A Chevrolet Impala oldala súrolta a temetőkertet lezáró kovácsoltvas kerítést, ahogy Sirius lefékezett a Bunhill Row és a zsákutcába torkolló Chequer Street sarkán. A hirtelen lassulástól Mundungus előrebukott, és a feje nagyot koppant a műszerfal mellett.

– Mondtam, hogy csatold be az öved – sóhajtott Sirius, és kirántotta a slusszkulcsot.

– Attó' még nem kő' úgy vezetni, mint egy pszichopata – dörmögte a varázsló. Védekező mozdulattal húzta összébb magán a köpenyt, és kiszállt az autóból, hogy kövesse.

Körülöttük Islingtonra az októberi éjszakák nyirkos csendje borult; a lassan leszálló ködből sápadt kristálygömbökként derengtek elő az utcalámpák fényei. Most, hogy a Chevrolet motorja leállt, szinte tapintani lehetett a csendet a Bunhill Fields-i sírkert körül, és Siriust, az utóbbi napokban először, nyugtalanság fogta el. Minden lehetséges óvintézkedést megtett: Roxmortsból hajszálpontosan a Craig's Court bejáratához hoppanált, és még bele is hallgatott a Yaxley által összehívott rendkívüli megbeszélés végébe, amelynek az elején még Ampók egyik kontaktja alakította őt. Dolga végeztével aztán autóba pattant, a Remus által rajzolt mozgó térképen ellenőrizte, hogy sem Yaxley, sem Umbridge, sem a többi halálfaló nem tartózkodik a közvetlen közelében, és a sebességhatárokra ügyet sem vetve hajtott át Islingtonba. Így, hogy még a követésével megbízott Percy Weasley is falazott neki, jóformán lehetetlen lett volna bármit is rábizonyítani, mégis azon kapta magát, hogy bárhol szívesebben lenne, mint ezen a sötét londoni utcán, a modern bérházak között felejtett ódon temető sötétjében.

Mundungus szükségtelenül hosszan kotorászott a zsebében, és rágyújtott.

– Segíts má' visszaemlékezni egy kicsit – motyogta. – Mér is kell végigcsinálni ezt a temetős dógot?

– Találkozóm van Gnarlakkal – felelte fojtott hangon Sirius. – Vagy valakivel, akit maga helyett küld. Küldtem neki egy sürgős üzenetet a Downing Streetről. Remélem, nem rúgnak ki érte.

– Szóval ezen múlik az egész. Gnarlak aszondta, gyere ki a temetőbe dumálni az éjszaka közepén, te meg arra számítasz, hogy nem ver át...

– Nem áll érdekében – felelte Sirius. – Legalábbis remélem. Ha pedig igen, akkor így jártam... de ha most csapdát állít nekem, legalább tudni fogom, hogy nem nála van, amit keresek.

– Az a szellemtükörizé, igaz? – Mundungus köhögve fújta ki a füstöt.

Sirius rábámult. – Honnan tudsz te...

– Ne foglalkozz vele! – vágta rá gyorsan a varázsló.

Sirius azonban keményen megvetette a lábát, és szembefordult vele.

– Ezt nem lehet ennyivel elrendezni! Ha titkolni akarnád a jövőt, nem utalgatnál rá folyamatosan. Az előbb is... mi a francot akarsz mondani azzal, hogy "ezen múlik az egész?!" Mi múlik ezen a mai találkozón?

Mundungus hirtelen úgy festett, mintha további tíz évet öregedett volna.

– Nyugodj má' le egy kicsit! – A hangja suttogássá halkult. – Biztosnak kő' lennem benne, hogy jó helyen járok, mer' különben nagy kalamajka lesz. Szóval: a temetőbe készülsz, hogy megszerezd Gnarlaktól a szellemtükörizét. Ugye?

– Igen – felelte nyugtalanul Sirius.

– És már megvannak a titkosszolgálatos papírjaid, meg ilyenek. Ugye?

– Igen.

– Igen... – ismételte Mundungus zavartan, aztán elnyomta a még parázsló cigarettát. – Hát, akkor ez az. Úgy értem, témánál vagyunk.

– Sikerülni fog, ugye? – Sirius szíve gyorsabban kezdett verni. – Tényleg Gnarlaknál van... pedig csak egy feltételezés volt, de annyira logikus! Ki más intézte volna el, hogy ennyire hirtelen, ennyire nyomtalanul eltűnjön?

– Meglesz az – dörmögte Dung. – Ne aggódjá' má' annyira. Minden rendben lesz. Így vagy úgy.

Siriusnak mégis minden porcikája veszélyt érzett, ahogy egy pálcaintéssel felnyitotta a lakatot a temetőkert kapuján, és beoldalazott rajta. Meg sem próbálta elrejteni az avar zörgését a lépteik nyomán; ha figyelték is, felesleges lett volna megpróbálnia rejtve maradni.

– Hominum revelio! – suttogta maga elé, a bűbáj azonban semmiféle emberi jelenlétet nem érzékelt a sírkertben saját magán és Mundunguson kívül.

A koboldokat pedig úgysem észlelhette.

Sirius ösztöneivel szembeszegülve eltette a pálcáját, helyette a vadiúj Smith&Wesson markolatára szorítva a kezét. Gnarlak egész életében varázslókkal üzletelt, és már Sirius fiatalkorában is tele volt a zsebe elvarázsolt tárgyakkal: ha harcra kerülne a sor, egy mugli fegyverrel valószínűleg több fejfájást tud okozni neki.

Vajon Gnarlak az MI6-szel is jóban van? Vajon indulna bármiféle eljárás, ha a koboldok most szépen összekötöznék kezét-lábát, és belelőnék a Temzébe?

