A Kagylólak nappalijában kibontakozó jelenet arra a végzetes pillanatra emlékeztette Lucy-t, amikor évezredeknek tűnő idővel azelőtt, a Roxfortban, megpróbálta rákényszeríteni Pyritest és Scabiort, hogy nyúljanak bele a sorsába. Akkor minden ösztöne, érzéke és logikája azt súgta, hogy az előállt helyzetből lehetetlen az események logikai láncolatán keresztül kitérni; és ahogy Tonks dühtől elsápadó arcát és a Remus szemébe gyűlő könnyeket nézte, ugyanez a borzongatóan instabil érzés fogta el.

Csak ki kellett mondania, mennyire lehetetlen, és a helyzet máris előállt.

A lelke mélyén vágyott rá, hogy valami szürreális véletlen újra összehozza Tonksszal, és mindent megbeszélhessenek; képzelgései azonban sosem jutottak el odáig, hogy forgatókönyvet írjon a találkozáshoz. A pillanat egyébként sem az ő lelkiismeret-furdalásáról szólt, hanem egy házaspárról, akik minden izmukat megfeszítve, némán bámultak egymásra; és bár egyikük közeledni akart a másikhoz, a másikuk pedig menekülni a kontaktus elől, a pillanat súlya mindkettejüket a földhöz szögezte.

– Bármit is mondanál – szólalt meg végül Tonks –, semmin sem változtat. Már meghoztad a döntésed.

– Megértem, ha többé látni sem akarsz – felelte Remus. A hangja mintha nagyon messziről szólt volna. – Én sem bocsátanék meg magamnak a helyedben... de van valami, amiről tudnod kell. Ha másért nem, azért, mert a halála napjáig üldözni fog...

– Kicsoda?

– Greyback.

Lucy dermedten nézte Remust. A varázsló eddig is feldúlt volt, de az arca most egyenesen elszürkült. Egész testében remegett az indulattól, annyira, hogy meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében.

– Ott volt az esküvőn – suttogta elgyötörten Remus. – Álcázta magát – a magamfajtákat nem olyan könnyű álcázni, de egy ügyesebb mágus megoldja. Figyelt minket. Látott minket. Hallott minket... a fejvadászok nem mind akkor törtek be az Odúba, amikor megérkezett Kingsley patrónusa, és a minisztérium védőbűbájai megtörtek. Hamarabb kezdtek belopózni.

– Szóval az tűnt a legjobb megoldásnak – sziszegte Tonks –, hogy látványosan elhagyj. Hogy még nagyobb veszélybe sodorj!

– Greyback bandája folyamatosan követ engem egy régi csatározás miatt – felelte halkan Remus. – Ahogy azt már másfél évvel ezelőtt is elmondtam neked. Minden lépésemet figyelik; mióta pedig megtudták, hogy Dumbledore kémkedni küldött közéjük, még jobban meggyűlöltek. Elég lenne egy apró hiba, egyetlen rossz mozdulat, hogy sarokba szorítsanak és széttépjenek. Az sem tartaná őket vissza, hogy teliholdkor én is farkas vagyok... és Greyback a legrosszabb mind közül, Dora!

– Nem kell nekem bemutatnod Greybacket! – csattant fel a boszorkány.

– ...amikor észrevettem az esküvőn, pánikba estem. – Remus megsemmisülten horgasztotta le a fejét. – Mintha megint az a kisgyerek lettem volna, akit egyszer régen elkapott a farkas. Azóta nem fordult elő, hogy Greyback követni tudta a nyomomat, ha nem akartam, hogy megtegye, mégis megtörte a bűbájaimat! Ha egyszer megtette, gondoltam, bármikor megteheti. Hogy engedhetném a közeledbe? Hogy maradhattam volna a közeledben, ha tudom, hogy ezzel a ránk leselkedő ezer halálos veszély közül is a legrosszabbat hozom rád? Képes lenne... bármire képes lenne! Csak ez járt a fejemben, képtelen voltam tisztán gondolkodni. Páni félelemből cselekedtem, és utána is félelemből próbáltam magamat meggyőzni róla, hogy ez volt a helyes döntés.

– Akkor meg miért jársz a nyomomban? – kiabált rá Tonks. – Miért szólítasz meg egyáltalán?

– Mert még elhagyni sem tudlak rendesen – Remus hangja elcsuklott. – Mert túlságosan gyenge vagyok. Mert nem akarok nélküled, és a gyerekünk nélkül élni... és azt hiszem, nem is tudnék. Mert kínszenvedés minden egyes perc, amikor nem vagy velem. És mert soha nem szabadott volna elmennem!

Csend borult a szobára. Fleur halkan szipogott a sarokban, Ron tekintete zavartan ugrált a szőnyeg, a kandallópárkány és a plafon között, Bill ujjai gépiesen mélyítettek egy eleve is széles lyukat a pulóvere ujján, Lucy pedig, mielőtt türtőztethette volna magát, felsóhajtott.

– Remus, baszd meg, ez olyan béna volt, mintha én mondtam volna! De legalább őszinte.

Remus és Tonks egyszerre kapták rá a tekintetüket, mintha most döbbennének rá, hogy ott van, ő pedig zavartan emelte fel a kezét.

– Bocs... bocs, nem szóltam. Folytassátok csak a... bármi is ez.

Vele szemben Robards a szájára tapasztott kézzel próbálta visszafojtani a nevetést, Bill makacsul összeszorította a száját, Ron Weasley és Dudley pedig olyan pillantást váltottak, mint két idegen egy olyan szobában, ahol rajtuk kívül mindenki valami furcsa, egzotikus nyelven beszél.

Lucynak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne futólépésben induljon a vendégszoba felé, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor végre behajthatta maga mögött az ajtót. Mielőtt teljesen becsukta, a résen át még látta, ahogy a remegő vállú Remus a karjába zárja Tonksot; és elégedetten bólintott. Legalább két ember számára rendbe jöhet egy kicsit a világ: két ember számára, akik fontosak neki, és akik, Fenrir Greyback ide vagy oda, mostantól kevésbé lesznek egyedül.

A mellkasában egy pillanatra szétterjedt valami biztató, meleg érzés; aztán azonnal elfojtotta a rettenetes, torokszorító hiány.

Fawkes halk búgással röppent le a szekrény tetejéről, és a maga kérlelhetetlen módján fészkelte be magát az ölébe. Lucy lekuporodott a vetett ágyra, egészen kicsire összehúzta magát, és a Holdat kezdte bámulni az egyre nagyobb hullámokat vető tenger fölött. Már tényleg majdnem tele volt... de Remus magához tért. Rendbejött. Biztosan talál majd megoldást.

Lucy szórakozottan kezdte vakargatni a madár nyakát; a még mindig szokatlanul apró, de hőt sugárzó test közelsége megnyugtatta, és valami réveteg, álomszerű állapotba ringatta, ahol pár percig még Sirius sem hiányzott neki – és egészen addig így is maradt, míg valaki nem kopogott az ajtón.

