Téren és időn kívül utazni nyugtalanító élmény volt.

Első pillantásra úgy tűnt, semmi sem tér el a megszokottól. A sárkány gigászi, fekete madárként emelkedett London fölé, a sorsfonalat követve; és Lucy ösztönösen érezte, hogy odalent, a városban senki sem láthatja őket többé.

A mennydörgő egyre csak emelkedett és emelkedett: olyan magasra szállt, hogy Lucy nem értette, miért nem szorul ki a levegő a tüdejéből, és miért nem fagy át minden csontja a menetszéltől. Bár maga is alig hitte, csupán kellemes, langyos meleget érzett, és az útitársai sem panaszkodtak. Meg sem lepődött, amikor az aranyló fonalat követő sárkány körül alig néhány perc alatt lenyugodott a nap, majd elmélyültek az éjszaka árnyai. Megszámlálhatatlan csillag gyúlt ki a fejük fölött: felfoghatatlanul távol, szemre mégis olyan közel, hogy legszívesebben utánuk nyúlt volna. Meg sem próbálta kitalálni, vajon mennyit utaznak térben és időben, míg el nem érik a céljukat – mély meggyőződést érzett, hogy a jó sorsfonalat ragadta meg, és az pontosan oda fogja vinni, ahol lennie kell.

Vajon Pyrites és Scabior is így érezték magukat, amikor belenyúltak a sorsába? Ők is ilyen tévedhetetlen bizonyossággal haladtak az ismeretlen felé, vagy az elméjükkel végig kellett követniük a sors folyását, hogy a mindentudás illúzióját megteremtve beszélhessenek is arról, ami történni fog?

Most, hogy volt ideje rá, Lucy ismét Gnarlak szavain kezdett töprengeni. Mit akart azzal mondani az öreg kobold, hogy Gawain Robards csak egy illúzió? És hogyan hozta őt vissza Sipor a tükrön túlról? Hiszen egy házimanó sem hághatja át a mágia egyetemes törvényeit!

Habár Sipor mondott ezzel kapcsolatban valamit. Azt állította, a gazdája megparancsolta... Harry megparancsolta...

Lucy dermedten gondolt vissza Dudley beszámolójára a Siporral való első találkozásáról, és a manót a sorsfonálnál fogva magával rángató dementorról. Hát persze! Sipor nem Harrytől kapta a parancsot, hanem Siriustól. Mivel a lelkének egy darabja az anyagi világban ragadt, mint Edmundé, továbbra is ő maradt Sipor gazdája...

...a valódi, és egyetlen gazdája...

De ez sem stimmelt: hiszen ellent mondott Ron elbeszéléseinek. A fiú hosszan ecsetelte, kezdetben mennyire ellenséges volt Harry Potter viszonya Siporral, mennyi sértést vágott a fejéhez a manó, mennyi kibúvót keresett a parancsai alól. Mégis engedelmeskednie kellett Potternek, hiszen ő volt a gazdája.

A valódi, és az egyetlen gazdája...

Egy házimanónak nem lehetett két gazdája. Állhatott egy egész család szolgálatában, de a mágiája csak a család fejéhez kötötte. Csak az ő parancsait kellett akár gyűlölettel, rettegve, akarata ellenére is teljesítenie, senki másét.

Dudley és Ron szavai egyszerűen kizárták egymást.

De melyikük hazudott? És miért hazudott volna bármelyikük is?

És miért nem egyesülhetett a Sirius lelkéből kihasított darab a lelke többi részével? Hiszen meghalt!

Lucy lopva hátrasandított Siporra. A manó finoman reszketve kuporgott a sárkány egyik oldaltüskéjén, továbbra is olyan arcot vágva, mint aki lenyelte a nyelvét. Fawkes a mennydörgő hatalmas szárnya fölött vitorlázott a levegőben, halk éneke biztatóan, reményt keltően vegyült a menetszél monoton zúgásába. Robards pedig a csillagokban gyönyörködött; szép metszésű arcán különös, elszánt kifejezés ült, a tekintete mégis szinte gyermeki csodálattól csillogott. Határozottan valóságosabbnak tűnt, mint holmi illúzió; és Lucy ösztönösen megbízott benne, még annak ellenére is, hogy a férfi elméje makacsul zárva maradt előtte.

Mint korábban már annyiszor, ezúttal is elfogta az érzés, hogy van vele kapcsolatban valami, amit nem vesz észre, pedig ott van az orra előtt.

