Lucy félt, hogy a szívdobogása visszhangot ver a padlótól a mennyezetig üres kamra sötét falairól.

– Nagyon vicces – nyögte ki. – Szóval, hol a pénz?

– El ne ájuljon itt nekem, Dawlish! – Gnarlak a szemét forgatta. – Mivel kezdeti vélekedéseim dacára nem gyengeelméjű, bizonyára felfogta, hogy nincs pénz.

Lucy tétován körülnézett, mintha arra számítana, hogy leomlanak körülöttük a falak, utat nyitva egy érintetlen aranybányára. – De hát akkor hol van?!

– Hát igen – sóhajtott Gnarlak. – Vajon hol van a Sequestrumban felhalmozott felfoghatatlan mennyiségű kincs, a banki alap, amelytől a társadalmunk – a magáé, meg az enyém – jövője függ...? Valóban fontos kérdés. Az embernek vigyáznia kell, hogy mit válaszol.

– Elsikkasztották a francba. – Lucy úgy hallotta a saját hangját, mintha valaki más beszélne helyette. – Már évtizedek, évszázadok óta nincs meg. Maga tudta ezt, mégis tovább fűzte Caramelt és a minisztériumot. Hülyét csinált belőlük! Az adósságok eltörlését, sőt, még plusz kincset ígért Caramelnek a koboldok pálcahasználati jogáért cserébe, de mindvégig tudta, hogy meg fogja szegni a szavát!

– Nem történt itt semmiféle szószegés, Dawlish – Gnarlak felvonta a szemöldökét. – Megígértem a minisztérium mindenkori vezetésének, hogy amennyiben teljesítik az általam támasztott feltételeket, a Sequestrum tartalmának fele az övék lehet. Hogy ez egy hány köbméter áporodott levegőt jelent, annak részleteibe valóban nem ment bele a szerződés, de hát Caramel kifejezett kívánsága volt, hogy intézzünk mindent minél gyorsabban!

– Most aztán büszke magára, mi? – Lucy összefonta a karját. – Ügyesen kisemmizte a teljes brit varázslótársadalmat, plusz a saját bankját is. Naggyon ravasz. Hogy fognak így küzdeni Tudjaki ellen...? Ne is válaszoljon, nyilván szarik rá. Hiszen megkapta, amit akart.

– Szó sincs róla – felelte Gnarlak, és most először valóban gondterheltnek tűnt. – Ejnye, Dawlish, úgy látom, már maga sem a régi. Szeretném, ha néhány percre túllépne gyerekes kisebbségi komplexusán, amit velem szemben érez, és elgondolkodna rajta, miért ítélem a helyzetet – nos, ha nem is kétségbeejtőnek, de semmiképpen sem előnyösnek.

Lucy nem válaszolt azonnal. A tekintete önkéntelenül a folyosó felé tévedt, ahol a korábban hallott morajlás egyre erősödött. Átkok becsapódását hallotta, rohanó lépteket, a sárkánytűz harsogó ropogását, ahogy végigszaladt egy közeli járaton. Bárkik is jártak arrafelé, igen szorult helyzetbe kerülhettek...

– Az, hogy maga őszintén beszél velem, gyakorlatilag azt jelenti, hogy vége a világnak – mondta végül. – Ma létrejön az üzlet. A koboldok pálcát kapnak, aztán Thicknesse meg Umbridge lejönnek ide, és meglátják, hogy nincs kincs... magának meg vége van, mint a botnak.

– Na látja! – Gnarlak felvonta a szemöldökét. – Megy ez magának.

– De miért? Nem jön ki a logika! – Lucy holdkórosként kezdett fel-alá járkálni az üres széfben. – Felfedi az ütőkártyáját a világ előtt, és még csak nem is üt vele. A legkisebb baj, ami történhet, hogy Umbridge-ék visszakoznak, és kitör egy újabb kobold-varázsló háború; plusz még az is kiderül, hogy segített nekem!

– Kívülről nem így fog tűnni – jegyezte meg Gnarlak. – Umbridge és Thicknesse szentül hiszik majd, hogy egyszerre juttattam a kezükre magát és Gawain Robardsot. Az, hogy – amennyiben van némi eszük – kereket oldanak, már nem az én problémám.

– Amint kiderül, hogy a Sequestrum üres, ez az egész senkit sem fog érdekelni többé! – csattant fel Lucy. – Tök mindegy lesz, hogy mit ügyeskedett össze... hogy mit hazudozott össze... mert többé nem tudja levenni magáról a felelősséget...

– Gondolja, Dawlish? – kérdezte jókedvűen Gnarlak.

Lucy úgy bámult rá, mintha most látná életében először.

És akkor, hirtelen, megértette.

– Maga egy igazi kis rohadék – sziszegte. – De tudja mit? Legyen. Fogja rám az egészet. Mondja, hogy megléptem a pénzzel... de a tükrömet adja ide! Sokkal nagyobb dolgok forognak kockán, mint a hülye banki alap. És jön nekem eggyel, Főnök, ezt ugye felfogta? A halála napjáig az adósom lesz. A maga érdekében remélem, hogy hamar kinyírják.

Gnarlak egy ideig csak nézte őt, aztán felnevetett – olyan őszinte vidámsággal, hogy Lucy más esetben minden bizonnyal pofon vágta volna. Az ingerküszöbét azonban a dementorcsók levegőben lógó fenyegetése és a Dumbledore-tól kapott küldetés mellett egyszerűen nem ütötte meg, hogy a brit varázslótársadalom legmegátalkodottabb bankrablójaként fog bevonulni a történelembe.

– Nem csalódtam magában, Dawlish – jelentette ki a kobold. – Jól van... húsz percet kap, hogy elintézze, amit kell. Aztán megérkezik Umbridge és Thicknesse, és elszabadul a pokol. Jól használja ki az idejét!

A mellényzsebébe nyúlt, és előhúzta belőle a szellemtükröt. Lucy megragadta a keretét, de nem tépte ki azonnal a kezéből.

– A kamatlábak... – mondta halkan, önkéntelenül.

Gnarlak felvonta a szemöldökét. – Tessék?