– Nem vagyok itt! – szólt ki ingerülten; Tonks azonban ellentmondást nem tűrően beoldalazott a helyiségbe.

– Akár tetszik, akár nem, én leszek a szobatársad – mondta. – Dudley, Ron meg Sipor elalszanak az emeleten, Bill és Fleur nyilván együtt, az édesapád meg a nappaliban... nem engedi, hogy a kanapén aludjak, merthogy nem jó a babának. Inkább el se kezdem sorolni, milyen helyeken aludtam az utóbbi időben.

– Na és Remus?

– Elment Robardsszal biztonságos helyet keresni holnapra. Majd jönnek.

Lucy lecsusszant az ágyról. – Jó, akkor aludj itt vele, majd én kimegyek apához. Úgyis beszélni akartam vele.

Nem akarta megbántani Tonksot azzal, hogy kimenekül a helyiségből, de úgy érezte, ha akár csak egy pillanattal tovább el kell viselnie a szorító érzést a mellkasában, azonnal robban – a boszorkány azonban utánaszólt.

– Beszélhetnénk?

Lucy visszafordult, elfojtva tagjai remegését. Fawkes nem szegődött a nyomába; a fejét a párnába fúrva, békésen aludt az ágy fejtámlája tövében, Tonks pedig óvatos-tartózkodó arckifejezéssel nézte őt.

– Szóval... úgy érzem, beszélnünk kell arról, ami a mi kis roxforti kirándulásunkkor történt – kezdte. – Meg azóta.

Lucy felsóhajtott.

– Sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled – préselte ki magából a szavakat. – Nem csak most, mindig. Ritka szar barát vagyok. Megérdemlem, hogy otthagytál, és őszintén, tök büszke vagyok rád, hogy megtetted. Végre kiálltál magadért.

– Muszáj mindig ilyen végletesen gondolkodnod mindenről? – Tonks a szemét forgatta. – Besokalltam. Kábé úgy viselkedtem, mint Remus, mikor azt gondolta, jó ötlet puszta hősiességből otthagynia a francba. Remélem, sikerül leszoktatni róla.

– Akkor... megbeszélted vele? – kérdezte óvatosan Lucy.

– Nemtom, ez még hosszú lesz. – Tonks megtörölte a szemét. – Francba már, hülye hormonok... szóval. Nincs vége a barátságunknak, oké? Legalábbis részemről... de muszáj, hogy összeszedd magad egy kicsit, még akkor is, ha történetesen nem akarsz többé a barátnőm lenni. Eddig is hülye voltál, félreértés ne essék, de annyit azért felfogtál, hogy az életed érték. Csak akkor tetted kockára, ha muszáj volt. De most... most úgy viselkedsz, mintha nem is érdekelne, hogy életben maradsz-e! És ez nagyon nem oké. Megértem a piálást, a hangulatingadozásokat, a dühkitöréseket, azt, hogy mindenre van egy epés válaszod... én mindent megértek, de ezt a fajta vakmerőséget nem. Nem csak magadnak ártasz vele, hanem mindenkinek, aki körülötted van.

Tonks szemében könnyek csillogtak, és lerítt róla, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, bármi másról szívesebben beszélne. Látszott, hogy komolyan aggódik; és ettől valahogy minden csak még rosszabb lett.

– Figyelj...

– Nem, te figyelj! Dumbledore rád bízott egy rohadt nehéz feladatot. Tömör szopás az egész, és muszáj megcsinálni: oké, csináld meg! De kérj segítséget, Merlin rúgjon seggbe! Itt van körülötted egy csomó ember, aki kezét-lábát kitörné, csak hogy biztonságban tudjon. Legalább engedd meg, hogy megkönnyítsék a dolgod!

Lucy szorosan lehunyta a szemét.

– Jó, majd... majd elgondolkodom rajta.

– Oké – felelte Tonks. – Akkor holnap ebéd után szépen összehívsz mindenkit a nappaliba, és elmondod, mire van szükséged. Kommunikálni fogsz, oké?

– Oké – mondta halkan Lucy.

Úgy ment ki a szobából, mintha egy álomban járna; és némán, mozdulatlanul gubbasztott a kanapén, míg az édesapja be nem fejezte a matatást a Rolls Royce-a körül, és Robards meg Remus vissza nem tértek a közeli erdőből.

– Rosszabbra számítottam – jegyezte meg Remus, miközben átlépte a küszöböt. – Egész elviselhető lesz ez a telihold... csak azt remélem, hogy az a dementor nem jön a közelembe. Utálom őket, teljesen megvadulok tőlük.

– Még mindig itt van? – csodálkozott Robards. – Körbejártam a házat, de a színét se láttam. Nem létezik, hogy egy dementor bujkál előlem, ugye?

– Sosem hallottam még ilyesmiről. – Remus megvonta a vállát. – Hát, akkor én most... – Megfordult, észrevette Lucy-t, és zavartan, de őszintén rámosolygott.

– Húzz aludni – vágta rá a boszorkány. – Tiétek a háló, én egész eddig bent döglöttem. Bill mintha említette volna, hogy van még egy üveg Lángnyelv-Whiskey...

Miután azonban Remus eltűnt a vendégszobában, a kisujját sem mozdította, hogy az említett üveg keresésére induljon; helyette megfogta az apja karját, amikor John helyet foglalt mellette a kanapén.

– Van egy kis gebasz – mondta csevegő hangon. – Az a helyzet, hogy nem nagyon tudok varázsolni. Eddig valahogy végigcsináltam a dolgokat mágia nélkül, de kezd kínossá válni.

Az apja élesen ránézett.

– Mióta?

– Tudod, hogy mióta.

John beletúrt őszülő hajába; és Lucy hirtelen nagyon fáradtnak látta.

– Robards említette az előbb, hogy fel kell kötnöm a gatyámat, nehogy obskurus váljon belőled, de erre azért nem számítottam.

Lucy dühös pillantást vetett Robardsra, a férfi azonban állta a tekintetét.

– Úgyis mindig haragszik rám valamiért – jelentette ki. – Gondoltam, akkor legalább legyen valami hasznos.

Lucy ökölbe szorította a kezét.

– Tudja mit? Igaza van. Kösz, hogy beleártotta magát a dolgaimba, és szólt az apámnak. – Az üres tekintettel maga elé meredő Johnra pillantott. – Neked meg kösz, hogy évekig kussban védelmeztél, és hagytad, hogy egy idegesítő gyökér legyek. Gondolom, nem nagyon szólhattál, hogy miért csinálod. A mugli titkosszolgálat biztos nem olyan, mint a miénk, hanem tényleg titkos.

– Nem voltál idegesítő gyökér – sóhajtott az apja. – Csak nagyon, nagyon dühös és független. Mivel azonban a gondolkodásunk hasonlóbb, mint hinnéd, viszonylagos biztonsággal meg tudtam becsülni, hogy mi lesz a következő lépésed. Kivéve, amikor Pyriteshez fordultál... azt én sem láthattam előre.