– Öt percet késett, Robards –, csendült fel a jól ismert, negédes hang az ösvényen túli sötétségben. – Remélem, ki is fizeti az összes aranyat, amit ennyi idő alatt kereshettem volna.

Sirius nem válaszolt azonnal; komótos léptekkel szelte át az avarral keretezett murvás út utolsó métereit, és lépte át a sírokat leválasztó alacsony kerítést. A temetőkert mintha lépésről lépésre megnőtt volna körülötte, az összeboruló fák kísérteties árnyékokat vetettek a borostyánnal borított sírkövekre. Ösztönösen tudta, hová kell mennie; logikusnak tűnt, hogy az emberek szentimentalitását lenéző Gnarlak csakis egy helyre szervezhette ezt a találkozót.

A szépen faragott márványkő, amibe Lucy Dawlish nevét vésték, sápadt útjelzőként emelkedett ki a kidőlt-bedőlt sírok sorából: látszott, hogy lényegesen újabb náluk. Valaki sosem hervadó virágkoszorút tűzött rá; a párától nedves liliomok szirmai félig kitakarták a sírkő aljára vésett feliratot. Sirius látta már, amikor pár heteMundungusszal elföldelték Scrimgeour holttestét a közelben, az arany festékkel kiemelt sírfelirat mégis az újdonság erejével hatott rá.

Utolsó ellenségként a halál semmisül meg.

Vajon mit jelenthet ez? Lucynak talán mégsem kell meghalnia? Vagy az ő, Sirius visszatérésére utal a mondat? Vagy csak egyszerű véletlen?

– Ketyeg az óra, ügynök úr! – mordult fel Gnarlak. Első pillantásra úgy tűnt, egyedül van, Siriusnak azonban esze ágában sem volt bízni ebben.

– Nem is tudtam, hogy az éjszaka közepén is ilyen elfoglalt – mondta lezseren. – Meglep, hogy nem valamelyik hűséges talpnyalóját küldte ide. Rövid leszek: csak adja ide, amit kértem, és már itt sem vagyok.

– Egy szigorúan titkosított csatornán lépett velem kapcsolatba, amit azelőtt életemben kétszer használtam – felelte Gnarlak. A hangja nyugodt volt, mint egy hegyi tó, Siriusnak mégis végigfutott a hátán a hideg. – Minden létező szabályt áthágott, hogy keresztülvigye rajtam az akaratát. Egyedülálló életút a magáé, ezt egy percig sem vitatom... de itt az ideje, hogy megtanulja, hogy maga sem áll a világunk törvényein felül. Ha éppen nem a megfelelő társaságban vagyok, rajtam ütnek, vagy lehallgatnak, egy szempillantás alatt mindent tönkre tehetett volna!

– De nem tettem! – csattant fel Sirius. – Nincs időm betartani a szabályokat – a fél világ a nyomomban van!

– Akkor okosabban tenné, ha nem hívná fel magára a másik felének a figyelmét is! – Gnarlak fenyegetően fonta össze a karját. Sirius csak a sziluettjét láthatta az őszi éjszaka sötétjében, szurokfekete szeme azonban fenyegetően villant elő csuklyás köpenye alól. – Idehallgasson, Gawain Robards, vagy bárhogyan is nevezi éppen magát — árulja el, mire számít most tőlem? Úgy gondolta, majd szépen rám parancsol, és már hozom is a felbecsülhetetlen értékű varázstárgyat, ami rengeteg arany és kockázat árán került a birtokomba? Egyáltalán, miért kellene hinnie nekem, ha azt állítom, nálam van, vagy éppen nincs nálam? Lehet, hogy csapdába akarom csalni. Lehet, hogy már meg is tettem. Egy varázslónak sem vagyok barátja, ha nem vette volna észre!

– Nem áll érdekében, hogy hazudjon nekem – felelte kihívóan Sirius. – Ebben nem. Most nem. És ezt maga is tudja, különben nem jött volna ide ma este.

– Úgy gondolja? – Gnarlak halkan felnevetett. – Az természetesen nem titok előttem, hogy a varázslények úgy gondolják, szóra bírhatnak egy dementort ezzel a tükörrel. De ha történetesen olyan szerencsés is lenne, hogy megszerzi, és kikerüli a használatával járó összes buktatót, rá fog jönni, hogy ez lehetetlen! Aki a tükör segítségével átlép az anyagin túli világba, többé nem térhet vissza; így bármilyen információ kerül is a birtokába, senkinek sem fogja tudni átadni!

Sirius szólásra nyitotta a száját, aztán becsukta. Ösztönös, névtelen balsejtelem lett úrrá rajta; az éjszakai hideggel együtt kúszott a bőre alá, és járta át az egész testét. Nem ez volt az első alkalom, hogy a dementorokkal való társalgásról hallott: Lucy is említett valami hasonlót, amikor a szellemtükör után kutattak.

Csakhogy a dementorokkal nem lehetett társalogni. Kizárólag gondolati úton kommunikáltak – vagy, Sirius benyomásainak megfelelően, inkább élősködtek az ember agyán –, és iszonyatos, csontig hatoló éhségük mindent felülírt. Elképzelni sem tudta, mi mondanivalója lehetne egy dementornak, azt pedig még kevésbé, hogy miért gondolná bárki, hogy az a varázslótársadalom javára válhat.

