– Nem 'alt meg – mondta Fleur, immár tizenhetedszerre az elmúlt fél órában. – Biztosan nem. 'Iszen lélegzik.

Lucy nem felelt. Vele szemben Remus pontosan ugyanolyan pózban feküdt a kanapén, mint fél órával azelőtt; a mellkasa alig láthatóan emelkedett-süllyedt, az arca pedig változatlanul hamuszürke volt. Valószínűleg ugyanaz történt vele, mint McGalagony professzorral, amikor négy kábító átokkal találták el egyszerre – egy súlyosan nemkívánatos személlyel azonban nem sétálhattak be csak úgy a Szent Mungóba.

– És ha már itt tartunk – jegyezte meg Bill –, te sem haltál meg.

A kijelentés tárgyilagos volt, Lucy mégis kihallotta belőle a szemrehányást.

– Még nem – felelte szúrósan –, de nyugi, már dolgozom rajta.

Bill csak egy sóhajjal reagált, amitől hirtelen még rosszabbul érezte magát.

– Hol van Tonks?

– Darlingtonban. – Lucy nyelt egyet. – Minden oké vele. – Maga sem tudta, miért hazudik, de úgy érezte, ha még egy szikrányi feszültséget el kell viselnie, atomjaira robban. – Remusszal be akartunk ugrani a... mindegy, egy helyre... azt hiszem, követtek minket. Egyszer csak a nyakunkon voltak, és szórni kezdték az átkokat, mint a hülye.

– Te viszont elkergetted őket – mondta Bill.

– Ja – engedett az újabb hazugság kísértésének Lucy. – Aztán... – nyelt egyet. – Aztán nem tudom, hogyan, de itt találtuk magunkat. Remus biztos beizzított egy SOS-zsupszkulcsot ilyen esetekre. Több esze van, mint nekem. Izé... bocs a közjáték miatt. Felébred, és itt se vagyunk.

Fawkes, gondolta, ahogy a gondolatai lassan követhető láncba rendeződtek. Fawkes hozta őket ide: a döntő pillanatban előtűnt a semmiből, mintha csak meghallotta volna az ő, Lucy könyörgését. Pedig mióta Tonks elment, azt sem engedi, hogy megsimogassa; most is ott ül vele szemben, a polc tetején, és szúrósan méregeti őt aranyszemével.

Biztosan Remus kedvéért van itt.

Lucy összerezzent, amikor Bill kezét érezte a vállán. Ösztönösen megismerte az érintését, akár egy vastag függöny mögül felsejlő sziluettet a szeme sarkában; és a torkát valami megnevezhetetlen érzés kezdte fojtogatni.

– 'Sinálok nektek egy teát – mondta Fleur. A hangjában nyoma sem volt a féltékenységnek, amire Lucy számított tőle, és amit a helyzet talán megérdemelt volna.

Elvégre alig párszor találkozott csak Billel, mióta...

– Oké – mondta a varázsló halkan, nyugodtan –, tépjük le a ragtapaszt. Nézz rám.

– Bill, én tényleg nem akarok gondot...

– Csak nézz rám!

Lucy felnézett – és a világ összes okklumenciatudása sem lett volna elég, hogy magába fojtsa döbbent nyögését.

Bill arcát egykor mély sebek egymásba futó fehér forradásai szabdalták – valahogy úgy, mint Remusét, csak súlyosabban; olyan súlyosan, hogy kettőt-hármat pislognia kellett, mire felismerte iskoláskori szerelmét a fölé hajló fáradt tekintetű férfiban.

– Bill, mi...

– Fenrir Greyback rám támadt tavaly – felelte csevegő hangon a varázsló. – Nem teliholdkor – tette hozzá, amikor Lucy arcából kiszaladt a vér. – Emberalakban volt... de úgy tűnik, nincsenek ezzel kapcsolatos gátlásai.

– Basszameg – felelte Lucy. Ez volt az első dolog, ami eszébe jutott, és gyanította, hogy akkor sem találna pontosabb kifejezést a véleménye leírására, ha még órákig gondolkodna.

– Basszameg – helyeselt Bill. – Én is valami ilyesmit gondoltam, amikor áthajtott rajtad egy kamion a Kings Crosson. Persze gondolhattam volna, hogy megint csak blöfföltél.

Lucy nyelt egyet. – Elpusztíthatatlan vagyok, nem tudtad?

Hiába küzdött ellene, elcsuklott a hangja.

– És miért... – Bill megrázta a fejét, felsóhajtott. – Miért?

– Miért rendeztettem magamnak giccses temetést virágokkal meg politikai beszédekkel? – Lucy pár pillanatig némán bámulta a kezét. – ...Gnarlak miatt – nyögte ki a legkézenfekvőbb választ, ami eszébe jutott. – Miután Sirius meghalt, egyre több jele mutatkozott, hogy hajlandó egyezkedni Tudjukkivel. Sejtettem, hogy ellenem fordul majd, és nem akartam megvárni, hogy kinyírasson valakivel, szóval alkut kötöttem Ampókkal. Eljátszottuk a halálomat. Az eredeti terv szerint senki sem tudta volna, hogy én vagyok én, de valami félrement, és... mindegy, hagyjuk is. Vegyétek úgy, hogy Catherine Rosiernek hívnak, és sosem talákoztunk! Ja, és utálom a liliomokat. Ha még egyszer valakit liliomot rak a síromra, felkutatom, és kinyírom.

Egy pillanatig csend volt, aztán Fleur visszatérve átszelte a szobát, és szorosan átölelte őt.

– Annyira elvisel'etetlen vágy! – fakadt ki elfúló hangon. – 'Iányoztál!

Lucy nagyot nyelt. A kötelezőnek érzett hazugságok mintha fojtó kötélként tekeredtek volna a nyakára.

– Gondolom... mint a sárkányhimlő...

– Tényleg – bizonygatta Fleur. Bill megköszörülte a torkát, és elfordult; de azért kinyúlt, és röviden megszorította a kezét.