– Sajnálom – mondta halkan Lucy. – Bárcsak jobban csináltam volna ezt az egészet... nagyon sok mindent jobban csinálhattam volna. De most már mindegy. Tudsz a dementordologról, ugye? – Szinte meg sem várta, hogy az apja bólintson, már törtek is fel belőle a szavak. – Dumbledore rám hagyott egy – egy varázstárgyat, aminek a segítségével beszélni tudnék vele. De ellopták. És nem tudom, hol van...

– Én igen – szólt közbe Robards. – Kiderítettem, hogy Gnarlak őrzi. És kifejezetten azt reméli, hogy maga elmegy érte: legalábbis ezt mondta, mielőtt megpróbált kinyíratni a nyílt utcán. Nyilván csapda, de ez az egyetlen esélyünk, hogy megkaparintsuk. Már csak az a kérdés, mihez kezd vele, ha a kezében tartja...

Lucy agya önkéntelenül végigpörgetett néhány lehetséges módszert, hogy egyedül lépjen akcióba, de egyik nyakatekertebbnek tűnt, mint a másik; és ő hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.

– Hát... Dumbledore hátrahagyott pár instrukciót arra, hogy hogyan kell használni, de elég jól el vannak rejtve, olyan helyekre, ahol senki nem keresné őket. – Nyelt egyet. – Az egyik az a botránykönyv Rita Vitroltól.

– De hát az Dumbledore halála után jelent meg! – Az apja felvonta a szemöldökét. – Hogyan lehetett volna bármi ráhatása, hogy mi kerül bele?

– Sorsmágiával – felelte nyíltan Lucy.

– Úgy érted, hogy Dumbledore...

– Nem, nem volt Sorsfonó. De értett valamennyire a dolog működéséhez, és utalt nekem arra a könyvre. – Lucy mély levegőt vett. – A másik létfontosságú irat pedig egy ponyvapornó, amit ott van Darlingtonban, a szalon asztalán. Az a címe, hogy Mindent elfedő hóhérlepel... ne röhögj – tette hozzá, amikor az apja összeszorította a száját.

– Inkább sírni lenne kedvem – sóhajtott John. – Ez minden?

– Hát... a pálcám is ott van. – Lucy kissé összevonta a szemöldökét. – Meg egy ezüst szelence a kandallópárkányon. Belezártam egy kísértetet, mert felcseszte az agyam, de ha sikerül kiengesztelni, lehet, hogy segít. Szóval... ha az MI6 be tudná rúgni az ajtómat, és összeszedni ezeket a cuccokat, meg kirabolni nekem a Czikornyai és Patzát, akkor tök hálás lennék, de tényleg.

Robards és az apja futólag összenéztek az asztal fölött.

– Kifejezetten értékelem, hogy nem kellett egy tűzvész, pár terrorcselekmény és egy természeti katasztrófa ahhoz, hogy ezt elmondd nekem – jegyezte meg John.

– Változnak az idők. – Lucy összébb húzta magát a kanapén. – De most hagyjatok békén, légyszi, mert már tíz perce asszertív mondatokban beszélek, és kezdek agyérgörcsöt kapni.

Az apja szomorúan elmosolyodott. – Már hagylak is. Megpróbálom beindítani a kocsit... azt hiszem, az a nyavalyás dementor lemerítette az akkumulátort. De nem baj, Mr. Dursley úgyem fog békén hagyni, míg nem szerzek egy generátort a PlayStationjéhez.

Lucy meglepett-bosszús pillantást vetett rá.

– Tudod, megértem az egész titkosügynökös izét, de azt sose fogom megbocsátani, hogy végig jobban értettél a mugli cuccokhoz, mint én, és itt játszottad a hülyét! Még csak gyanút se fogtam soha, pedig ha jobban belegondolok, rohadt feltűnően csináltad.

– Megfigyeltem hozzá Arthur Weasley viselkedését – vallotta be az édesapja. – Mindent el kellett követnem, hogy rejtve maradjak... de amikor megszöktél Amerikába, majdnem lebuktam. Ezért voltam olyan dühös: kénytelen voltam az MI6 erőforrásait használni, hogy a nyomodra bukkanjak, de amint átléptem az amerikai határt, az NSA gyanítani kezdte, hogy valami nem stimmel velem. Ha Percival Graves nem vág ki a helyzetből, mindent elveszítettem volna: mindkét állásomat, a jelvényemet, a hatalmamat, talán az életemet is.

Lucy lehorgasztotta a fejét. – Sajnálom... nem tudtam...

– Hazafelé majdnem elmondtam neked. – John felsóhajtott. – De fontosabb volt, hogy tökéletes védelem alatt állj, mint hogy szeresd az apádat.

– Baszki, ne legyél már folyton ilyen teátrálisan végletes! – szisszent fel Lucy; aztán rádöbbent, hogy Tonks is majdnem pontosan ugyanezt mondta neki az előbb, és a torkában gyűlő gombóc hirtelen elviselhetetlen méretűre dagadt.

Az apja esetlenül megsimogatta a karját, mielőtt felállt, Lucy pedig hirtelen elviselhetetlenül erős késztetést érzett, hogy megölelje – még akkor is, vagy talán éppen azért, mert nem is emlékezett rá, mikor ölelte meg utoljára. Mire azonban összeszedte a bátorságát, a férfi már a küszöbön állt.

Megpróbálta kipréselni magából, hogy "gyere vissza", de helyette az csúszott ki a száján, hogy:

– Szikrákkal is megy.

Az apja csodálkozva visszafordult.

– Micsoda?

– Az aksi. A Chevy otthagyott párszor az út szélén, de pár szikra a pálcából, és már be is indul. Az aksi is valami ilyesmit csinál, csak mikor lemerült, akkor nincs benne elég kakaó, hogy beinduljon.

– Oh – mondta az apja. – Rendben, majd megpróbálom.

– A generátorból meg olyat vegyél, amin kábé ugyanannyi V betű meg A betű van, mint Dudley játékizéjén, mert különben nem fog beindulni. Mondjuk ha egy Rolls Royce-hoz elég, akkor ahhoz is elég lesz.

– Elképzelhető, hogy valamilyen álca használata mellett magammal viszem Mr. Dursley-t. Úgy tűnik, kiválóan ért a műszaki dolgokhoz – jelentette ki az apja, és mire Lucy reagálhatott volna, már el is tűnt a Kagylólak udvarán, ő pedig kettesben maradt Gawain Robardsszal, aki leplezetlen kíváncsisággal nézte őt.

– Azt hittem, már semmivel sem tud meglepni, erre közli velem, hogy Dumbledore egy erotikus varázsponyvába rejtette a magához intézett instrukcióit. Komolyan beszélt, vagy csak egy ürügyet keres, hogy forró jeleneteket olvashasson a szexi Ravenheart ezredessel?

