Lucy Dawlish megfigyelései szerint a koboldok jobban hasonlítottak az emberekre, mint azt Göthe Salmander kutatásai, a roxforti mágiatörténet órák, vagy akár a Mágus-Kobold Kapcsolatok Főosztályán őrzött szakirodalom alapján feltételezni lehetett. Nem csupán az alakjuk volt humanoid és az emberi nyelveket sajátították el kísérteties gyorsasággal, de a gondolkodásuk és érzelmeik is gyakran az emberekét idézték.

Az átlag kobold persze mindenáron titkolni igyekezett ezt a hasonlóságot; ha azonban az ember hosszabb ideig együtt dolgozott velük, óhatatlanul megtapasztalta, hogy ők is tudnak ragaszkodni, irigykedni, félni, reménykedni, csalódni, véleményt formálni, kritikusan gondolkodni.

És akárcsak az embereket, a koboldokat is meg lehetett lepni.

– Mi... na tudod, kivel szórakozz, Dawlish!

Bárcsak szórakoznék, cseszd meg, gondolta Lucy.

Nagyjából az Ampók irodájában való várakozás ötödik percétől kezdve sejtette, hogy a bankban tett látogatása nem fog problémamentesen zajlani; de arra azért nem volt felkészülve, hogy a kobold különös mágiájával egyenesen a bank tanácstermébe repíti őt. Minél tovább nézte az egybegyűlt varázslényeket, annál kevésbé értette, mi zajlik az amfiteátrumra emlékeztető helyiségben, és miért világítja meg őt egy, a mennyezetről rávetülő reflektorszerű fénykör. Mégis mit várnak tőle, hogy elővarázsol egy gitárt és eljátssza Myron egyik hülye szakítós dalát?!

Szinte bánta, hogy a jelenetnek az elkövetkezendő öt másodpercben szükségszerűen meg kell szakadnia, hiszen olyasmi történt, ami összeegyeztethetetlen a sorsával. Meglátták – immár nem csak Ampók tudja, hogy életben van, hanem egy egész teremnyi varázslény, az első sor szélén kuporgó Draco Malfoy, és az a szerencsétlen srác is, aki saját, lassan tócsává gyűlő izzadtságában hever mellette a földön, a szomszédos fénykör közepén.

Talán fel akarják őket áldozni? Vagy mindjárt villannak a kamerák, és elindul körülöttük egy mugli realityműsor felvétele? Esetleg magát Voldemort nagyurat riasztják majd, hogy végre valakinek sikerült a nyomára bukkannia?

Bármit is tartogatott most számára a sors, Lucy hálát érzett a rövid kitérőért. Felszabadító érzés volt következmények nélkül Ampók arcába vágni, hogy mi történt vele; és most, hogy végre hangosan kimondta, a mágiája elvesztésének terhe mintha egy hajszállal könnyebbé vált volna.

Legalább pár olyan másodpercet átélhet, amikor nem magányosan őrzi ezt a titkot... mert Scabior most már biztosan mindjárt feltűnik a semmiből, megállítja az időt, ahogy Azkabanban is tette, és rendet teremt...

A Sorsfonó azonban nem jött, körülötte pedig pár másodperc dermedt csend után folytatódott az iménti szürreális jelenet. A varázslények körében hangos sugdolózás támadt, Ampók pedig döbbent, már-már kétségbeesett arckifejezéssel bámult rá. Lucy emberibbnek látta az arcát, mint valaha.

– Már hogy a Merlin mocskos bugyogójába ne lennél boszorkány?! Azt nem lehet csak úgy abbahagyni!

Lucy gépies mozdulattal a szájához emelte a martinis poharat, és nagyot kortyolt belőle. Az alkohol végigperzselte a nyelőcsövét, és kissé meglazította a görcsgombócot a gyomrában – egyébként sem volt értelme, hogy különösebben felizgassa magát az eseményeken.

Scabior mindjárt jön, és megoldja...

– ...nem t'om, én csak egy hulla vagyok, aki beugrott Kaliforniából, hogy megújítsa a kártyáját. – Lucy Ampókra szegezte a mutatóujját. – Te viszont egy igazi seggfej vagy. Ha még élnék, rohadtul bepanaszolnálak a Főnöknél.

Ampók arcán megértés suhant át.

– Te – te azért kérted, hogy tüntesselek el, mert...

– Seggfej! – ismételte Lucy.

Hol a francban vagy már, Scabior?!

