TW: bár valójában szó sincs semmi ilyesmiről, de azért ha az öngyilkosság említése/ gyászfeldolgozás/ mentális problémák klinikai kezelése gyenge pontod, akkor csak óvatosan.

* * *

Negyvennyolc órával korábban

- Úgy érzem, nem sokat haladtunk a beszélgetésünk első mondata óta. Magának mi a véleménye, Doris?

Dr. Rita Moeller, klinikai szakpszichiáter nyugodt magabiztossággal dőlt hátra a székében. Egy teljes perce a vele szemben ülő fiatal nő arcát figyelte, az egyetlen érzelem azonban, amit leolvashatott róla, a bosszúság volt.

- Azért nem haladunk - felelte Doris Purkiss -, mert mindenáron lelkizni akar valakivel, akinek nincs lelke. Nem, várjon, ez melodramatikus volt. Szóval, a lelkemet akarja ápolgatni az agyam helyett. Úgy csinál, mintha a legjobb barátnőm lenne, de közben kikérdez minden hülyeségről. Csak az idejét vesztegeti! A tesztjei is megmondják majd, hogy az agyammal van a baj.

- Komplex és sokrétű kérdés, hogy miért szorulhat szakember segítségére valaki - felelte türelmesen Rita -, mindazonáltal...

- ...pedig tök egyszerű az egész. Arra a mágikus tablettára van szükségem, amit az ember bevesz, és akkor hirtelen nem akar többé magas helyekről leugrálni. Csak írja fel! Semmi értelme újra felidéznem, ahogy az exem bámul rám a kibaszott függöny mögül. Kifizetem a teljes órát, eskü, nem gond!

- Nem a megkezdett óráról van szó.

- Akkor meg végképp nem értem, hová akar velem haladni a patikán vagy a hullaházon kívül - tárta szét a karját Doris. - És most el ne kezdjen kiselőadást tartani az állítólagos toxikus manipulatív személyiségemről, mint az előző doki, mert még kitalálok valami gyorsabb halálnemet.

- Doris...

- Nem kértem ezt az egészet, oké? Lekarcolta a verdám, cserébe kiforgatom a receptjeiből, és biztosító nem hall a dologról. De hogy lelkiznem kell magával, az már tényleg túlzás!

- Elhiszem, hogy eddig is szedte a Prozacot, és valóban szüksége van rá - felelte birkatürelemmel Rita. - Hogyisne hinném el, hiszen az összes papírja rendben van! De a szaktudásomat nem tudom kikapcsolni. Amennyiben közösen megbizonyosodunk róla, hogy az állapota lelki eredetű, és a traumafeldolgozás útjára lép, idővel csökkentheti az adagokat, vagy akár el is hagyhatja őket. Nekem pedig nem kell majd indokolatlanul erős gyógyszereket felírnom egy páciensnek, aki vélekedésem szerint más módon is meg tudna nyugodni.

- De milyen traumáimat? - tárta szét a kezét Doris. - Már megbeszéltük, hogy mindenem megvan, amiről a fél világ csak álmodozik. Gazdag pasi, ötemeletes malibui villa, sportkocsik, drága piák, Chanel, Prada, klinikai depresszió... - Vállat vont. - Nincs semmi bajom! Egyszerűen szarul működik az agyam, és kész. Defektes.

- Egy élet sem olyan tökéletes, amilyennek látszik - felelte bölcsen Rita. - Úgy gondolja, annak, hogy materiális értelemben mindene megvan, a mentális egészségét is garantálnia kellene?

Doris vesébe látó pillantást vetett rá.

- Szerintem magát jobban érdekel a sztorim, mint az, hogy meggyógyítson.

A pszichiáter felvonta a szemöldökét.

- Hogyne érdekelne a sztorija! A pályafutásom során még sosem volt rá példa, hogy valakihez egy milliméterrel se jutottam közelebb némi beszélgetéssel. Olyan már annál több, hogy valakit a férje küldött mentálhigiénés szakemberhez, ő maga viszont mindent megtett, hogy kibújjon alóla...