Lucy rábámult. – Ismeri a könyvet?

– Rémlik, hogy mintha olvastam volna, de nem maradt meg – felelte Robards. Csinos, szőke hajjal keretezett arca tűnődő kifejezést öltött, Lucy-t pedig indokolatlan erővel rohanta meg a belső borító emléke, és az alaké, ami szakasztott ugyanúgy nézett ki, mint ő. – Örülök, hogy tisztázta a dolgokat az édesapjával – mondta végül Robards. – Nem gondoltam volna, hogy MI6-ügynök... de végül is teljesen logikus.

– Mit számít ez magának? – csattant fel Lucy, de rögtön meg is bánta; Robards pedig lehorgasztotta a fejét.

– Csak szeretném, hogy boldog legyen.

– Még mindig nem adta fel, mi? – Lucy ingerülten dörgölte meg a szemét. – Áh, mindegy... nem akarok bunkózni magával. Nem tehet róla, hogy néha annyira hasonlít rá.

– Kire?

– Tudja, hogy kire. Mármint, ha ennyi idő alatt nem találta ki, akkor tévedtem, és nem is hasonlít.

Robards megrendülve nézett rá.

– Nem a maga hibája – folytatta Lucy. Kínszenvedés volt minden szó, mégsem tudott megálljt parancsolni hirtelen támadt őszinteségi rohamának. – Tényleg mindent megtesz. Soha egy rossz szava sem volt hozzám, mindig mindent megúszik, mindig mindenből kimászik, kedves, jól néz ki, agya is van, ugyanúgy meséli a hülye vérfarkasvicceket, mint... mindegy... én meg borzalmasan viselkedem magával, és sajnálom. De tényleg.

Robards szomorúan elmosolyodott.

– Mi történt, hogy ilyen kiapadhatatlan forrásként tör fel magából az igazság?

– Nyilván már kitalálta, hogy akarok magától valamit.

– Úgy értem, azon kívül.

Lucy elvigyorodott. – Szóval... hajlandó vagyok megpróbálkozni az obskurusellenes hülyeségeivel. Egy feltétellel.

– Bármire képes vagyok! – vágta rá teátrálisan a varázsló.

– Oké... szóval. Annak idején kötöttem egy egyezséget Sanguinivel. Van egy festmény, amit két darabban őriznek, és ő megígérte, hogy ha sikerül megfejtenem, mit akar mondani az a dementor, akkor összerakja nekem.

– Szóval tényleg ezt akarják magától? Hogy beszéljen egy dementorral? – Robards megrázta a fejét. – De hát az lehetetlen! Legillimenciával sem sikerülhetne! Egy merengővel sem!

– De a szellemtükörrel igen – felelte Lucy. – Ha Dumbledore nem talált volna módot rá, nem hagyta volna rám ezt a feladatot. De már az elején elcsesztem a logikát: a festményre még azelőtt szükségem lesz, hogy beszélnék a dementorral: mert talán éppen az tud majd rávezetni, hogy hogyan tegyem. Ez az egyetlen magyarázat az egészre: hogy végig az volt a feladatom, hogy elvállaljam a varázslények megbízását, és beszéljek azzal a dementorral. Annyit sikerült megtudnom, hogy Mr. Kígyófej valamilyen külső forrásokban tárolja az életerejét, amelyekre ő érzékenyebb, mint a fajtársai. Ha sikerül vele beszélni, talán megtudjuk, melyek ezek.

Robards nagyon komolyan nézett rá. – Nem hinném, hogy ilyen komplex gondolkodásra képes – mondta halkan. – Ezeknek a lényeknek nincsenek motivációik, sem vágyaik.

– Ez a dementor nem olyan, mint a többi – felelte halkan Lucy. – A kentaurok is figyelmeztettek rá, és számtalanszor bebizonyosodott. Talán...

Elharapta a mondatot. Az ötlet hetek óta motoszkált a fejében, de túl vad volt ahhoz, hogy elismerje a létezését, most mégsem tudott másra gondolni. Nevetséges volt, melodramatikus, már-már gyerekes, hogy ebben is Siriust keresse; mégsem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a dementor talán azért nem bántja, mert az ő személyes fájdalmából és keserűségéből született...

Robards elfordult tőle, és az ablakhoz sétált; Lucy gépiesen követte. Egy ideig némán figyelték John Dawlish alakját, aki még mindig a Rolls Royce motorját próbálta újjáéleszteni a szemerkélő esőben, aztán a férfi megszólalt:

– Én a maga helyében nem bíznék abban a házimanóban.

– Siporban? – Lucy rápillantott. – Tegnap beszéltem vele. Nem fog átvágni.

– Hogy lehet ebben ennyire biztos? Én azt hallottam...

– Egy kicsit sok mindent hall, mostanában, nem gondolja? – Lucy élesen ránézett. – Nyilván utánanézett, hallgatózott, vagy franc tudja, mit csinált. De ha éppen tudni akarja: Sipor csak hiszi, hogy Sirius miatta halt meg. Én meg nem vagyok elég jó fej ahhoz, hogy felvilágosítsam a tévedéséről. A bűntudat csodálatos dolgokra képes. Ha nem hiszi, beszélgessen el vele.

– Miért lenne bűntudata? – Robards felvonta a szemöldökét. – Hiszen gyűlölte a gazdáját, és mindvégig a halálát kívánta!

Lucy felvonta a szemöldökét. – Hát... tulajdonképpen nem titok, és amíg beszélek, legalább kussban marad. Dőljön szépen hátra, és elmondok magának egy esti mesét a Black tesókról. Meg fog lepődni; de korántsem annyira, mint szegény Sipor. Na nem mintha sajnálnám. Vagyis... magamat jobban sajnálom.

* * * * *

Két hónappal később

Mintha a Versailles-i Tükörteremben ültünk volna: ez jutott eszembe a kastélyszálló étkezőjéről, melynek terasza úgy emelkedett ki a berber dzsungelből, mint Semiramis kertje a legendák ködéből. A lenyugvó nap vérvörös tányérja sejtelmes fénybe vonta a hatalmas étkezőt, melynek üvegfalai megsokszorozták a teret; a nedves trópusi pára nehezen, illatosan ülte meg a levegőt, távolabbról füstölők súlyos, fűszeres illata hatolt az orrunkba, ahogy némán, egymás tekintetébe feledkezve ültünk, és vártunk a vacsorára.

Ravenheart ezredes gyönyörű férfi volt, olyan, akiről dalokat lehetne írni. Az arca minden ízében szabályos, szimmetrikus, kemény vonalú, mégis lágy összhatást keltő: egy jó ember arca. A tekintetében azonban titokzatos tűz égett, amitől úgy verdestek a gyomromban a pillangók, mint a kalitkába zárt madár. Alig kaptam levegőt, és nem csak a trópusi hőhullám miatt. Egyáltalán, miért is egyeztem bele, hogy leüljünk ehhez az asztalhoz?! Hiszen alig ismertem őt. Nem szokásom olyan férfiakkal vacsorázni, akiket alig ismerek. Sőt, egyáltalán nem szokásom férfiakkal vacsorázni. Dorothea biztosan szörnyen dühös lesz, amiért mégis belementem, különösen, ha megtudja, hogy ez a férfi Ravenheart ezredes, akiről annyi szörnyűséget suttognak a szállóban. Hogy talán ő volt, hogy ő tehet róla...