Talán tényleg Robards volt az egyetlen valódi zavaró tényező az élete utolsó hónapjaiban. Csak előtűnt a semmiből, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, és folyamatos – helyenként ráadásul eredményes – erőfeszítéseket tett, hogy elviselhetőbbé tegye a mindennapjait. Az esetek többségében egy jó szót sem kapott a fáradozásáért, mégis mindig tudta, mikor kell abbahagynia, vagy éppen ellenkezőleg, mikor van titkon a legnagyobb szüksége a törődésére. Mintha ismerné őt, Lucy-t; a szükségleteit, a félelmeit, a szokásait, a kedvenc teafűkeverékét, a kedvenc Szombati Boszorkány-rovatát.

De hát a dementor-Sirius is megmondta, hogy a valóságsíkok összekeveredtek. Talán eredetileg Gawain Robards lett volna a számára kijelölt társ, a boldogság természetes útja, amire minden bizonnyal rálépett volna, ha nincs Sirius Black.

A sorsa azonban utolérte őt; és ahogy Dumbledore is megmondta, csak egyféleképpen alakulhatott.

Itt volt az út vége.

– Gawain?

Lucy kínosan vékonynak hallotta a saját hangját, a varázslót azonban ez úgy tűnt, nem zavarja; szorosabbra fűzte a karjait a dereka körül, és közelebb hajolt hozzá. Hullámos, szőke haja Lucy arcát csiklandozta.

– Izé, úgy fair, ha előre szólok magának, mi jön most. – Lucy nyelt egyet. – Tulajdonképpen most, hogy egész profi lettem ebben a sorsmágia-dologban, már az idő sem szorít minket annyira. Ha van valaki, akitől el szeretne búcsúzni, megoldható... egyáltalán, hallott már a sorsmágiáról?

– Nem kell elmagyaráznia, hogy működik – felelte halkan Robards. – Szóval... most meg kell halnia?

– El kell pusztítanom ezt a valóságot – felelte tömören Lucy. – Hogy pontosan hogyan, azt még nem tudom, de egyelőre nem is kell. Pontosan oda tartunk, ahol az alkalmas pillanatban majd lennünk kell; de magától nem várhatom el, hogy...

Robards megrázta a fejét. – Oké – mondta. – Szóval elpusztítjuk a valóságot.

A hangja nyugodt volt, mint egy hegyi tó.

Lucy elmosolyodott.

– Magának hogy nincs felesége? Egy álom lehet, ahogy mindenre rezignált béketűréssel bólogat.

– Mondanám, hogy még gyorsan hozzám jöhet, mielőtt széthullik a valóság, de attól tartok, nem lenne, aki összeadjon minket.

Lucy hallotta Robards hangján, hogy ő is mosolyog; és egy pillanatra átfutott az agyán a képtelen gondolat, hogy ha Sirius repülne itt vele sárkányháton, lazán megkérné Voldemort nagyurat, hogy vállalja az eskető szerepét, csak hogy felidegesítse – mert a sorsfonál Voldemort felé repítette őket, ebben biztos volt. Természetesnek, helyénvalónak tűnt, hogy még egyszer, utoljára szembe kelljen néznie vele. Azt is tudni vélte, melyik pillanatban kell majd közbeavatkoznia, úgy, ahogy Azkabanban Scabior tette.

Nem állt azonban meg körülöttük az idő, ahogy a sorsfonál lassan semmivé foszlott, a láthatáron pedig feltűnt a Roxfort száztornyú kastélya. Az iskola ablakai a késői óra ellenére hívogató, sárga fénnyel égtek, a tó tükre villódzó gyémánttakaróvá fagyott a téli hidegben, a birtokot pedig vastagon belepte a hó. Lucy szinte hallotta a diákkórus karácsonyi énekeit, ahogy bezengték az ódon kastélyt, és Hagrid ittas dorbézolását, ahogy felelni igyekezett rájuk. Nehéz volt elképzelni, hogy bármi gonosz és végzetes történhet egy ilyen festői látkép közepén, a szíve mégis a torkában dobogott, ahogy a mennydörgő ereszkedni kezdett a tópart felé. Nem messze, a fövenyen Dumbledore fehér márványsírja magasodott, képe megkettőződött a jég tükörsima felszínén.

