Megközelítőleg ugyanabban a pillanatban, amikor Nymphadora Tonks megátkozta Lucy Dawlish-t, a Londonba vezető M4-es úton egy 1967-es Chevrolet Impala tűnt fel. Nem a sötétségből bontakozott ki, nem a felhajtóról kanyarodott le, és nem is a lámpáját kapcsolta fel: egyszerűen az egyik pillanatban még nem volt sehol, a következőben pedig nagyon is valóságos robajjal dübörgött fel a motorja. Fekete színével beleolvadt a langyos augusztusi éjszakába: ez kétségkívül jól jött a halott embernek, aki vezette, ahogy a másiknak is, aki mellette utazott.

Mire a Chevrolet elrobogott Windsor mellett, és irányba állt Kensington felé a hosszú bekötőúton, Gawain Robards halványan bár, de kezdte felfogni, hogy mi történik körülötte. Az autó motorja ütemesen búgott, a rezgéstől egyre jobban fájt a feje. Fehér pöttyök táncoltak a szeme előtt, ami felettébb nehézzé tette, hogy kellő alapossággal figyelje az utat.

Gawain Robards abban sem volt száz százalékig biztos, hogy tud autót vezetni; egyedül arra a tényre támaszkodhatott bizonyítékként, hogy éppen azt csinálta. Igyekezett nem gondolkodni rajta – minél erősebben próbálta ugyanis felidézni az elmúlt óráit, napjait vagy akár éveit, annál tovább mélyült a fejében a fenyegető csend.

A halál csendje lehetett ilyen. Végtelen, anyagtalan semmi. Néma mozdulatlanság, színtelen űr, gondolattalanság, és hiány, hiány, hiány. Mintha Gawain Robards eddig a pillanatig egyáltalán nem is létezett volna – ahogy a Chevrolet Impala sem létezett, és a hátsó ülésről finom mozdulattal előrehajló harmadik alak sem, aki most futó pillantást vetett a sebességmérőre, és rosszalló ciccegésbe kezdett.

Az alak megkopogtatta Gawain Robards vállát, és megkérdezte:

– Hogy érzi magát?

A férfi olyan arcot vágott, mintha egy komplex csillagászati adathalmaz elemzésére szólították volna fel.

– Tulajdonképpen... nem is tudom – felelte.

– Gondolkodjon csak el rajta – biztatta az előrehajló alak. Monoklija kissé lecsúszott az orrán, fehér kesztyűjét pedig gyanús, vörös foltok szennyezték: ezen részleteket leszámítva kifogástalan úriembernek tűnt. – A saját érdekében kérdem. Persze most mondhatnám, hogy "én megmondtam", de úgysem értené, miről beszélek. Épp ez a probléma... de egy kis jóakarattal minden megoldható. Tehát, hogy érzi magát?

Gawain Robards egy pillanatra levette a tekintetét az útról, és szemügyre vette saját arcát a visszapillantótükörben. Ha megkérték volna, hogy írjon le egy jóképű férfit, valami hasonlót képzelt volna maga elé. Tökéletesre nyírt borostája karakteresebbé tette szabályos metszésű arcát, ami úgy simult rá, mint valami maszk. A haja szőke volt, dús és kissé hullámos, a szeme szürke, a tekintete jóval öregebb az arcánál. Szomorúbb.

– ...ez nem is én vagyok – vonta le a végkövetkeztetést a férfi.

– Nagyon jó! – biztatta az idegen. – De akkor mégis kit lát a tükörben, ha nem saját magát?

– Hát Gawain Robardsot – felelte összezavarodva Gawain Robards.

– Haladunk, haladunk... – Az idegen kissé oldalra döntötte a fejét, a szavai hatását figyelve. – Na és kicsoda tulajdonképpen ez a Gawain Robards?

– Hát...

Hát én, akarta mondani Gawain Robards – ami kézenfekvő válasz lett volna, valahogy mégis hamisnak tűnt.

Az idegen felsóhajtott.

– Az én nevem Pyrites – mondta –, és most egy fölöttébb kellemetlen kísérletnek fogom magát alávetni. Persze korántsem az akarata ellenére. Biztosíthatom, hogy maga határozottan és feltétel nélkül beleegyezett az említett kísérletbe – sőt, maga beszélt rá, de talán jobb lesz, ha lassan adagolom a részleteket.