– Az lesz a legjobb, ha egy ideig békén hagyjuk Remust – mondta kis csend után. – Többet árthatunk neki, ha megpróbáljuk mágiával felébreszteni; aztán holnap reggel meglátjuk. Addig is... ha tényleg a fejedbe vetted, hogy keresztbe teszel Gnarlaknak, nem árt, ha figyelmeztetlek néhány dologra.

– Például mire? – horkant fel Lucy. – Hogy simlis? Ravasz? Gondolkodás nélkül kinyírna, ha csak egy kicsit is érdekében állna, hogy megtegye?

– Tudom, hogy kedveled őt – felelte sóhajtva Bill –, és a maga módján ő is kedvel téged. Hiába edzed folyamatosan az akaratodat, hogy a döntő pillanatban ez ne számítson: soha nem leszel olyan következetes és könyörtelen, mint egy kobold. Gnarlak már azelőtt kötögette a kétes üzleteit, hogy Grindelwald hatalomra jutott volna. Grindelwald! És túlélte őt. Túlélte Tudjukki első rémuralmát, az utána támadt káoszt, és most feltett szándéka túlélni a következő háborút is, és tovább gazdagodni mellé. Senki és semmi nem tántoríthatja el attól, hogy sikerre vigye a mostani tervét, és az út végén a Sequestrum mesés kincse várja.

– Úgy érted, le akarja nyúlni a szajrét? – Lucy rábámult. – Az egészet?

– Nincs rá bizonyítékom – felelte Bill –, de a Tudodki bukása előtti hetekben úgy éreztem, erre mennek a dolgok. Brutális pénz- és értéktárgytömeg mozgott egyik széfből a másikba a Gringottson belül, rengeteg aktát archiváltak, és sorra rúgtak ki mindenkit, akit a vezetés nem tartott elég lojálisnak. Gnarlak rég hozzájutott a Sequestrum kulcsához. Kezében a fegyver, amivel kierőszakolhatja magának a koboldok pálcahasználati jogát...

– Nem akarta, hogy megkapják – szólt közbe Lucy. Az emlék váratlanul, de élesen sejlett fel előtte. – Egyszer beszéltem vele erről; azt mondta, csak káosz lenne belőle.

– És akkoriban nem állt érdekében a káosz – felelte Bill. – Most viszont... aznap, amikor utoljára mentem be dolgozni, Ragnukot már hetek óta nem lehetett elérni. Egyszerűen felszívódott. Az igazgató!

– Azért nyílt titok, hogy inkább Gnarlak a főnök – jegyezte meg Lucy. – Csak mivel túl sok problémája akadt az amcsi hatóságokkal, inkább az öccsét ültette a székbe.

– Nem tudom, mi áll a háttérben, de egy cseppet sem tetszik – szögezte le Bill. – A Gringotts sosem volt biztonságos terep, és bár te is, én is ügyesen lavíroztunk rajta, öngyilkosság lenne visszamenni. Nincs is miért. Szerintem a koboldok már rég kinyitották a Sequestrumot, és biztonságba helyezték, ami benne volt.

– Nem láttad, mi van benne, amikor feltörted? – Lucy összevonta a szemöldökét.

– A sok rétegnyi sötét varázslat alatt koboldmágia védte – sóhajtott Bill. – Valószínűleg belenéztem, de nyomtalanul törlődött az agyamból minden; és ha bárki megpróbálná visszahozni, nem csak én őrülnék meg, de mindenki más is, aki megpróbálja megfejteni az emlékfoszlányaimat. A koboldok semmit sem bíznak a véletlenre: megőrzik a titkaikat. Ampók egyszer azt mondta nekem, a Sequestrum titkát csak a mindenkori bankigazgató ismeri, és csak arra a személyre bízza rá, akit az utódjának szán. Ragnuk esetében ez a személy, gondolom, Gnarlak.

– És Gnarlak esetében vajon ki? – Lucyba beleszúrt a félelem. – Tudjukki?

– Nem hinném... – felelte halkan Bill. – Inkább arra tippelek, hogy Gnarlak nem akarja továbbadni a titkot: engedné, hogy kitörlődjön a varázsló- és koboldtársadalom kollektív emlékezetéből.

– És lelép a pénzzel...

– Gondolom, nem tudlak lebeszélni róla, hogy megpróbáld megállítani.

Lucy nem válaszolt azonnal. Az utóbbi hetek egymást érő viszontagságai alatt egyszer sem jutott eszébe a Gringottsban őrzött mesés kincs sorsa; a korábban olyan fontosnak és megkerülhetetlennek tűnő rejtély jelentéktelenné zsugorodott a szemében, eltörpült a Dumbledore-tól megörökölt feladat mellett.

Végig kell járnia az utat, amelyet a sors vár tőle: és meg kell próbálnia szóra bírni azt a dementort.

Még akkor is, ha a dementor most Dudley Dursley-vel van, Merlin tudja hol. A kölyök biztosan beszerezte a PlayStationjét. Megkereste a mágusgyűlölő szüleit, bedugta a konzolt, és éjjel-nappal játszik azzal a megamicsodával; ő Lucy pedig csak reménykedhet benne, hogy a sorsa – és ezzel együtt a dementor – egyszer majd utoléri.

És mire ez megtörténik, sikerül visszaszereznie a szellemtükröt, és megtanulja használni.

Mindezek tudatában szinte semmilyen jelentőséggel nem bírt, hogy miben mesterkedik Gnarlak, vagy mit rejt a Sequestrum; a széfek titka mégis súlyosan, vészlóslóan ülte meg Lucy gondolatait, mint egy rejtett fenyegetés.

– Korábban olyan fontosnak tűnt az egész – szólalt meg újra Bill. – Mintha minden azon állna vagy bukna, hogy kié lesz a kincs. Mostanra pedig mintha sosem létezett volna, pedig senkinek nem állna érdekében, hogy eltűnjön ez a pénz! A minisztérium több millió galleonnal tartozik a banknak... ha kiderülne, hogy a kormányunk fizetésképtelen, abba azonnal belebukna! Miért engedne ki Gnarlak egy ilyen ütőkártyát a kezei közül?