– Az elején, mikor felvettek ügyfélszolgálatosnak, Bogrod folyton kiszámoltatta őket. – Lucy rezzenéstelen arccal állta a tekintetét. – Aztán kitaláltam azt a jó kis százalékoló bűbájt, és pár hét elteltével nem kaptam többé ilyen feladatokat. Félt, hogy észreveszem, mi? Hogy össze-vissza nőnek és csökkennek a kamatok... hogy a háttérben valami nincs rendben... egyáltalán a magánszéfekben őrzött vagyon tényleg ott van, vagy az is csak illúzió? Meddig akarta titkolni, hogy össze-vissza zsonglőrködnek, hogy mindig kijöjjön a matek?

– Nincs időnk erre, Dawlish – felelte higgadtan Gnarlak. – Amennyiben a sors úgy hozza, hogy szükséges, egy nap nyilván leleplezi majd ezeket a rejtélyeket. Már amennyiben úgy dönt, hogy valóban érdekli a Gringotts jövője. Most azonban mennem kell, mert dolgom van, ahogy magának is. Tegye, amit tennie kell.

Azzal Gnarlak – ügyet sem vetve a közelben randalírozó sárkány morgására – kihátrált a széfből, és ismét az ajtóra fektette a tenyerét. A kőfal erre bezárult mögötte, Lucy pedig egyedül maradt az üres széfben a szellemtükörrel, az Edmund Wright kísértetét rejtő szelencével, a dementorral, és Fawkes-szal.

Az első gondolata az volt, hogy jó lenne idebent kivárni, míg Thicknesse, Umbridge és Gnarlak lemeccselik a varázsvilág jövőjét; elmondhatatlanul, leírhatatlanul fáradtnak érezte magát, annyira, mint még soha életében. A tudat, hogy a banki alap az évszázadok alatt teljesen kiürült, a brit varázslótársadalom megélhetése egy hajszálon függött, és csupán apró pénzügyi trükkök sokaságának köszönhetően nem állt be a teljes csőd, ólomsúllyal nehezedett a vállára.

A következő gondolata pedig az volt, hogy mindez a legkevésbé sem számít többé.

Az ő feladata az volt, hogy a szellemtükör segítségével végre beszéljen Kurttel, ezzel teljesítve a Sanguinivel és a varázslényekkel kötött megállapodását: pontosan úgy, ahogy Dumbledore mindig is akarta. Talán olyan tudás birtokában van, ami megfordíthatja az erőviszonyokat a háborúban.

Lucy a dementor kámzsás arcába nézett.

– Figyelmeztetlek – sziszegte –, ha ezek után közlöd, hogy csak azt akartad mondani, hogy jó a seggem...

Fawkes halk trillázással bújt elő a zsebéből, csőrében tartva a szelencét. Lucy egy csapásra jobban érezte magát, ahogy végigfuttatta az ujjait a főnix karmazsinvörös tollain.

– Oké – sóhajtott. – Hát akkor... Fawkes, kiszabadítanád Edmundot, kérlek?

A főnix csattintott a csőrével, mire a szelence teteje felpattant, Edmund Wright őrnagy kísértetének átlátszó alakja pedig kiemelkedett belőle, körülnézve a láthatatlan lámpások által bevilágított sziklaüregben.

– Tehát ez itt...

– A Sequestrum – bólintott Lucy. – Ne is mondja, nekem is csalódás volt. Hallotta, mit beszéltünk, ugye?

– Minden szót. – Edmund kutató pillantást vetett rá. – Ugye tudja, hogy ha túléli, amire most készül, akkor meglehetősen... khm, szorult helyzetbe kerül?

– Nem is értem, mire gondol. Mindig is én akartam lenni a Legnemkívánatosabb Személy. Vagy a Legkevésbé Kívánatos személy... vagy talán a Nulladik Nemkívánatos Személy? Nem t'om, melyik hangzik a legjobban.

– Ez bizonyára egyfajta védekezési mechanizmus a maga részéről – jegyezte meg Edmund –, de kérem, azért próbáljon belegondolni, hogy mire készül!

– Nincs az a pénz – vágta rá Lucy. – Na, nyomjuk, mert csak húsz percünk van. Hogyan mentsük meg a világot?

– Nos... – Edmund nyelt egyet. – Az én lelkem azon darabja, amihez most beszél, az anyagi világhoz van láncolva. Nem lennék képes utat nyitni a tükrön át; sem arra, hogy a magam erejéből átlépjek a fogható valóságon túlra. Az egyetlen lehetséges módszer sajnos valóban az, ha a maga lelke kiszabadul a testéből... belép a tükörbe... majd kifelé indulva magával rántja az én lelkemet, és ezt követően elhagyja a tükröt. Amennyiben a tervünk kudarcot vall, és maga odaát ragad, a tükrön keresztül képes lesz beszélni velem, ha elég erős hozzá az akarata; így legalább a dementor szavait tolmácsolhatom a Sötét Nagyúr ellenségeinek. Gyorsan és határozottan kell cselekednie, mert az átjáró hamar zárul, a túlnani sík teremtményei és jelenségei pedig mindent megtesznek majd, hogy marasztalják. A lelkünk elsősorban metafizikai létező: súlyos anomália, hogy ha rövid ideig is, de testbe zárva kell léteznie. A tükrön túl kiaknázhatja teljes potenciálját, szabadabbnak érezheti magát...

– Oké – bólintott Lucy. – Szóval lesmárolom Kurtot, belépünk a tükörbe, kilépünk a tükörből, de még előtte berántjuk magát.

– Valahogy úgy – bólintott a kísértet, majd némi habozás után hozzátette: – Örökké hálás leszek magának, ha újra egyesíti a lelkemet. Nem akarok már bosszút állni Chatterley-n, sem művészi babérokra törni. Csak szeretnék megpihenni; de amíg itt, az anyagi világban kell léteznem, ez lehetetlen! Mindig üldözni fognak, vizsgálni, megfigyelés alatt tartani.

– Remélem, tudok segíteni, Edmund – felelte Lucy őszintén. – Legalább maga ne szívjon már az idők végezetéig... Na jó – fordult Kurthöz –, tudod, mi a dolgod. Itt az idő.