Lucy talpa halk ropogással ért földet a csaknem derékig érő, tapadós hóban. Robards is küszködött benne kissé, Sipor pedig az orra hegyéig elmerült a puha fehérségben, minden bizonnyal a mágiájával tartva magát melegen – Lucy legalábbis ódzkodott tőle, hogy ruhát ajánljon neki. Fawkes a sír tetejére röppent, és elégedetten trillázott egyet; feje a birtok kapujának irányába fordult, arany szeme kissé összeszűkült. Talán olyasvalamit látott, ami Lucy előtt rejtve maradt.

A sárkány szinte azonnal újra felröppent, és a Tiltott Rengeteg fölött vitorlázva eltűnt szem elől. Lucy meg sem próbálta marasztalni: nem volt szüksége rá, hogy szembe szálljon Voldemort nagyúrral.

Most már nem. Hiszen nem maradt vesztenivalója; és egyetlen részlet híján a küldetését is teljesítette.

– Szóval – mondta Robards –, mit őriz Dumbledore a sírjában?

– A Pálcák Urát – felelte halkan Lucy. – Ugye ismeri a történetét?

Robards halkan füttyentett. – Ha van ember, akiről elhiszem, hogy megkaparintotta, az ő – jelentette ki.

– Gondolom, el kell nyernem Tudjakitől párbajban, egy pörgőrúgással ki kell ütnöm a kezéből, vagy valami ilyesmi. Nem tudom, pontosan, mi fogja elpusztítani a valóságot... de egyszerűen érzem, hogy akkor fog megtörténni, ha konfrontálódunk Tudjukkivel. Ha legyőzzük, vagy elérjük, hogy megfutamodjon. Ennek a valóságnak ugyanis az lenne a természetes sorsa, hogy hatalmon marad, és teljes győzelmet arat. Meg kell akadályoznunk, hogy ez megtörténjen: ha győzünk, akkor a valóság – gondolom – széthullik, mi pedig megszűnünk létezni. Pontosabban... nem egészen, hanem ha minden igaz, visszarendeződünk oda, ahol lennünk kellene.

– Úgy hangzik, mint egy átlagos hétfő a mágikus rendfenntartásban – ironizált Robards.

– Totál szívás. De azért örülök, hogy maga is itt van, és velem együtt szív.

– Valóban? – A férfi rámosolygott. A szeme furcsán csillogott; úgy tűnt, mintha küszködne, hogy ki ne szaladjon a száján valami hatalmas titok.

Mintha lett volna még bármi jelentősége a titkoknak.

A sír tetején Fawkes újra trillázott egyet, és csapott párat a szárnyaival, Lucy pedig önkéntelenül elkapta a tekintetét Robardsról.

A suhogó, fekete taláros rémalak csak akkor törte meg a kiábrándító bűbájt, ami alá rejtőzött, amikor már tisztán láthatta őket. Éppen olyan volt, mint azon a szörnyű éjszakán, amikor Lucy az elhagyott Denem-kúriában ébredt Little Hangleton határában, és csupán Jerry, a vámpír mágiájának köszönhette, hogy kiszabadult a karmai közül.

Vagy talán a sorsnak. Elvégre a sors terelte ide, a hóborította kastélyparkba, megannyi lehetetlennek tűnő döntés és feltétel teljesítésével; maga a sors rendezte úgy, hogy Voldemort és ő most szemtől szemben álljanak Dumbledore síremlékének tövében, és akaratuk harcra készen egymásnak feszüljön.

– Nocsak... – susogta Voldemort. Sápadt kígyóarca rémisztőbb volt, mint valaha; és Lucy egy pillanatra hallani vélte a lelkéből kiszakított darabok távoli jajszavát, örökre elzárva egymástól, az egyesülésre való leghalványabb remény nélkül. Voldemort előtt azonban rejtve maradt a valóság azon tartománya, ahonnét az ő újonnan megszerzett hatalma eredt; csak úgy áradt belőle a fensőbbségérzet, és a biztos győzelem tudata.

– Lám-lám – sziszegte gúnyosan. – Albus Dumbledore őröket állított végső nyughelyéhez. Mégis mit képzelt a vén bolond – hogy majd a halál vagy a márvány megőrzi neki azt, ami engem illet? Azt hiszi, nem merem felnyitni a sírját?

– Dumbledore mindig a legjobbat feltételezte az emberekről – felelte Lucy, lezseren a márványlapnak dőlve. – Szerintem még magát sem nézte ekkora taplónak.