A varázslótársadalomnak legfeljebb az válhatott volna a javára, ha a dementorok egyszer s mindenkorra megszűnnek létezni: ha nincs több fájdalom, keserűség, félelem, tehetetlenség, gyűlölet kétségbeesés, harag és irigység, ami szülhetné őket. Ha nincs többé Azkaban, ami nem csak hogy otthont ad a belőlük áradó iszonyatnak, de még segít is nekik szaporodni, testet adva a rabok személyes keserűségének, míg üres, magatehetetlen bábbá nem halványulnak – ha ugyan nem kapják meg előbb a csókot.

Barty Kupor egyszer azt mondta, a legfeketébb fekete mágia arra is képes, hogy letépjen az emberi lélekből egy darabot; és Sirius, bár soha többé nem bírta őt szóra ezzel kapcsolatban, úgy képzelte, hasonló érzés lehet, ha az ember fájdalmából új dementor születik. Egy különálló, egyszerre gyomorforgatóan ismerős és hátborzongatóan ismeretlen lény, egy alig pislákoló, szinte magatehetetlen tudat, egy borzalmas szörnyeteg, egy mérgeskígyó, ami aztán a saját farkába harapva rátámad tulajdon létének forrására...

Mégis, ki a franc akarna egy ilyen lénnyel beszélgetni?!

– Úgy látom, kevésbé tájékozott, mint hittem – duruzsolta önelégülten Gnarlak.

Sirius úgy rezzent össze, mintha a kobold pofon vágta volna.

– Maga pedig még mindig nem adta fel, hogy a folyamatos témaváltásaival eltérítsen a célomtól – felelte, olyan hűvösen és határozottan, ahogyan csak tőle telt, kizárva a fejéből a dementorokkal kapcsolatos emlékeit. – Nem érdekel, mi a véleménye a szellemtükörről: szükségem van rá, és tudom, hogy magánál van. Azért vagyunk itt, hogy megegyezzünk.

– Ebben sajnos téved – sóhajtott Gnarlak. – Higgyen nekem, Robards: valóban érdekemben áll, hogy a kis barátnője hozzájusson a szellemtükörhöz. És remélem is, hogy így lesz – tette hozzá suttogva. – De a jelenlegi politikai helyzetben nem kockáztathatok. Tudják, hol találnak... de maguknak kell utat találniuk hozzám. Ha továbbra is az MI6 vagy a minisztérium csatornáin akar kihallgatást kérni tőlem, vegye tudomásul, hogy csak egy dolgot tehetek; mert Voldemort engem is figyel.

A tabusított név egy pillanatig csak lógott kettejük közt a levegőben némán, fenyegetően. A temetőkertben feltámadt a szél, az óriás platánfákról kerengve hullott alá pár levél – Gnarlak alakja pedig semmivé foszlott az októberi éjszaka sötétjében.

A rohadék!

– Nna – motyogta Mundungus –, kezdődik má', hogy dögölne meg...

Sirius megragadta a karját, és már pördült is meg a sarkán, minden erejével a Piccadilly Circus alatti metrómegállóra koncentrálva. Felugrik az első érkező szerelvényre, és bottal üthetik a nyomát...

Mielőtt azonban beszippantotta volna a hoppanálás jól ismert vákuuma, a mellkasa mintha tömör üvegfalba ütközött volna. Mellette Mundungus káromkodva hasalt el a földön, Sirius kezéből pedig kiesett a pálca, és eltűnt a Lucy sírja mögötti gyér bokrok között.

– A büdös...

Sirius megragadta a sír szélét, és egy rántással a márványtábla rejtekébe húzta magát. A pálca nélküli begyűjtőbűbájai sem akartak működni, és míg a Dumbledore-tól örökölt pálca után kotorászott a deres aljnövényzetben, körülöttük puskalövésként pattantak vissza a házfalakról a fejvadászok érkezését jelző szapora pukkanások.

– Egyre ügyesebbek a rohadékok – dörmögte Mundungus. – Hoppanálásgátlót raktak a tabu köré, meg minden... aszongyák, ha megpróbálod megátkozni őket, már repül is a pálcád.

– Jó, akkor megpróbálunk elbújni – suttogta Sirius. Húsz, huszonöt, harminc hoppanálás zaját is hallotta maga körül: a sírkert emberekkel telt meg. – Rohadt koboldok... ha csak egyszer kibírná valamelyik, hogy nem próbál átverni...

– Muszáj volt neki, mer' hülyén csináltad a dógot – dörmögte Mundungus. – Úgy kő tennie, mintha Tuggyukki oldalán állna. Legalább valamennyire. Na, mennünk kő, különben kicsinálnak...

– Mégis hová akarsz menni? – sziszegte Sirius. – Meglátnak, és egy pillanat alatt kilőnek! Már most tudják, hogy itt vagyunk!

Mundungus felé fordult fektében, és ha nincs már eleve a sírkőnek szorulva, Sirius hátrahőkölt volna elszánt, hideg tűzben égő pillantásától. Ez a Mundungus nem az a Mundungus volt, aki eladta Lucy folyton káromkodó jarvey-ját egy osztrák csempésznek és a kulcsfontosságú pillanatban lelépett a Chevrolet Impalával, egyedül hagyva a boszorkányt Voldemort nagyúrral; és nem is az a Mundungus, aki mindenkitől cigit tarhált, és egymás után többször is eladta ugyanazt a halom lopott üstöt a Zsebkosz közben. Ez a Mundungus elszánt volt, sápadt és könyörtelen; és Sirius a csontjaiban érezte, hogy ez a Mundungus ma este úgy csatlakozott hozzá, hogy pontosan tudta, mi fog történni kettejükkel.

Tudta, és mégsem hátrált meg.