– Én eleve nem értem, miért mentek bele, hogy kinyissák – jegyezte meg Lucy. – A minisztérium semmi érdemi segítséget nem nyújtott a Gringottsnak: a koboldok nyugodtan mondhatták volna, hogy majd ők elintézik a Sequestrum körüli dolgokat, tessék ettől függetlenül perkálni a tartozást. Hosszútávú kölcsön jó magas kamatokkal, ésatöbbi.

– Hát igen, én sem... – Bill lassan megrázta a fejét. – De bármi is van mögötte, nem tetszik. Nyilván nincs jogom ilyet kérni tőled, de tényleg ne ártsd bele magad!

Lucy önkéntelenül kisebbre húzta össze magát a kanapén.

– Valakinek muszáj – felelte halkan. – Jobb, ha az csinálja, akinek nincs vesztenivalója, nem?

Hiába számított az olyan üres mondatokra, mint "sajnálom", "részvétem", vagy "az idő minden sebet begyógyít", Bill nem mondott semmi ilyesmit; csak kinyúlt, és megszorította a kezét.

– Ha nincs vesztenivalód – felelte halkan –, akkor keress magadnak.

– Micsoda Buddha lett belőled, mióta kidekorálták a képed – dünnyögte Lucy. – Sajnálom, hogy nem voltam ott az esküvőn...

– Annyira ne sajnáld. A halálfalók elcseszték az egészet.

– Mi...? – Lucy rábámult. – Na ne már! Az egy dolog, hogy muglikat röptetnek a levegőben és gyerekeket rabolnak el a Roxfortból, de ki a franc az a szociopata, aki elcsesz egy esküvőt?!

– Ugye?! – Fleur széles pálcamozdulattal csapta le a teáskannát az előttük fekvő dohányzóasztalra. – Én is ezt 'ondtám! Súlyos modhortalanság!

– Gondolom, arra játszottak, hogy a fél Főnix Rendjét meghívjátok – sóhajtott Lucy. – De azért nem kaptak el mindenkit, ugye?

– A nagy többség elmenekült – bólintott Bill. – A szüleim jól vannak, Fredet és George-ot halljuk a rádióban, Ginny visszament Roxfortba, Ron meg... hát, bárhol is van, remélem, minden végtagja ép, meg ilyenek. Nyilván Harryvel és Hermionéval szökött meg. Nem tudom, mit forralnak Tudjukki ellen, de remélem, belehúznak. Szörnyű ez a bizonytalanság.

– És Charlie? – Lucy nyelt egyet.

– Anyáékkal maradt – felelte Bill. – Nem is bánom... apa ugyanúgy bejár a munkahelyére, mert semmit nem tudtak rábizonyítani, de félek, hogy az első leépítésnél megszabadulnak a teljes osztályától.

Pár másodpercnyi kínos csend borult a szobára, amíg Percy neve kimondatlanul, de nagyon is érthetően lebegett köztük a levegőben; Lucy azonban végül nem kérdezett rá, hogy mi van vele, Bill pedig – feltűnő sikertelenséggel – úgy tett, mint akit nem is érdekel.

– És a te rokonaid, Fleur? – fordult a boszorkányhoz Lucy. – Nem esett bajuk?

– Nem, jól vannak. – Fleur szórakozottan rázta meg szép fejét. – Gondholkodtám rájtá, 'ogy utánuk kéne mennünk, de nem is tudhom... szerhetem ezt á házat. Te is meg fogod szerhetni, majd meglátod. Idd meg szépen á teát, és fekhüdj le áludni. Ne 'aragudj, de szörnyen nézhel ki.

Lucy már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de azon kapta magát, hogy egyetlen épkézláb kifogás sem jut eszébe. Mégis hová mehetne? Fawkes egy pillanatig sem adta jelét, hogy hajlandó lenne tudomásul venni a jelenlétét, Remus továbbra is ájult és mozgathatatlan volt, varázsolni pedig még mindig nem tudott. Még akkor sem tehetett volna semmit, ha hirtelen minden kontrollt visszanyer a mágiája fölött, a Siriustól örökölt pálcája ugyanis a Corbitt-kúriában maradt, a dohányzóasztalon. Nem tette zsebre, mielőtt Londonba indult Dudley-val és a dementorral, hiszen egy pillanatig sem gondolta, hogy hasznát vehetné.

Lucy lassú léptekkel botorkált a vendégszobába; az apró helyiségbe éppen csak egy franciaágy, egy éjjeliszekrény és egy félig megpakolt könyvespolc fért be. Az ablak a háborgó tengerre nézett; ezen a késői órán csak elmosódott feketeséget láthatott odakint, a hullámok sóhajai és mormogása pedig hamar háttérzajjá mosódott a fülében, ahogy letette a fejét a párnára, és nyugtalan álomba merült.

*

Bill és Fleur otthonát – mint Lucy másnap a reggelizőasztalnál megtudta – Kagylólaknak hívták, és Cornwalltól nem messze, egy Timworth nevű, varázslók és muglik által egyaránt lakott település külterületén állt, éppen csak olyan távolságra a vízpartról, hogy egy kisebb vihar által felkorbácsolt hullámok ne érhessék el a falakat. A tenger hullámverése éjjel-nappal ütemes zajjal töltötte meg a házat; morajlása épp olyan állandó volt, mint a fenyegetően magasodó szikla a látóhatár szélén, rajta egy rozzant viskóval. Bill, aki kisgyerekként több nyarat is eltöltött itt, nem emlékezett rá, hogy valaha mozgást látott volna odafent, egy viharos, nyári hétvégét leszámítva, amikor egy őrült mugli család kitalálta, hogy ott fog vakációzni; erről az esetről azonban csak a távoli Weasley rokon elbeszéléséből tudták, akitől megörökölték Kagylólakot. Maga a ház takaros volt, de szűk és zsúfolt, Lucy pedig úgy érezte, a tenger hangja idebent szinte elviselhetetlen; mire a reggel délelőttbe, majd kora estébe fordult, megmagyarázhatatlan, erős vágy fogta el, hogy kiszabaduljon a partra.

– Márh öt óra múlt. 'Sinálok neked még egy teát – közölte Fleur, aki szemlátomást teljes erőbedobással belevetette magát a brit hagyományokba, mióta feleség lett. – És nem fogadom el á kifogásaidat! Mindhárom shüteményt meg kell enned hozzá.