– Igazán, Lucy Dawlish? – förmedt rá Voldemort. Kígyóarca a dühödt gyűlölet kifejezésébe torzult, ahogy átokra emelte a pálcáját. – Nos, ha ennyire jól megtanultad az etikettet attól a vén bolondtól, akkor bizonyára meghalni is gyorsan fogsz, hogy ne vesztegesd a drága időmet! Bár az igazat megvallva, talán elhamarkodott döntés lenne ennyire gyorsan felmenteni téged a tetteid következményei alól. Úgy bizony... ha félreállsz, talán még életben is hagylak. Kifejezetten izgalmas tárgyalások várnak rád a minisztérium alagsorában.

– Az etikett nem került szóba – felelte Lucy. Maga sem értette, honnét költözött a hangjába ez a végtelen, hűvös nyugalom, de azon kapta magát, hogy egyáltalán nem fél. Mitől félt volna, ha egyszer a csontjaiban érezte, hogy minden pontosan úgy történik, ahogyan történnie kell? – De azért sok mindent tanultam Dumbledore professzortól – tette hozzá. – Például ezt!

Nem volt szüksége a varázsigére; elég volt a különös, széles pálcamozdulat, hogy elővarázsolja a táltostűzbe oltott pajzsbűbáj embermagasságba csapó lángjait. A kék tűz végigszaladt a roxforti tó partján és elvágta őket a világ elől, leszűkítve a horizontot a márványsírra, a tetején gubbasztó Fawkes-ra, és Voldemort dühös vicsorára. Robards és Sipor azonban kívül estek a körön; Lucy csak a sziluettjüket láthatta a harsogó kék lángokon túl.

– Itt az ideje, hogy leálljon – förmedt rá Voldemortra –, mert fogalma sincs, mibe keveredett! Csak tapos át az egész világon, mint egy megvadult óriás, és meg se fordul a fejében, hogy belegyalogolhat valami olyasmibe, amit jobb lenne érintetlenül hagyni. Azt hiszi, uralkodhat életen és halálon, hogy bármit megtehet következmények nélkül – ám téved. Vannak olyan bűnök, amelyekért nincs feloldozás; és tettek, amelyek ellenkeznek a valóság törvényeivel. De mivel magával ellentétben én nem vagyok tapló, kap egy utolsó lehetőséget, hogy szépen fogja magát, és elhúzzon innen. Csak ne a tűzön keresztül, az ciki lesz.

Egy pillanatig sem remélte, hogy bűnbánatra késztetheti Voldemortot; de nem tűnt igazságosnak, hogy esélyt se adjon neki a visszakozásra. Amire készült, az akkor is visszafordíthatatlan lett volna, ha nem puszta halálfélelemből és gyilkolásvágyból teszi...

És amire ő, Lucy készült, az is visszafordíthatatlan volt.

Voldemort intett egyet a pálcájával, Lucy tüdejéből pedig egy csapásra kiszorult a levegő. Láthatatlan bilincsek kattantak kezén-lábán, és szögezték a földhöz; még a sorsmágia szövetét sem érezte többé az ujjai hegyén. Siriustól örökölt pálcája hangtalanul ért földet a hóban, Fawkes pedig dühösen sziszegett a sír tetején – a jelek szerint ő is a varázslat foglya volt. Egyedül a kék lángok lobogtak tovább, körben a tóparton, egyre magasabbra csapva.

És Voldemort lassú, fenyegető léptekkel sétált hozzá közelebb.

– Nem hittem volna, hogy meg tudsz még lepni, Lucy Dawlish – mondta halkan -, de úgy tűnik, az ostobaságod mindenen túltesz. Mit képzeltél, hogyan alakul majd ez a párbaj? Azt hitted, megállíthatsz egy aurorral, egy főnixszel és egy házimanóval? Azt hitted, Dumbledore majd a síron túlról is vigyáz rád? Senki vagy, semmi vagy te ahhoz, hogy szembeszegülhess velem; és most, hogy hamarosan már a Pálcák Urát tarthatom a kezemben, végképp semmi reményed nem lesz, hogy legyőzz. Elpusztíthatatlan leszek!

– Senki... sem... elpusztíthatatlan – nyögte ki Lucy. Egyetlen tagját sem bírta megmozdítani; vér fémes ízét érezte a szájában, s a félelem ezernyi apró tűszúrásként hatotta át a testét. – Fogalma... sincs... hogy mit tett... saját magával...

