Az elkövetkezendő két órában Lucynak olyan érzése támadt, mintha egy abszurd ponyvaregény lapjai közé csöppent volna. Scabior továbbra sem tűnt fel a semmiből, hogy egy csettintéssel elhárítsa a közelgő katasztrófát; helyette Sanguini közölte, hogy „megfontolja" a segítségnyújtást Dobby tervének megvalósításához, majd eltűnt Ampókkal, hogy „biztonságba helyezzék" a fogoly dementort.

A varázslények gyűlése ezután szétszéledt, Lucy pedig azon kapta magát, hogy Dudley Dursley-t ébresztgeti a Kings Cross pályaudvar előtti tér egyik padján. A másik oldalán Draco Malfoy gubbasztott egy félig üres vajsörös üveggel a kezében, és sötét tekintettel meredt maga elé – egyikük sem keltett különösebb feltűnést a pályaudvar bejárata körül csellengő erősen ittas londoniak között.

– Ugye tudod, hogy attól nem fogsz bekúrni? – törte meg a csendet Lucy.

– És? – Draco megvonta a vállát. – A halottlátásig már eljutottunk.

Lucy lepattintott egy sárrögöt a cipőjéről. – Látom, a humorodat apádtól örökölted.

Malfoy elhúzta a száját, végül azonban nem kommentálta a megjegyzést.

– ...a koboldok csinálták, ugye? – kérdezte hosszú szünet után. – Ők rejtették el...

– Ampók. – Lucy meredten bámulta a pályaudvar üvegajtaját. – Egy vagyonomba került. Senki sem tudhatta meg, mi történt velem. Azonnal kicsináltak volna; szóval elhitettem vele, hogy új életet akarok kezdeni. – Lucy felhorkant. – Na hallod, erről ennyit!

Malfoy kortyolt egyet a vajsörből.

– Maga árulta el az apámat a Sötét Nagyúrnak – jelentette ki tárgyilagosan. – Elmondta neki, hogy elveszítette azt a valamit... maga miatt került börtönbe...

– Ja. – Lucy összefonta a karját. – Te pedig most bosszúból lyukat nyavalyogsz az agyamba? Mert akkor hajrá, mindjárt megvan.

– Black miatt csinálta, ugye? Bosszúból.

– Szerinted?

– Akkor rendben van – közölte Malfoy.

Lucy rábámult.

– ...szóval az igazságérzetedet is apucitól örökölted. Ha most fogom a stukkerem, és a teljes tárat beleeresztem a koponyádba, az is rendben lesz?

– Maga nem gyilkos – felelte közönyös arccal Malfoy. – Pont most egyezett bele, hogy önzetlenül megment egy csapat varázslényt.

– Attól még lehetek szörnyű ember! – háborodott fel Lucy.

Malfoy megvonta a vállát. – Lehet, persze, ha akar. A lényegen nem változtat.

– Bölcs vagy, cseszd meg, mint egy csokibéka-kártya. – Lucy elfintorodott. – Na és neked mi a sztorid? Két háborús bűn közt rádöbbentél, hogy érző szíved van, és nem nézheted tovább a házimanók meg a többi cukiság szenvedését?

– Már mondtam. Kinyílt a szemem.

– Ja, akkor ez ilyen spirituális baromság?

Malfoy lekicsinylően nézte őt.

– Rájöttem, hogy a Sötét Nagyúr soha nem fogja békén hagyni a szüleimet – felelte –, hacsak valaki el nem teszi láb alól. Gondolom, nem én leszek ez a valaki, de legalább megpróbálok tenni valamit a zsarnoksága ellen!

– Szóval segítséget kértél... egy koboldtól. – Lucy felvonta a szemöldökét. – Nem az a tipikus aranyvérű seggfej-magatartás.

– Maga nem tudja, milyen, amikor mindennek vége! – förmedt rá Malfoy. – Amikor már nem tud kihez fordulni... amikor az egész világ összeesküszik maga ellen!

Lucy kikattintotta a Magnum biztonsági zárát.

– Figyeltél úgy az elmúlt két órában, vagy frissítsem fel a memóriádat...?

Malfoy továbbra is félelem nélkül nézett rá.

– Ha viszont tudja, akkor nincs miről vitáznunk – közölte. – Valakinek meg kell próbálnia leszámolni a Sötét Nagyúrral, különben örökre uralkodni fog rajtunk! Állítólag halhatatlan; a Potterről visszapattanó halálos átok legalábbis nem ölte meg.