– Tehát Lucy Dawlish nem halt meg, csupán elveszítette a varázserejét – szólalt meg egy ismerős hang. – Tagadhatatlanul melodramatikus befejezése ez az ámokfutásnak, amit az utóbbi években művelt.

Lucy egy pillanatra azt hitte, csak képzelődik, aztán megpillantotta Sanguini alakját a terem végében, a kereveten. Némán állta a vámpír tekintetét, s közben igyekezett ellenállni a kísértésnek, hogy látványosan körbeforduljon, mintha keresne valakit. Az abszurd jelenet kezdett hosszúra nyúlni, Scabiornak azonban, úgy tűnt, esze ágában sem volt közbeavatkozni...

Talán mindennek így kell történnie? De az lehetetlen! Hogy a francba akarhatná a sors, hogy lelepleződjek, ha még varázsolni sem tudok? Egy nap alatt kinyírnak!

Továbbra sem történt azonban semmi. Sanguini kissé előrehajolt, és elengedte a kezében tartott, gyanús vörös folyadékkal teli kupát; az ahelyett, hogy elgurult volna a padlón, lebegni kezdett mellette a levegőben.

– Nos, Ampók... ha jól értem, az általad javasolt terv ezen apró, ám korántsem elhanyagolható részlet következtében kudarcra van ítélve. Ráadásul azt is megtetted, amit a koboldok közül csak kevesen: megszegtél egy szerződést!

– Ha a bank fennmaradását veszély fenyegeti, más szabályok lépnek életbe – felelte Ampók. – Márpedig úgy vélem, ami most történik, az kimeríti a veszély fogalmát. Ragnuk mindennel szembefordul, amiben valaha hittünk, Gnarlaknak pedig esze ágában sincs az útjába állni!

– Nahát, a koboldok hisznek valamiben a sikkasztáson kívül? – szaladt ki Lucy száján.

Ampók erre különös pillantást vetett rá – ha nem ismerte volna jobban a koboldokat, már-már azt mondta volna, megbántódott –, ő pedig megújult kíváncsisággal pillantott körbe a félhomályos teremben.

– Amúgy mi folyik itt? Milyen baromságba akarsz belekeverni már megint? – Oldalra pillantott. – És ennek a szegény srácnak meg minek kötöztétek össze a lábát? Akkor se tudna meglógni előletek, ha a segge alá tolnátok egy seprűt... mi a franc, az ott tényleg egy dementor?!

A mellette heverő, izzadtságtól gyöngyöző homlokú fiú erre felemelte a kezét, és vádlón mutatott Lucyra.

– Hazudsz!

Lucy rápillantott. – Neki ne állj itt seggfejkedni nekem, mert beköttetem a szádat is...

A fiú rettegő pillantást vetett a rab dementor irányába.

– Ha látod azt az izét – nyögte –, akkor te is tudsz... akkor biztosan olyan vagy, mint Harry!

Lucy felvonta a szemöldökét. – Harry?

– A fiú Harry Potter unokatestvére – szólt közbe Sanguini. – Tárgyalási alapként szolgál.

– Tárgyalási alapként? – Lucy felhajtotta a maradék martinit, és megújult érdeklődéssel pillantott fel a vámpírra. – Én is tárgyalási alap vagyok...? Még mindig zabos, mert megpróbáltam kinyírni?

– Hajlandó lettem volna elfelejteni, amennyiben előremozdítja az ügyünket – felelte elegánsan a vámpír. – A varázsereje nélkül azonban...

Anélkül nem érek semmit, gondolta Lucy. Tudom.

– A varázs...izét el lehet veszíteni? – Harry Potter állítólagos unokatestvére nagy szemeket meresztett rá. – Halál komoly?

– Mély érzelmi traumák után igen – szólalt meg váratlanul Draco Malfoy. – Ha meghal valakid, vagy ilyesmi...

– Lapozhatnánk? – csattant fel Lucy. – Úgysem jutok ki innen élve, szóval akár meg is őrizhetnénk a méltóságomat! – Dühödten szegte fel a fejét. – Egyébként mit akartatok volna tőlem? Csak kíváncsiságból. És tudom, hogy már kérdeztem, de mégis mi a büdös francot keres itt egy kalitkába zárt dementor?!

– A dementor miatt hozták ide – felelt neki Malfoy. Az arca sápadt volt, akár egy halotté. – Azt akarják, hogy beszéljen vele.

– Hogy beszéljek egy dementorral – ismételte Lucy.

