<< Előző topik ________________Következő topik >>

MMFAQ | Topik: Mega-5 kibeszélő

agent_x_333

711-es pálya cheat code?

hi,

túljutott bárki a 711-es pályán a mega-5-ben? eddig mindig magamtól rájöttem, mi van, de kurvára fogalmam sincs. ötletek?

<< Hozzászólások: 1 – 10 >>

asdklmnX41
Sztem meg kell csinálni egy sidequestet

asylum_seeker
Nemtom srácom de rohadt idegesítő

xXxspideymanxXx
mivan? 711? milyen hosszú ez a fos?

agent_x_333 | OP
a 711-es pálya a 7-es után indul be. azt hittem, bugos, de egyből ráugrik a játék. olyan, mint egy kötelező sidequest. eddig manhattenben voltál, aztán hirtelen vmi kincstárba kerülsz. és törpék vannak mindenhol.

asylum_seeker
azok koboldok te nyomi

xXxspideymanxXx
te biztos nem a finalfantsyvel játszol tesó?

asdklmnX41
csapda lesz az. bigdee meg oncoming biztos tudják.

asylum_seeker
idehúzhatnák a belüket

xXxspideymanxXx
BIGDEE!! ONCOMING!! HELÓ!!

asylum_seeker
kussmá spidey úgyse látják
oncoming hetek óta nem volt fenn

_____________________________________

BigDee_1980

OFF: Olcsó szállás Londonban?

Srácok,

Bocs, hogy így eltűntem, de nehéz időszakom van, vagy minek nevezzem ezt. Tudom, hogy gáz a kérdés, de nem tudtok vmi helyet, ahol kb. olcsón maradhatunk spanommal pár napig? Nincsenek nagy igényeink, csak tudjam bedugni a konzolt. Islington, Kensington, Westminster, ilyesmi helyen.

<< Hozzászólások: 1 – 8 >>

fatass64
látszik h nem vagy londoni
westminster? olcsón?

xXxspideymanxXx
baszdmeg dee téged várunk 3 napja

asylum_seeker
ember ha megcsinálod pályám nálam eskü lakhattok

BigDee_1980 | OP
asylum?? komolyan??

asylum_seeker
persze srácom, most költöztem be koliba ősszel
drogos a fél emelet, sztem azt se vennék észre
ha beköltözne a kibaszott rolling stones
csak gyere le rosebery avenue-ra
és kérdezz meg vkit hol a koli
ne röhögjetek ki házszámot nemtok
de ott van sainsburytől két sarok

fatass64
de amúgy te dee gyerek te oké vagy?
szüleid?

BigDee_1980 | OP
semmi baj kösz na mennem kell

xXxspideymanxXx
pálya cheatet oszd má meg dee ha megvan
és holafaszba van oncoming?? meg nightingale?
mivan gyerekek?? zombiapokalipszis?

____________________________________

Dudley dobogó szívvel zárta be a fórumot. Alig pár percnyi internetkapcsolata maradt; éppen csak annyira elég, hogy kikeresse a Rosebery Avenue-n található kollégium címét, és megnézze, hol van a MapQuesten.

– Szóval – mondta olyan hanghordozással, mint Anya, ha beteghez beszél –, most átmegyünk egy haveromhoz. Maradhatunk pár napig, míg kitaláljuk, mi lesz.

– Nincs mit kitalálni – morogta Draco Malfoy. – Az lesz, hogy kinyírnak minket.

A tejfölszőke fiú optimizmusa azóta ilyen töretlen volt, hogy felébredt a közeli kórház sürgősségi osztályán, és halálra rémült a pulzusát, vérnyomását és egyéb értékeit figyelő gépek láttán. Az ápolók véleménye szerint késelés áldozata lett, egyik-másik sebének természete miatt azonban a HIV és a veszettség elleni tesztet is elvégezték rajta. Dudley szerint ez szörnyen hangzott, Malfoy viszont szünet nélkül erősködött, hogy semmi baja.

Dudley azonban jól emlékezett rá, mennyire aggódott érte az ügyeletes orvos. Emberrablás ide vagy oda, ő maga is aggódott Malfoyért, amikor megtalálta a sikátorban; és ha Fawkes nem gyógyítja be a könnyeivel pár sebét, míg ő mentőért kiabálva becsöngetett a legközelebbi házba, Malfoy talán elvérzett volna. És még csak nem is örült, hogy megúszta!

Bárhányszor faggatta Dudley, hogy mi történt, Malfoy csak annyit mondott: "Fenrir Greyback", és nem volt hajlandó megmagyarázni. Úgy hangzott, mint valami képregényhős vagy videojátékos főgonosz neve, de nem úgy viselkedett, mint aki csak viccelt; inkább, mint aki arra számít, hogy nem érik meg a másnap reggelt.

Suhogó fekete köpeny és kobold haverok ide vagy oda, Dudley csak első pillantásra találta őt félelmetesnek. Közelebbről nézve inkább olyannak tűnt, mint az a sidequesteket adogató NPC a Mega 3-ban, akiről a játék végén kiderült, hogy kém. Minden X-nyomásra felugró szövegbuboréka azt próbálta elhitetni az emberrel, hogy ő a legkeményebb és legkönyörtelenebb assassin az egész guildben, a valóságban viszont – ahogy azt Oncoming_Storm is kifejtette, mielőtt a fórumon végre kidolgozták azt a stratégiát, amivel sikerült kimaxolni a játékot –, csak egy agyontraumatizált kissrác volt, akit hetente megfenyegettek azzal, hogy kiirtják az egész családját. Malfoy viselkedéséből pedig Dudley arra következtetett, hogy Mr. Letiltott Nevű Maffiafőnök ebből a szempontból pont olyan könyörtelen, mint a Mega-3 főassassinje.