– Oké... – Lucy felsóhajtott. – Figyi, kimegyek levegőzni egy kicsit.

– Nem fogsz tudni meglógni, ha ilyesmit terveznél – szólt ki a konyhából Bill. – Alaposan levédtem a házat.

– Gondolod, itthagynám Remust?! – mérgelődött Lucy. – Csak szívok egy kis levegőt, ennyi az egész.

– Óvatosán! – szólt utána Fleur. – Szörhnyű vihár volt, nem sokkál ázelőtt lett vége, 'ogy jöttetek. Ilyenkor mindenféle szemetet kidob á tenger...

Lucy szinte azonnal meggyőződött róla, hogy a boszorkány igazat mondott. Már a küszöbön majdnem visszafordult, amikor a roppant víztömeg felől fújó jeges szél az arcába mart, valami mégis arra késztette, hogy kisétáljon a tengerpartra, és figyelje a fellegek közül előbújó holdat. A távoli viskó újra meg újra magára vonzotta a tekintetét; el sem tudta képzelni, miért építene valaki egy ilyen fakalyibát egy tenger fölé magasodó szikla tetejére. Vajon apály idején el lehet sétálni odáig? Csak azért tűnik most ilyen megközelíthetetlennek az a hely, mert a szél felkorbácsolta a tengert...?

A hold tányérja végre kibukkant a rohanó felhők mögül – már majdnem tele volt, amitől Lucy gyomra öklömnyire zsugorodott –, szűrt fénye ezüstre színezte a hordalékkal lepett partszakaszt.

És Lucy észrevette a homokban heverő alakot.

Az első, ösztönös reakciója az volt, hogy egy szikla mögé vetette magát; legalább harminc szívdobbanást számolt, mire egyáltalán ki mert pislantani rejtekhelyéről.

Az alak azonban pontosan ugyanabban a pózban feküdt, mint az előbb: ha a holdfény nem vetül rá, Lucy azt hitte volna, valami uszadékfa, vagy egy partra vetett tengeri állat. Az ezüstös derengésnek hála azonban láthatta hosszú kabátját, a cipőjét, hullámos szőke haját, ahogy a homokra omlott...

A gyanú villámként hasított belé.

Az első pár lépést tétován tette meg, ám hamarosan azon kapta magát, hogy rohan. Térdre esett a homokban heverő Gawain Robards mellett, nem törődve vele, hogy a jéghideg tengervíz a ruhái alá kúszik.

– A picsába! – sziszegte. – Robards! Hallja, amit mondok? Robards!

A férfi fájdalmasan nyögött egyet, és az oldalára fordult. A fél arca lila foltok és vágások gyűjteménye volt, és Lucy csodálta, hogy nem fulladt meg a jeges vízben.

– Robards! A franc egye meg, ébredjen már fel!

Talán az hatott, hogy az arcát pofozgatta, talán az, hogy alaposan megrázta a vállánál fogva, de Gawain Robards végül visszanyerte az eszméletét. Jégszürke szemeinek pillantása először zavaros volt, ám egy csapásra kitisztult, ahogy a tekintetük találkozott. Lucy úgy látta, mintha a világ összes érzelme egyszerre cikázna át az arcán; aztán Robards kinyúlt, és megszorította a kezét.

– Mondtam már, hogy jól áll magának, amikor aggódik értem? – suttogta rekedten.

– Jaj, hála Merlinnek! – nyögött fel Lucy. – ...akarom mondani, nyaljon szart! Nem úgy volt, hogy maga ment meg engem? Gondolhattam volna, hogy megint mindent nekem kell csinálni!

Robards elmosolyodott, a mosolya azonban hamar grimasszá vált, ahogy megpróbálta megmozdítani a lábát.

– Ígérem, jóvá teszem – sóhajtott. – De hát mit keres maga itt? Hol vagyunk egyáltalán?

– Cornwallban. Minden nyugdíjas kedvenc tengerpartja. – Lucy önkéntelenül elvigyorodott. – Egyébként ha éppen tudni akarja, azért vagyok itt, mert megpróbált elkapni egy csapat fejvadász, én meg lepattintottam őket magamról azzal, hogy magamra hívtam egy másik csapat fejvadászt. Csak közben majdnem felrobbantottam az egyik megállót a Circle-ön.

Robards horkantva felnevetett, aztán oldalra hajolt, hogy kiköhögje a tüdejében rekedt tengervizet.

– Látom, maga sem vesztegeti az idejét – jegyezte meg.

– Nem, azt maga csinálja, amikor így hazudozik – vágta rá Lucy. – Próbálja bemesélni nekem, hogy minden oké, aztán egy percre nem néz ide, és kitör az apokalipszis.

– Akkor jobb lesz, ha többet le sem veszem magáról a szemem. – A férfi mosolya egyre szélesebb lett, Lucy pedig legszívesebben hozzávágott volna valamit. – Addig is... ami a Ritzben történt...

– Ne most erőltesse az agyát – mondta Lucy. – Szerencséje van, biztonságos helyre sodorta a víz. Fel tud állni? Alig harminc lépést kell megtennie, és már kapja is a képébe a teát meg a süteményt.

– Jól hangzik – felelte szelíden, de ellentmondást nem tűrően Robards –, de előtte beszélgetni fogunk. Odabenn, bárhol is legyen az az odabenn, egy szempillantás alatt el fog illanni előlem.

Lucy a szemét forgatta.

– Nem kell a duma – sóhajtott. – Tudom, tudom, egyszeri eset volt. Nem kell hirtelen elhinnem, hogy megint boszorkány lett belőlem. Ne aggódjon, meg sem próbálok varázsolni többé.

– Pontosan erről van szó! – Robards nagy nehezen ülő helyzetbe tornászta magát, és őszinte aggodalommal nézett a szemébe. – Nem szabad leszoknia a pálcahasználatról! Akkor sem, ha hosszú hónapokig a legapróbb bűbájt sem tudja kicsikarni belőle. Akkor is próbálkoznia kell, ha reménytelen. Legalább naponta tíz percet kellene forgatnia a pálcát a kezében!