Mi történhetett vele abban a másik világban, és azokban a lopott évtizedekben, míg valahol máshol élt? J. S. tette ezt vele? Vagy talán maga az eltelt idő?

Vajon vele, Siriusszal is ez fog történni?

A fejvadászok csapata összeszokottabbnak tűnt az eddigieknél; átkaik fényárba vonták a temetőkertet, kapkodó parancsszavaikat felerősítette a környező épületekről lecsapódó visszhang. Bunhill Fields csinos kovácsoltvas kerítésén túl lámpák gyulladtak a sokemeletes bérházakban; és Sirius megborzongott a gondolatra, hogy az új rezsim nem látja értelmét, hogy titkolja a varázslók jelenlétét a muglik előtt. Ebből is látszik, hogy Voldemortnak fogalma sincs, mit okozhat, ha felrúgja a Titokvédelmi Alaptörvényt...

Mundungus csalhatatlan érzékkel rántotta el egy piros fénycsóva útjából, majd lökte el a másik irányba, hogy kikerüljenek egy zöldet. A fejvadászok szemlátomást a sírkert teljes likvidálására kaptak parancsot; még csak meg sem próbálták megszólítani vagy elkapni őket. Kínoztak, kábítottak, vagy öltek – hogy a három átok közül melyik talál, azt úgy tűnt, a vakszerencsére bízzák. Mundungus azonban résen volt, és Siriust még csak nem is súrolta egy sem. Döbbenetes érzékkel kerülte ki őket.

Mintha...

– Te... te ezt már végigcsináltad, ugye? – tört ki Siriusból, amikor pár másodpercre megvetették a hátukat egy törött szárnyú angyalszobor talapzatán. – És nem is egyszer. Ezért tudod mindig, hogy merre kell menni!

– Ne beszélj má' hülyeségeket – dörmögte Mundungus, de nem nézett a szemébe.

– Te meg ne nézz hülyének! Tudom, hogy végigcsináltad!

– Akkó' meg minek kérdezed?

– De hogyan lehetséges ez? Hiszen én most vagyok itt először!

– Ne most akard megváltani a világot, hogy Merlin billentsen seggbe! Gyere má', különben minden hiába vót! Csak egyféleképpen juthatunk ki innét.

Sirius dobogó szívvel állt talpra, a Smith&Wesson markolatát szorongatva. Remegő ujjai pár másodperc keresgélés után megtalálták rajta a biztonsági zárat; a halk kattanással mintha némi erő költözött volna elgémberedett tagjaiba, de így sem tetszett neki a gondolat, hogy hamarosan céloznia kell. Bárcsak olyan gyakorlott lövő lenne, mint Lucy!

Tizenhét év telt el, mióta Percival Graves megengedte, hogy kipróbálja a szolgálati Magnumát. Az persze egy jóval erősebb pisztoly volt. Minden lövésnél óriásit lökött, és majdnem megsüketült tőle az ember.

Előttük egy magas alak vált ki a temető árnyai közül; Sirius gondolkodás nélkül lábon lőtte, egy másik lövést pedig a pálcás kezébe eresztett. Túl későn jutott eszébe, hogy ezzel az öt értékes töltényéből már el is pazarolt kettőt. Nem tűnt valószínűnek, hogy a közeljövőben újra tudná tölteni a fegyverét...

Velőtrázó sikoly hatolt a fülébe; remélte, hogy csupán arról van szó, hogy megérkeztek a helyszínre az első mugli bámészkodók, nem pedig arról, hogy Cruciatus-átokkal kínoznak valakit. Furcsa, beszűkült tudatállapota csak arra volt elegendő, hogy kövesse Mundungust, hol a sírkövek mögé, hol a fák közé, hol a kerítés talapzatának szorulva, de mindig egyre messzebb a támadók lassan bezáródó körétől.

– Nyomás – sziszegte a fülébe Mundungus. – Gyerünk má', szedjed a lábad! Mingyá' kint vagyunk. Még egy kicsit ki kő bírni a durrogtatást.

Sirius kirántotta a bokáját egy elszáradt szederbokorból, és szédelegve tett pár lépést a temető kovácsoltvas kapuja felé. Az résnyire nyitva volt, ahogy hagyta; és ugyanolyan száraz hangon nyikordult meg, amikor a bakancsa orrával szélesebbre rúgta.

– Nyomás a kocsiba, és célozd be a Blackfriars Bridge-t! – sziszegte Dung. – Siess, mer' nem lesz, aki megmentse a segged...

– Mert neked mégis milyen terveid vannak? – csattant fel Sirius. – Megvárod, hogy a kis barátaink is felajánlják, hogy elkísérnek?

Mundungus felemelte a fejét, és egy pillanatig egymás szemébe néztek –

Aztán a varázsló teljes erőből ellökte magától Siriust: le, a Bunhill Row poros aszfaltjára, egy túltöltött kuka mögé.

Az üres chipses zacskók és kólás flakonok mögül lidércfényként sejlett elő a vakító zöld villanás; és Sirius most közelről hallotta a halálos átkot kísérő monoton zúgást; közelebbről, mint valaha.

*

Maga sem emlékezett rá, hogyan vetődött be a Chevrolet volánja mögé, és hogyan hagyta maga mögött Islingtont, szándékosan elveszve a mellékutcák pókhálószerű labirintusában. Az első percekben átok átok után pattant le az autó köré vont védőbűbájokról, ám pár ügyes kanyar, pár fordítva átszelt egyirányú utca, és üldözői fogyatkozni kezdtek, majd elmaradtak.

Hála Mundungusnak, aki az életét adta érte.

És nem valami hirtelen impulzus hatására, vagy a véletlen műveként.