– Az is a kísérlet része, hogy eszement sebességgel száguldozunk egy forgalmas úton?

– Úgy gondolta, így izgalmasabb lesz – felelte szárazon Pyrites. – No de térjünk vissza Gawain Robardsra. Tudja, vele az a probléma, hogy nem létezik.

– Tényleg? És akkor ki vezet?

– Koncentráljon! – csattant fel Pyrites. – Nem maga az, aki nem létezik, hanem Gawain Robards; mert Gawain Robards nem több, mint egy mítosz. Egy legendás hős. A modern Odüsszeusz! Vagy inkább Orfeusz. Csak maga nem az Alvilágból igyekszik a földi létezés síkjára hozni az imádott Eurüdikét, hanem ellenkezőleg: azért van itt, hogy magával vigye oda, ahonnét jött. Hmm. Legyen talán mégis Hádész...?

– Azért jöttem, hogy megöljek valakit? – értetlenkedett Gawain Robards, Pyrites azonban mintha meg sem hallotta volna a kérdését; komoly arccal szorította meg a vállát.

– Gawain Robards csupán egy szerep – mondta –, üres maskara, amelyet kedvére ledobhatna, ha akarná, de nem teszi, mert lelke mélyén érti, hogy mi forog kockán. Gawain Robards álarca azért kell magának, mert meghalt, érti? Halott. A halottak pedig nem járkálhatnak csak úgy az élők között, mert felfigyelnének rájuk. Azonnal üldözni kezdenék magát!

– Engem – de mégis kit? – csattant fel Gawain Robards.

– Hát Sirius Blacket!

* * *

Olyan érzés volt, mint átesni a függönyön.

Átesni téren és időn.

* * *

Eleve elrendeltetett.

* * *

A tudat, hogy Voldemort a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra csalta Harry-t, csupán a felszínen volt borzalmas és dühítő. Valójában ugyanúgy a sorsszerűség könyörtelen törvényei irányították, mint Sipor árulását, Piton hónapokig tartó hergelését, vagy éppen Dumbledore sorozatos apró tetteit, melyekkel újra és újra visszaterelte őt a számára kijelölt végzet útjára. A Cornelius Carameltől kapott újság, a Féregfarkról készült fotó, a szökés, a kétségbeesett, mániává fajult patkányvadászat, az újabb szökés, Harry, a rengeteg álmatlan éjszaka, Harry, a Remus iránt táplált harag, Harry, Erdély, Voldemort visszatérése, a Grimmauld téri fogság gyötrelmes hetei: mindez szükséges volt, elkerülhetetlen, egyedi és megismételhetetlen. Csak ezek az események vezethettek ahhoz a végkifejlethez, amit két ősellenség, két sorsfonó és Albus Dumbledore jelölt ki azon az estén, amikor ő, Sirius megértette, hogy sem James, sem Lily nem fog életben maradni; de még az ő sorsuk is kegyesebb annál, mint ami rá, Pitonra és Dumbledore-ra vár...

Sirius kezdettől fogva tudta, hogy a sorsuk titka csak az ő és Piton emlékezetén kívül lehet biztonságban, a halál azonban minden béklyót levetett, minden álcát ledobott és minden varázslatot megtört.

És amint a függöny suhogása elhalt körülötte az üres semmiben, Sirius Black mindent megértett. Megértette, hogy mit miért tett – de megértette a szörnyű bűnt is, amit elkövetett.

– Arról nem volt szó, hogy NEKI kell végigcsinálnia helyettem!

Ha a semmi visszhangozni tudott volna, kifakadása minden bizonnyal fülsiketítő zajt csap – Pyrites-t mindenesetre eléggé zavarta ahhoz, hogy hogy kimerült sóhajjal dőljön a boltív szélének.

Siriusnak eszébe sem jutott meglepődni a felbukkanásán, mintha mindig is ott lett volna.

Már azt is sejtette, hogy min fog vele összeveszni.

– Erről nem maga tehet! – jelentette ki a Sorsfonó. – Dumbledore befolyásolta az eseményeket, és meg is fizetett érte... Lucy Dawlish pedig tudja, mit csinál.

– Ott kellene hagynia Angliát a francba, és élni az életét. Így viszont képtelen lesz rá – aztán bele is hal! Maga szerint ez igazságos?!