– Semmi értelme! – csattant fel Lucy. – Egy ideig csináltam, de elegem van belőle. Nincs több varázserőm, és kész.

– De igen, van – felelte Robards. – Most mutatkozott meg. És ha továbbra is következetesen úgy tesz, mintha nem létezne, eljöhet a nap, amikor nem tudja többé kordában tartani. Amikor kontrollálhatatlanul kitör magából... nem úgy, ahogy most, a Ritzben, hanem úgy, hogy többé a saját nevére sem fog emlékezni.

Lucy szólásra nyitotta a száját, aztán becsukta.

– Tudja, mi az az obskurus, ugye? – Robards még mindig rá cseppet sem jellemző komolysággal nézte őt. – Látott már valaha ilyet? Vagy akár csak a pusztítást, amire képes?

Lucy megrázta a fejét.

– Remélem, így is marad. Kérem, vegye komolyan, amit mondtam! – A férfi kissé megborzongott, aztán mintha csak most jutna eszébe a lehetőség, előhúzta a pálcáját, és egy intéssel megszárította a ruháit. Lucy-t akaratlanul is elfogta az irigység, Robards pedig feltápászkodott, és óvatosan megtapogatta fájó arcát. – Na jó... – mondta –, nem tudom, hogy van vele, de a bűbájaim ellenére is fázom. Szóval, ha egészen eddig arról ábrándozott, hogy egy egyszerű figyelmességnek szánt, ám valójában nagyon is romantikus gesztussal az én vállamon is átvesse a köpenyét, eljött a pillanat!

– Túl sok folytatásos ponyvát olvas a Szombati Bosziból – morogta Lucy.

– Pedig íme a tökéletes lehetőség, hogy aggódva ápoljon – felelte vidáman Robards. – Persze mindvégig úgy fog csinálni, mintha nem aggódna, és nem is ápolna, én pedig látványosan bánatos leszek, amiért még mindig nem kedvel egy egészen kicsit sem. Közben ehetnénk is valamit, csak hogy a szenvedésem egy kicsivel elviselhetőbb legyen. Mit szól?

– Kezdem megbánni, hogy nem hagytam megfulladni – felelte Lucy, és ahogy a férfi bicegve megindult mellette a tengerparton, kénytelen volt bevallani magának, hogy ennek a kijelentésnek az ildomosnál jóval több az igazságtartalma. Gawain Robards minden ízében olyan volt, mintha valami kegyetlen, felsőbb hatalom külön neki teremtette volna, hogy bevarrja a lelkén a Sirius halála által ejtett sebet; Lucy azonban nem akarta ezt, vagy legalábbis nem fogadhatta el. Mégis, minél nagyobb erővel küzdött ellene, annál nehezebb volt rideg közönnyel és elutasítással viszonyulnia a mindig vidám, mindig vicces, mindig laza, mindig jóképű Robardshoz, aki mellett a világ összes borzalma elviselhetőbbnek tűnt.

Nagyon más volt, mint Sirius – és Lucy mégis biztos volt benne, hogy ha Sirius élne, most ugyanilyen béna viccekkel próbálná őt felvidítani, és ugyanilyen szórakoztatónak találta volna a katasztrófát, amit a Kings Cross metróállomáson okozott.

Ettől pedig minden csak még rosszabb lett.

A helyzetet tovább rontotta, hogy Robards, mint kiderült, maga is járt már Kagylólakban, az "üzleti partnereinek" számító Weasley ikrekkel és Lee Jordannel együtt. Lucy élt a gyanúperrel, hogy Fawkes is a férfi javaslatára hozta őt ide. De persze ezt Robards sosem vallaná be, csak makacsul, némán, titokban védelmezi őt – ahogy Sirius tette nagyon sokáig.

De miért?

Miért botlik bele ebbe a férfiba, bárhová is megy? Mintha valami láthatatlan, mágneses erőtér pólusai lennének, amelyek állandóan vonzzák egymást.

Talán azért van szükség Robards állandó jelenlétére, hogy nehezére essen lemondani az életéről. Hogy úgy érezze, valamit mégiscsak veszít. Talán enélkül nincs értelme az áldozatának.

Talán Siriusszal is ezért kellett találkoznia...

Sötét képzelgéseiből hangos durranás zökkentette ki. Mellette Robards megtorpant, és mindenre elszántan emelte fel a pálcáját; egyszerre fordultak a néptelen tengerparton feltűnt alak felé.

A jövevény, egy vörös hajú tinédzserfiú megingott egy pillanatra, és hangosan zihálva térdre esett a nedves homokban. A kezéből vér szivárgott a földre.

Aztán lassan, erőlködve felállt, és megdörzsölte a szemét. Az arca szürke volt, meggyötört, és idősebb, mint ahogyan az emlékeiben élt, Lucy mégis azonnal felismerte.

Ron Weasley volt az.

* * *

Ahogy korábban Dirk Cresswellel, valami Ron Weasley-vel sem volt rendjén.

Sirius jól emlékezett az első találkozásukra: akkor megragadta a patkányalakban ragadt Petert szorongató fiút a bokájánál fogva, és csak húzta, húzta maga után a Fúriafűz alatti alagútba. Addig csupán az volt a célja, hogy Petert kiiktassa, ám abban a pillanatban felébredt és mániává erősödött benne a vágy, hogy a keresztfia megtudja az igazságot: hogy megértse, ő, Sirius miért teszi, amit tesz, és tanúja legyen a valódi áruló kivégzésének.

Ron Weasley-nek akkor eltörött a lába; Sirius tisztán emlékezett az undok, reccsenő hangra, amikor megtörtént, emlékezett a fiú ordítására, emlékezett rá, ahogy a halálos rémület kifejezése kiült fájdalomtól sápadt, szeplős arcára, amikor visszaváltozott emberré. Ron Weasley akkor nagyon félt tőle; ám egy pillanatra sem habozott, amikor cselekednie kellett. Sem a rettegése, sem a törött lába nem tarthatta vissza; sem az, hogy egy másodéves roxfortos diákként állt egy körözött tömeggyilkossal szemben. Ron Weasley soha, egy pillanatig sem habozott, ha a barátai megmentése volt a tét – most azonban valami felborította benne ezt a sziklaszilárd határozottságot.