Még csak el sem temethette úgy, mint Scrimgeourt. Esélye sem volt rá – ha megpróbálja, azzal csak az áldozatát tette volna tökéletesen feleslegessé.

Sirius hosszan küzdött a torkában rekedt gombóccal. A kis utcákat használva többször is megkerülte a Szent Pál-székesegyházat, hosszan kanyargott a Cityben az irányérzékére hagyatkozva, és végül egészen az Upper Thames Streetről kanyarodott vissza a Blackfriars Bridge felé. Még ekkor is arra számított, hogy rajtaütnek, ám egy szirénázó rendőrautón kívül senki sem követte a Temze sötéten fodrozódó vize fölött.

Hogy a rendőrautó miatta szirénázik, azt Sirius csak akkor értette meg, amikor a közelébe érve a sziréna elhallgatott, majd egy aprót nyikkant, jelezve, hogy álljon meg, húzódjon félre. Pár másodpercig eljátszott a gondolattal, hogy inkább gázt ad, és megnézi, hogyan gyorsul a Chevrolet Impala az öreg hídon, kíváncsisága azonban felülkerekedett veszélyérzetén.

– Gawain Robards, MI6 – mondta lezseren, és a rendőrtiszt felé nyújtotta a vadonatúj igazolványát. – Magának is jó estét, kolléga...

Katt.

Sirius megdermedt, ahogy a pisztoly csöve finoman megérintette a halántékát.

Így fog tehát másodjára is meghalni? Magyarázat, vagy akár különösebb ok nélkül? De nem, az nem lehet... akkor Mundungus valóban hiába halt meg, a többieknek pedig kettejük nélkül kell kiszabadítania Runcorn-t...

– Jó estét – mondta egy mély hang. Hiába erőltette a szemét, Sirius nem tudta kivenni a hozzá tartozó arcot a mélyen előrehúzott rendőrsapka alatt. – Sok mondanivalóm lenne magának, és még több kérdésem, amire felelnie kell. Legjobb lesz, ha most szépen velem jön.

Mire Sirius felkiálthatott volna, az éles, szúró fájdalom az álla alatt már csupán emlék volt.

Aztán minden elsötétült.

*

Sirius a cellájában ébredt.

A gyomorforgató, tengerszagú hideg mozdulatról mozdulatra, szívdobbanásról szívdobbanásra kúszott a bőre alá és folyt végig az erein, mintha ragacsos, nyirkos iszap keveredne a vérébe. Orra-szája rothadó moszat penetráns bűzével telt meg, a tagjai pedig, mintha csak erre a jelre vártak volna, hevesen reszketni kezdtek Gawain Robards utolsó divat szerint szabott ruhái alatt.

Odakint villám cikázott át a háborgó tenger fölött, a másodperc tizedrészére nappali világosságba borítva körülötte a rozzant faviskót, amelynek a padlóján feküdt. A villámlást aztán iszonyú, harsogó dördülés követte. Toronymagas hullámok mosták a viskó oldalát, a málló, szuvas deszkák közül habzó vízcseppek csorogtak a szoba négy sarkába.

Ez volt az a pillanat, amikor Sirius megértette, hogy nem Azkabanban van – de ettől nem volt nehezebb elviselnie a háborgó tengeri vihart. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne hányjon, az ösztönei azonban azt súgták, hogy csillapítsa le háborgó gyomrát, és próbálja meg összeszedni az erejét. Ki tudja, meddig kell még ebben a szobában kuksolnia; a várakozás valamivel elviselhetőbb lesz, ha nem a saját gyomortartalmában kell fetrengenie. Talán órák telnek majd el, mire a fogvatartói megpróbálják kihallgatni, talán napok...

Sirius reszkető tagjait megzabolázva az ablakhoz kúszott, és feltérdelve kinézett rajta. A tenger éjszakai sötétségbe burkolózott ugyan, de ez éppen úgy lehetett a vihar, mint az idő múlásának függvénye; mégis, az ösztönei azt súgták, hogy késő éjszaka van. Talán teljes huszonnégy óra is eltelt azóta, hogy felparancsolta Lucy-t arra a buszra, és azóta a boszorkány teljesen magára van utalva...

Igaz, ott van vele Remus is.

Ha meg nem szökött előle.

Mundungus Fletcher pedig vérbe fagyva fekszik a Bunhill Fields-i temetőkert szélén. Valamelyik közelben lakó mugli már biztosan kihívta rá a rendőröket, hacsak meg nem öltek mindenkit a fejvadászok...

A fejvadászok, akiket Gnarlak hívott rá. A rohadék.

Őt, Siriust pedig elhurcolták, és ki tudja, milyen zsarolásnak, kínzásnak és kikérdezésnek vetik majd alá.

De miért érzi úgy magát, mintha összeverték volna? És miért nem emlékszik semmire?

Sirius ellökte magát az ablakpárkányról, és a hátát a viskó falának támasztva vett néhány lassú, mély lélegzetet. Némi tapogatózás és kotorászás után biztosra vette, hogy a Dumbledore-tól megörökölt pálcája nincs nála – számított azonban erre, és a dolog nem töltötte el különösebb aggodalommal. A legfontosabb varázslatokra pálca nélkül is képes volt, a többihez pedig majd szerez valakitől egyet... bár az sem lehetetlen, hogy a sajátja még mindig itt van valahol...

– Invito! – suttogta bele próbaképpen az odakint tomboló vihar ütemes morajlásába.