– Apropó Potter – kapott a szón Lucy. – Ez a szerencsétlen tényleg a kuzinja?

Mindketten az ájult Dudley-ra pillantottak. Finoman szólva sem lehetett azt állítani, hogy hasonlítana Harry Potterre.

– Gondolom – vont vállat Malfoy. – De amíg mindenki elhiszi, hogy értékes fogoly, addig mindegy is, hogy kicsoda.

– Potterrel mi történik most?

– A Főnix Rendje megpróbálja biztos helyre vinni – felelte unottan a fiú. – A halálfalók viszont rajtaütnek. Csomó álhír kering, hogy Potter hol járhat éppen, de Piton professzor kiderítette az igazságot. Várni fogják... maga a Sötét Nagyúr akar leszámolni vele.

Lucy szíve feldübörgött. Piton keze van a dologban... ennek tehát pontosan így kell történnie...

Potternek nem lesz baja!

Ezt persze esze ágában sem volt Draco Malfoy orrára kötni; helyette makacsul a pályaudvar homlokzatán tartotta a tekintetét, és egészen addig ült így, amíg Ampók alakja ki nem vált az éjszaka árnyai közül.

– Csipkedd magad, Dawlish! – morgott a kobold. – Itt a zsupszkulcs, indulunk.

– Abban meg mi van? – bökött Lucy a jókora, lezárt ládára, ami Ampókot követte a levegőben. – És hogy nem szúrtak ki vele a muglik?

– Ők nem láthatják. Egyébként az örökséged van benne, úgyhogy én a helyedben nem piszkálnám...

Lucy reménykedő szúrást érzett a gyomrában. Ha Dumbledore előre tudta, hogy el fogja veszíteni a varázserejét, akkor bizonyára mindent megtett, hogy felvértezze őt a feketemágia ellen. A láda tele lehet tiltott varázstárgyakkal, sötét tanokról szóló jegyzetekkel és ritka bájital-hozzávalókkal...

– Indul a zsupszkulcs – ismételte Ampók, és meglengette a karjára fűzött rozsdás locsolókannát. – Szedd össze a muglit!

Végül át kellett préselniük Dudley Dursley húsos csuklóját a locsolókanna fogantyúja alatt, hogy biztosan ne hagyják hátra. Malfoy nem minden káröröm nélkül nézte, ahogy Lucy a fiú ernyedt testével vesződik.

– Ha a Sötét Nagyúr elkapja Pottert, már holnap beüt a krach – közölte. – Nem szólok róla külön, mert feltűnő lenne; de ha Scrimgeour meghal, akkor most már tudják, mi a helyzet. Yaxley annyira retteg tőle, hogy meg se próbálja majd imperizálni.

– És az apám? – kérdezte jól begyakorolt közönnyel Lucy, de Malfoy nem válaszolt, csak a szemébe húzta a csuklyáját, és már el is tűnt az egyik üres vágányon. Lucy szívesen utánakiáltott volna, ám ekkor ismerős rántást érzett a köldökénél, és beszippantotta őt a zsupszkulccsal való utazás káosza.

Csak ekkor jutott eszébe, hogy elfelejtette megkérdezni Ampóktól, hová készülnek – amikor azonban a talpa a földnek ütközött a darlingtoni birtok kapuja előtt, olyan érzés fogta el, mintha mindig is tudta volna. Keresve sem találhatott biztonságosabb helyet, hogy elrejtse Harry Potter kuzinját, egy rebellis házimanót és egy Voldemort-ellenes összeesküvést, mint a Corbitt család egykori birtoka – és ha mindennek az volt az ára, hogy percenként újraélje a Siriusszal kapcsolatos emlékeit, hát kész volt megfizetni.

A koboldok mágiája utat talált ott, ahol a mágusoké nem: Ampók csettintésére az irdatlan kovácsoltvas kapu feltárult, az ájult mugli fiú teste pedig a levegőben úszva követte őket.

Lucy akaraterejét megfeszítve átvágott az elvadult angolkerten, és belépett a kúria kapuján. Szívesen menekült volna; tudta azonban, hogy nem teheti, és ez a tudat lelohasztotta az érkezésük pillanatában fellobbant dühét.

Dumbledore megmondta, hogy nehéz lesz, emlékeztette egy kéretlen hang a fejében. Dumbledore pedig meghalt. Sirius is meghalt. Potterék is meghaltak – miattuk van ez az egész.

Piton nem tudja egyedül végigcsinálni.

Neked kell végigcsinálnod vele – akkor is, ha nem tud rólad.