Doris mintha mulatott volna rajta.

- Tudja mit? Egyezzünk meg. Én elmondom, mi a helyzet, maga meg felírja nekem a rohadt Prozacet. Én nem akarok többé magas helyekről leugrálni, magát nem idegesíti ez az egész, Robert meg boldog, hogy milyen szépen meggyógyultam. Na, milyen terv?

- De ettől nem fog meggyógyulni - vetette ellen Rita. - Csupán tüneti kezelést kap.

- Nincs oka rá, hogy érdekeljen. Ez a munkája.

- Az a munkám, hogy érdekeljen! - vágott vissza Rita. Egy pillanatra elhallgatott. - Egyébként nem lenne magából rossz pszichológus, ha egy kicsit kedvesebb lenne - tette hozzá. - Remekül olvas az emberekben.

Doris arcáról lehervadt a mosoly.

- Szóval - mondta -, mit tippel, mi bajom van?

- A már említett Robertbe menekült valami elől - felelte Rita -, ő azonban érzi, hogy nem töltheti ki az űrt. Aggódik magáért.

Doris felnevetett.

- Oké, akkor kezdjük az alapoknál: Robertet kábé annyira érdeklik a nők, mint engem. - Összevonta a szemöldökét. - Sőt, valószínűleg kevésbé.

Rita eltátotta a száját, aztán megint becsukta.

- ...egyébként nem ő az első kamuférjem, akit Robertnek hívnak. De vele jobban megvagyok, mint az előzővel. Kevesebb érzelem van a dologban.

- Fájdalmasnak tartja az érzelmeket...? - kérdezte zavartan Rita. Máris kezdett beleszédülni a rázúduló információmennyiségbe.

- Feleslegesnek. - Doris felsóhajtott. - Eddig két és félszer voltam szerelmes, és mindig szarul végződött. Az első srác megdugott, aztán lelépett. A másfelediknél én léptem le, az első kamuférjemmel... hagyjuk, bonyolult... a második meg fogta magát, és meghalt. Csak úgy. Érti?! Én mondom magának, ezekben nem lehet megbízni.

- Megvan a trauma - dünnyögte Rita.

- Mi...? Ja, nem az a bajom, hogy meghalt. Kit érdekel! A pasik állandóan hullanak, pláne az olyan hőskomplexusos barmok, mint ő volt. - Doris bizalmas arckifejezéssel közelebb hajolt a pszichiáterhez az asztal fölött. - A gond az - súgta -, hogy én még élek.

- Doris...

- Látom az arcán, hogy nem érti, a franc egye meg! Nem azon pörgök, hogy Meghalt A Szerelmem, és akkor most el kell játszanom a hattyú halálát, mert többé nincs értelme a létezésemnek. Nem csak annyiból áll a személyiségem, hogy belezúgtam egy pasiba, aki akkora bunkó volt, hogy meghalt itt nekem!

- Nem is állítottam ilyet - felelte gyorsan Rita -, de egy hasonló veszteség bárkit megviselne.

- Van rosszabb. Tudja, eddig azt hittem, hogy ha nyomorultul érzi magát az ember, az csak egy állapot. Mármint oké, minden szar, de attól még ugyanúgy felkel a nap, meg ugyanolyan íze van a teának, meg ugyanúgy elmész vécére, meg ilyenek... de... franc egye meg, hogy magyarázzam ezt, mikor maga csak egy mug- egy pszichiáter...? - Doris színpadiasan felsóhajtott. - Szóval, vannak dolgok, amikre korábban fizikailag képes voltam, de nem vagyok rájuk képes többé. Ha megszakadok, akkor sem. És azt hiszem, soha többé nem is leszek. Úgy képzelje el, mintha... mintha kikapcsolták volna egy érzékszervét, vagy valami. Na erre kell a Prozac, nem arra, hogy meghalt a pasim!