Az üres széf hátsó falának vetette a hátát, úgy kuporodott le, hogy ne roskadjon majd össze, amikor a lelke elhagyja a testét. A szellemtükröt remegő kezébe fogta, és lassan, szinte áhítattal emelte az arca elé – egy formátlan árnyékon kívül semmit sem látott repedt, fekete üvegében.

A dementor, mintha csak erre a jelre várt volna, közelebb siklott hozzá. Lucy alig érezte a belőle áradó hideget, és a sötét gondolatok is elkerülték. Nem maradt más a tudatában, csak gyémántkemény céltudatosság: pontosan úgy, mint akkor, amikor életében először idézte meg a patrónusát. Nem törődött vele, hogy talán olyat tesz magával, ami a halálnál is rosszabb: csak ült némán és tartotta a tükröt. Nem nézett fel, ahogy a dementor egyre közelebb ért hozzá, ahogy lassan hátravetette csuklyáját, ahogy az álla alá nyúlt oszló kezével.

Szorosan lehunyta a szemét, és tűrt.

Sok különböző rettenetes dologra számított – hogy a dementoroknak közelről hullaszaguk van, hogy rothadásízű, testetlen ajkakat fog érezni a sajátján, hogy egy halálízű foszló nyelv tapogatózik majd lefelé a torkán –, de semmi ilyesmi nem történt. Csak a mellkasában szétterjedő hideget érezte, mintha valaki egy jégcsapot szúrt volna a bordái alá, ami lassan elolvadt, hideg cseppeket szórva szét az egész testében.

Aztán ez is megszűnt.

Hasonló emlékben találta magát, mint amit egyszer maga Kurt mutatott neki: látvány, ingerek és tapintás nélkül. Csak éppen ez nem egy emlék volt, döbbent rá Lucy, hanem a valóság egy testetlen lélek számára.

A szemét ugyan nem tudta kinyitni, de néhány másodperc alatt megtanult látni: látta saját magát, ahogy üres tekintetű bábként mered a szellemtükörbe, és látta a dementor kezét is, ahogy az ujjai hívogatóan tapogatóznak felé a tükrön túlról.

Kurt tehát már odaát volt.

Lucy megragadta a dementor kezét – hogy hogyan és mivel, azt nem tudta: talán az ösztöneivel, talán az akaratával, talán a sors parancsára –, és hagyta, hogy magával rántsa a tükörbe, melynek üvege semmivé vált: fehér energia izzásává, ami egyszerre tűnt ellenállhatatlanul vonzónak és kimondhatatlanul iszonyatosnak.

A tükrön túl a térdére esett.

Hangosan zihálva kezdett újra lélegezni. A tüdeje éhesen szívta magába az oxigént, míg rá nem döbbent, hogy mindez csupán illúzió lehet: a fizikain túli érzékelések lefordítása a közönséges, anyagi tapasztalás nyelvére. Mivel alig egy percet töltött eddig a testén kívül, logikus, hogy lélegzésként, tapintásként, fájdalomként, megkönnyebbülésként fog gondolni a lelkében végbemenő folyamatokra, míg meg nem tapasztalja valódi lényegüket. Pedig valójában mennyivel összetettebb mindez!

Kapaszkodnia kell a logikába. Okokat és okozatokat kell keresnie abban, amit lát, különben megőrülne...

Körülnézve Lucy döbbenten látta, hogy egy börtönben van – vagy legalábbis valami hasonló helyen. Átfutott az agyán, hogy talán a Sequestrum fogható valóságon túli dimenziójába jutott, a környezet azonban sokkal inkább emlékeztetett egy magas torony tetején lévő cellára. A falrepedések közt szél fütyült, a levegőt sós permet ülte meg, a sűrűn álló rácsokon túlról távoli zajok visszhangjai hallatszottak.

A dementor a cella másik végében állt, háttal Lucynak. A válla egy pillanatra megsüllyedt, mintha fájdalom kínozná, aztán lassan levette fekete köpenyét, és visszafordult, hogy a boszorkányra nézzen; Lucy nem-tüdejéből pedig feltört a bennerekedt nem-lélegzet.

Számított erre, vagy talán a lelke mélyén mindig is tudta. A félelme egy csapásra elmúlt, a gondolatai kitisztultak; olyan nyugalom szállta meg, amihez foghatót talán még soha életében nem érzett.

A tudat, hogy mindvégig jó úton járt, és a helyes dolgot cselekedte.

A tudat, hogy Sirius soha nem hagyta el őt.

Az előtte álló alak persze nem hasonlított arra a Siriusra, akit ismert. Fiatalabb volt, sötét tekintetű, egyszerre gyönyörű és iszonyatos; hasonlított egy emberre, külsejének apró, emberen túli részletei azonban mégis visszarettenthették volna mindazokat, akik nem ismerték. A pillantása túl éles volt, a fogai túl hegyesek, a bőre túl makulátlan – igaz, sima elefántcsont-fehérségét helyenként repedések csúfították, mintha egy porcelánfigura lenne, amit leejtettek, majd összeragasztottak –, a szemében pedig kék tűz égett. Kezét tétován nyújtotta Lucy felé, mintha nem lenne benne biztos, hogy megteheti; a boszorkány azonban mohón nyúlt utána, és összekulcsolta az ujjaikat.

Nem érdekelte, hogy a kéz tapintása jéghideg.

– Hallod, amit mondok?

Lucy nem hallotta – a szó szoros értelmében nem, sokkal inkább a lelkében érezte a szavakat; mégis bólintott, és a meghatottságtól némán meredt a fantomszerű alakra.

– Nincs sok időnk – folytatta a dementor-Sirius. – Érted, hogy mi történt velem?

– Azt hiszem... – Lucy megköszörülte a torkát, a hangját azonban továbbra is rekedtnek érezte. – Csak azt nem értem, hogy hogyan...