Valami történt.

Valami megváltozott...

Sirius körül azonban ezt láthatólag senki sem vette észre: még a fiú bátyja, Bill sem, aki feldúltan járkált fel-alá a Kagylólak zsúfolt nappalijában, és akit szemmel láthatólag jobban érdekeltek Ron érkezésének körülményei, mint a viselkedésében felfedezhető furcsaságok.

– Hányan voltak? – faggatta a fiút. – Mind pálcások? Halálfalók, vagy egyszerű fejvadászok? Biztos, hogy nem követtek téged? Hogyan jutottál át a védőbűbájokon?

– Ezzel.

Ez volt az első szó, amit Ron kiejtett a száján, mióta előtűnt a semmiből a tengerpart homokján, és botladozva átlépte a ház küszöbét. Sirius közelebb lépve látta, hogy furcsa, hosszúkás fémtárgyat tart remegő kezében. A jelenlévők – Bill, Fleur, Lucy és maga Sirius – egy percig csak bámultak rá némán, aztán Lucy suttogva megszólalt:

– Az önoltó...

Volt valami a hangjában, amitől Sirius még inkább gyanakodni kezdett.

– Dumbledore hagyta rám – mondta halkan Ron. – Azt mondta, egyszer majd jól jön... – Hirtelen felemelte a fejét, és úgy bámult Lucyra, mintha csak most venné észre, hogy ott van. – Hékás, neked nyáron virágokat pakoltam a sírodra!

– Életem legszarabb albérlete – felelte metszően a boszorkány. – Mostanáig Harryvel voltál, igaz? És a fejvadászok szétválasztottak titeket...

Ron habozott.

De miért? Miért habozik? Ez igazán nem egy bonyolult kérdés...

– Hát... öh... csak ez lehet. Pedig odafigyeltünk. Védőbűbájokat használtunk, meg minden, de egyszer csak... valahogy megtaláltak minket.

– Kimondtátok Tudjukki nevét, igaz? – kérdezett közbe Sirius. Képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy ennek az egésznek nincs értelme.

Ron ismét habozott.

– Azt... azt hiszem, igen. Nem is figyeltem rá oda. Korábban mindig kimondtuk a nevét, csak az utóbbi időben valahogy leszoktunk róla. De aztán Harry...

– Tabu van rajta – mondta komoly arccal Bill. – Ha kimondjátok, azonnal megtöri körülöttetek az összes védőbűbájt, és riasztja a fejvadászokat. Alaposan meggyűlt ezzel a bajunk az utóbbi időben.

– Oh... – Úgy tűnt, Ron lassan összeszedi magát. – Akkor a Tottenham Court Roadon is ezért találtak meg minket! Csak akkor sikerült meglógnunk. – Egy pillanatra lehunyta a szemét, felsóhajtott. – Na jó – mondta –, mennem kell. Meg kell találnom Harry-t és Hermionét. Csak azt nem tudom, hogyan. Mire leráztam a fejvadászokat, már eltűntek onnét, ahol táboroztunk. Gondolom, menekülniük kellett. Kerestem őket, de sehol senki...

– És akkor vetted elő az önoltót? – kérdezte Lucy.

– Nem volt jobb ötletem – felelte remegő hangon a fiú. – Dumbledore azt mondta, egyszer még hasznát veszem, és gondoltam, mikor, ha nem most? Aztán... aztán kattintottam vele, és idehozott. Olyan érzés volt, mintha hoppanálnék, csak nem olyan kellemetlen. Mintha nem is én változtattam volna helyet, hanem a hely változott volna meg körülöttem, ha ennek van így értelme. Aztán már láttam, hogy ott vagy te, meg... – Siriusra sandított. – Maga meg kicsoda?

– Gawain Robards, mágikus rendfenntartó. – Sirius sötéten elmosolyodott. – De ne aggódj, a jobbik fajtából.

Ron ekkor vette észre a kanapén fekvő Remust.

– Vele meg mi történt?

– Egymásnak ugrasztottam két csapat fejvadászt, és eltalálta egy csomó kábító átok – felelt neki Lucy. A tekintete követte Ron kezét, ahogy a fiú a zsebébe süllyesztette az önoltót, és Sirius gyanakvása tovább fokozódott.

Valamire kell neki az a holmi. Talán Dumbledore-tól kapott utasítást vele kapcsolatban... elvégre éppen most bizonyosodott be, hogy nem csak fényforrásokat lehet elnyelni vele...

Lucy nyilván senkinek nem fogja elmondani, mire kell neki az önoltó. Ronnak végképp nem.

A fiú tett pár tétova lépést az ájult Remus felé.

– Izé... és kibékültek már Tonksszal? – kérdezte halkan. – Elég csúnyán összevesztek, mikor legutóbb találkoztunk.

Bill és Fleur egymásra néztek, aztán Lucyra; a boszorkány egy ideig csak állt némán, aztán lassan megrázta a fejét.

– Oh... – mondta halkan Ron.

– Remus keresi őt – felelte lassan Lucy –, de Tonks nem akar megbocsátani neki. Majd előbb-utóbb biztosan...

– 'ogy-'ogy nem ákár megbocsátani neki? – fortyant fel Fleur. – 'iszen babát vár! Nem akarhja, 'ogy á baba megismer'esse áz ápját?

Lucy Ronra emelte a tekintetét. Sirius látta, hogy alig észrevehetően újra megrázza a fejét – a fiú erre gyorsan a cipőjét kezdte bámulni, Fleurt azonban nem lehetett átvenni.

– Vagy... Merhlinre, vagy pont ez á báj? 'Ogy Rhemus nem akarhja á gyerheket?

– Nem gondolta komolyan – szólt közbe Lucy. – Megbánta, amit mondott, és azóta mindent elkövet, hogy Dora nyomára bukkanjon.

– Na és?! – sziszegte Fleur. – Ez szerhinted ennyivel el ván intézve?