Voldemort hidegen felkacagott. – Hadd találjam ki – most jön a szeretet, igaz? A gyarló, alantas ragaszkodás mindent átszövő szálai: a titokzatos erő, amelyet a Sötét Nagyúr nem ismer... Hol van most ez az erő, amikor itt állok fölötted, és azt teszek veled, amit akarok? Hol van most, hogy mindennek vége, és hamarosan örök győzelmet aratok az ellenségeimen? Ha nem tartanálak olyan ostobának, Lucy Dawlish, talán még sajnálnálak is, amiért Dumbledore csapdájába estél... amiért elhitted, hogy a szolgalelkű szeretet többet ér, mint kijátszani a halált...

– Mert mit tudsz te a halálról, Sötét Nagyúr?

Lucy szörnyű kínok árán bár, de önkéntelenül a hang irányába fordította a fejét. A kék tűzön át Robards közeledett felé, ártalmatlanul suhanva át a harsogó lángokon. Az arca nyugodt volt, érzelemmentes, a hangjában azonban volt valami, amiben meghűlt az ereiben a vér.

Ebben a hangban nyoma sem volt Gawain Robards manírjainak és hanghordozásának.

Ez a hang mintha a múltból szólt volna hozzá.

Voldemort átokra emelte a pálcáját, ekkor azonban hangos pukkanás hallatszott, és a tűzkörön belül feltűnt a villámló szemű Sipor – a pálca pedig a kezében landolt.

– Azt már nem! – csattant fel a manó, fenyegetően Voldemortra szegezve a saját fegyverét. – A Sötét Nagyúr nem követhet el több gonoszságot – Sipor nem hagyja! Azonnal el kell engednie az úrnőjét!

– Mit képzelsz magadról, ostoba manó, hogy egyáltalán szólítani mersz?! – hördült fel Voldemort. Egy csettintéssel megkísérelte visszahívni magához a pálcáját, Sipor mágiája azonban erősebb volt: fogva tartotta.

– Egyszer az életben próbálj ne habzó szájjal nekiesni mindennek és mindenkinek! - förmedt rá Robards. – Hanem figyelj, és tanulj! A halálról beszélgettünk. Merem állítani, hogy többet tudok róla, mint te.

– Hamarosan többet fogsz tudni róla, Gawain Robards, az egyszer biztos – mert én vagyok a halál ura! – sziszegte Voldemort. Olyan közel lépett Robardshoz, hogy a homlokuk szinte összeért, a férfi azonban nem mozdult; rezzenéstelen arccal, a lábát megvetve állt vele szemben. Különös, diadalittas arcát kékre festette a tűzkör fénye.

A tekintete is megváltozott. Átszakadt benne valamiféle gát, leomlott egy láthatatlan fal. Hideg, könyörtelen tűzben égett; és Lucy megborzongott a pillantásától. Az ismerősség érzése gúzsba kötötte a gyomrát, a szíve feldübörgött mágikus bilincsei alatt, az esze azonban továbbra is könyörtelenül tagadta az igazságot, amit az ösztönei már tudtak.

– Nem uralkodhatsz valamin, amit nem ismersz – mondta Robards. Ügyet sem vetett Voldemort fenyegetően kinyújtott mutatóujjára, ami a mellkasát súrolta; még a pálcáját sem emelte fel. – Nem igázhatsz le valamit, amiről fogalmad sincs! Egy ujjal sem érhetsz hozzánk, te ostoba – egyikünkhöz sem! Saját magadat fosztottad meg az egyetlen hatalomtól, amivel győzelmet arathattál volna: és igen, ez a hatalom a szeretet. Gúnyolódsz rajta és kineveted, mert gyengeségnek tartod, holott a szeretet nem más, mint olyan döntések sorozata, amelyeket soha nem lett volna merszed meghozni! – Robards egy mozdulattal félreütötte Voldemort kezét, és most ő lépett fenyegetően előre, sziklaszilárdan, akár egy győztes hadvezér. – A halál ura pedig kettőnk közül én vagyok: én, aki hosszú hónapok óta a bolondját járatom veled, én, aki ellened fordítom a talpnyalóidat, börtönbe vetem a fejvadászaidat, bújtatom az ellenségeidet, átírom a törvényeidet, felborítom az egyezségeidet, keresztülhúzom a terveidet, kiszabadítom a foglyaidat – és én, aki egy rohadt nagyot le fogok keverni neked, ha nem engeded el a menyasszonyomat ebben a pillanatban!

Lucy pár másodpercig fel sem fogta, hogy újra tud mozogni; talán Voldemort átka gyengült meg, talán a saját mágiája tört elő ösztönösen, hogy ismét szabaddá tegye. A szíve a torkában dobogott; olyan erősen vert, hogy azt hitte, megáll. Lassan felemelte a fejét, és a férfi szemébe nézett; nem engedte el a tekintetét, mintha további bizonyítékokat akarna keresni arra, amit a lelke mélyén talán már hónapok óta tudott.