– Miért, ami magával történt, az az? – vonta fel a szemöldökét Pyrites.

– Az az én döntésem volt! – förmedt rá Sirius. – Magamra vállaltam!

– Akárcsak Lucy Dawlish.

– Nem – őt Dumbledore kényszerítette bele! A fejébe verte, hogy nincs más, aki cselekedhet; hát persze, hogy a vállára vette a terhet...

– Akárcsak maga, és Perselus Piton.

– Nem! – Sirius vadul rázta a fejét. – Ide figyeljen – ez így nincs rendben. Nem ebben állapodtunk meg. Vissza kell mennem!

Ritka pillanat következett: Argo Pyritesnek elállt a szava.

– Visz... – Elharapta a mondatot, idegesen felnevetett. – Hogy érti azt, hogy vissza?

– Úgy értem – felelte Sirius lassan és tagoltan, mintha egy óvodáshoz beszélne –, hogy most szépen felemeli a függönyt, és huss...

Egy ideig csend volt.

– Látom, nem érti. – Pyrites két oldalról megfogta a vállát, és mélyen a szemébe nézett. – Sirius, maga meghalt.

– Akkor most szépen fel fogok támadni!

– Ez nem így működik! – A Sorsfonó kétségbeesetten hadonászott. – A maga áldozatára szükség volt ahhoz, hogy Harry Potternek lehetősége nyíljon leszámolni Voldemort nagyúrral...

– Ahogy mondja! – vágta rá Sirius. – És ez meg is történt. Meghaltam, szépen, engedelmesen, ahogy illik. Szóval mostantól akár a magam ura is lehetnék, nem gondolja?

Pyrites szólásra nyitotta a száját, aztán megint becsukta.

– ...ha már itt tartunk, biztos, hogy halott vagyok? Azt mondják, az ember ilyenkor találkozik a szeretteivel, én meg csak a maga ronda képét bámulom.

A Sorsfonó felsóhajtott, és lerogyott egy padra – Sirius tulajdonképpen most vette csak észre, hogy a furcsa, anyagtalan dimenzióban, ahová került, holmi padoknak is jutott hely. Körülnézve tágas, levegős, leginkább a Kings Cross pályaudvarra emlékeztető helyet látott, melyet egyik oldalról bizarr emlékműként zárt le a boltív lengedező függönye.

– Biztosíthatom róla, hogy valóban elhalálozott, mégpedig a szó hagyományos értelmében – jelentette ki kissé rezignáltan Pyrites. – Én pedig azért vagyok itt, hogy elvarrjam a sorsának utolsó szálát, teljessé téve a Potterékért hozott áldozatát. Valóban úgy gondolja, hogy megéri semmissé tennie mindazt, amit értük tett? Mindazt a borzalmas szenvedést, amit kiállt?

Sirius nem felelt. Felfogta, hogy mindent Jamesért, Lilyért és Harryért tett, most mégis olyan érzés fogta el, mintha fojtogatnák.

– Csak... csak azt kívánom, bár tudtam volna – suttogta. – Ha tudtam volna, akkor... akkor minden másként történik.

– De hát éppen erről van szó! – felelte türelmesen Pyrites. – Semmit sem csinálhatott másként! Mindennek pontosan úgy kellett történnie, ahogyan a sors parancsolta – vagy a végzet, ha ez az elnevezés jobban tetszik.

– Nem, nem mindennek – vetette ellen Sirius. – Arról szó sem volt, hogy Merlin tudja, hogyan, de magamba bolondítok egy csodálatos nőt, akit egész életében mindenki elhagyott, aztán én is ugyanúgy elhagyom! Ne próbálja nekem bemesélni, hogy végig ez volt a terv, ha egyszer pontosan emlékszem, hogy szó sem volt benne Lucy Dawlish-ról!

– Sirius, figyeljen rám! – Pyrites arca őszinte együttérzést tükrözött. – A sorsfonás összetett tudomány. Előre figyelmeztettem magukat, hogy nincs ráhatásom az események összes lehetséges fordulatára: hogy lehetetlen megjósolni, milyen úton jutunk majd el a szükséges végkifejletig. Lucy Dawlish sorsa végérvényesen összekapcsolódott a végzetünkkel...