Akkor azonban azt sem bántam volna, ha a legsötétebb kárhozat nyújtja ki utánam a kezét, és rángat le a pokol fenekére, akkor sem tudtam volna betelni Ravenheart ezredes látványával. Úgy éreztem, ő a boldogságom kulcsa, a szerelem záloga sivár életemben, melyet kalandos utazásaim és szenvedélyes szeretőim sem tölthettek meg tartalommal. Nem – nekem ő kellett, ezt olyan bizonyossággal tudtam, mint ahogy Júlia tudta, hogy neki Rómeó kell; és milyen találó hasonlat is ez, hiszen Júlia a halálra is kész volt, hogy szerelmével lehessen. Akkor azt éreztem, én is készen állnék a halálra, ha ezért cserébe megkaphatnám ezt a férfit, a markáns arcával, igéző tekintetével, és a titokkal, melyet birtokolt.

A titokkal, ami talán a túlélésem záloga lehetett ezen a szörnyű, átokverte helyen. És ha az átok megtörésével kéz a kézben jár a szerelem, ugyan ki vagyok én, hogy megtagadjam a sors parancsát – éppen ezen gondolkodtam, amikor Ravenheart ezredes rám villantotta meleg mosolyát, és megszólalt...

– Esküszöm, mikor te olvasod, kevésbé szar – jelentette ki Lucy. A Kagylólak emeleti szobájában kuporogtak, a kandalló előtti szőnyegen, Remus pedig szemforgatva tette le a könyvet.

– Hát, nekem azért eléggé fáj – jegyezte meg. – Nem elég, hogy semmit sem tudtunk meg Dumbledore terveiről, ezek ketten még csak le se feküdtek egymással!

– Majd később! – vágott közbe Tonks. – De nem annyira szexik a szexjelenetek, inkább betegek. Meg hátborzongatóak.

– Nem mondod, hogy végigolvastad, mégis hagyod, hogy hetekig szenvedjünk ezzel a szarral? – nézett rá Lucy.

A vád ugyan csak részben volt megérdemelt – elvégre Rita Vitrol kilencszáz oldalas botránykönyvének módszeres átvizsgálása sokkal nagyobb feladatot jelentett, mint a dagályos nyelvezetű ponyvapornó végighallgatása Remus előadásában – Tonks mégis kissé bocsánatkérő arccal rázta meg a fejét.

– Csak átlapoztam, miután elkezdtük hangosan olvasni karácsonykor... emlékeztek?

Lucy lehajtotta a fejét. Semmi másra nem emlékezett abból az estéből, mint Sirius karjaira a dereka körül, az ajkának finom érintésére a tarkóján, amikor azt hitte, senki sem látja, és a közös darlingtoni életük ígéretére.

– ...és hát kíváncsi voltam, hogy lesz ebből pornó. De bár ne lettem volna! Ravenheart ezredes valójában valami extrás hóhérlepelszerű lény benne, nem is ember. Mikor végre eljutnának az akcióig, egyszer csak kihunynak a fények a szobában, megnő az alakja, elvékonyodik, és... fú, hagyjuk is. Jó, hogy azt nem írták bele ezek a hülyék, hogy valaki Beethovent kezd játszani az ablak alatt!

Remus lázasan pörgetni kezdte a könyv lapjait, Lucy pedig feltápászkodott a padlóról, és az ablakhoz sétált, hogy kinézzen rajta.

Az október mostanra késő decemberbe fordult. A közeli Timworth falu égősorokkal, fagyöngy- és magyalcsokrokkal, Mikulás-sapkákkal és giccses szuvenírekkel telt meg, a közeli boltokba pedig lehetetlen volt bemenni anélkül, hogy az embernek utána ne az All I Want For Christmas Is You, vagy valami más hasonló, Celestina Maggicához képest is a hideglelős rémálom kategóriába sorolható mugli sláger visszhangozzon a fülében. A tenger hidegen morajlott a sötétedő ég alatt; Lucy pedig hirtelen úgy érezte, kifutott az időből, hogy bármit is tegyen Voldemort bukásáért, vagy akár csak a varázslények biztonságáért. Mégis próbálkozott tovább makacsul; az édesapja, Robards és Bill Weasley pedig újabb és újabb tervekkel álltak elő a Gringotts infiltrációjára. Bár a koboldok korántsem voltak olyan tehetetlenek az MI6 hírszerzésben használt eszközei ellen, mint a Mágiaügyi Minisztérium, Lucy bízott benne, hogy sikerrel járhatnak.

Hogy ő maga sikerrel járhat-e, abban nem volt ennyire biztos. Hiába tartotta be a Robardsnak tett ígéretét, és vette elő minden reggel a Siriustól örökölt pálcát, továbbra sem volt képes a legegyszerűbb bűbájra sem, és a szellemtükör használati módjának kiderítéséhez sem jutott közelebb. Egyszer-kétszer a dementor keresésére indult, Kurt azonban következetesen elkerülte őt; Lucy csupán kora hajnalban látta néha az ablakból, ahogy hátborzongató lassúsággal siklott a partot nyaldosó hullámok fölött: egyszer oda, másszor vissza, mintha egy végtelenített pályán mozogna.

A huszonhetedik születésnapja felvirradt, majd elmúlt – Sirius azonban már nem ünnepelhette meg a harmincnyolcadikat, ami ugyanarra a ködös, esős november harmadikára esett volna. Attól a naptól kezdve még inkább lelassult az élet; Ron Weasley egyre frusztráltabban kattogtatta az önoltót, Dudley bezárkózott az emeleti vendégszobába a PlayStationnel és az étkezések kivételével színét sem lehetett látni, Sipor pedig lassan, észrevétlenül átvette Fleurtől a házimunka összes terhét. Tonks pocakja gömbölyödni kezdett, és úgy tűnt, sikerült helyrehoznia a kapcsolatát Remusszal – a varázsló legalábbis látványosan igyekezett, és Lucy egyszer sem hallotta őket veszekedni, mióta a boszorkány visszatért. Mint kiderült, az elmúlt hónapokat a szüleivel töltötte: az édesapja, Ted továbbra sem adta fel, hogy segítsen a koboldoknak és az Aberforth kocsmájában össze-összegyűlő ellenállásnak, az édesanyja pedig kifejezetten ellenezte ezt.