Rita a homlokát ráncolta.

- És ha szedi a fluoxetint, attól képes ezekre a dolgokra? Egyáltalán, miféle dolgokról van szó? A mentális állapotunk néha mélyrehatóan befolyásolja a...

- Hagyjuk! - sóhajtott Doris. - Ha most elkezdem mesélni, azzal megszegem a Titokvédelmi Alaptörvényt, aztán bedurvul a buli.

- A micsodát?!

- ...lényeg a lényeg, a második Nagy Szerelmem, az a seggfej, aki meghalt: na, ő nem volt akárki. Maradt utána egy feladat, amit meg kéne csinálni, és egy időben talán ment is volna, de... izé, szóval nem vagyok már a régi. - Doris lesütötte a szemét, és most először őszintén szomorúnak tűnt. - Ezért ciki, hogy még élek. De nem akarom megölni magam, az olyan snassz! Na, ennyi volt a nagy sztori, lökheti a receptet.

Rita döbbenten bámult rá.

- Maga egy... egy CIA ügynökkel járt, vagy mi?

- Össze akartunk házasodni - felelte gúnyosan ábrándos arckifejezéssel Doris. - Randitippek egy profitól, első rész: ne kezdjen olyan pasival, akinek ellenségei meg küldetései vannak.

- Robert tudja egyáltalán?!

- Robert? - Doris felnevetett. - Dehogy tudja! Azt hiszi, egy szektából szabadultam. Bár tulajdonképpen - tette hozzá elgondolkodva -, Mansonban meg az exfőnökömben akad pár közös vonás.

Rita nagyot nyelt.

- Doris, figyeljen rám! A helyzete nem mindennapi, de nem kell egyedül hordania ezt a terhet.

- Látja, ez a baj magukkal, pszi-mindenfélékkel! Folyton meg akarják mondani, mit csináljon az ember. Mégis hogy a bánatba osszam ezt meg bárkivel?!

- Valahogy fel kell dolgoznia a történteket, mindkettejük érdekében - vetette ellen Rita, de a másik nő már nem is figyelt rá.

- Aha, igen, persze - darálta. - Na figyeljen, ketyeg az óra, én meg már nem győzöm visszaszámolni az ismeretségünkből hátralévő másodperceket. Szóval, receptek...!

Rita arcára tétova szomorúság ült ki. Évente több száz gyógyszerfüggő ült vele szemben ugyanilyen jól titkolt kétségbeeséssel, és várta a megváltást - általában nem engedte ki őket a kezei közül, míg meg nem tett minden tőle telhetőt, hogy a gyógyulás útjára lépjenek. A praktizálással töltött évek alatt kifejlődött csalhatatlan érzéke azonban határozottan megsúgott két dolgot. Az első az volt, hogy Doris Purkissnek valóban szüksége van a Prozacra; a második pedig az, hogy soha többé nem látja.

Maga elé húzta a papírtömböt, és pecsételgetni kezdett.

- Komolyan gondolja, hogy nem jön többet? Esélyt sem ad rá, hogy kialakuljon köztünk valamiféle bizalmi kötődés?

- Kötődéés? - Doris felvonta a szemöldökét. - Bocs, baby, de nekem ez túl gyors.

Azzal kihúzta a keze alól az áhított recepteket; és már ott sem volt.

* * *

Doris útja a rendelőből egyenesen a klinika recepciójára vezetett, ahol - szerinte - komikus diszkrécióval kiállították a konzultációért fizetendő számlát.

Életének számottevő eseményei ezen a ponton kezdődtek, a bankkártyája ugyanis makacsul megtagadta, hogy működjön.

- Hogy azt a retkes pi... - nyugtázta az ötödik sikertelen kísérletet Doris.

- Hogy tetszik mondani? - csacsogta a megszeppent recepciós lány.

Ez volt az első napja, és a lelke mélyén biztos volt benne, hogy ezt a bankkártyaolvasó is érzi.