Akkor is, ha soha senki nem fog rá emlékezni, amit tettél.

Akkor is, ha soha többé nem csiholsz egy szikrányi mágiát sem a pálcádból!

A szalon pontosan olyan volt, ahogy Siriusszal hagyták két évvel azelőtt. Még a cigarettacsikkek sem tűntek el a hamutálból; csak annyi változott, hogy a helyiség minden négyzetcentiméterén ujjnyi vastag porréteg ült.

A konyhából ezzel szemben hangos csörömpölés szűrődött ki – a következő pillanatban pedig egy komplett háromfogásos vacsora kellékei lebegtek be az ajtón keresztül, és sorakoztak fel a dohányzóasztalon.

– Dobby üdvözli kisasszonyomat, Dudley úrfit és Ampókot – csendült a manó hangja a szomszéd helyiségből. – A konyhában tragikus állapotok uralkodnak, de Dobby azért nekiveselkedett... – A szalon ajtajában feltűnt a manó feje. – Ejnye, itt bizony elkél a takarítás!

Pattintott egyet az ujjával, mire a szalon minden négyzetcentimétere csillogóan tiszta lett; Lucynak pedig minden önfegyelmére szüksége volt, hogy elrejtse megdöbbenését. A szüleinek sosem volt házimanója, Sipor pedig annak idején Sirius minden parancsát úgy teljesítette, mintha a fogát húznák – a roxforti konyhán kívül Lucy most látta először a manómágiát a maga teljes valójában.

Bár korábban esküdözött, hogy nem éhes, a ropogósra pirított hússült láttán megkordult a gyomra; és bármennyire is nyomorultul érezte magát, örömmel pakolta meg a tányérját. Meglepődve látta, hogy az emberi fogyasztásra alkalmas ételek mellett az Ampók étrendjének jó részét képező gyökerek is megjelentek az egyik tálon.

– Kösz, Dobby, ez baromi jól néz ki – hálálkodott –, de ugye tudod, hogy senki nem várja el tőled...?

– Dobby szívesen segít Lucy Dawlishnak – felelte komoly arccal a manó. – Lucy Dawlish jó ember, aki az életét kockáztatja egy jó ügyért.

– Oké, de attól még nem kell nekiállnod hajnali kettőkor csirkét sütni! Majd rendelünk pizzát, vagy mit tudom én. – Lucy megmasszírozta a halántékát. – Inkább a legillimenciát kellene kipróbálnod rajtam. Nem árt, ha szavak nélkül is érted, hogy milyen varázslatokra van szükségem... de mondd, biztos, hogy nem oltári nagy hülyeség ez az egész? Ha bárki észreveszi...

– Dobby nem fogja hagyni, hogy észrevegyék – felelte méltóságteljesen a manó.

– És nem csak a manómágia véd majd téged, Dawlish – tette hozzá Ampók. – Dumbledore, ahogy a legtöbb varázsló, elkövette azt a hibát, hogy rád hagyott egy koboldok készítette tárgyat, amelyet valójában csak kölcsönvett... de mivel egy ritka és igen hasznos holmiról van szó, ami a Főnök kezében óriási kárt okozhatna, egy apró, hm, jogi bukfenccel megoldottam, hogy hozzád kerülhessen.

– Zene füleimnek – sóhajtott Lucy. Egy ideig hallgatott, aztán hozzáfűzte: – Szóval Gnarlak mostantól az ellenségünk?

– Attól tartok.

– Átgondoltuk mi ezt?

Ampók különös pillantást vetett Lucyra. – Attól a pillanattól fogva külön oldalon állunk a Főnökkel, hogy megrendeztük a halálodat. Eddig is kibírtuk valahogy, nem?

Lucy az asztallapot bámulta. – Oké, és hol a dementor?

– A pincében. Nem lesz baja, de előbb-utóbb meg kéne etetni... majd kifigyelem, hol laknak errefelé a legvidámabb muglik.

Lucy megborzongott. Felfogta, hogy ahogy bármilyen más lény, a dementor is elpusztul táplálék nélkül, ám még a gondolatától is irtózott, hogy ártatlan emberek közelébe engedje.

Miért nem valami más varázslény agyából kell kipiszkálni a Voldemort nagyúr legyőzéséhez szükséges kulcsfontosságú információkat? Miért nem egy törpegolymókból, egy szfinxből, vagy akár egy sárkányból?