Távol Londontól és a minisztériumtól szinte úgy tűnt, mintha semmi sem változott volna – már ha az ember a háromnaponta megújított védőbűbájok hálóján belül maradt, nem hallgatott rádiót, és nem olvasta sem a varázslók, sem a muglik hírlapjait.

Gawain Robards volt az egyetlen, aki még bejárt dolgozni, és továbbra is fenntartotta a látszatot, hogy a Thicknesse-rezsim híve. Lucy nem értette, hogyan csinálja: mintha rendelkezett volna valami hatodik érzékkel, hogy kitérjen a neki állított csapdák elől. Csak hétvégente járt el hozzájuk Cornwallba, és Lucy utálta magát, amiért várja ezeket a pillanatokat. Szorgosan mantrázta magának, hogy nem szabad közelebb kerülnie a varázslóhoz, aki napról napra jobban emlékeztette őt Siriusra – a kínzó hasonlóság első pillantásra nem, csupán a mindennapi élet apró, jelentéktelen részleteiben mutatkozott meg.

Gawain Robards azonban nem volt Sirius. Még akkor sem, ha Lucy ösztönösen biztonságban érezte magát körülötte. Még akkor sem, ha a lelke mélyén meg volt győződve róla, hogy ha a férfi is elkíséri a Gringottsba, akkor garantáltan eléri a célját.

És ha elérte, akkor meg kell halnia.

A tudat korábban távolinak tűnt: mellékes, szinte felesleges részletnek, amin nem volt ideje töprengeni. Mióta azonban naponta át kellett rágnia magát egy újabb fejezeten Rita Vitrol képekkel tarkított botránykönyvében, már-már kínosan sokszor gondolt rá, hogy minden felfedezett információval egyre közelebb sodorja magát az út végéhez. Korábban nem érezte, hogy elborzasztaná, vagy akár különösebben érdekelné ez a tény; az utóbbi napokban azonban újra és újra eszébe jutott, hogy senki sem tudja, mi történik az emberrel a halál után.

A gondolat, hogy újra találkozhat Siriusszal, persze szépnek és biztatónak tűnt; Lucy már csak ezért is furcsállta, hogy egyre erősebben támad fel benne az életösztön. Hiszen eddig is mindent túlélt. Mindent végigcsinált. Minden világégés után feltápászkodott, lerázta magáról a hamut, és továbbment. Nem csoda, hogy főnix volt a patrónusa, amíg még meg tudta idézni: hiszen számtalanszor újrakezdte az életét, új alapokra fektette a saját magáról alkotott elképzeléseit. Ezeknek azonban éppen az volt az alapvetése, hogy nem adhatja fel. Hogy a show-nak folytatódnia kell...

De talán éppen ez a lényege az egésznek, döbbent rá Lucy, ahogy az ablaküveg másik oldalán kavargó hóesést nézte. Ahogy Dumbledore-nak, Pitonnak és Siriusnak, neki is áldozatot kell hoznia a valóság megmentéséért: ha pedig nem akarna tovább élni, talán az áldozata is érvényét veszítené. Meg kell tanulnia lemondani róla...

Sorsának közelgő beteljesülésénél azonban még sokkal jobban zavarta a tudat, hogy mi lesz az édesapjával és a barátaival, ha ismét elveszítik őt. Talán el sem fogják hinni, hogy valóban meghalt, hiszen annyi hamis nagyjelenetet rendezett már... nem is sejtik majd, hogy ezúttal valóban gyászolniuk kell; ahogy azt sem sejtik, hogy hetek óta azért dolgoznak, ő, Lucy a megfelelő pillanatban halhasson meg...

De hogyan? Ez volt a legnagyobb kérdés: sejtette, hogy ha erre választ kap, a szellemtükör titkát is megfejtheti. Valahogyan túl kell élnie a használatát, hiszen ellenkező esetben nem maradna, aki tolmácsolja a dementor üzenetét... akkor minden hiába lenne...

– Hahó! Föld hívja Lucy-t!

A boszorkány összerezzent, és elfordult az ablaktól. Remus mostanra becsukta a Mindent elfedő hóhérleplet, és Tonksszal mindketten őt nézték.

– Ne csekkolj így ki a valóságból! – forgatta a szemét a boszorkány. – Esküszöm, ijesztő. Mintha átkerülnél valahova máshova. Egy szót se hallottál a Ravenheart-Elizabeth horrorszexből, mi?

– Kénytelenek lesztek újra felolvasni – felelte Lucy. – Lehetőleg párban, dramatizálva.

– Nincs az a pénz! – nyögött fel Remus. – Megyek, főzök egy teát. Felhozok neked is egy csészével.

– Hagyd csak, majd utánatok megyek – felelte szórakozottan Lucy. A szeme sarkából látta, hogy Tonks Remus után indul; a Mindent elfedő hóhérlepel a kandallópárkányon maradt, borítóval felfelé, bizonyára a horrorszexnél nyitva.

Lucy tudta, hogy semmi értelme tovább erőltetnie az agyát, mégis fellapozta a Hírnév és hazugságok: Albus Dumbledore élete soron következő fejezetét. Még mindig az igazgató korai iskolaéveinél járt, amit egy kilencszáz oldalas könyvhöz képest bosszantó mennyiségű pletyka és találgatás, valamint általános homály jellemzett. Lucy szinte beleszédült a nevek, évszámok és dagályos anekdoták végeérhetetlen kavalkádjába; bármit megadott volna érte, ha a könyv egyszerűen fogja magát, és kinyílik azon az oldalon, amit olvasnia kell.

Egyáltalán, miért hagyott rá Dumbledore ennyi összefüggéstelen nyomot? Miért nem volt képes egyszer, csak egyetlenegyszer tiszta instrukciókat adni? Miért ítélte erre a tétlen várakozásra? Még azt a nyomorult festményt sem tudja összerakni, hogy szóra bírja – és ha szóra is bírná, mi lenne rá a garancia, hogy a benne lakó alak segítene neki? Valószínűleg csak további kétértelmű hülyeségeket hallana tőle.

Lucy összeszorította a fogát, és visszakormányozta a tudatát az előtte fekvő szövegre.

...iskoláskori barátja, a jóindulatú, ám kissé együgyű Elphias „Kutyaszagú" Doge szerint Dumbledore már zsenge harmadéves korától igyekezett megdönteni az elemi transzformáció és az anyagmegmaradás törvényeit. Az alkímiáról szóló szakirodalom nagy része – Dippet professzor megkérdőjelezhető intézkedéseinek egyikeként – engedély nélkül kölcsönözhető volt az iskolai könyvtárból. A rettegett mágiaág újra divatba jött, a sötét tanokra fogékony ifjú Albus pedig levelezésbe kezdett a bölcsek köve kétes hírnevű feltalálójával, Nicholas Flamellel.