- Úgy értem, a cudar mindenét, hát ez igazán bosszantó. Muti a tömböt, írok csekket.

Doris a lány mentegetőzésére ügyet sem vetve sétált ki a kora délutáni hőségbe, és kereste meg piros Mustangját a klinika parkolójában. Beszállás után nem indult el azonnal; helyette átnyúlt az anyósülés mellé, a kesztyűtartóhoz, és kinyitotta.

A rekeszből számos olyan tárgy borult ki, aminek semmi keresnivalója nem lett volna egy kesztyűtartóban: egy marék aranypénz, egy csúcsos boszorkánysüveg, egy példány a Cupidóm, Michael című erotikus varázsponyvából, egy megkezdett üveg tequila, egy Magnum márkájú amerikai pisztoly, és végül, de nem utolsósorban az a pergamentekercs, ami miatt a magát Doris Purkissnek nevező személy egyre égetőbb szükségét érezte az antidepresszáns-készlete újratöltésének.

Az utóbbi egy hétben annyiszor elolvasta a levelet, hogy már fejből fel tudta volna mondani. Így szólt:

Kedves Lucy!

Kérem, ne zaklassa fel magát, amiért a halálom után kap tőlem levelet. Megbíztam Perselust, hogy bocsássa útra a megfelelő pillanatban, anélkül, hogy tudná, kinek szól. Bárhol bujkáljon is, küldeményem célba talál majd; és ha már így történt, arra kérem, hogy olvassa végig.

Hihetetlennek hangzik, de tudom, mit érez most. Azt is tudom, hogy életben van - kezdettől tudtam -, és azzal is tisztában vagyok, hogy kiúttalannak látja saját helyzetét. Úgy érzi, nem képes elvégezni a feladatot amivel megbíztam; hogy kockázatosabb megpróbálnia és belebukni, mint egyszerűen kihagyni a felkínálkozó lehetőséget. Arra kérem azonban, hagyja figyelmen kívül a számos kiváló, racionális érvet, mely tétlenségre sarkallja, és próbálja meg! Nyomós okom van rá, hogy ezt kérjem.

Jelenlegi állapotában a feladat nehézsége a kegyetlenséggel határos, ez nem vitás, de bizton állíthatom: így kell történnie! Fájdalom, nem oszthatom meg magával bizonyosságom zálogát, mert ezzel még nagyobb veszélybe sodornám...

Teljes szívemből sok sikert kívánok, most, amikor még megtehetem - és ne feledje, csak az hal meg, akit elfelejtenek!

Maradok őszinte híve:

Albus Dumbledore

- Meg a jó büdös francokat - morogta maga elé Lucy Dawlish. Valahányszor visszaolvasta a néhai igazgató levelét, egyszerre futotta el a szégyen, a tehetetlen düh és a sírhatnék. Bármekkora hatalmat is adott a sorsmágia Dumbledore-nak, azt ő sem láthatta előre, ami vele, Lucyval történt...

Vagy mégis?

Jelenlegi állapotában a feladat nehézsége a kegyetlenséggel határos, írta Dumbledore. Lehetséges, hogy tudja, mi történt vele, mégis elvárja, hogy cselekedjen?

Nem, kizárt. Még Dumbledore sem elég őrült hozzá...

Hülyeség az egész. Nincs, aki ezt képes lenne megcsinálni. Kész, vége a dalnak, akár bele is hajthat Malibu Beach-en a tengerbe! Valószínűleg meg kellene tennie. De olyan nagy kár lenne ezért a kocsiért.

A bankkártyája meg miért nem hajlandó működni, hogy rohadna meg?!

Lucy mély sóhaj kíséretében gyújtotta be a Mustang motorját. A tény, hogy Albus Dumbledore levele az ismételt eltűnésére áldozott rengeteg pénz ellenére is utolérte, egyszerre ébresztett benne bűntudatot és félelmet. Még a koboldok mágiája sem rejthette el úgy, mint Pyrites; és ha Dumbledore a nyomára bukkant, akkor más is megteheti. Ha rátalál egy halálfaló, egy régi banki ügyfél, vagy egy adószedő kobold, annak végzetes következményei lehetnek...