– Nem ismerek rád, Dawlish – jegyezte meg Ampók. – Örököltél egy rakás furcsaságot, és a kisujjadat se mozdítod, hogy megnézd őket. Ehelyett aggódva filozofálsz. Öregszel, vagy mi?

– Elmész te Merlin retkes bugyogójába – közölte tömören Lucy. – Na ide az örökségemmel!

– Hát jó... – A kobold megköszörülte a torkát. – Albus Dumbledore végakarata, bla-bla-bla... a jogi részét, ha megengeded, átugranám. A hivatalos dokumentumban úgysem szerepelhetne, mivel Doris Purkiss nevű személy nem létezik. Dumbledore viszont közvetlenül nekem címezte meg, egy nappal azelőtt, hogy a minisztérium visszavette volna a Gringottstól a hagyatéki ügyek kezelésének jogát. Hogy ezt mégis honnét szimatolta ki...

– Micsoda, visszavették? – Lucy a szemét forgatta. – Ne már!

– Vissza bizony – felelte Ampók, és a boszorkány tudta, hogy ugyanarra gondol, akire ő: Dolores Umbridge-ra.

– Azóta se kapták el, mi...?

– Scrimgeour nem nyugodott, míg le nem csukatta. – Ampók nyelt egyet. – A legsúlyosabb vádakat azonban nem tudta bizonyítani, így csak egy évet kapott. Nemsokára szabadul: a Sötét Nagyúr addigra biztosan átveszi a hatalmat, Umbridge pedig megkapja a Selwyn-örökséget.

– És Myronnal mi lesz? – vonta fel a szemöldökét Lucy.

– Gondolom, megtalálják a módját, hogy eltüntessék a képből – vetette fel Ampók. – Umbridge addig erőszakoskodik majd, míg a minisztérium és a sajtó el nem ismeri, hogy ő a Selwyn család örököse.

– De miért? – Lucy felpattant, és lendületesen járkálni kezdett a szalonban. – Miért kell ez neki ennyire?

– Majd kiderítjük – vont vállat Ampók. – Az a vén varangy annyira gyűlöli a varázslényeket, hogy a Sötét Nagyúr bolond lenne nem kihasználni. A nyakamat rá, hogy hallunk még róla! De hogy egészen biztosak lehessünk ebben – tette hozzá gonosz vigyorral –, úgy születsz majd újjá, mint a Selwyn család utolsó élő közvetlen leszármazottja, aki ráadásul egy másik aranyvérű család nevét viseli! – Ampók grandiózus kézmozdulatot tett. – Catherine Rosier, személyesen.

– A Doris Purkiss jobban hangzik – húzta el a száját Lucy.

– Pedig az észszerűnél jóval több energiát öltem a dologba – felelte makacsul a kobold. – Még azt is kitaláltam, milyen ruhákat viselj.

– Na, azt tuti nem te fogod nekem megmondani! – horkant fel Lucy.

Ampók felhúzta az orrát.

– Dumbledore azzal köszönt el tőlem, hogy a nőknek semmi sem elég jó – sóhajtott, és felcsapta a láda fedelét. – Igaza volt! De fájdalom, be kell érned Catherine Rosier nemlétező személyazonosságával... melynek kialakításában, mint Dumbledore bizonyára előre sejtette, nagy segítséget jelent majd ez a gyönyörűség itt.

Lucy maga sem tudta, mire számított, mit húz majd elő a ládából Ampók; a tárgy láttán azonban akaratlanul is beleszúrt a csalódottság. Leginkább egy bárgyú színházi maszkhoz hasonlított. Az egyik szeme tágra nyílt, a másik fájdalmasan összeszűkült; szájának egyik sarka rémisztő vigyorra görbült, a másik keserűen biggyedt le. Lucy első pillantásra azt hitte, porcelánból van, de ahogy Ampók a kezébe adta, az az elrettentő érzése támadt, mintha egy valódi, emberi arcot fogna a kezébe.

– Amikor először láttam, azt hittem, álmodom – vallotta be Ampók. – Sejtelmem sincs, hogyan jutott hozzá Dumbledore...

– Miért, mi ez? – kérdezte viszolyogva Lucy.

– Egy bőrváltó maszk – jött az áhítatos válasz. – Ősi kobold varázslat ül rajta, amit ti, kontár mágusok hosszú évszázadokon át próbáltatok utánozni... de csupán odáig jutottatok, hogy legyilkolt ártatlanok arcát húzzátok rá a sajátotokra.