– Az én végzetemmel! – csattant fel Sirius. – Azért kell meghalnia, mert találkoztunk!

– Nem – felelte csendesen Pyrites –, nem azért. Az események egy ponton eltértek a tervtől, és váratlan fordulatot vettek. Albus Dumbledore idő előtt meghalt, és Lucy Dawlish-nak kell átvennie a helyét...

– Micsoda? Dumbledore is meghalt a minisztériumban?!

Pyrites a szája elé kapta a kezét.

– Szent szalamandra, hát persze! Maga még nem ott tart... ezért hord itt nekem össze ennyi sületlenséget...

– Hogy érti, hogy még nem ott tartok?! – förmedt rá Sirius.

– Meg kell bocsátania, kedves barátom! – Pyrites rámosolygott. – Tudja, maga kronologikus sorrendben tapasztalja meg az élete eseményeit, én azonban úgy ugrálok köztük ide-oda, ahogyan a szükség éppen megköveteli. Az én szemszögemből nézve alig egy órája beszéltünk utoljára, és maga akkor még a hatvanhoz közelített. Ha megjegyezhetem, az öltözködési stílusa sokat javult...

Sirius rábámult.

– Hatvanhoz?! Most akkor meghaltam, vagy nem?

Pyrites visszabámult rá. Az arcán rémület ült, Siriust azonban áramütésként járta át a magabiztosság.

– Na látja! Itt a bizonyíték, hogy élek, szóval izzítsa be azt a feltámadás-projektet!

A Sorsfonó bénultan rázta a fejét.

– Ez csak annyit bizonyít, hogy végül elbukunk! – suttogta. – Hogy a valóságsíkok egymásba olvadnak, az események összekeverednek, és mindannyian semmivé válunk.

– Kezdem érteni magát – vonta fel a szemöldökét Sirius. – Fogalma sincs az egészről, mi? Csak hagyja, hogy történjenek a dolgok, aztán időnként úgy tesz, mintha mindent előre látott volna.

– Hatvan évesen is pontosan ugyanezt mondta – felelte savanyú arccal Pyrites. – Ha már teljes mondatok ismétlődnek, az tényleg a vég kezdete...

– ...vagy csak szórakoztam magával, mert emlékeztem... vagyis emlékezni fogok, hogy most is ezt mondtam! – Sirius széttárta a karját. – De tegyük fel, hogy magának van igaza. Gondolja végig! Ha már úgyis minden mindegy és nyakunkon a világvége, akkor miért ne küldhetne vissza a túloldalra?

– Mert talán ez lesz az, ami mindent tönkre tesz! – sziszegte Pyrites.

– Talán. De nem tudhatja biztosan. – Sirius elgondolkodva kopogtatta meg az állát. – Lucy-t múltkor az egész világ szeme elől elrejtette. Hogy csinálta?

– Elértem, hogy mindenki megfeledkezzen róla – felelte szárazon a Sorsfonó. – A maga esetében egy hasonló kísérlet azonnali, és vállalhatatlanul drasztikus következményekkel járna, mint ahogy az is, ha váratlanul visszatérne az élők sorába.

– Érthető... – Sirius egy percig fel-alá járkált a ködös, éteri pályaudvaron. – Na és akkor mi van, ha nem engem küld vissza?

Pyrites rábámult. – Hogy érti?

– Nem engem, hanem egy másik embert. Aki nem létezik, de van neve, iratai, múltja, története. Mintha maga lenne a mugli titkosszolgálat, tudja! – Sirius széttárta a karját. – És el van intézve! Visszamegyek, és mindent megoldok, ha már Scabior meg maga csak bénázni tudnak.

– Önbizalomból nincs hiány... – mordult fel a Sorsfonó.

– ...tehát, mit szól hozzá? Maga feltámaszt, én mindent kijavítok. Azt fogom csinálni, amit korábban Dumbledore: ide-oda tologatom az eseményeket. Képes vagyok rá!

Pyrites élesen ránézett.

– És képes lesz a megfelelő pillanatban engedni, hogy Lucy Dawlish meghaljon?

– Muszáj – felelte komoly arccal Sirius. – De azt nem köti ki a sorsvarázslat, hogy magányosan kell leélnie az utolsó hónapjait.