A Mustang egy sebzett sárkány vadságával bőgött fel, ahogy Lucy gázt adott, és a megengedett sebesség háromszorosával repesztett végig Malibu Beachen. Nem érdekelte, hogy karambolozhat, hogy összetörheti az autót, hogy kárt tehet magában; az utóbbi időben egyre több hasonló dühkitörés kerítette hatalmába, és nem is próbálta megfékezni őket.

Mióta megvásárolta Ampóktól a szabadságát, többször is új életet kezdett. Hol ilyen, hol olyan színűre festette a haját, hol tervezők ruhakölteményeit viselte, hol motorosszerkót, hol New Yorkba költözött, hol Miamiba, végül azonban ugyanoda lyukadt ki, ahová annak idején Myron Wagtaillel megszöktek: a nyugati partra. Az első este fizetés nélkül kiugrott a taxiból Hollywood közepén, és bejárta azokat a klubokat, amelyekhez az emlékei kötötték, 1986 óta azonban minden megváltozott. A bárokból eltűntek a feltupírozott hajú, női ruhákba öltözött fiúbandák, glam metal helyett mindenhonnan grunge szólt, és Lucy tudta, hogy a szedett-vedett utcagyerekek csapata, akik annak idején kihúzták a csávából, rég szétszéledt: a fele halott, a másik fele szupersztár.

Végül Malibuban telepedett le, a tőle megszokott érzékkel hozzácsapódva egy olyan férfihoz, akinek kapóra jött a társasága. A Gringottsban összeszedett pénze amerikai dollárba átváltva több évre lehetővé tette ezt a kicsapongó, alkohollal vastagon átitatott életformát. Lucy ugyan tudta, hogy nem bölcs dolog feláldoznia az összes pénzét a boldogtalan luxusélet oltárán, ám úgy érezte, az elmúlt három év megrázkódtatásai után annyi azért kijár neki, hogy egy ideig Chanelt és Pradát viselhessen.

A lelkén ejtett sebek azonban nem gyógyultak be úgy, ahogy a korábbiak. A Dumbledore-tól kapott feladat súlyától pánikrohamok kínozták; az álmaiban kimérák, inferusok és más sötét lények tépték szét Remust, Dorát és az édesapját, Sirius pedig szótlanul nézte őt a függöny túloldaláról. A napok számolatlanul teltek, a férfi hiánya pedig továbbra is olyan érzést okozott, mintha valaki kitépte volna a szívét a mellkasából.

Talán azért nem tudott továbblépni, mert sosem akart: a körülmények kényszerítették rá, hogy megtegye. Magától nem bújt volna ki a feladat alól, amit Dumbledore ráhagyott... csak azért tette, mert...

Hagyja figyelmen kívül a racionális érveket, gondolta Lucy, és tövig nyomta a gázt. Naná. Könnyű azt mondani, ha az ember halott.

Abban a pillanatban bármit megadott volna érte, hogy Pyrites varázslata ismét működésbe lépjen, és az összes emlékét elnyelje. Akkor legalább nem kellene nyugtatókkal tömnie magát, hogy képes legyen csukva tartani a szemét! Végre új életet kezdhetne - teljesen, a szó szoros értelmében, anélkül, hogy tovább cipelné a múlt terheit.

Lucy lemondóan sóhajtott, és letért a Palisades Beach Roadról Hollywood felé. Ha most találkozott volna azzal a sráccal, aki annak idején végigborította a martinijét a Roxy asztalán, talán fel sem ismerik egymást; de az örökérvényű bölcsesség, amit akkor hallott tőle, még mindig ugyanúgy igaz volt.

Az emberi léleknek tényleg nincs olyan nyavalyája, amit ne oldana meg egy kis tömény, meg egy kis zene.