– Hogy hogyan születtem? – A dementor-Sirius lehajtotta a fejét. – Azért volt rám szükség, hogy megvédjem magamat a saját múltamtól. Miután létrejött az egyezség Pyritesszel és Scabiorral, el kellett felejtenem, hogy mi vár rám; hiszen láttam a szükséges jövőt, az egyetlent és az elkerülhetetlent, és ettől a tudástól megőrültem volna. A lelkemre azonban akkor is hatalmas súlyként nehezedett a sorsom, amikor a tudatomból már kitörlődött; és Azkabanban, ahol folyamatosan ki voltam téve a dementoroknak, félő volt, hogy az emlékezetem gátjai átszakadnak, az elmém pedig megbomlik, mielőtt bármit is tehetnék.

– Szóval kiszakítottál egy darabot a saját lelkedből? – Lucy rábámult. – Csak... csak úgy gondoltál egyet, és...

– Nem tudatosan tettem – felelte a dementor. – A sorsvarázslat nyomot hagyott a lelkemen: erősebb lettem, mint egy közönséges mágus. Meg tudtam védeni magam. Ösztönösen váltam le a lelkem többi részéről, magamba zárva minden titkomat, ahogy a fájdalom, a keserűség, a félelem és a kétségbeesés jó részét is... a paranoiát... a halálvágyat... és minden mást, ami idő előtt végezhetett volna Sirius Blackkel. Már-már valószínűtlenül ép és egészséges embernek kellett maradnia, hogy betölthesse a sors által rárótt szerepet; ám erről rajtam kívül senki sem tudott. Nekem kellett cselekednem, még ha ezzel talán örökre el is vágtam magam a lelkem többi, teljesebb, kevésbé sérülékeny részétől. Senkinek nem tűnt fel, mi történt: ha nem is gyakran, de volt már rá példa, hogy azkabani rabokból dementorok születtek. Csak arra kellett ügyelnem, hogy olyan küllemet vegyek fel, ami közéjük illik. Miután azonban a lelkem többi része megszökött a börtönből, és ezzel eltávolodott tőlem, legyengültem. Tudtam, hogy a titkok, amelyeket őrzök, még nem tudódhatnak ki, mégsem bírtam a tétlenséget: a másik felem keresésére indultam. Megpróbáltam felhasználni, amit tudok, és megakadályozni, hogy visszavigyék Azkabanba, de mindig keresztülhúzták a terveimet.

– Szóval... te nem is vagy dementor? – Lucy rábámult. – Hanem – hanem Sirius lelkének egy darabja? De hát akkor...

Nem fejezte be a mondatot. Az agya alig egy másodperce kattogott a lélekdarab továbbélési lehetőségein, mire megtalálta a választ: az élethez legközelebb álló dolog, amire Siriusnak ilyen formában esélye lehetett, az volt, hogy házatlan kísértetté váljon, mint Edmund Wright. Ezt a sorsot pedig nem kívánhatta neki...

– Figyelj rám! – A dementor-Sirius keze jeges bilincsként kulcsolódott az övére. – Nincs sok időnk. El kell mondanom neked valamit. Voldemort titkát.

Lucy félig-meddig arra számított, hogy fejvadászok támadnak rájuk, a fogható valóság síkján túl azonban a tabuvarázslatnak sem volt hatalma.

– Több darabra szakította a lelkét – folytatta Sirius. – Amikor a sorsmágia köteléke létrejött, még nem tudtam erről, ahogy Dumbledore sem; amikor azonban találkoztam Harry Potterrel a Roxfort Expresszen, azonnal megértettem, mit tett az a szörnyeteg. Olyan érzékekkel rendelkezem, amelyekről egy élő ember nem is álmodhat, így egy csapásra világos lett számomra, hogyan próbálta elérni a halhatatlanságot.

– Ugyanazt csinálta, amit te? – nyögte ki Lucy. – Belőle is dementor lett?

– Korántsem. Amivel Voldemort próbálkozott, az a lélek hosszú, lassú haldoklását eredményezi. A legszörnyűbb tettet, a szándékos, hidegvérű gyilkosságot használta fel erre a célra, ami megcsonkítja a lelket. Az így elveszített lélekszilánkokat varázstárgyakba zárta, amelyeket – ő úgy gondolja – jól elrejtett: ezért nem hagyta el az anyagi világot, amikor a Harry Potternek szánt halálos átok visszacsapódott rá. Ezer szállal köti magát a földi létezéshez, a lélek létsíkján azonban minden gyilkossággal tovább gyengíti magát. Érted már? Éppen a rémtettei által vált halandóvá, halandóbbá, mint bármelyik másik ember. A lelke darabjai akkor sem egyesülhetnek többé, ha az őket rejtő tárgyak elpusztulnak...

– Szóval ez Harry feladata! – suttogta Lucy. – El kell pusztítania a lélekdarabokat őrző tárgyakat.

– Abban a valóságban, ahol sikerrel járhat, valóban ez – bólintott a dementor. – De ez nem az a valóság, Lucy. Amiben eddig éltél, az egy két különböző valóságsík elemeiből összekeveredett köztes állapot, melynek fenntartása hosszabb távon – mint talán már sejted – az őt alkotó két idővonal teljes pusztulását eredményezné. Ebben a kevert valóságban senki sem győzheti le Voldemortot; mert Voldemort nemsokára felnyitja Dumbledore sírját, elveszi belőle a legendákból ismert Pálcák Urát – meg se próbálj meglepetést színlelni, amiért ez a pálca valóban létezik, és Dumbledore megszerezte –, és ezáltal ő válik a gazdájává. A minisztérium háborúba kezd a koboldok ellen, amiért átverték őket, Voldemort pedig – élete egyetlen ravasz politikai döntéseként – a Thicknesse-rezsim oldalára áll, a mugli születésűek helyett egy huszárvágással a varázslényeket téve az általános közellenséggé. Harry-t és a barátait megtalálják, még mielőtt rájöhetnének, hogyan győzhetik le Voldemortot, és kínok között fognak meghalni, ahogy az édesapád, és a fél Főnix Rendje is; te pedig, a brit varázslótársadalom megmentőjévé avanzsáló Voldemort immár egyetlen ellensége, menekülni kényszerülsz, ha egyáltalán élsz még addig.