– És a keresztfiával mi lesz? Őt sem fogja megkeresni, vagy akár a leghalványabb módon tudtára adni, hogy életben van?

Sirius pillanatnyi habozás után megrázta a fejét.

– Harry miatt csináljuk ezt az egészet – jelentette ki. – Nem fogom elrontani. Csak küldjön vissza!

* * *

Elrendeltetett.

* * *

– ...Gawain! Gawain, hallja, amit mondok?

Sirius csak akkor döbbent rá, hogy Pyrites az arca előtt legyezi a kezét, amikor ösztönös varázslata kirepítette a Chevrolet Impalát a szembe kanyarodó kamion útjából.

– Sirius! – csattant fel dühösen.

– Nem, nem, meg kell szoknia, hogy maga Gawain. Azaz mindkettő egyszerre... – Pyrites megvakarta a fejét. – Látja, ezért nem szokásom új személyazonosságokat kreálni az ügyfeleimnek. A művelet csak akkor lehet sikeres, ha egyúttal meg is feledkeznek múltbéli önmagukról, ez azonban etikailag erősen kétséges megoldás. Amennyiben viszont mindkét identitás megmarad a tudatukban, ahogy a magáéban, fokozottan fennáll a veszélye, hogy elveszítik a józan eszüket... – Pyrites felsóhajtott. – Tudja, Gawain Robards nem egyszerű hazugság, hanem részben mégiscsak valóságos! Egy lehetséges életút.

Sirius elhessegette a nyugtalanságot, amit ez a kijelentés támasztott benne.

– Szóval... menjünk sorban. Mit csinált az arcommal? Úgy nézek ki, mint Gilderoy Lockhart, csak kevésbé nyálas kiadásban.

– Maga döntött úgy, hogy szőke bájgúnárrá alakul. Próbáltam lebeszélni róla, de hát... – Pyrites lemondóan legyintett. – Nem számít. Tetszik vagy sem, ez lesz a személyazonossága, a környezete ezzel az álcával fogja társítani a Gawain Robards nevet. Ha kedve tartja, levetheti, ám ezzel nem csupán a saját életét, hanem az egész valóságunk épségét kockáztatja. Megértette? – A Sorsfonó komoly pillantást vetett rá a visszapillantótükörben. – Ha bárki megtudja, hogy maga él, mindennek vége. Ha bárki rájön, hogy kicsoda valójában Gawain Robards, lehull az arcáról a maszk, és többé nem rejtőzhet el a világ elől... már ha lesz még mi elől elrejtőznie – tette hozzá sötéten.

Sirius elgondolkodva tapogatta meg az arcát. Most, hogy felhívták rá a figyelmét, valóban érzékelt a bőrén még egy furcsa, idegen réteget – az érzést leginkább ahhoz tudta volna hasonlítani, mint amikor első évben Lily Evans közölte az osztállyal, hogy az orruk valójában mindig a látóterükben van, csak az agyuk figyelmen kívül hagyja a látványát. A kijelentés hatására hirtelen a fél évfolyam látni kezdte az orrát, a bájitaltan teremben pánik tört ki, az értetlenkedő Lumpsluck professzor pedig büntetőmunkát adott ki James Potternek, aki váltig állította, hogy a csuklasztó sziruppal teli üstöt valójában nem ő, hanem Perselus Piton megvadult orra borította fel.

Az emlék megmosolyogtatta Siriust, ám kénytelen volt elismerni, hogy a negyvenhez közelítve is ugyanaz a zsibbasztó, kényelmetlen érzés fogja el, a látóterébe pedig beúszik Gawain Robards tökéletesen szimmetrikus orra.

Az érzést végül az feledtette vele, hogy rádöbbent: Pyrites meg ő nincsenek egyedül a zavartalanul száguldó autóban – amikor azonban a mellette ülő, mindeddig feltűnően csendes Rufus Scrimgeour aurorparancsnokra nézett, csak egy hajszál híján múlt, hogy nem hajtott le a Victoria felé vezető feljáróról.

Rufus Scrimgeour ugyanis halott volt.

Mégpedig nyilvánvalóan halott. Nem úgy nézett ki, mintha aludna: a szemei nyitva, üvegesen meredtek a semmibe, és Siriusnak meg sem kellett érintenie, hogy tudja: az egész teste hideg és merev.

– Mi a...