Az Invultus, döbbent rá Lucy. Dumbledore tehát mindvégig ismerte ennek a sötét varázslatnak a titkát, de nem osztotta meg vele, holott Piton is figyelmeztette...

Na nem mintha a professzor valaha is több információt osztott volna meg bárkivel, mint amennyi feltétlenül szükséges.

–...szóval ez a cucc metamorfmágust csinál belőlem? Felhúzom, és tádáá, úgy nézek ki, ahogy éppen akarok?

– Szó sincs róla! – felelte méltóságteljesen Ampók. – Ez koboldmágia, Dawlish, nem holmi olcsó vásári látványosság! Annyira ősi, hogy még a muglik is tisztában vannak az erejével. A színházaikban ugyan kissé bárgyú módon utánozták, amit láttak, annyiban azonban mégis igazuk volt, hogy a maszkban rejlő varázslat szerephez kötött.

– Szóval ki kell találnom magamnak valami kamu sztorit.

– A személynek, akit egy bőrváltó maszk használója megformál, története van – pontosított szemrehányóan Ampók. – Céljai, motivációja, feladata! Ha megfelelően varázsolták el, csak olyan viselheti, aki mindezeket ismeri; és csupán addig a pontig, míg a maszk által megformált fiktív személy be nem teljesítette küldetését. Amint ez megtörtént, lehullik a használója arcáról, aki többé nem veheti fel.

– Remek – sóhajtott Lucy. – Azért egy hidratáló pakolást alá lehet nyomni, vagy ne is álmodjak róla?

– Akkor veszed le, amikor akarod! – Ampók a szemét forgatta. – Akár egy színházi jelmezt. Amikor azonban viseled, semmiféle varázslat nem leplezhet le; még a Tolvajok Tisztítóvize is úgy pereg majd le rólad, mintha az általad megálmodott személy arcával születtél volna.

– Király, és hogy fogok kinézni?

– Majd szépen kitalálod.

– Jó, mert lapozgattam a Cosmót, és...

– Nem érdekel, Dawlish! – csattant fel a kobold. – Ha átbeszéltük az élettörténetedet, a szokásaidat és a kapcsolataidat, akkor majd esetleg elkezdhetünk gondolkodni ezen. Addig hiába várod, hogy akár csak egy hajszáladat is átszínezze a mágiánk!

– Egyértelműen koboldmunka – vitte be a találatot Lucy. – Pont olyan kényes és akadékoskodó, mint ti!

Elakadt a szava, amikor apró, összehajtogatott papírlapot tapintott ki a maszk belsejében. Amikor lopva széthajtotta, cseppet sem lepte meg, hogy Albus Dumbledore elegáns, szálkás betűire ismer.

Lucy,

Engedje meg, hogy őszinte hálámat és csodálatomat fejezzem ki a döntése miatt. Kevesen mertek volna a helyében az igazság oldalára állni. Ampók bizonyára már mindent elmondott magának a kezében tartott relikviáról, ám engedje meg, hogy figyelmeztessem: egy fontos dologban különbözik a legtöbb kobold készítette varázstárgytól. Mégpedig abban, hogy van egy párja.

Ha rám hallgat, ezt az információt titokban tartja, és kivárja, míg magától nyer jelentőséget. Az, aki a másik maszkot viseli, talán barátja, talán halálos ellensége, de egy biztos: céljuktól és akaratuktól függetlenül mindkettejüket mágnesként vonzzák az elkövetkezendő hónapok eseményei. Hogy útjaik keresztezik-e egymást, vagy csupán a távolból figyelik majd a másik ténykedését, azt nem tudhatom.

Maradok őszinte híve,

Albus Dumbledore

U.I.: Akitől a maszkot kaptam, külön kérte, hogy említsem meg: hosszútávú viselése semmilyen formában nem gátolja az arcbőr megfelelő ápolását.

– Mit ír? – vonta fel a szemöldökét Ampók.

Lucy zsebre vágta a papírlapot.

– Szentimentális öregember – sóhajtott. – Mit hagyott még rám?

A kérdés hamar feleslegessé vált, ahogy a láda fölé hajolt – és elakadt a lélegzete. Egyik sarkában ugyanis pufók, narancssárgás pihetollakkal fedett madárfióka tátogott szánalmasan. Cseppet sem hasonlított Dumbledore fenséges madarához, Lucy mégis felismerte.

– Fawkes...? De hát Dumbledore őt nem hagyhatta rám! A főnixek büszke, független állatok, senkinek sem a tulajdonai!