Pár pillanatig semmi sem történt; aztán a helyiség ajtaja nyikorogva kinyílt, a pálca pedig belibegett rajta, egy elegáns kanyarral lefékezett Sirius előtt, és finoman leereszkedett a padlóra. Sirius ösztönösen rámarkolt, a szomszéd helyiségben pedig lámpafény gyúlt.

Alig egy másodperce maradt megérteni, hogy ostobaságot csinált. A következő pillanatban átható kattanás hallatszott, ő pedig azon kapta magát, hogy ugyanazon pisztoly csövébe bámul, amit ködösen kavargó emlékei korábbról valamiféle rendőrautóhoz kapcsoltak – a fegyver túloldalán azonban ezúttal, leggyakoribb tapasztalataival ellentétben, nem Lucy Dawlish állt. Ez az alak magasabb volt, szélesebb vállú; arca régimódi kalap karimája alá rejtőzött, csak a szeme csillant meg a félhomályban szigorúan, kegyetlenül; Sirius mégis felismerte.

Ugyanez az alak néhány órával ezelőtt még rendőrnek adta ki magát.

– Kezeket fel! – mondta az idegen higgadtan, olyan ember modorában, aki naponta vadászik képzett aurorokra. – Ne mozduljon, amíg nem adtam rá engedélyt, vagy esküszöm, azt is megbánja, hogy a világra jött!

Sirius lassú, nyugodt mozdulatokkal engedelmeskedett.

– Maga nem fejvadász, ugye? – Kissé oldalra döntötte a fejét, alaposan megnézte a fogvatartója arcát. – Legalábbis biztosan nem varázsló.

– Andrej Nabokov különleges ügynök – mondta hidegen a férfi. – Egy igazi különleges ügynök, nem holmi igazolványokat lóbáló, varázspálcával hadonászó szélhámos, mint maga.

Sirius agyában meglódultak a fogaskerekek. Nabokov nevének emléke mintha évek távlatából úszott volna be a tudatába, holott alig pár órája hagyta el a Downing Street-i irodát. Egészen biztos, hogy ott hallotta ezt a nevet... és még valahol máshol is. Korábban, sokkal korábban.

Honnét ismerős neki ennyire?

– A mugli miniszterelnök nagyot csalódott magában, amiért eltűnt – jelentette ki Sirius, őszintén remélve, hogy jó nyomon jár. – Azt akarja, hogy együtt dolgozzunk. Tudja, én csak ál-rosszfiú vagyok, meg minden, és az igazolványom is valódi. Még elég kezdő különleges ügynök vagyok, de ne aggódjon, hamar belejövök.

– Hazudik! – csattant fel Nabokov. Egy újabb villámcsapás beleégette az alakját Sirius szemébe: magas, öltönyös alak volt, mint az MI6-ügynökök többsége, láthatóan jó fizikummal, és kemény, szikár arccal – ám öreg volt, jóval öregebb, mint amire számított.

– Higgye el, mindketten jobban járunk, ha hamar elvetjük azt a tévképzetet, hogy ellenségek vagyunk – sóhajtott Sirius. – Inkább mondja el, miért hozott ide, mielőtt barkochbával próbálom kitalálni!

– Elég! – dörrent rá az ügynök. – Tartalékolja az erejét; sok dolog van, amiért felelnie kell! Fogalma sincs, mióta keresem magát, és ha a miniszterelnök urat sikerült is megtévesztenie, engem nem fog! Pontosan tudom, milyen aljas, gyomorforgató tettek száradnak a lelkén – tudja, sok gonosztevőt elkaptam már, de az olyanokkal, akik gyerekeket ölnek, eddig elkerültük egymást...

Siriusnak elakadt a lélegzete.

– Merlin seggére, hát ezért volt olyan ismerős a neve...! A kis Alina Nabokov. Az eltűnt Alina Nabokov! Maga biztosan a rokona.

– A nagyapja vagyok – felelte szárazon az ügynök –, és addig innen egy tapodtat sem mozdul, míg el nem árulta, hol van.

– MEG AZT, HOGY HOL VAN DUDLEY! – harsant egy dühös trombitahang a másik szobából. Sirius döbbenten pislogva fordult a hang irányába, és nem is tévedett: az ajtóban valóban megjelent Vernon Dursley feje – a zseblámpát az álla alá tartotta, amitől leginkább úgy nézett ki, mint egy narancsszínű fényárban lebegő, vörös karácsonyfadísz.

– Vernon, kérem, higgadjon le – szólt rá szigorúan Nabokov. – Az egyezségünknek megfelelően nemsokára eljutunk a fiáig is, de először...

– Méghogy higgadjak le?! – Dursley dühösen hátrapillantott a válla fölött. – Hallottad ezt, Petunia? Azt mondja, higgadjak le... EGY HÓNAP, ÜGYNÖK ÚR! TÖBB, MINT EGY HÓNAPJA FORDULTUNK MAGÁHOZ, ÉS A FIUNK NINCS SEHOL –

– Alina sincs sehol – felelte Nabokov. A hangja még mindig nyugodt volt, de Sirius sejtette, hogy a pokolba kívánja az egész beszélgetést. – Robards azonban tudja, hol van, hiszen az ő műve az egész – az a sok eltűnt gyerek...

– Már hogyne tüntettem volna el őket, ha egyszer a kedves kormányunk el akarja venni a pálcájukat, és ki akarja őket zárni a varázsvilágból?! – csattant fel Sirius. – Nem az MI6 az egyetlen titkosszolgálat a világon, Nabokov! És nem is maguk az egyetlenek, akik szükség esetén képesek rendszerkritikát gyakorolni. Azoknak a gyerekeknek el kellett tűnniük, és ha óhajtja, meg is mutatom magának, hol vannak; de a maga unokája nincs közöttük! Alina Nabokov eltűnt, és azóta is keressük.