Nem talált megfelelő szitokszót, amit Pyrites fejéhez vághatott volna, így csak ingerülten sóhajtott egyet. – Miért?

– Nos, hát igen. – A Sorsfonó megköszörülte a torkát. – Ragaszkodott hozzá, hogy a, khm, feltámadása után azonnal találkozhasson Rufus Scrimgeourral. Megkíséreltem figyelmeztetni a dolog problematikus voltára, de maga ezen a ponton végleg elveszítette a türelmét, és közölte, hogy csak ültessem maga mellé a kocsiba, majd elintézi. – Pyrites arcán kárörvendő mosoly suhant át. – Nos, íme a lehetőség.

– Most nagyon viccesnek tartja magát, igaz?

– Meg kell értenie, hogy én sem vagyok mindenható! – vágott vissza a Sorsfonó. – Mint ahogy azt a kérését sem áll módomban teljesíteni, hogy idézem, "ugorjunk egyből az érdekes részre". A sors szövetén ezen a helyen mutatkozott olyan hasadék, amibe bele tudtam fűzni Gawain Robards szálát – Gawain Robardsét, aki, ha ügyesen keveri a kártyáit, az Auror Parancsnokság felszámolása után nem sokkal a Mágikus Rendfenntartók élére állhat majd. Attól tartok, végig kell járnia a bürokrácia kálváriáját, mint bármely más politikusnak.

– Attól még nem kellett volna mellém ültetnie az exfőnököm hulláját! – csattant fel Sirius. – Mégis mi a francot csináljak vele?!

– Én a maga helyében elkanyarodnék Islington felé. Van ott egy csinos temető...

Sirius nyelt egyet. Görcsösen az úton tartotta a tekintetét, hogy ne kelljen a halottra néznie; egy csapásra elfogta a félelem, hogy az összes lehetséges alkalom közül éppen most fogja igazoltatni egy mugli rendőr.

– ...egyáltalán, mi történt szegény Rufusszal?

– Merénylet áldozata lett – sóhajtott Pyrites. – A Sötét Nagyúr néhány órával ezelőtt – ezerkilencszázkilencvenhét augusztus elsején – átvette a hatalmat a minisztérium fölött. A kinevezés előtt álló új miniszter, Pius Thicknesse az Imperius-átok hatása alatt áll. Az Auror Parancsnokságot hamarosan felszámolják. A Főnix Rendjének tagjai elmenekültek, Harry Potter ismeretlen helyre távozott, a varázsvilág nagy része azonban mit sem sejt minderről. Lucy Dawlish visszatért Londonba, ám tökéletes álca takarja, minden ügyességére szüksége lesz, hogy rátaláljon. A világ úgy tudja, Sirius Black meghalt. Később majd megérti, miért volt minderre szükség.

Sirius komoran bólintott. A tettvágy görögtűzként lobbant fel benne; hiába kötötte meg a sors újra a kezét, olyan szabadnak érezte magát, mint még soha életében.

– Oké – mondta. – Hát akkor... – Megkockáztatott egy pillantást a halott Scrimgeourra. – Örültem, parancsnok. Tudja, auror koromban sokat ábrándoztam róla, hogy elásom a főnökömet, de az nem maga volt... – Elszorult a torka. – Ha egyszer elrendeződnek a dolgok, ígérem, kiakasztom a képét arra a falra. A francba is, nem vagyok jó ebben...! Pyrites, nem mondana valami felemelőt?

A Sorsfonó nem felelt; és Sirius a tükörbe pillantva látta, hogy üres a hátsó ülés. A zenelejátszó halk kattanással beindult, az autó belterét csontig hatolóan tiszta férfihang töltötte be.

There's no time for us

There's no place for us

What is this thing that builds our dreams, yet slips away from us...

Ekkor több dolog is történt egyszerre.

Sirius rádöbbent, hogy a Chevrolet Impala, amit vezet, egyszer már elpusztult egy tűzben; a Rosebery Avenue-n zöldre váltott a lámpa; egy hosszú, fekete ballonkabátba burkolózó alak pedig a tülkölő autókra ügyet sem vetve lelépett elé az úttestre, és a szó szoros értelmében felkenődött a szélvédőre.

– A büdös franc...

Sirius csikorogva lefékezett, kiugrott a kocsiból, és talpra rántotta az időközben a padkára rogyott férfit.