– Valahogy úgy.

– Az ciki, mert a dementorok nem tudnak beszélni.

– Úgy értem, legillimenciával....

– Legillimentáljak egy dementort?! – Lucy felpattant a székéből. – Ampók, cseszd meg, mondanám, hogy neked elmentek otthonról, de azt hiszem, nem is voltak otthon!

– Szokatlan kérés, tudom – ismerte el a kobold –, de...

– Két perc alatt kiszívná a lelkem, te agyalágyult!

– Nem tenne ilyet – szólt közbe zengő hangján Firenze.

Lucy rábámult. – Ha most elkezdesz nekem a dementorok kozmikus sorsbeteljesítő szerepéről beszélni, amit Merlin előtt kétezer évvel valaki belevésett egy kőbe, én esküszöm...

– A magyarázatom sokkal egyszerűbb – felelte a kentaur szárazon. – Ez nem akármilyen dementor! Nem hasonlatos a többihez. Elhiheted, Lucy Dawlish, hogy számomra sem kényelmes a gondolat, hogy megbízzak egy efféle lényben – elvégre világéletemben azt hallottam a dementorokról, amit mindenki más is: hogy nem többek, mint egy sötét fertőzés, mely a világ legsötétebb szegleteiben harapózik el. Most azonban mégis itt vagyok, a dementorral együtt, mert nincs más választásom. A Roxfort iskolában gonosz dolgok készülnek, alávaló és rettenetes dolgok! Senki sincs biztonságban... és ha a varázslótársadalom a tulajdon gyermekeit sem tudja megvédeni, ugyan milyen sors vár ránk, varázslényekre?

– A Roxfort iskolában? – kérdezett közbe Sanguini. – Jól értem, hogy előbb gondolsz az emberek utódaira, mint a fajtársaidra? Vagy akár ránk?

– Eddig tanár voltam – felelte öntudatosan Firenze. – Egy tanár felelősséggel tartozik azok iránt, akiket tanít, legyenek akár kentaurcsikók, akár embergyerekek. Ilyen vészterhes időkben ez a felelősség még erősebben köt, mint máskor.

– És nem tűnt fel, hogy az első alkalmas pillanatban megszabadultak tőled?! – pattant fel Goron. – Elhitted, hogy ha elég bölcs és igazságos vagy, akkor majd hálásak lesznek neked?

– Elég, Goron!

Lucy összerezzent, ahogy Ronan hangja végigzengett a termen. A harmadik kentaurt eddig takarták az amfiteátrumszerű terem végében gomolygó árnyak, most azonban felállt, és előreügetett; megállt Lucy előtt, és visszafordulva Goronra szegezte a mutatóujját.

– Fennen hangoztatod, hogy az ittlétünk merő időpazarlás, valami mégis arra késztetett, hogy elkísérd Firenzét erre a veszélyes utazásra. Mindezt Magorián akarata ellenére tetted, akárcsak én. Nem tépheted ki a saját szíved! Magad is tudod, miért vagy itt: azért, mert Firenzéhez és hozzám hasonlóan te is bízol Lucy Dawlishban! Tudod, hogy sorsánál fogva hatalmában áll segíteni nekünk, és lelked mélyén hiszed, hogy nem tagadja meg tőlünk ezt a segítséget. Ahogy Ampók is bízik benne, mégpedig olyan erősen, hogy a tulajdon életét és becsületét is Lucy Dawlish döntésétől teszi függővé!

– Bízik a fene! – Ampók szeme villámokat szórt. – Egyszerűen tudom, hogy adu ász van a kezemben. Sarokba szorítottam Dawlish-t, és muszáj azt tennie, amit akarunk. Ilyen egyszerű.

Lucy ökölbe szorította a kezét, küzdve az elkeseredett, szorító érzéssel a gyomrában. Dumbledore szavai szünet nélkül visszhangzottak a fejében, mintha valaki újra és újra felolvasta volna mellette a professzor utolsó üzenetét.

A mai estét is előre látta volna? Biztosan... de ha mindent előre látott, azt is tudnia kellett, hogy ő, Lucy mostanra semmivel sem fog többet érni, mint egy közönséges kvibli. Így is elvárná tőle Dumbledore, hogy szembeszegüljön a Sötét Nagyúrral?

Miért nem jössz, Scabior?!

– Egyáltalán nem képes már olvasni a gondolatainkban, madame? – kérdezte panaszos hangon Jerry, aki egészen eddig egy szót sem szólt, csak nézte őt rezzenéstelen arccal. – Egy egészen kicsit sem?