Önkéntelenül kinyújtotta a kezét, de nem érhette el őt. Voldemort még ott állt kettejük között, kígyóarcán értetlen rémület ült. Lucy ismét érezte a különös vibrálást körös-körül; a valóság szövete pillanatról pillanatra gyengült, és ő tudta, hogy nemsokára szétszakad.

– Itt az idő – mondta Gawain Robards. Halkan beszélt, Lucy mégis értette minden szavát. – Most van vége. Tudod, hogy mi a dolgod.

Lucy szaggatottan szívta be a levegőt. – Mi...

– A nevem, Lucy. Mondd ki a nevem!

És akkor egy csapásra mindent megértett.

Megértette, miért titkolózott előtte a férfi, akit szeret; megértette, miért nem bírt mégsem távolságot tartani tőle; és megértette azt is, hogy eljött a pillanat: hogy a szeretett név az egyetlen varázsige, ami romba döntheti ezt a köztes valóságot, és visszarendezheti összekeveredett történéseit a méltó helyükre.

– Engem nem versz át az ostoba trükkjeiddel, Robards! – tajtékzott Voldemort. – Repülsz te is a börtönbe, ha itt végeztem!

Ezúttal sikerült elvennie Siportól a pálcáját. Hevesen kezdte lengetni, nagy erejű varázslatokat szabadítva útjukra, ám a lökésszerű mágiahullámok ártalmatlanul suhantak át Lucy-n. Dumbledore márványsírja kettétörve feltárult, Voldemort pókláb-ujjai azonban sosem érhették el a halottat, sem a pálcát, amelyet a kezei között tartott, és amellyel együtt temették el.

Lucy pedig azon kapta magát, hogy mosolyog.

– Szerintem Gawain Robards eleget ült börtönben – jegyezte meg –, még azzal együtt is, hogy nem létezik. Persze hiába is magyaráznám magának ezt az egészet – folytatta, kiélvezve a Voldemort arcára kiülő tömény döbbenetet –, hiszen még akkor sem ismeri fel Sirius Blacket, ha ott áll maga előtt!

Körülöttük mintha lelassult volna az idő.

A színek eltompultak, a formák körvonalaikat vesztették, a roxforti birtok képét sötét, kavargó örvény nyelte el; és Lucy tudta, hogy csak percek kérdése, és nem lesz többé se múlt, se jelen. A jövő pedig abban a néhány szívdobbanásnyi időben összpontosult, amíg Gawain Robards arcán megannyi áttetsző hajszálrepedés futott végig. Most, tér és idő végpontján végre lehullt róla az álcája, ő pedig az arca elé emelte remegő kezét. Újra sötét haja volt, melybe ősz szálak vegyültek; és viharvert, a koránál idősebbnek tűnő arca; hosszú orra, vékony ajka és jégszürke szemei; és minden porcikája otthonos volt és ismerős.

Sirius nem szólt egy szót sem, csak kitárta a karját, Lucy pedig a varázsló mellkasába temette az arcát, beszívta a bőre és a haja illatát, és az agyán átfutott a nevetségesen melodramatikus gondolat, hogy ha már úgyis meg kell halnia, ő itt, most, és így készen áll rá.

Nem volt idő a gyászra, nem volt idő a haragra, és nem volt idő a kérdésekre; csak arra, hogy megéljék ezt a pár, lopott másodpercnyi közös jövőt, és a képzeletükben végtelen, időbe fagyott pillanattá nyújtsák.

A világvégi szélvihar zúgása felerősödött körülöttük. Voldemort, a Roxfort és a márványsír már nem volt sehol, Fawkes azonban vörös nyílként suhant át a káoszon. A főnixmadár nagyot kiáltott, kitárta karmazsinvörös szárnyait, és felkapta Siport a lassan semmivé váló hóból. Alakja megnőtt, mintha felgyorsulna körülötte az idő; halk kurrogással telepedett Lucy vállára, szárnyaival betakarva a nőt, a férfit, és a reszkető házimanót.

A puha tollak sátra alatt állva Lucy végigsimított Sirius arcán, a homlokán, az orrán, a száján. A férfi elmosolyodott; az ajka érintése gyengéd volt, komoly, szinte ünnepélyes. Mint egy eskütétel.

Sirius csókja volt az utolsó dolog, amit érzett.

* * * * *