Lucy élesen beszívta a levegőt.

– ...szóval tök mindegy, mit csinálok, mindenki elpatkol. Nem kell ide szellemtükör, elég lett volna, ha elhúzod a hüvelykujjad a nyakad előtt. Előbb-utóbb átment volna az üzenet.

A dementor-Sirius hideg ujjai kissé természetellenes pózban bár, de felkúsztak az arcán, és óvatosan letörölték a szeméből kicsordult könnycseppet.

– Nem taglalnám ennyit a szomorú sorsodat, ha nem lenne belőle kiút – mondta szelíden. – Még ha nem is kellemes, vagy egyszerű.

– Nincs semmilyen kiút! – sziszegte Lucy. – Hiszen Dumbledore is megmondta, hogy hiába keveredett össze két valóság, az én sorsom csak egyféleképpen alakulhat!

– Pontosan erről van szó – suttogta a dementor. – Szét kell válniuk. Annak az össze nem illő egységnek, amivé összeálltak, meg kell szűnnie. Ez pedig csak akkor történhet meg, ha elpusztítod azt a valóságot, amiben most vagyunk.

Lucy rábámult.

– El...pusztítom? A valóságot? De hát... de hát erre csak egy Sorsfonó képes! Pyrites, vagy Scabior!

A dementor-Sirius felvonta a szemöldökét.

– Élő emberként itt állsz, a fogható valóságon túli síkon, és beszélgetsz velem – mondta. – Ezek után némi sorsmágia meg sem kottyan neked. Sok mindent tanulsz abból, hogy itt vagy, többet, mint hinnéd. Az én számomra csak álomkép vagy, de a lelkem többi része elég jól ismer ahhoz, hogy higgyen benned. Tudja, tudom, hogy képes vagy rá. Ne gondolkodj azon, hogy hogyan, csak csináld! Nem az volt a valódi küldetésem, hogy bármit is eláruljak neked: egy idő után magadtól is rájöttél volna, mit tett Voldemort... hanem hogy idecsaljalak. Hogy eljuss az anyagi világon túlra, és felruházd magad a hatalommal, amire szükséged van.

Lucy ösztönös idegenkedését legyőzve két keze közé fogta a dementor arcát. Nem igazán látta benne azt a Siriust, akit ő ismert; és nem is akarta odaképzelni.

Különösen azért nem, mert ebben a pillanatban beleszúrt a kétség. Élesen, féltékenyen, oda nem illően.

– ...és veled mi lesz? Ha tényleg ezen a valóságon túli izé helyen vagyunk, miért nem csatlakoztál a lelked többi részéhez? Miért nem olyannak látlak, amilyen voltál?

– Egy darabig még itt kell maradnom – felelte a dementor. – De ha beteljesíted a küldetésed, engem is összerakhatsz.

– De hát meghaltál! – csattant fel Lucy. – Mégis hol a fenében van a maradék lelked, ha nem itt? Csak azt ne mondd, hogy te is megpróbálsz hazudni nekem!

A dementor-Sirius szemében félelem csillant; válaszra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán.

– Válaszolj! – sziszegte Lucy. – Miért nem tudod összerakni magad? Mi áll az utadba?

– Én... – kezdte a dementor – és folytatta is a mondatot, a szavai azonban összemosódtak Lucy fülében. A tüdejéből kiszorult a levegő; apró, de vaskemény szorítású kéz kulcsolódott a bokájára, és rántotta magával az üres semmibe. Lucy felsikoltott, és a dementor-Sirius karja után kapott, de csak az üres levegőt markolta; az apró kéz túl gyorsan és túl nagy erővel húzta vissza, egy örökkévalóságon át. Fehér és arany ragyogás hatolt önkéntelenül összezárt szemhéja alá; aztán minden érzékelőképességét elveszítette, mint korábban, amikor átkerült a fogható valóság határain túlra.

Amikor magához tért, hideg kőpadlón feküdt, összetört üvegszerű cserepek között. Az apró szilánkok néhány helyen a bőrébe fúródtak, beterítették csapzott haját, feketén villódzó drágakövekként gurultak szét, amikor nagy nehezen felemelte a fejét.

– Hogy gondolta... hogy tehette... mégis mi játszódott le a fejében?!

Gawain Robards térdelt fölötte, reszketve a megindultságtól és a felháborodástól. Olyan sápadt volt, mint aki mindjárt elájul, csinos arcát megszáradt vércseppek szennyezték. Lucy agyán átfutott, hogy még soha életében senkit nem látott ilyen dühösnek; aztán eszébe villant, hogy tulajdonképpen neki kellene csak igazán dühösnek lennie.

– Hol van Kurt?

– Kicsoda?

– A dementor! Azt kérdeztem, hol a dementor? – Lucy körülnézett a Sequestrum üres kamrájában, mintha azt remélné, hogy a rémalak egyszer csak átsuhan valamelyik falon, akár egy kísértet. – És Edmund? Hová tűnt Edmund?

– Eltűnt a tükörben. – Lucy csak most vette észre a szemközti falhoz lapuló Siport; a manó épp olyan sápadt volt, mint Robards. – Átjutott a túloldalra, ahogy úrnőm megígérte neki.

– Legalább ez összejött – morogta Lucy. Megcsavargatta zsibbadó csuklóját, aztán a ripityára tört szellemtükörre nézett a földön. – Fogalmad sincs, hogy mit tettél tönkre... mert te voltál, igaz? Te rángattál ki onnan! Egyáltalán, hogy csináltad? Ez teljesen lehetetlen! A valóságon túlról hoztál vissza!

Egy ideig csend volt.

– Gazdám megparancsolta Sipornak, hogy hozza vissza úrnőmet a valóságon túlról – felelte halkan a manó. – A házimanó azt teszi, amit a gazdája parancsol.

– Jaj, nem kell ez a duma! – csattant fel Lucy. – Nem is Robards a gazdád, hanem Harry Potter! Fogadjunk, jókat röhögtél rajtam, miközben te végig át tudtál lépni a hülye metafizikai síkra... biztos a problémáimat is öt perc alatt meg tudtad volna oldani... és pont ez kellett volna nekem is, tudod? MÉG ÖT ROHADT PERC!