– Nem, nincs! – csattant fel Lucy. – De már lekevertem neki egyet, közöltem, hogy baszódjon meg, és mindennek elmondtam, amit el tudsz képzelni. Mit tehetnénk még?! Mégiscsak jobb annak a szerencsétlen gyereknek, ha nem én segítek Dorának felnevelni... és ha Remus felébred, hagyjátok békén ezzel, világos? Már megkapta érte a magáét.

Feszült csend lett a nappaliban, melynek hatalmas dörrenés vetett véget. Sirius ösztönösen az ablakhoz rohant; odakint, a tenger partján alakok mozogtak.

– Nem hiszem el! – fakadt ki Bill. – Vagy húsz védőbűbájt pakoltam erre a házra! Működnek ezek egyáltalán?

Sirius a szemét erőltette. – Szerintem Cresswell az...

– Cresswell? – Bill szemöldöke felszaladt. – Nem úgy volt, hogy a Grimmauld tér 13-at fogjuk óvóhelynek haszálni? A Kagylólak végső esetekre szolgál! – A varázslóra bámult. – És ha már itt tartunk... Gawain, maga hogy kerül ide? Úgy néz ki, mintha a tengerből rántották volna elő.

– Így is volt. – Sirius futó mosolyt villantott Lucyra, a boszorkány azonban nem nézett rá; sápadtan, ökölbe szorított kézzel bámult abba az irányba, amerre Cresswell-t sejtette.

– El kell mennem... – suttogta.

– Kizárht dolog! – csattant fel Fleur. – Bemész szépen á szobába, és úgy 'sinálsz, minthá nem is léteznél! Most! Gyorsan!

– Nem érted, hogy nem biztonságos? Titeket is ízekre szednek, ha Cresswell valami minisztériumi gyökeret hozott magával, aki rám talál...

Sirius ellépett az ablaktól, és megfogta a boszorkány karját.

– Kérem, próbáljon bízni bennem – mondta szelíden, de ellentmondást nem tűrően. – Most mentette meg az életemet. Eszemben sincs hagyni, hogy akár csak a haja szála is meggörbüljön!

Lucy kirántotta a karját a szorításából.

– Bánom is én! – csattant fel. – Úgyis mindig az történik, amit maga akar...

– Így is az élete felét azzal tölti, hogy rám haragszik! – vágott vissza Sirius. – Tőlem folytassa, csak csendben, Merlinre, mert mindjárt ránk törik az ajtót!

Lucy ingerült válaszát a vendégszoba ajtókeretének cuppanása nyomta el, ahogy kiszórt rá egy Colloportust. Ahogy Sirius megfordult, és dühös mozdulattal kisimította a szeméből a haját, azon kapta magát, hogy a szobában mindenki őt nézi.

– Most mi van? Fogalmuk sincs, mennyi energiámba került, hogy életben tartsam ezt a nőt, úgyhogy el ne kezdjenek itt akadékoskodni nekem! – Az ájult Remusra tévedt a pillantása. – Szóval itt van a mi kábító átkokkal átlyuggatott hősünk – sóhajtott. – Miért is nem lep meg... na mindegy, csináljanak úgy, mintha már régóta itt lenne. – Ronhoz fordult. – Te meg, Weasley, húzódj be egy szimpatikus sarokba, és egy pisszenést se halljak!

Azzal – a tervezettnél erélyesebben – rákoppintott Ron fejére, akin egy szempillantás alatt szétterült a nonverbális kiábrándító bűbáj hatása.

Mintha csak erre a pillanatra várt volna, a bejárati ajtón felhangzott Dirk Cresswell dörömbölése. Sirius tettre készen követte a sápadt, merev arcú Bill Weasley-t, aki egy pálcasuhintással kitárta az ajtót a jövevények előtt.

Dirk Cresswell ugyanis nem volt egyedül, egész csapat botladozott be a nyomában a Kagylólak szűk előszobájába. Ő maga járt elöl; Dean Thomasszal ketten kétfelől szorították az igencsak viharvertnek tűnő Albert Runcorn vállát, akinek – Sirius kis híján felnevetett a látványra – Ampók, a kobold csimpaszkodott az egyik lábába. A Weasley-ikrek és Lee Jordan a jelek szerint hátramaradtak Gornukkal, Ted Tonksszal és Vlagyimir Dolohovval: legalább ez a részlet a tervek szerint alakult.

Mielőtt bárki bármit szólhatott volna, Cresswell könyörtelenül a padlóra lökte Runcorn-t, és Siriusra emelte a mutatóujját. Nem tűnt olyan aggodalmasnak és ellenségesnek, mint korábban, belső feszültségének vibrálása mégis érezhető volt a szoba levegőjében.

– Itt van a foglya, mágikus rendfenntartó úr, de jobb lesz, ha összeszedi magát, mert baj van a paradicsomban. És ha véletlenül Lucy Dawlish-t is valamelyik kabátzsebében rejtegeti, akkor ideje bezárni valahová.

Bill Weasley szólásra nyitotta a száját, de szinte azonnal be is csukta, amikor Runcorn nagy nehezen felemelte a fejét, és kinyögte:

– Umbridge-t még az sem érdekli, hogy életben van-e a kicsike – csak kell valaki, akire ráfoghatja...

– Micsodát? – dörrent rá Sirius.

– A-a családfahamisítást. – Runcorn nyelt egyet. – Erre megy ki az egész. El akarja tussolni...

– Menjünk sorban! – szólt közbe élesen Bill Weasley. – Először is – Cresswell, hogy gondolta, hogy csak úgy becsődít ide egy egész csapat nemkívánatos személyt?!

– Azt hittem, gyűjtöd őket! – reccsent rá Ampók.

– Bocs, véletlen volt! – mentegetőzött Cresswell. – Illetve... mondjuk úgy, hogy kényszermegoldás. – Bosszús pillantást vetett Siriusra. – Valaki megígérte, hogy részt vesz a szupertitkos mentőakcióban, de degradált neki megjelenni a színen.

– Akadjon már le rólam! – mordult fel Sirius. – Tudom, hogy nélkülözhetetlen vagyok, de igazán megtanulhatnának már végigvinni egy kockázatos akciót anélkül, hogy fognám a kezüket! Jobb programnak tűnt megküzdeni egy sereg fejvadásszal, és egy dühös MI6-ügynökkel.