Lucy kitért a válasz elől.

– Akkor sem tehetném meg, ha hirtelen enyém lenne a világ összes varázsereje! – csattant fel. – Nem emberi elmétek van, ti szerencsétlenek! Tudjátokki is ezért nem olvas az agyatokban – mert megőrülne tőle...

– A sárkányokkal is megcsináltad! – vágott vissza Ampók. – És velem is!

Lucy lehorgasztotta a fejét. – A sárkányos dolog hülyeség volt – felelte halkan. – Benned pedig azért tudtam valamennyire olvasni, mert sok időt töltöttünk együtt. Megszoktam, hogy milyen egy simlis kis mocsok vagy... de azt nem várhatod el tőlem, hogy folyton egy dementorral a nyakamon járkáljak! Így is túlteng bennem a halálvágy mostanában.

– Akkor meg nem mindegy? – mérgelődött Ampók.

– Nem, nem mindegy. Meg se tudnám védeni magam, ha rám támadna!

– Nem fog rád támadni, Lucy Dawlish – ismételte türelmesen Firenze. – A dementor mondani akar nekünk valamit, de nincsenek rá szavai. Nekünk pedig nincs rá módunk, hogy értsük. Csak te segíthetsz nekünk!

– Egyikőtök sem százas – rázta meg a fejét Lucy. – Ha az a nagy tervetek, hogy kikérdezzetek egy dementort, akár most rögtön megadhatjátok magatokat a Seggfejnek, Akit Nem Nevezünk Nevén...

Valami mégis arra késztette, hogy felálljon a székéből, megkerülje a nyöszörgő mugli fiút, és undorral keveredett félelmét legyőzve közelebb óvakodjon a dementor ketrecéhez. A lény külsőre nem különbözött fajtársaitól: ugyanolyan rémisztően magas, köpenyszerű lepelbe burkolózó arctalan alak volt oszló hullakezekkel és hörgő lélegzetvétellel. A feje mozgása követte Lucy mozdulatait, ahogy a boszorkány lassan körbejárta a kalitkát.

Lucy elég közel merészkedett a fénylő rácsokhoz, hogy belekóstolhasson az érzelmeibe és emlékeibe, a lény azonban nem bántotta őt; csak kámzsa-takarta fejének apró rezzenései követték a mozdulatait.

Tényleg nem úgy viselkedett, ahogy azt egy dementortól elvárná az ember.

Lucy mély levegőt vett, és farkasszemet nézett a varázslények néma tömegével, a reszkető muglival és a holtsápadt Draco Malfoyjal.

– Tehát ha jól értem, az egyik lehetőségem az, hogy visszautasítom nagylelkű ajánlatotokat, ti pedig cserébe kinyírtok... a másik pedig az, hogy a történelem első kvibli maffiavezéreként szembeszegülök Tudjukkivel, és ő nyír ki. Nem tudom, srácok, melyik a gyorsabb?

Egy ideig csend volt; még a banya is abbahagyta a vihogást, Goron pedig a szitkozódást. Sokan Sanguini felé pillantgattak, a mugli fiú némán, összeroskadva hevert a pódium közepén, a dementornak pedig még a hörgő lélegzetvételét sem lehetett hallani.

Sanguini egy ideig kiélvezte a rá irányuló figyelmet, aztán Ampókhoz fordult.

– Csodálkozom rajtad, kobold! – vallotta be. – És rajtad is – tette hozzá Firenzére pillantva. – Két ősi, büszke népből származtok, mely hosszú évszázadok óta megveti az emberi fajt, mégis tőlük várjátok a megoldást! És ha ez még nem lenne elég, nem is a legkiválóbb példányaikat választjátok ki, hanem a Sötét Nagyúr egy rémülettől vakmerővé vált szolgáját, egy varázserejét vesztett bankárt, és egy közönséges, varázstalan kisfiút! Egyáltalán, miből gondoljátok, hogy megbízhatunk bennük? Miért törődne bármelyikük is velünk, varázslényekkel?

– A varázslények mindig megbízhattak Lucy Dawlish-ban – felelte Firenze. – Igazságosan bánik velünk. Az én életemet megmentette, a koboldok előtt pedig számtalanszor bizonyította rátermettségét. Ha érdekel bárkit is a sorsunk a mágusok közül, az ő!

– Majdnem megölt! – sziszegte Sanguini.