Lehetőleg hangos.

...ha egyáltalán ő mondta, elmélkedett Lucy. Lehet, hogy a kígyóimádó haverja volt.

*

Lucy Dawlish bankkártyája a Whiskey a Go-Go bárpultjánál sem működött.

Bizonyára azért, érvelt magában, mert még annyira új volt az egész rendszer. Amikor legutóbb az Államokban járt, és elcsente az apja magas rangú minisztériumi dolgozóknak kiutalt mugli kártyáját, a legtöbb helyen még nem is fizethetett vele közvetlenül: először keresnie kellett egy úgynevezett bankautomatát, és oda beütni a kívánt összeget. A négyszögű oszlopra emlékeztető gép erre hangos recsegéssel kidobálta a muglik furcsa papírfecnijeit, amit készpénz gyanánt használtak - hogy erre a körülményes műveletre miért volt szükség, azt még a koboldok sem tudták megmondani.

Miután Lucy a harmadik próbálkozásra sem tudta kifizetni a margaritáját, úgy döntött, visszanyúl ehhez a jól bevált módszerhez; átvágott tehát a Sunset Strip túloldalára, és benyomta a kártyáját egy ATM-be. A masina hosszas berregést és csipogást követően el is nyelte a vékony műanyaglemezt - ám ahelyett, hogy annak négyjegyű kódját kérte volna, azonnal a Gringotts varázslóbank stilizált koboldfejet formázó logóját rajzolta ki a monitorra. A fej pár másodperc mozdulatlanság után pislogott néhányat, majd komisz vigyorra húzta a száját, és megszólalt Ampók hangján:

- Heló, Dawlish!

Lucynak jelentős önuralmába telt, hogy fel ne sikítson; végül azonban úrrá lett a vonásain, és dühvel palástolta félelmét.

- Mégis mi a Merlin ragyás valagát művelsz?!

- Psszt! - A kobold-logó megrovó pillantást vetett rá. - Engem nem látnak a muglik, de azt hallják, ahogy egy fémdobozzal veszekszel.

Lucy-t mindez a legkevésbé sem érdekelte.

- Te vetted el a pénzem, igaz? Azonnal javítsd meg a kártyám! Nem ebben állapodtunk meg...

- Csigavér, Dawlish! - szólt rá a kobold. - Épp most mentem meg az életed.

- ...amire rohadtul senki nem kért! - sziszegte Lucy. - Azzal is szerződést szegsz, hogy egyáltalán beszélsz velem.

- A banki tanács tegnap teljes körű átvilágítást rendelt el. Szerinted mit fog szólni a Főnök, ha talál egy bankszámlát, amit azután nyitottál, hogy eltemettek?

Lucy nyelt egyet.

- ...na látod! - folytatta bölcsen az Ampók hangján beszélő logó. - Le kellett tiltanom a kártyádat. Mintha sosem létezett volna. Ha lement az ellenőrzés, kapsz másikat. - Egy pillanatig habozott, majd hozzátette: - Azért viszont be kéne jönnöd a bankba...

Lucy-t egyszerre futotta el a pulykaméreg és a nevethetnék.

- Neked teljesen elmentek otthonról?! Amint felbukkanok, úgy repülnek majd rám a halálfalók, az aurorok és az újságírók, mint thesztrálok a nyers húsra!

- Pontosan! - vágta rá Ampók. - Kölcsönös kockázatvállalás, Dawlish. Nekem sem egy sétagalopp ez az egész.

- Küldd el bagollyal! Vagy a postán.

- Kiváló ötlet - felelte epésen a koboldfej. - Magamtól bizonyára eszembe sem jutott megvizsgálni, majd kategorikusan kizárni ezeket a lehetőségeket, mielőtt betörtem Ragnuk irodájába, hogy beszéljek veled. Nem is tudom, hogy maradna meg az állásom nélküled...

