a legkevésbé sem rázta meg saját halálhíre.

– A maga idővonala máshol tart, mint az enyém. Ami az én szemszögemből az első találkozásunk, az a magáéból már a sokadik lesz... de egyszerűen nem találtam másik pontot, ahol befurakodhatnék a relatív múltjába, és ha nem teszem, minden ugrott. Muszáj odaadnom magának ezt. Tudom, hogy világéletében haszontalannak tartotta, de higgye el, egy nap tényleg szüksége lesz rá!

Azzal a zsebébe nyúlt, és kopott, névjegy méretű tárgyat nyújtott át neki az asztal fölött.

Lucy pár másodpercig némán meredt az üres igazolványtartóra, amiben mások – erre jól emlékezett a másik életéből – mindig azt látták, ami éppen kapóra jött neki.

– Szóval ez a sorsmágia dolog magának egy egész életen át tartó projekt, és engem is tovább tervez szerencséltetni vele?

A fiatal Dumbledore felvonta a szemöldökét.

– Nem az én projektem, Black professzor – felelte, annyi őszinte tisztelettel keveredett arcátlanságot sűrítve ebbe az egy mondatba, hogy azt Lucy egyenesen inspirálónak tartotta. – Ahogy maga is mindig mondja, a jövő útjai kifürkészhetetlenek.

– Biztos, hogy soha nem fogok ilyen közhelyes baromságokat beszélni! – csattant fel Lucy; de a tinédzser Dumbledore csak ránevetett, és már csukódott is mögötte az ajtó.

Lucy fejében egy ideig pufogtak a kérdések, akár a Filibuster-csillagszórók – honnét került ide Dumbledore, hogyan állt tovább, miért hagyta itt neki a mágikus igazolványtartót, és mégis hogy értette azt, hogy Black professzor?! –, pár perc elteltével mégis nyugalom szállta meg; az elkerülhetetlenbe való beletörődés és a sorsszerűség szépségében való gyönyörködés furcsa keveréke.

Számítania kellett volna erre. Tudhatta volna, hogy a sors nem ok és okozat lineáris vonala, amelyet végigkövethet az ember, akár egy kijelölt ösvényt: amint valaki akár csak egy fűszálat is a másik irányba görbít, azonnal egy gomolygó, össze-vissza katyvasz lesz belőle. Idő, tér, akarat, szándék, vágyak, célok és következmények szálai futnak össze; egy élet munkája lesz kibogozni őket, és mindet a maga helyén elvarrni.

Mert más nem teheti meg helyette.

Még akkor is tűnődve mosolygott magában, amikor az irodája ajtaja ismét kitárult, és Sirius lépett be rajta. A haja épp olyan zilált volt, mint az esküvőjükön, a parancsnoki jelvényét is fejjel lefelé tűzte fel, Lucy azonban már a pillantásából látta, hogy legalább egy olyan ex-halálfaló seggét szétrúgta már aznap, akire régóta vadászott.

– Ejts ámulatba – szólt rá köszönés helyett. – Milyen csodát tettél ma, parancsnok úr?

Sirius elvigyorodott.

– Bevittük Greybacket – közölte olyan hangon, mintha legalábbis a földi paradicsom eljövetelét jelentené be. – És le kéne foglalnom pár iratot – tette hozzá. – Mivel most finom erőszakot alkalmazva rá foglak venni, hogy egyél végre valamit, ha már aludni nem voltál hajlandó, gondoltam, akár én is elkérhetem őket.

Lucy elmosolyodott, és hagyta, hogy a férje megcsókolja.

– Történt ma valami érdekes? – kérdezte mintegy mellékesen Sirius.

– A tizenéves Dumbledore megjelent az irodám közepén, és elkezdett a jövő útjairól papolni nekem.

Sirius horkantva felnevetett. – Oké, de mi történt igazából?

– Ezt leszámítva semmi – felelte vidáman Lucy. Töretlen pókerarccal nézett vissza a férfira, aki összeszűkült szemmel próbálta találgatni, hogy komolyan beszél-e.

Hát persze, hogy komolyan beszélt.

Elvégre a Cosmo év eleji pasitesztje szerint az őszinteség volt a hosszú házasság titka.

V É G E