– Mert megfenyegetett, hogy megöli a legjobb barátomat! – csattant fel Lucy. – Előre szóltam, hogy nem fogok finomkodni magával...

– Ez a bizonyos legjobb barát pedig egy vérfarkas volt, mesdames et messieurs! – lelkesült fel Jerry is. – Egy olyan lény, akit sokan megvetnek, szidalmaznak, közönséges vadállatnak tartanak...

– Nem véletlen, hogy egyet sem hívtunk ide! – kiabált közbe Goron.

– ...Lucy Dawlish mégis az életét kockáztatta ezért az – úgymond – szörnyetegért – folytatta zavartalanul Jerry.

– Igen, ez mind nagyon szépen hangzik – csattant fel Lucy –, de mégis hogy a francba tehetnék értetek bármit, ha nem tudok többé varázsolni? – Szégyenkezve sütötte le a szemét. – A legillimencia sem megy úgy, mint régen... nem tudnék csak úgy betörni senkinek a fejébe...

– A dementornak fontos mondanivalója van – szögezte le Firenze. – Meg fogja találni a módját, hogy közölje veled, amit tudnunk kell, Lucy Dawlish. Tudom, rémisztő a gondolat, hogy a mágiád nélkül térj vissza a varázsvilágba, de nem hagyunk magadra! Számíthatsz a segítségünkre.

Lucy szomorúan nézett rá.

– Eddig sem voltam valami nagy boszi – felelte őszintén –, de ha Tudjukki vagy bármelyik szolgája megtudja, mi történt velem, mozgó célpont leszek. Nem maradhatnék inkább halott? Akár itt és most ki is nyírhattok...

– Kreálunk magának alteregót, az nem gond! – kiabált be egy kobold a hátsó sorok egyikéből. – Csak csináljon valamit!

Egy házimanó, akinek a fején vagy tíz-tizenkét sapka tornyosult egymás hegyén-hátán, felugrott a székére, és izgatottan összecsapta apró kezeit.

– Lucy Dawlish-nak a mágiáról sem kell lemondania. Majd Dobby varázsol helyette! Dobby olyan mágust csinál Lucy Dawlish-ból, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén az összes körmét lerágja majd félelmében!

– Hé... – szólt közbe Draco Malfoy. – Hé, ez nem is rossz! Kitalálunk egy másik feketemágust – egy riválist, aki nem is létezik... aki elcsábíthatja a Sötét Nagyúr híveit...

– Nem csábítok senkit sehová! – csattant fel Lucy.

– ... aki utálja az embereket, és helyette a varázslények körében érzi jól magát! – folytatta zavartalanul Malfoy. – Dobby, ez zseniális!

– Köszönöm, Draco úrfi! – sipította a manó.

– Nézd... Dobby, igaz? – Lucy ingerülten masszírozta meg az orrnyergét. – Nem várhatom el tőled, hogy mindenhová kövess, és helyettem varázsolgass...

A manó azonban levakarhatatlannak tűnt.

– Dobby szívesen teszi – felelte olyan átszellemült komolysággal, ami már-már a komikumot súrolta. – Dobby szabad manó, aki Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén bukásáért munkálkodik, és mindent megtesz ezért a nemes célért, ami csak a hatalmában áll!

Ampók fel-alá járkált a dementor ketrece körül.

– Nem lesz éppen könnyű menet anélkül, hogy varázsolnál – ismerte be –, de korántsem lehetetlen... valójában részletkérdés az egész...

– Részletkérdés, na persze! – Lucy felsóhajtott. – Tényleg ennyire hülyének néztek? Legalább százan vagytok ebben a teremben. Mindenki látott. Komolyan el kellene hinnem, hogy senki nem fogja elárulni Mr. Kígyófejnek, hogy életben vagyok?

– Ha el is árulná, ugyan mit nyerne vele? – Ampók felnevetett. – A szerződés, amit kötöttünk, a kihágásom ellenére továbbra is megvéd mindentől, amit az emlékezetünkből kiolvashatna; ha pedig valakinek mégis eljár a szája, a Sötét Nagyúr bizonyítékot vár majd. Ha kiássa a sírodat, ott talál benne – az én mágiám sosem hagy cserben! Senki sem hiszi majd el, hogy a sötét boszorkány, akit kreálunk belőled, valójában Lucy Dawlish...