– Nem bírt volna ki még öt percet – felelte Robards mereven.

– Mert mit tud maga erről?! – förmedt rá Lucy. – Mit képzel, hogy folyamatosan szabotálja, amit tennem kell? Értem, hogy nem akarja, hogy meghaljak, de vannak fontosabb dolgok is az ember életénél, és néha elég erősnek kell lennünk, hogy elengedjük a másikat!

– AKKOR LEHET, HOGY GYENGE VAGYOK! – ordította az arcába Robards. Lucy egy pillanatra megrettent a hangjából sütő indulattól, a férfi azonban rögtön észrevette, és nagyot sóhajtott. – Bizonyára önzőnek és kicsinyesnek tart – folytatta halkan, elfojtott érzelmektől remegő hangon. – Jogában áll, hogy lesújtó véleménnyel legyen rólam... de elég volt. Nem bírom tovább. Rengeteg hajmeresztő dolog történt már magával, Lucy Dawlish, amit kénytelen voltam tétlenül végignézni – a dementorcsóknál húzom meg a határt. Felfogtam, hogy a küldetése az életébe kerülhet, hogy szereti a kockázatot és a veszélyt, hogy mindig mindenbe belekeveredik, de azt nem hagyom, hogy kockára tegye a lelkét. Senkiért, és semmiért. Világos?

Lucy önkéntelenül karba tette a kezét, és elfordult tőle. Tudta, hogy nem igazságos haragudnia Robardsra, mégsem bírt másra gondolni, mint arra, hogy Sirius lelkének egy darabja elszakadt a többitől, és most a szellemtükör által megnyitott furcsa dimenzióba ragadva kell rostokolnia, talán az idők végezetéig.

– Gondolom, Gnarlak magát is udvariasan figyelmeztette, hogy Umbridge és Thicknesse nemsokára ideér – folytatta a varázsló kissé gépiesen. – Természetesen lehet, hogy hazudott, de én a maga helyében megpróbálnék gyorsan eltűnni.

Lucy csalódottsága ellenére mélyen egyetértett ezzel az ötlettel; az ajtóból azonban visszafordult, és Robards szemébe nézett.

– Gnarlak szerint maga csak illúzió – közölte kihívóan. – Vajon mire gondolt?

A férfi kinyitotta a száját, aztán becsukta.

– Ezt magának kell tudnia – nyögte ki végül. – Maga a koboldok nagy barátja.

– Elképzelése sincs? Vagy neked, Sipor, ha már tetszés szerint áthágod a mágia törvényeit?

A manó azonban a fülére tapasztotta a kezét, és már-már olyan hangon kezdett kántálni, mintha zagyváló átokkal sújtották volna:

– Sipor nem mondhat semmit! Sipor nem mondhat semmit!

A fal túloldaláról fülsiketítő robaj hallatszott; a jelek szerint a környező járatokban randalírozó sárkány végül egészen a Sequestrumig utat talált. Lucy már nyitotta a száját, hogy Fawkes segítségét kérje az ajtó kinyitásához, hirtelen azonban eszébe villant, mit mondott neki a dementor; és rámarkolt a Siriustól örökölt pálcára a zsebében.

– Fortius quo fidelius – mormolta el a bank jelmondatát, ahogy Gnarlaktól hallotta.

Láthatatlan zár kattant, és az ajtó kitárult, Lucy pedig önkéntelenül elmosolyodott. Most aztán úgy összeátkoz mindenkit, aki az útjába kerül, hogy attól koldulnak!

Már-már törvényszerű volt, hogy éppen azelőtt kapja vissza a varázserejét, hogy minden véget ér.

Furcsa nyugalom szállta meg, ahogy végigsietett a folyosón, és végignézett az elé táruló jeleneten. Draco Malfoy a jelek szerint fejébe vette, hogy kiüríti a családja széfét – Lucy nem tudta hibáztatni érte –, és elég kétségbeesett volt ahhoz, hogy Dudley Dursley segítségét kérje a művelethez. A hatalmas, fekete magyar mennydörgő, ami annak idején rövid úton véget vetett a sárkánykutatói karrierje hivatalos részének – Lucy meg sem lepődött, hogy a minisztériumnak sikerült felvásárolnia a hargitai rezervátum sárkányait; már Kuport is nehéz volt visszautasítani ezen a téren, Umbridge erőszakossága pedig mindenen túltett –, feldühödve kapkodott a két fiú után, akik kétségbeesetten próbáltak kinyomakodni a széfből a sárkány félig beszorult feje mellett.

– Mizzet! – mondta nyugodtan Lucy. – Gyere szépen ki onnan, cukikám, a kaja a hátad mögött van.

– Lucy! – kiabált rá Dudley. – Jaj, de jó, hogy itt vagy... meg maga is – pillantott Robardsra. – Tudom, elég szarul néz ki, hogy itt nyakig merülünk az aranyba, meg minden, de meg tudom magyarázni...

– Amondó vagyok, hogy mindenki foglalkozzon a saját bankrablásával – felelte lazán Lucy. Leguggolt a dühösen sziszegő sárkány feje mellé, és határozott mozdulattal, mintha minden nap ezt csinálná, megragadta az egyik tüskét a feje oldalán. – Csak szép lassan – mondta. – Ne erőlködj. Azt már úgyse mosod le magadról, hogy nem vagy egy észlény.

– Elment az esze?! – rémüldözött Malfoy. – Meneküljünk, amíg lehet!

Lucy felvonta a szemöldökét. – Igazán? És hová akarsz menekülni? Gnarlak, Tudodki, vagy Umbridge karjaiba?

– Bárhová, ami nem egy sárkány gyomra! – sziszegte Malfoy.