– HAZUDIK! – bömbölte Vernon. – AZ ÖSSZESET MEGFOJTOTTA, ÉS A FOLYÓBA DOBTA, MERT EZEK ILYENEK...

– Mégis mit érnék egy ilyen hauzgsággal? – vetette ellen Sirius. – Ha csaló lennék, megesküdnék, hogy Alina is ott van a többiekkel, hiszen máshol nem lehet, és hagynám, hogy keresni kezdjék a mugli születésű diákok között, akiket lecsaptunk a Roxfort kezéről – mert ugyan honnan tudnám, hogy a rengeteg gyerek közül éppen melyik hiányzik? De úgy áll a dolog, hogy tudom, mert mindannyiukat számontartom, és mert én magam is jó ideje hiába keresem az unokáját, Nabokov! Tudja hogy igazat mondok... hiszen megtanították magának, hogyan ismerje fel a hazugságot, ahogy nekem is megtanították az Auror Főiskolán! Ugyanaz a hivatásunk, csak maga lövöldözik, én meg átkokat szórok.

Nabokov nem eresztette lejjebb a pisztolyt, de Sirius látta, hogy legalább némi kételyt sikerült benne elültetnie.

– Segít megkeresni az unokámat – közölte zordan. – Addig nem nyugszik, míg a nyomára nem bukkan.

– Ez magától értetődik – felelte Sirius. – Maga pedig segít megvédelmezni a minisztert. – Fanyarul elmosolyodott. – Tudja, nem sűrűn csípnek nyakon. Bizonyára érti a dolgát: valami injekciós tűt fecskendezett belém, igaz? Egyáltalán, hol vagyunk?

Erre a végszóra már Petunia Dursley sovány alakja is megjelent az ajtóban; ő rendesen tartotta a zseblámpáját, így Sirius végre alaposabban is szemügyre vehette vallatóit. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne bámulja meg látványosan őt és Vernont; amikor legutóbb találkozott velük, még jóval fiatalabbak voltak, most pedig úgy festettek, mintha Sirius halvány emlékeinek karikatúrái lennének.

– A világ végén vagyunk – felelte remegő hangon Petunia. – Ott, ahová üldöztek minket...

– A Főnix Rendje nem nyújtott maguknak semmiféle védelmet? – csodálkozott Sirius. Nem lepte meg, hogy Dumbledore halálával káoszba fulladt a Rend legtöbb tevékenysége, de azért ha más nem, legalább Harry gondolhatott volna rá, hogy megvédje a rokonait...

Persze ha hosszú évek bántalmazása és mellőzése után úgy érezte, hogy méltók bármiféle védelemre.

– ...ha maga azt védelemnek nevezi, hogy kiküldtek két félnótást, akik még vezetni sem tudnak! – förmedt rá Vernon. – Fogadok, hogy maga se tud! Az egyetlen normális magukfajtát, azt a Shackleboltot, persze odaengedték a kormánynak...

– Ami azt illeti, tudok vezetni – felelte kissé sértődötten Sirius. – Kingsley viszont csúcskategóriás auror. Ugye nem gondolja, hogy csak úgy kirendelik két mug... varázstalan emberhez?

– AKIK HARRY POTTER ROKONAI! – mennydörögte Vernon. – A mindenségit neki, hát nem arról volt szó, hogy halálos veszélyben vagyunk?! A rendőrség sem tesz semmit, a többi hivatalos szerv sem, nekem kell ügynököt fogadnom, hogy végre történjen valami! Még jó, hogy Mr. Nabokovnak legalább a helyén van az esze!

– Az ég szerelmére, Vernon, csillapodj! – sopánkodott Petunia. – Hát elfelejtetted, mi történt a nővéremmel? Ez a Robards is egy olyan ember! Ezek bármire képesek!

– Jól tennék, ha nem sértegetnének – szólt közbe fagyosan Sirius –, mert bár Alina Nabokovról nem tudok sokat, Dudley Dursley-vel legalább találkoztam.

Szavainak hatása azonnali volt: Petunia felsikkantott, és a szája elé kapta a szabad kezét, Vernon pedig előreszökkent. Nabokovot félretolva megragadta őt a gallérjánál fogva, és megrázta.

– TALÁLKOZOTT VELE?! – mennydörögte. – HOL? MIKOR?

Sirius lendületből beletérdelt a gyomrába, és amikor Dursley egy döbbent-fájdalmas nyögéssel hátrahanyatlott, pillanatnyi szabadságát kihasználva talpra szökkent, és pálcát rántott a három muglira.

– Ha kimászik az arcomból, Dursley – sziszegte –, akkor elmondom. – És most rajtam a sor, hogy udvariasan arra kérjem magukat, ne mozduljanak. Rám foghatja azt a fegyvert, Nabokov, de nem fogja megköszönni, ami akkor történik, ha elsül... nézzék, nem vagyunk ellenségek, de kezd elfogyni a türelmem. Arról már nem is szólva, hogy utálom a tengeri vihart. De nagyon.

– Elég a szövegelésből! – mordult rá Nabokov. – Inkább beszéljen Dudley Dursley-ről, ha már az unokámról nem tud semmit.

– Mi történt vele? – kérdezett közbe elfúló hangon Petunia. – Biztosan elrabolták, ugye? És éheztetik... szenved...

Sirius a maga részéről úgy vélte, Dudley Dursleyre ráfér némi enyhe éheztetés, ám inkább nem adott hangot ezen véleményének.