– Hacsak nem ő maga döntött úgy, hogy hozzád szegődik – vonta meg a vállát Ampók. – Dumbledore talán arra kérte, hogy próbálja legalább a hülyeségeid felét megakadályozni.

Lucy nem reagált a kobold ugratására; óvatos mozdulattal nyúlt a ládába, és vette kézbe a fiókát. Fawkes halkan csipogott, és az ujjai közé fúrta a fejét, a boszorkány gyomrában pedig azonnal enyhülni kezdett a gyász szorítása.

Ki tudja, talán a dementor közelsége sem viseli majd meg annyira, ha Fawkes is vele van...

Dumbledore ezt is előre látta volna?

Lucy a zsebébe engedte a madarat, és megújult kíváncsisággal hajolt előre. Hevert még valami a láda alján: egy bőrkötéses, régi könyv. Az eredeti borítója szemlátomást leszakadt róla, valaki azonban újra összefűzte az íveit.

Lucy mohón kezdte pörgetni a megsárgult lapokat. Az arcára fokozatosan döbbenet, majd ingerültség ült ki, aztán feltépte az első oldalt:

J. Smith & C. D. White

Mindent elfedő hóhérlepel

– Beleolvastam – jegyezte meg Ampók. – Szívből remélem, hogy az öreg valami titkos kódot rejtett el benne.

– Hát én is – dünnyögte Lucy. – Tipikus Dumbledore! Ahelyett, hogy a Legtsúfosb és leghalálosb elváltozások hiányzó kötetét küldené el, vagy valami...

Vonakodva kezdte olvasni az első fejezetet. Amikor legutóbb a kezében tartotta ezt a könyvet, Sirius még élt. A Grimmauld téren ültek, a szalonban, és ő, Lucy felolvasta neki majdnem az egész könyvet. Remus is ott volt... meg Tonks...

Sirius...

Lucy összeszorított szájjal küzdött a szeme sarkába gyűlő nedvesség ellen; ám ahogy lehunyta a szemét, a jótékony sötét helyett a varázsló arcát látta maga előtt távolról, elmosódva, mintha annak az ezerszer átkozott függönynek a túloldaláról figyelné őt.

Ez persze nem lehet így. Sirius már messze jár – messzebb, mint ő, Lucy valaha is felfoghatná. Rá már nem vár több szenvedés, mert elvégezte a feladatát...

Lucy kinyitotta a szemét, és kényszerítette magát, hogy a ponyvaregény első soraira koncentráljon.

Haragos hajnalra virradtunk.

A homlokomra izzadtság tapadt, ahogy átvágtam a dzsungel utolsó méterein, és megérkeztem a szálloda kihalt udvarára. Robyn sehol sem volt, és a napkorong sem bukkant még ki a mangrovefák közül; csak az eget maszatolta be vérrel.

Az én szívem ege is narancspiros volt a fájdalomtól, de nem mutattam. Erősnek kellett lennem. Hevesen tagadtam meg még magam előtt is, hogy a szívem kiapadhatatlanul vérzik a magánytól. Ehelyett örökké azt bizonygattam magamnak, hogy nincs szükségem férfiakra: hogy szemkápráztató festmény vagyok, egy műalkotás. Talán így is volt, de vásznamat a közepén kettészakították, és oly rég nem láttam már a másik felét, hogy el is felejtettem, milyen érzés erősnek, teljesnek lenni...

Aznap tűnt fel az életemben Ravenheart ezredes.

Lucyból minden nyomora ellenére kitört a nevetés.

– Én esküszöm, nem értem, hogy lehet valami ennyire giccse... hú baszki!

– Ezt a szót több mindenre is szoktad használni – jegyezte meg Ampók. – Ezúttal mit fejez ki? Lelkesedést, örömet, bánatot, meglepetést, félelmet vagy elismerést?

– Válassz – felelte Lucy. – Figyelj, ha szépen megkérlek, tudsz szerezni valakit ma estére egy gyors műkincsrabláshoz?

A kobold rezzenéstelen arccal nézte őt. – Ez most mégis honnan jött?

Lucy diadalittas vigyorral lengette meg a könyvet.

– Igazad volt – közölte. – Dumbledore tényleg belekódolta a szövegbe az üzeneteit... vagy franc tudja, mit csinált, de nem is ez a lényeg! Megvan Pyrites régi háza? Az Acanthia utcában?

– Meg... – felelte lassan Ampók.

– Remek! Akkor nyomás. Lóg ott a falon egy szétbarmolt festmény, ami kell nekem.

* * *

Ha tetszett a fejezet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)