Doge visszaemlékezéseiben ragaszkodik ahhoz az idealista elképzeléshez, hogy Albust a halhatatlanság utópiájánál jobban foglalkoztatta az identitás, és egyben a létezés esszenciájának tartott emberi lélek milyensége, melyhez az évszázadok alatt jeles mágusok hosszú sora próbált anyagi minőséget kapcsolni. Ahogy Doge fogalmaz: a dilemma, hogy lelkünknek van-e fizikai manifesztációja, és amennyiben igen, ez milyen formában létezik, emberemlékezet óta foglalkoztatja a varázstudók elitjét; határozott választ azonban soha senki nem adott a kérdésre.

Mi sem példázza ezt jobban, véli Doge, mint a számtalan fiaskó, ami az úgynevezett szellemtükrök használata körül fordult elő. Ez a gyakran hamisított varázstárgy sokunknak ismerős lehet a Szombati boszorkány örökzöld folytatásos történetéből, a Szemed szalamandratüzében felvillant-ból, ám Vesta Firestorm írónőnél tudományosabb elmék is foglalkoztak vele. Szellemtükörből a legenda szerint egyetlen valódi létezik, melynek "üvege" egylényegű a mitologikus Feltámadás Kövével. Az alkimista hagyomány szerint ez a varázstárgy képes rá, hogy egy alternatív, úgynevezett metafizikai síkon megmutassa az emberi lélek lényegét, amennyiben az kiszakad a testből.

A „fogható lélek"-elmélet hívei azzal érvelnek, hogy ha a lélek nem rendelkezne metafizikai formával, egyetlen mágus sem lenne képes hoppanálni, zsupszkulcsot használni, vagy bármilyen emberi transzformációt végrehajtani. Ezek a műveletek ugyanis mélyreható fizikai változások egész sorát indítják el az emberi testben, újra- majd visszarendezve annak alkotóelemeit. Az egyén pszichéjében azonban – a fiaskók okozta traumákat leszámítva – nem okoznak lényegi változást.

Mindebből tehát az következik, hogy:

a) mivel az egyén fizikai valója átlényegült – tehát a másodperc törtrészéig megsemmisült, majd újra létrejött –, illetve

b) az egyén lelkén nem esett elváltozás, ebből következően

c) az egyén lelkének metafizikai dimenzióval kell rendelkeznie, amely lehetővé teszi, hogy Gamp anyagmegmaradási törvényének megfelelően az egyén identitása a transzformáció ellenére ép maradjon.

Lényegében tehát: ha lelkünknek egyedül a testünk adna fizikailag értelmezhető formát, akkor arra a törtmásodpercnyi időre sem választhatnánk el a testtől, amíg hoppanálunk, vagy zsupszkulccsal utazunk. Ebben az esetben ezeknek a mindennapi műveleteknek halálos kimenetelűeknek kellene lenniük.

Az Olvasó talán maga is sejti, mi a probléma ezzel az elképzeléssel; a tulajdon zsenialitása által elvakított ifjú Dumbledore azonban, úgy tűnik, nem látta a hibát vad ábrándjaiban. Ahogy azonban Doge is leszögezi az őt dicsőítő dagályos, szakirodalomnak álcázott memoárjában, jelenleg semmilyen mágikus módszert nem ismerünk arra, hogy egy emberi lelket, annak teljes és ép valójában, eltávolítsunk egy testből. Egyedül akkor tehetjük ezt meg, ha egyúttal eltépjük az illetőben az élet kötelékeit, melyek az anyagi világhoz kapcsolják – jól sejted, kedves olvasó: csak ha meggyilkoljuk!

Egy lélek, fűzi hozzá nagyra becsült forrásom, Ivor Dillonsby, csak abban az esetben létezhetne azon a "metafizikai valóságsíkon", amelyre a szellemtükör állítólag képes átjárót nyitni, amennyiben a hozzá kapcsolódó test ép maradna, a lélek azonban ezzel egyidejűleg a testen kívülre kerülne. Ez pedig, lássuk be, lehetetlen: még akkor is, ha Albus Dumbledore világéletében meg akarta valósítani, és semmilyen eszközt nem tartott túl extrémnek, hogy elérje a célját.

És hogy sikerült-e meghazudtolnia az évszázados bölcsességet: "Ép testben ép lélek?" Nos, ezt még Rita Vitrol kíváncsi pennájának sem sikerült kiderítenie – az Olvasó kénytelen lesz megelégedni azzal a válasszal, amelyet elképzel magának.

Lucy hosszú ideig bámulta az utolsó két bekezdést, mire felfogta a szavak értelmét – aztán becsukta a könyvet, és újra az ablakhoz sétált. A bizonyosság lassan fellobbanó gyertyalángként kezdte bevilágítani a tudatát, újfajta megértést pumpálva az ereibe.

Edmund Wright nem mondott igazat.

Illetve – még csak azt sem lehetne kijelenteni, hogy hazudott. Számos apró részletét elárulta az igazságnak, az összefüggéseket azonban nem tárta fel előtte. Talán épp Dumbledore kérte erre, hogy a szükséges pillanatig késleltesse a felismerést.

Hát persze, hogy Dumbledore jól ismerte Edmund Wright-ot! Hiszen mindvégig a titkára vágyott. Mi másért fektetett volna ennyi bizalmat a sorsmágiába? Talán sikerült is megtudnia az igazságot a lélekről: és ha így van, ha Dumbledore valóban ismerte a szellemtükör titkát, akkor talán őt, Lucy-t sem ítélte pusztulásra. Hiszen előre megmondta... mit is mondott?

A hírnév és a hazugságok kéz a kézben járnak, azt azonban már kevesen értik, mekkora ajándék, ha egy-egy szorult helyzetben menekülésre használjuk őket.

Hát persze.

Azóta nem merte felnyitni az Edmund Wright börtönéül szolgáló szelencét, hogy az édesapja áthozta neki a darlingtoni kúriából; nem tudta, mit mondjon a férfi kísértetszerű lenyomatának, hogy milyen szavakkal kérjen tőle bocsánatot. Ez azonban nem számított többé: a csontjaiban érezte, hogy eljött az elrendeltetett idő, a megfelelő pillanat...

...és talán még soha életében nem zavarta ennyire, hogy a legegyszerűbb varázslatot is képtelen kipréselni magából. Még egy nyamvadt Alohomorát sem tud összehozni!

A dühtől felgyorsult szívveréssel osont le a lépcsőn a földszintre, elkerülve a konyhát, ahol már vidáman fütyült a teáskanna. Remus és Dora halkan beszélgettek, Dudley az emeleten nyomkodta a MegaMészárlást, Bill, Fleur és Ron kimerészkedtek egy mugli szupermarketbe az édesapjával, Gawain Robards pedig nyilván a minisztériumban volt – keresve sem találhatott volna jobb pillanatot arra, hogy kiszedje Edmund Wright-ból, amire szüksége van. Elvégre akadt még valaki a házban, aki a segítségére lehetett...

– Sipor?

A házimanó egy csapásra felhagyott a bejárati ajtó melletti sarkot beszőtt pókhálók eltávolításával, és rápillantott.