Lucy növekvő aggodalommal nézett körül. Mindenfelé reménykedő arcokat látott; különös, fullasztó érzés fogta el, és ahogy a tekintete találkozott Sanguiniével, pontosan úgy érezte magát, mint két évvel azelőtt, amikor a vámpír az ujja köré csavarta a sorsa fonalát.

Erre gondolt volna Dumbledore, amikor cselekvésre késztette? Előre tudta volna, hogy sarokba szorítják? Ez lenne az egyetlen módja, hogy sikert arasson – a varázslények mágiája által?

Önkéntelenül felpillantott Sanguinire. A vámpír még mindig változatlan pózban hevert a kereveten, és a poharát forgatta hosszú ujjai között. Láthatólag tudta, hogy a teremben mindenki hallgat rá – egyedül rá.

Ha Sanguini hajlandó elfelejteni, hogy ő, Lucy golyót eresztett belé... ha hajlandó szembeszegülni Voldemorttal... ha megpróbál segíteni a varázslényeken, ahelyett, hogy a sorsukra hagyná őket...

– Oké – mondta halkan Lucy. Úgy érezte, mintha valaki más ejtené ki helyette a szavakat. – Megcsinálom.

Sanguini feje természetellenes gyorsasággal fordult felé. A tekintetük találkozott, és egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha kettejükön kívül senki más nem tartózkodna a teremben.

Mintha az ő döntésükön múlna minden.

Miért? – hallotta a vámpír suttogását a fejében. – Miért kockáztat ekkorát? Több, mint valószínű, hogy belehal...

A szavak nyomán Sanguini érzései is átszűrődtek a mentális kapcsolaton: halványan, de összetéveszthetetlenül, mintha egy tóban tükröződő alakot, vagy egy függönyön átsejlő árnyat látna.

Vajon azért érzékeli őket ilyen halványan, mert elveszítette a varázserejét, vagy mert Sanguini tudata nem egészen emberi?

Megérti egyáltalán, ha ő, Lucy válaszol neki?

Miért? – sürgette Sanguini. – Árulja el!

– Azért, mert muszáj! – kiabált rá Lucy. – Mert senki sem lesz hajlandó rá rajtam kívül!

Csend lett a teremben. A dementor hullakeze a ketrec fénylő rácsára kulcsolódott; Draco Malfoy különös arckifejezéssel nézte őt; Firenze büszkén mosolygott; Ampók pedig kifürkészhetetlen pillantással figyelte az arcát.

– Úristen – szólalt meg remegő hangon a mugli fiú –, ti telepaták is vagytok? Mint a Mega 2-ben?

Azzal a feje hátracsuklott, és ájultan roskadt a padlóra.

* * *

Tegeződésről és magázódásról (szerzői megjegyzés):

Összevisszának tűnhet, hogy ebben fejezetben (és az előzőben) ki ki(ke)t tegez és magáz, de van benne rendszer:) Nem tudom, érdekel-e ez bárkit, de íme:

- A kentaurok mindenkit tegeznek, és a varázslények úgy általában tegeződnek egymás között - és a vámpírok meg a koboldok kivételével az embereket is tegezik.

- Sanguini az összes varázslényt tegezi, az összes embert magázza, Dudleyról pedig leginkább úgy beszél, mintha ott se lenne.

- Jerry mindenkit magáz, mert egy 1800-as években élt francia pasasból lett vámpír :D

- Lucy a jelen lévő kentaurokat tegezi, mert ismeri őket (és egyébként is tudja, hogy a kultúrájukban nem szokás magázódni). Ampókot is tegezi, mert baráti kapcsolatban vannak (csak tagadják). A vámpírokat és a többi koboldot pedig magázza, mert egyenrangú, emberi értelemmel rendelkező (és emberi beszédre képes) lények, akikkel nincs közeli viszonyban. A házimanókat ezzel szemben, bár megfelelnek ennek a feltételnek, Lucy mindig tegezni fogja - ezt tudjuk be egy rossz társadalmi beidegződésnek a részéről.:)

- Malfoy tegezi a legtöbb varázslényt - hogy azért-e, mert így nevelték, vagy mert ezzel a gesztussal próbálja kifejezni, hogy egy oldalon állnak, azt mindenki döntse el maga:)

 -Dudley pedig azt a kommunikációs formát használja, ami épp kicsúszik a száján. Kisebb gondja is nagyobb most annál, hogy ki tegez le, mert hát éppen bedrogozták, vagy mi...

Köszönöm a figyelmet!:)

* * *

Ha tetszett a fejezet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)