- Állj már le! - csattant fel Lucy. Felfogta, hogy ha hozzá akar férni a széfe tartalmához, engedelmeskednie kell Ampóknak, de furcsállta, hogy a Gringotts ellenőrzése a kártyákra, erre a furcsa, új mugli technológiára is kiterjed.

- Változik a klíma - magyarázta a kobold, mintha csak kitalálta volna a gondolatát. - Lehet, hogy még a mugli valuták váltását is betiltják, nemhogy a masináik használatát.

- Eddig nem úgy volt, hogy a bank kimarad ezekből a baromságokból? - mérgelődött Lucy.

- Kit érdekel, hogy volt eddig! - Ampók felsóhajtott. - Mostantól nem úgy van, és kész. Tőlem hisztériázhatsz meg sírógörcsöt is kaphatsz, de attól még elmúltak a régi szép idők, mikor a mágusok mind kézen fogva szökdécseltek az utcán, és nem bántottak senkit. Pedig a történelem folyamán ez olyan gyakran előfordult, ugyebár! Igazán peches korban élünk. Szóval... kell a pénzed, vagy visszapörgethetem a banki alapba?

- Nyilván kell - felelte fogcsikorgatva Lucy.

- Nagyszerű, akkor negyvennyolc óra múlva várlak az irodámban. A te időd szerint. Londonban már késő este lesz.

- Negyvennyolc óra múlva? - Lucynak elszorult a torka. - Figyu, innen Kalifornia alsóról nem olyan egyszerű csak úgy fogni magad és...

- Boszorkány vagy, Dawlish - felelte gúnyos szemöldökrántással a kobold-logó. - Merem remélni, hogy megoldod.

Lucy ökölbe szorította a kezét.

- Dumbledore akarta ezt az egészet, ugye? Az ő parancsára rángatsz haza!

- Dumbledore meghalt, ha nem tudnád - vetette oda Ampók. - Apropó, végre átfutott a minisztériumon a végrendelete, és hagyott valamit egy bizonyos Doris Purkissre... na, akkor találka két nap múlva. Ha megjössz, csak kérdezd meg a főkönyvvezető koboldtól, hol a mosdó. Érteni fogja.

Azzal a bankautomata képe elsötétült - a kártyát sosem adta ki.

Lucy nem ment vissza a bárba, hogy a csekkfüzete fölé görnyedve igya le magát a sárga földig; helyette elnézte a délutáni napfényben fürdő Sunset Stripet, és mélyeket lélegzett, hogy heves szívdobogását csillapítsa. Sejtette, hogy egyszer eljön ez a nap: hogy a sors kiszakítja őt önkéntes száműzetéséből.

Ha eleget tesz Ampók kérésének, és visszatér Londonba, többé nem lesz menekvés, Dumbledore tervei magukba szippantják. Hiába halt meg az ősz mágus, a fogaskerekek kattognak tovább.

Ha tényleg bele akar hajtani a Mustanggal a tengerbe, most kell megtennie.

Lucy összeszorította a száját; a szemébe gyűlő könnyek összemosták előtte a pálmafákkal szegélyezett sugárút képét.

Nem sikerülhet!

Ő már nem ugyanaz az ember, aki annak idején összeesküvéseket szervezett, gonosztevőket kerített elő, és kulcsfontosságú információkat szállított a Főnix Rendjének. Az az ember meghalt Siriusszal együtt - Siriusszal, aki mára csak halvány emlék a lelke mélyén. Néha mintha fel tudná idézni az illatát, az érintését, a tekintetét, a hangját, de ezek elmosódó részletek csupán: néma kísértetei egy másik életnek, amihez egyiküknek sem volt joga soha.

Ő, Lucy nem állta ki a próbát. Gyenge volt. Elbukott.

Dumbledore tudta ezt; mégis a végrendeletébe foglalta a nevét.

Az álnevét.

Dumbledore hagyott rá valamit.

Valamit, ami most Ampóknál van.

Valamit, ami talán megsúgja, hogyan tovább.

* * *

Ha tetszett a fejezet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)