– Lucy Dawlish nem kedveli Siport – szólalt meg az utóbbi időben megszokott kesernyés nyíltsággal –, most mégis kíván valamit tőle. Sipor megteszi, amit az úrnője parancsol.

– Az úrnőd? – Lucy felvonta a szemöldökét. Nagyon különösnek találta ezt a megfogalmazást Siportól, aki sosem adta jelét, hogy többnek tekintené őt egy a Black család hírnevét fenyegető csorbánál, a manó azonban nem magyarázta a megszólítást: csak nézett rá, várakozva, mintha valóban érdekelné, amit mondani fog.

– Oké, izé, az úrnőd annyira gyökér, hogy egy szelencét se tud kinyitni, szóval, légy szíves. – Lucy pislogott egyet. – De tudod mit, ne itt. Inkább menjünk ki.

Óvatosan nyomta le a bejárati ajtó kilincsét, és sétált ki a tengerpartra. Amikor hallótávolságon kívül ért a konyhaablaktól, letette a szelencét a homokba, és Siporra pillantott.

– Nyithatod. Nyilván nem tudom megakadályozni, hogy végighallgasd, amit Edmunddal dumálunk, de légy szíves, ne szólj róla senkinek. Egy szót sem. Vagy letépem a fejedet, és megetetem Kurttel – tette hozzá a tőle telhető legszívélyesebben – de rögtön bele is szúrt a gyomrába a bűntudat, ahogy visszaemlékezett, ő maga hányszor összerándult, amikor Sirius ehhez hasonló dolgokat mondott Sipornak.

A manó azonban nem kezdte motyogva átkozni őt; és Lucy megint azt a furcsa szomorúságot látta a tekintetében, amit az utóbbi időben annyiszor. Csak pattintott egyet az ujjával, a szelence pedig feltárult.

Pár pillanatig nem történt semmi.

– Nyugodtan előjöhet, Edmund – sóhajtott Lucy. – Tudom, hogy paraszt voltam magával, most is az leszek. Haragudhat rám, meg utálhat a világ végéig, kísérthet is, egy szavam se lesz. De nincs több időnk játszmázni egymással: muszáj haladó szellemtükör-leckéket adnia nekem. És ne is szarakodjon azzal, hogy hazugságokat talál ki! Mindent tudok. Tudom, hogy Dumbledore megpróbálta kiverni magából, hogyan működik...

Edmund Wright lassan előtűnő kísértete pár pillanatig csak nézte őt.

– Szóval mindent tud – sóhajtott. – Merlinre, hogy én hányszor hallottam már ezt a mondatot! Nos, Lucy Dawlish, ha ilyen tájékozott, akkor bizonyára azt is tudja, miért volt lehetetlen, amit Albus Dumbledore akart.

– Nem lehetetlen – vágta rá Lucy. – Hiszen maga is belenézett a szellemtükörbe. Oké, kettészakadt, de tapasztalta azt a metafizikai izét, amiről az alkimisták beszélnek. Látta, hogy mi van odaát...

Edmund Wright azonban szomorúan rázta a fejét.

– Hát nem figyelt oda? Éppen ez a személyes tragédiám lényege: kettészakadtam! A lényemnek az a része, amelyhez most beszél, örökké az anyagi világban ragadt, sosem járt azon túl: a másik része pedig – pontosabb kifejezés híján nevezzük így – a túlvilág foglya, és többé nem lehet része fizikai tapasztalatokban! Ha óvatlanul a szellemtükörbe nézne, magával is ez történne: és többé nem lenne képes egyesíteni a lelke két felét.

Lucy elkomorodva bámulta a tengert. A hullámok fáradhatatlanul nyaldosták a partot; a téli délelőtt halvány, szürkéskék tájképét csupán Kurt sötét alakja törte meg, ahogy szokása szerint járőrözött a hullámok fölött lebegve, mint egy elátkozott lélek... valahogy úgy, ahogy ő, Lucy kerülgeti szünet nélkül a feladatait, miközben képtelen rá, hogy elvégezze őket, mert valami mindig hiányzik...

Egy pillanatra azt hitte, nyomon van: hogy Edmund Wright megoldhatja a problémáját. A mágia alapvető törvényeit azonban ő sem változtathatja meg. Még egy sorsmágus sem téphet ki egy emberi lelket egy még élő testből.

Mert tulajdonképpen ezt kellene tennie.

Ki kellene tépnie a lelkét a saját testéből anélkül, hogy meghalna...

A lelkét a testéből...

Lucy gondolatmenete ezen a ponton mintha falba ütközött volna.

A dementor testetlen siklása lelassult, majd megállt; arctalan arca felé fordult, láthatatlan tekintete jeges dárdaként szúrta át az övét.

A lélegzete szaggatottan, fájdalmasan tört fel a mellkasából – valahogy úgy, mint Siporé, aki követte a tekintetét, és a vonásai olyan kifejezésbe rendeződtek, mintha Voldemort nagyúr öltött volna előttük testet a homokban; Lucy tudatáig pedig csupán jelentős késéssel jutott el, hogy Edmund Wright kísértete fáradhatatlanul szólongatja.

Furcsán, kívülről érezte, hogy az arcizmai hideg mosolyba rendeződnek.

– ...tudja, mi az a felelsz, vagy mersz, Edmund?

– Egy ostoba, gyerekes játék. – A kísértet értetlen pillantást vetett rá. – Chatterley-nek mániája volt, természetesen. De mégis mi jelentősége van ennek?

– Valahogy mindig eljutunk odáig, hogy az embernek le kell smárolnia valakit, akitől hányingere van – felelte Lucy. – De végül csak ráveszi magát. Ismerős?

Edmund Wright ránézett, aztán a dementorra, aztán megint rá.

– Nem... – nyögte ki. – Eszébe ne jusson! Azt nem teheti!

– Van jobb ötlete?

– Ha az alkimisták tévedtek... ha az emberi léleknek nincs a testtől elszakítható metafizikai valója...

– Akkor nagyon meg fogom szívni – bólintott Lucy. – Viszont ha van, akkor könnyebben megúszom a smárolós kört, mint mikor Ismelda Murkkel kellett lenyomni egy üveg whiskeyért, maga meg végre összerakhatja a lelkét. Nem csábító a gondolat?

Edmund Wright kísértete bénultan rázta a fejét.

– Fiatalon azt hittem, bármire képes lennék a művészetért, de ezt soha... ezt soha nem... A kockázat, amit vállal...

– Muszáj – felelte egyszerűen Lucy. Maga is meglepődött, hogy nem fél; csendes, hűvös végérvényesség ömlött el a tudatában, kimondatlan ítélete annak, hogy nincs többé mitől félnie; mert nincs többé semmi.

Mert itt van az út vége.

Hirtelen úgy érezte, végtelen, megfoghatatlan távolság választja el Siportól, aki csak bámult rá krétafehér arccal, némán; de nem szólhatott semmit, mert kötötte a szava.

* * *