– MAGA TELJESEN MEG VAN HÚZATVA?! – Csak remélni tudta, hogy a kiabálása még azelőtt magára vonja a bámészkodó muglik figyelmét, hogy észrevennék, hogy egy hullát szállít maga mellett az anyósülésen. – SZÍNVAK, RÉSZEG, VAGY CSAK SIMÁN EKKORA HÜLYE?!

– Jóvannamá' na! – mordult fel az idegen. – Nem kell úgy kigyünni a sodrából...

Elharapta a mondatot, ahogy a tekintetük találkozott.

– ...azannya! – hümmögött Mundungus Fletcher. – Há' ez simán ment. – Leplezetlenül elvigyorodott. – Na, hogy ityeg?

Sirius eltátotta a száját, aztán megint becsukta.

– Igen, tudom, hogy te vagy az – bólogatott Mundungus. – De nyugi, ez nem számít bele a világvégébe. Mer' én nem a te Dungod vagyok ám. Hanem a másik.

– Hogy érted azt, hogy a másik?

– Há' nézzél meg jobban! – biztatta a varázsló. – Mi nem stimmel velem?

Sirius rábámult. Az utcalámpák sárgás fényében nehéz volt kivennie Mundungus ruházatának részleteit, vagy éppen a hajszínét, ám így is rádöbbent, mi zavarja: a halála óta eltelt – elvileg – kicsivel több, mint egy év alatt Mundungus mintha legalább harmincat öregedett volna.

– Én megmondtam, hogy ne igyál annyit!

– Annak má' mindegy! – hagyta rá jókedvűen a varázsló. – Szóval, nekem mostan ugyanazér' fő a kobakom, mint a jó öreg Pyritesnek. Nem sorrendben történnek velem a dógok. – Dung cinkosan elvigyorodott. – Szóval nyugivan, velem aztán lehetsz őszinte. Mer' utólag elmondod nekem a dolgokat, csak te még nem tudod, mikor van az utólag. Én viszont már tudom. Na érted.

Sirius feszülten nézett körül, az utca azonban kiürült körülöttük – amire az volt az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy Mundungus kiszórt egy nonverbális mugliriasztó bűbájt.

Mundungus Fletcher?

Nonverbális mugliriasztó bűbájt?

– Te... te a jövőből jöttél? – nyögte ki Sirius.

– Csak rágyütt! – mondta Dung, mintegy magának. – Na... ha emlékezetem nem csal, most sírt kő ásni, igaz? Bunhill Fieldsben azt nem lehet csak úgy, de ismerek egy koboldot...

– Állj, állj, állj! – Sirius hevesen megrázta a fejét. – Dung, ez totális agyrém! Mi lesz, ha találkozol saját magaddal?!

– Odafigyelek, na! – legyintett a varázsló. – Szükséged van rám. Átéltem pár dógot, mióta legutóbb találkoztál velem. Ha meg minden borul, majd megkopasztunk valami muglit, osztán kotyvasztunk egy kis százfűlevet...

– Akkor is ronda leszel! – sipította egy vékony hang. Sirius csak a szeme sarkából látta a varázsló kabátzsebéből kikandikáló ezüstös-fehér szőrpamacsot, de azonnal, ösztönösen felkiáltott:

– Fifi!

Ha eddig kételkedett is a terve sikerében, Mundungus, a Chevrolet Impala és a kotnyeles Phineas Nigellus együttes megjelenése minden kétségét eloszlatta. Új életének első perceiben máris kezében volt két tökéletes eszköz, hogy magára vonja Lucy Dawlish figyelmét – a rejtélyesen előkerült autójának és rég elveszett házikedvencének aligha tud majd ellenállni... és persze arra a személyre is kíváncsi lesz, aki birtokolja ezeket az örökre elveszettnek hitt dolgokat. Gawain Robardsra.

Újra el kell nyernie a bizalmát.

Újra meg kell hódítania – és onnan már simán megy majd minden. Fél kézzel megdönti a minisztérium rémuralmát, megmenti az összes mugli születésű roxforti diákot, és rács mögé juttatja az összes halálfalót.

Elvégre maga a halál sem állhatott az útjába – ezek után mégis kinek lenne mersze?

* * *

Ha tetszett a fejezet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)