– Semmi baja – közölte higgadtan. – Tudják, van egy boszorkány, a Sötét Nagyúr egyik legfélelmetesebb ellensége, aki mindenféle üldözött és bántalmazott lényt a szárnyai alá vesz. Házimanókat, koboldokat, kentaurokat – Dudley Dursley-t...

– Na még csak ez kellett! – sóhajtott fel Vernon. – Hogy valami olyan perszóna karmai közé kerüljön!

– Én a maga helyében ezt nagyon gyorsan visszavonnám – felelte fagyosan Sirius. – A maguk Dudley-ja ennek a boszorkánynak köszönheti az életét, ahogy lassan a fél világ is. Inkább legyenek hálásak, hogy nem a fejvadászok találtak rá először.

– De hát hol lehet? – jajdult fel Petunia. – Együtt akartunk elmenekülni az országból... hogy ne üldözzenek minket az abnormális unokaöcsénk miatt...

Sirius mély levegőt vett.

– A legjobb dolog, ami valaha történt Dudley-val az, hogy elszakadt maguktól – felelte zordan. – Legalább annyi magukban a céltalan gyűlölet, mint a Sötét Nagyúrban! Remélem, ezt a fiuk is látni fogja, ha majd megint találkoznak.

– Ne tegyen úgy, mintha ismerne minket! – bömbölte Vernon. – Fogalma sincs, hogy min mentünk keresztül maguk miatt!

– Ó, nagyon is jól tudom, hogy min mentek keresztül! – fortyant fel Sirius. Iszonyú, jeges harag gyúlt benne, és száguldott végig az erein; ha akarta sem tudta volna visszafogni magát. – Tudom, hogy bántak az unokaöccsükkel, tudom, hogy addig tömték Dudley fejét a hülyeségeikkel, a gyomrát meg a hamburgerekkel, míg már alig tudott egyszerre járni és beszélni, tudom, hogy világéletükben úgy kezelték Harry-t, mintha leprás volna, tudom, hogy ok nélkül, vakon, ostobán gyűlölik a varázsvilágot, és azt is tudom, hogy mindezek ellenére, ha Voldemort elkapná magukat, Harry Potterben még mindig lenne annyi jóérzés, hogy a segítségükre siessen!

Szavait döbbent csönd követte; pár másodpercig csak a szüntelen hullámverés dobolt a rozzant viskó oldalán, aztán dörrenés rázta meg a magányos sziklaszirtet, amelyre építették.

Sirius pedig megértette, mekkorát hibázott.

– Ó, hogy a Merlin búbánatos... oltsa el a lámpát, Dursley, gyerünk már, OLTSA EL!

Ám késő volt; a viskó ajtaja kicsapódott, Sirius pedig mágia vibrálását érezte végigsöpörni a rozzant padlón.

– A büdös franc... – sziszegte, és félrehúzta a két Dursley-t egy kábító átok útjából. Nabokov kezében eldördült a fegyver, ő pedig szinte tudat alatt kezdte kiszórni a legerősebb védőbűbájokat, amiket Barty Kuportól tanult – bár tudta, hogy ezek legfeljebb egy percet nyerhetnek nekik, óriási, láthatatlan falat képezve köztük és támadóik között, akik belépve a viskót tökéletesen üresnek látták.

– Mi történt?! – csattant fel Nabokov. – Kik ezek az emberek?!

– Azért találtak ránk, mert kimondtam Tudjukki nevét – felelte sötéten Sirius. – Ő maga tette rá az átkot, hogy rátaláljon az ellenségeire, mert a mi világunkban egyedül ők merik kiejteni... mindig elfelejtem, a franc egye meg... na nem baj. Adja ide azt a zseblámpát, Dursley: gyerünk, gyorsabban! Nincs sok időnk.

Vernon vonakodva átnyújtotta a zseblámpáját, Sirius pedig rászegezte a pálcáját.

– Elcsépelt módszer, de mindig működik – jegyezte meg. – Transportus!

A lámpa halványan izzani kezdett, Vernon pedig rémült kiáltással ejtette a padlóra.

– Ne szarja össze magát – szólt rá szigorúan Sirius. – Csak fogja meg... mindhárman fogják meg. Nem elég, ha egymásba kapaszkodnak, hozzá kell érniük!

– Ez... – Nabokov szája egyenes vonallá keskenyedett. – Azt hiszem, láttam már ilyet.

– Egy zsupszkulcs – bólintott Sirius. – Visszaviszi magukat a Downing Street környékére. Talán még ott lesz a maga főnöke, meg szerintem Kingsley Shacklebolt is. Mondják el nekik, ami itt történt, meg hogy mindjárt jövök.

– És maga? – vonta fel a szemöldökét Nabokov.

– Én elintézem a vendégeinket – felelte lazán Sirius.

– Honnan tudom, hogy titokban nem a szövetségesei?

– A világért sem akarom megijeszteni, de akkor már a padlón fetrengene a saját belső szerveiben. – Sirius a zsupszkulcsra bökött a pálcájával. – Gyerünk, rámarkolni! Szörnyű utazás lesz, de garantálom, hogy a mostaninál jóval kényelmesebb helyen fognak kilyukadni.

– Mégis mit képzel maga, hogy hogyan... – berzenkedett Vernon, ekkor azonban a zsupszkulcs felizzott, a három mugli alakja pedig nyomtalanul eltűnt.

Sirius egy pillanatig csak nézte a hűlt helyüket, aztán kirázta a szeméből még mindig furcsán ismeretlennek tűnő szőke tincseit.

– A rohadás ebbe a napba! – vonta le a végkövetkeztetést, majd felemelte a pálcáját. – Finite!

* * *