Mindenki rábámult.

– ...na de ne akadjunk fenn ilyen apró részleteken! – folytatta szemrebbenés nélkül Sirius. – Jó estét, főnök – fordult az elkínzott arcú Runcornhoz. – Ezen biztos meg fog lepődni, de ellenséges kém vagyok... egy kedves, becsületes és jólelkű ellenséges kém, aki ugyan bemártotta magát, de azért nem akarja a dementorok kezére juttatni. Szóval az a terv, hogy a történet szerint én most éppen Imperius-átokkal sújtom magát. Mostantól a rabszolgám lesz. Főzi nekem a kávét, meg minden.

– Remekül hangzik – sóhajtott Runcorn. – Csak azt árulja el, hogy mégis miért kéne megbíznom magában!

– Mert akkor magának is főzhet...? Fogalma sincs, micsoda szörnyűségek történtek a felső emeleti kávézóban, mióta magát kirúgták!

– A bajok már előtte elkezdődtek – morogta Runcorn. – Na és mondja csak, mi tart vissza tőle, hogy elmondjam Umbridge-nak meg Thicknesse-nek az igazat?

– A józan esze, remélhetőleg – reccsent rá Sirius.

– De ha az nincs, majd mi segítünk – tette hozzá Ampók.

– Ha maga valóban Lucy Dawlish-sal szövetkezik, így vagy úgy, de meneszteni fogják – mondta Runcorn. – Mint az ábra is mutatja, nem kell, hogy bizonyítható legyen – tette hozzá némi keserű felhanggal. – Umbridge feje fölött kezdenek összecsapni a hullámok, és végre megtalálta a bűnbakot, akit keres. A ma esti, napirenden kívüli zártkörű tárgyaláson a minisztérium teljes vezetésével megosztotta a Lucy Dawlish visszatérésével kapcsolatos gyanúját. Éppen akkor vonszoltak végig az alagsoron, hogy seprűre pakoljanak, amikor előadta a koholt vádait... – Runcorn megköszörülte a torkát, konokul bámulva a padlót, miközben Dirk Cresswell izzó tekintettel meredt rá. – Azt állítja, Dawlish keze benne lehetett az 1996-os családfahamisítási ügyekben; hiszen korábban, a Gringottsban betöltött pozíciójának hála hozzáférhetett a teljes brit varázslóközösség hagyatéki papírjaihoz.

– De hát ennek semmi értelme! – dühöngött Sirius. – Amikor Lucy... Dawlish ilyesmivel foglalkozott, még senki sem gondolta volna, hogy Tudjukki ennyire hamar visszafoglalja a minisztériumot! Mi értelme lett volna előre meghamisítani Cresswell családfáját?!

– Természetesen semmi – szólt közbe Ampók –, de Robards, maga még mindig úgy tesz, mintha nem az emberi fajhoz tartozna. Mióta szokása maguknak átgondolt, logikus érveléssel feloldani egy vitahelyzetet?

– Umbridge-nak csak arra van szüksége, hogy elterelje a figyelmet a saját gyökereiről – bólintott Runcorn. – Én voltam az utolsó, aki tudott róla, és most, hogy engem is likvidált, új célpontot keres a vádaknak, akin keresztül tovább gyárthatja a szenzációt. Még akkor is, ha pontosan tisztában van vele, hogy Dawlish helyett ki nyomta át a teljes bizottságon a kérdéses iratokat.

A szobára döbbent csend borult.

Aztán Ampók halkan felnevetett, Dirk Cresswell pedig úgy bámult Runcorn-ra, mintha most látná életében először.

– Te voltál...?

Runcorn kitartóan bámulta a padlót.

– Nyilván rájött... – mondta halkan. – És zsarolni kezdett vele. Azt mondta, kicsinál. Hogy Azkabanban fogom megrohadni... én pedig... sajnálom, Dirk! Nem volt más választásom. Azonnal küldtem neked egy házon belülit, de addigra már tudtad. Nem lepett meg, mindig is megvoltak a magad simlis haverjai.

Cresswell kinyitotta a száját, aztán megint becsukta.

– Te megpróbáltál figyelmeztetni?!

– Nem mindenki lavírozik úgy a szarban, mint Robards – folytatta kelletlenül Runcorn. – Apropó, azt aztán tényleg nem értem, hogy miért mentett meg a börtöntől – pillantott Siriusra.

– Szeretem, ha az ellenségeim tartoznak nekem – felelte Sirius. – És persze megnézném a vén varangy arcát, ahogy szépen rehabilitálom magát, és mindent rákenek Lucy Dawlish-ra! Egyébként nem is rossz ötlet: a kár úgyis visszafordíthatatlan. Umbridge teljesen öszezavarodna, a kisasszony pedig, azt hiszem, nagyon élvezné, ha ő lehetne az Első Számú Nemkívánatos Személy. De persze csak akkor, ha a tweedzakós képét raknák a plakátokra. A dísztalároson nem tetszik neki a frizurája.

Jelentős erőfeszítésébe telt, hogy a hangja nyugodt maradjon; valójában ugyanis majd' szétrobbant a féltéstől és az aggodalomtól, ahogy a vendégszobába zárt boszorkányra gondolt. Vajon képes lesz megvédeni őt így is, hogy a fél világ összeesküdött ellene?

Meg sem hallotta a többiek beszélgetését, a poharak csörrenését az előkerült Lángnyelv Whiskey-s üveg körül, a kiábrándított Ron Weasley léptei alatt megnyikorduló padlót, ahogy a lelepleződéstől tartva kiosont a konyhába, sem Fleur továbbra is hasztalan próbálkozásait, hogy felébressze Remust. Csak Lucyra tudott gondolni; és majd' belehalt, hogy nem vonhatja ki magát a Cresswell és Runcorn békülésének örömére rendezett iszogatás alól, hogy nem mehet azonnal utána a vendégszobába, és nem mondhatja meg neki, hogy minden rendben lesz.

Még akkor is, ha viszonylagos biztonsággal tudta, hogy egy darabig semmi sem lesz rendben.

* * *