Lucy maga sem értette, miért nem érez egy szikrányi félelmet sem, amikor a mennydörgő feje teljes hosszában kiszabadult a széfből, és meglátta a saját tükörképét az egyik sárga tűzben égő szemben. Tévedhetetlen bizonyosság öntötte el; és ez a bizonyosság abban összpontosult, hogy Mizzet segítségével kijuthat innen. A sárkány ugyanúgy figyelt rá, mint amikor Erdélyben idomítani próbálta – ugyanúgy, de mégsem. Kitágult orrlyukakkal, megfeszült nyakkal leste minden mozdulatát, mintha egyenrangú féllel került volna szembe; és Lucy sejteni kezdte, hogy a varázslények megérzik, ha az ember lelkét egy túlvilági túrát követően erőszakkal rántják vissza a testébe.

Ha jobban belegondolt, valóban egy kicsit furcsán érezte magát.

Úgy, mintha bármit megtehetne.

– Na, uraim – mondta vidáman, és körülpillantott a járat félsötétjében –, akkor most valami nagyon látványosat és nagyon szórakoztatót fogunk csinálni. Hogy rajtam kívül kinek lesz szórakoztató, az vérmérséklet kérdése.

– Ó, egek – mormolta Robards. Dudley bizonytalanul elmosolyodott, Malfoy olyan arcot vágott, mint aki legszívesebben leugrana valami magas helyről, Sipor pedig konokul összeszorított szájjal állt, mintha félne, hogy egy óvatlan pillanatban valami olyasmi csúszik ki rajta, amiről senkinek nem szabad tudnia.

Lucy fellépett az egyik oldaltüskére, és onnét továbbmászott a kushadó sárkány hátára; aztán intett a többieknek, hogy kövessék, üljenek fel mögé. Mizzet nem támadott; az orrlyukaiból gőz tört fel, és Lucy a csontjaiban érezte, hogy a sárkány meg fogja védeni őket, mert érti, hogy egy oldalon állnak.

És ha már itt tartunk...

Olyannyira elszokott a legillimencia képességétől, hogy szinte újra kellett tanulnia értelmezni az őt körülvevő benyomásokat és érzelmeket. Mizzet tudata mindent elnyomott maga körül: napként ragyogott, és a bezártsága miatti düh és félelem épp olyan erős volt benne, mint a viszontlátás öröme. Draco rideg céltudatossággal rángatta fel magával az álcázott tágítóbűbájjal kezelt ládát, amibe a szülei vagyonának nagy részét pakolta, Dudley-ban pedig az egészséges félszet szinte teljesen elnyomta a gondolat, hogy a Mega-4 fináléjában is sárkányon kellett lovagolni, és soha nem gondolta volna, hogy egyszer élőben is lehetősége lesz ilyesmire. Fawkes tudatát már nehezebb volt értelmeznie; a főnix a remény és a bizalom elmosódó mentális foltjaként mászott vissza a zsebébe, Sipor gondolatai pedig kizárólag aköré csoportosultak, hogy a gazdája megparancsolta, hogy ne mondjon semmit. Lucy ezt kissé furcsának találta, de korántsem annyira, mint Robards merev elzárkózását: a férfi ugyanis amint megneszelte a tudatának finom érintését a sajátján, tömör, áthatolhatatlan mentális falak mögé menekült, amelyeken egy kósza gondolatfoszlány sem hatolt át.

Ennyire nem bízik benne? Vagy talán árulásra készül? Most fogja Voldemort nagyúr kezére adni őt, amikor már tényleg a célegyenesben van? Hiszen Gnarlak is megmondta, hogy Gawain Robards csupán illúzió...

Maga egyáltalán nem ostoba, mégsem rendelkezik azzal a nevetségesen egyszerű képességgel, hogy higgyen a szemének és az ösztöneinek: ezt is mondta Gnarlak.

De vajon mit akart vele? Hol a csapda? Hol tör elő a kés a sötétből?

Mizzet kúszva suhant végig a járaton; alig pár percnyinek tűnő idő múlva kiértek a tárnák mélységei fölé, a csillepályák közé. Lucy szinte észre sem vette az alattuk tátongó mélységet, ahogy a sárkány szárnyra kapott, és megindult a bank földszintje felé; képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy az igazság ott van az orra előtt, mégsem képes összerakni a képet.

Hinnie kellene a szemének és az ösztöneinek. Hát jó: látja maga előtt a barlang falát, a sárkány jobbra-balra himbálózó nyakát, érzi Robards karját, ahogy a derekára kulcsolódik, érzi a férfi lélegzetvételét a tarkóján. Az ösztönei azt súgják, hogy megbízhat ebben az emberben, akkor is, ha éppen minden jel ennek az ellenkezőjére mutat. Hogy ez az ember nem fogja őt magára hagyni. Hogy ez az ember a túlvilágra is utánament volna, ha teheti – sőt, azt is kockáztatta, hogy ő, Lucy örökre meggyűlölje, ha ezzel megmentheti a lelkét.

Ez az ember valóban bármit megtenne érte; úgy, ahogy arra korábban csak egyetlen személy volt hajlandó.

Lucy önkéntelenül megmarkolta a sárkány tüskéjét, amibe kapaszkodott, a térdeivel pedig megszorította a pikkelyes nyakat, nehogy leforduljon Mizzet hátáról. Összekeveredett valóságok, szellemtükör és sorsmágia ide vagy oda, ami most jutott az eszébe, az valóban lehetetlen volt, és kicsit talán sértő is Robardsra nézve. Nem igazságos vele szemben, hogy benne is Siriust keresse; a halottakat semmiféle varázslat nem támaszthatja fel...

Nem rendelkezik azzal a nevetségesen egyszerű képességgel, hogy higgyen a szemének és az ösztöneinek: ezt mondta Gnarlak...

Körülöttük, a levegőn különös, vibráló remegés futott végig. Lucy még soha életében nem érzett hozzá foghatót: a szilárd formák hirtelen amorffá váltak körülötte, a színek kifakultak, majd felerősödtek, a fülébe a halálos átok szeléhez hasonló zúgás hatolt. Lenézve ragyogó fonalak áthatolhatatlan szövetének látta a világot; ha kinyújtja a kezét, megérinthette volna őket...

– Úristen! – rikkantotta mögötte Dudley. – Dimenziót ugrunk, vagy mi lesz?

A különös élmény amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan szűnt meg; Mizzet hatalmas teste azonban úgy suhant át a Gringotts bejárati csarnokának tömör márványpadlóján, mintha vékony papírból lenne.

– Hoppá – hallatszott Malfoy döbbent nyögése.

Az ajtóban Umbridge, Pius Thicknesse és Yaxley hármasa állt; és mindhárman a döbbenettől tátogva meredtek a sárkányra.

– ...Robards! – visított fel Umbridge. – Tudtam, hogy maga áruló! Maga pedig tolvaj – tette hozzá, Lucyra szegezve reszkető mutatóujját. – De ne aggódjon egy percig sem, Gnarlak elmondta, mit művelt...

– Ó, ez nagyon cuki magától, de nem aggódom – felelte együttérzően Lucy. – Egy egészen kicsit sem.

Robards köhögésnek álcázta kitörő nevetését, ő pedig elvigyorodott.

– Szívesen csevegnék még – folytatta –, de tudják, kissé elfoglalt vagyok. Na, jó pénzszámolgatást! – Teátrális mozdulattal megsimogatta a sárkány nyakát. – Mizzet, ha volnál kedves...

A mennydörgő nyaka alig mozdult meg, Umbridge, Thicknesse és Yaxley máris riadtan szétrebbentek. Lucy füle mellett több átok is elsuhant, ám egyik sem talált; Robards és Malfoy pedig egy csapásra harcképtelenné tették az ellenfeleiket. Mizzet különösebb erőfeszítés nélkül törte át a bank ajtaját; annyira megörült a szabadulásnak, hogy több méteres lángot fújt az Abszol Út macskakövére.

A járókelők rémült kiáltásai között pedig szirénaként harsant fel egy velőtrázó női sikoly.

– Vernon, VERNON! Az isten szerelmére, én ezt nem bírom! Az ott tényleg egy...

– SÁRKÁNY! – Lucius Malfoy a derekánál fogva kapta el a falfehér arcú, döbbenettől hápogó Petunia Dursley-t, és elrántotta a lobogó tűzcsóva útjából. – Merlinre, figyeljen már oda magára, ostoba mugli!

– Ne merészelje sértegetni a nejemet! – bődült fel Vernon Dursley. A kezében elgörbült csövű légpuskát szorongatott, haragtól vörös arcát azonban némileg ellensúlyozta a hitetlenséggel keveredett aggodalom, amivel a mennydörgőt fixírozta.

– Helló, Lucius – szólt le Lucy a sárkány hátáról. – Látom, magát is seggbe harapta a szolidaritás és az önzetlen szeretet szelleme...

– Draco! – sikoltott fel Vernon mögül Narcissa Malfoy. A keze önkéntelenül kinyúlt a fia felé, mintha le akarná emelni a mennydörgő hátáról; Lucy pedig a szeme sarkából látta, hogy Malfoy és Dudley hitetlenkedve összenéznek. – Merlinre, mit csináltál a hajaddal?!

– Istenem, Dudley – zokogott vele versenyt Petunia. – Annyira aggódtunk érted, kisfiam... azt hittük, meg is öltek!

Lucy kérő gondolatára Mizzet lekushadt, és engedte, hogy a két fiú lemásszon a hátáról. A kihalt délelőtti óra ellenére több járókelő is megállt körülöttük, a kibontakozó jelenetet figyelve; átkozni azonban senki sem mert.

– Semmi baj, anya – mondta Dudley, kissé túlzó derűvel. – Minden oké, csak gyorsan kiraboltuk a bankot.

– Na tessék! – bődült fel Vernon. – Alig tölt el pár hetet ezzel az aljanéppel, és máris bűnöző lesz belőle...

– A saját pénzemet loptuk el, maga tökkelütött! – mordult fel Malfoy.

– Egyébként is, ez egy maffiakormány – közölte büszkén Dudley. – Mi valójában a demokráciát védjük, amikor ellenállunk nekik. Szörnyű, amiket csinálnak!

– Menjünk – súgta Lucy Robardsnak, ahogy a két, gyökeresen különböző család egy pillanatra megállt egymással szemben, aztán kelletlenül bár, de együtt tűntek el az Abszol út sikátorainak árnyai közt. – Megérdemlik egymást, az tuti... Malfoyéknak amúgy sincs esélyük most, hogy a teljes ellenállás lebukott.

– Vernon Dursley azért elég biztos fegyver a túlélésre – felelte Robards. – Tudjaki még azelőtt agyvérzést kapna tőle, hogy eltalálná az első átok.

– Ha maga mondja – vigyorodott el Lucy.

– Jut eszembe, maga kiben tervez éppen ilyesmit okozni?

– Nahát, micsoda véletlen! Pont Tudjukkiben. Maga pedig, gondolom, velem jön.

– Ez nem is kérdés – szögezte le Robards. – Van ötlete, hol keressük?

– Nincs időm keresgélni – vágta rá Lucy.

Ösztönösen érezte, hogy sikerülni fog, és így is lett: már azelőtt megsejtette a korábbi vibráló-remegő érzés közeledtét, hogy valójában érezte volna. Talán ilyen, ha meggyengül a valóságot összetartó láthatatlan szövet, és hirtelen foghatóvá válik...

Amikor megpillantotta a körülötte futó ragyogó szálakat, megragadta az egyiket – azt, ami a leginkább kívánkozott az ujjai közé –, és meghúzta. A sorsfonál ellenállás nélkül szaladt ki a valóságszövetből, és a horizonton túlra nyúló arany szalaggá tekeredett a kíváncsian fújtató sárkány orra előtt. Az utcán többen megálltak, tátott szájjal nézve a különös jelenséget; de Lucy-t már a legkevésbé sem érdekelte, hogy lebukik-e. Hátrapillantva látta, hogy Robards elkerekedett szemmel, szinte áhítattal bámulja őt; futólag rámosolygott, és visszafordult.

– Hát akkor, folytatjuk a mai programpontokat. Bankrendszer csődbe taszítása: stimmt. Dementorcsók: stimmt. Menekülés a hatóságok elől: folyamatban... szóval jöhet a sírrablás. Mindent megteszek, hogy ne unatkozzon.

* * *