Miközben az internetkapcsolata lejárt, a monitorra pedig beúszott a háttérképként szolgáló Windows 95-logó, Dudley gondolatai Lucy Dawlish-ra terelődtek. Ő is úgy viselkedett, mint Malfoy: mintha minden mindegy lenne.

Határozottan kezdte őt zavarni, hogy mindenki így nyomja körülötte. A helyzet persze nem volt rózsás – de hát Malfoy és a koboldok tehettek róla, hogy egyáltalán belekeveredett az egészbe! Sőt, Lucy-t is ők keverték bajba. A legkevésbé sem tűnt fairnek, hogy most ő, Dudley bújtassa Malfoyt ez elől a Fenrir vagy ki a halál elől; mégis ő került furcsa kis csapatuk élére. Amint Malfoyjal elindult a mentőautó, Fawkes megmagyarázhatatlan módon eltűnt, és nem is került elő; Kurt pedig egész nap semmit sem csinált azon kívül, hogy morózus, láthatatlan árnyékként követte Dudley-t, és mindenkit kihozott a sodrából maga körül.

Na és persze volt velük még valaki: Sipor.

– Uram biztos benne, hogy nem csapda? – csendült a manó sípoló hangja, akit a PlayStation és a MegaMészárlás 5. egymásra tornyozott doboza rejtett el a Charing Cross Road-i internetkávézó vendégeinek kíváncsi tekintete elől. Sipor mély bizalmatlansággal figyelte az egymásba tekeredő színes csöveket, ahogy lassan behálózták a sötét monitort, de a képernyővédőnél szemlátomást még jobban nyugtalanította a gondolat, hogy újabb támadást kell kivédeniük.

Mióta meglátta az eszméletlenre vert Malfoyt abban a sötét sikátorban, a házimanó árnyékként járt Dudley nyomában, és zokszó nélkül végrehajtotta az utasításait, a kórházi étkezde ajtajának kinyitásától kezdve a gyógyszerraktárból való lopáson át egészen Dudley társadalombiztosítási iratainak átmásolásáig Malfoy nevére, hogy a fiú ellátást kaphasson. A Harry iránti lojalitása, úgy tűnt, Dudley-ra is kiterjedt, pedig hamar rájött: nem az óvatossága ösztönzi arra, hogy minden problémát varázspálca nélkül próbáljon megoldani.

– Hát... szerintem a fejvadászok nem nagyon értenek a FAQ-fórumokhoz – vakarta meg a fejét Dudley. – Fel kellett volna törniük asylum fiókját, hogy a nevében tudjanak irkálni. Ráadásul a stílus is stimmel. Elemezniük kellett volna, hogy utánozni tudják, mint a másolós gyilkos az X-aktákban...

– Vagy Imperius-átokkal kényszerítik, hogy hívjon oda minket – szúrta közbe Malfoy.

– Jó, jó, oké, de honnan tudnák, hogy pont asylumot kell megátkozni? – Dudley széttárta a karját. – Nem is találkoztunk még, csak a neten...

– És erre csak úgy meghív magához? A háború közepén? – Malfoy megcsóválta a fejét. – Nem értem, hogy nem haltak még ki a muglik.

– Szerintem a mi világunkban még nem vették észre, hogy háború van – jegyezte meg Dudley. – Pedig nem lenne rossz! Akkor beszállna a rendőrség is, meg minden... A mágikus zsaruk közül mintha csak az a Gawain Robards dolgozna, és ő is feketén, mert hát ugye rendszerellenes.

– Mit tudsz arról az emberről, Dursley? – kérdezte nyugtalanul Malfoy. – Yaxley bizonygatja a Sötét Nagyúrnak, hogy nem kell félni tőle, de egyszer már meglógott az orrunk elől. Folyamatosan szem előtt van, de még annyi gyanút sem sikerül összekaparni ellene, hogy kikérdezzék egy kicsit.

– Hát... nem sokat. – Dudley felállt a géptől, óvatos pillantást küldve a pult irányába; de a kávézó alkalmazottait nem látszott zavarni, hogy tíz perccel túllépte a kért időkeretét. – Belezúgott Lucyba, szóval segít neki. Nem tudom, nekem is segítene-e, meg a száma sincs meg. Azt se tudom, van-e egyáltalán telefonja, meg azt se, hogy hol a Mágiaügyi Minisztérium...

– Én tudom – felelte Malfoy –, de nem sok mindent nyernénk vele, ha odamennénk.

Beszélgetés közben Sipor abba a fura kaméleonvarázslatba burkolta magát, amivel Dudley egyszer Tonksot is látta már beleolvadni a darlingtoni kúria szalonjának hátterébe, Malfoy pedig hóna alá csapta a PlayStationt és a még ki sem csomagolt videojátékot. Dudley átnyújtott egy ötfontost az unottan rágózó pultos srácnak, aztán kilépett a netkávézó ajtaján, a megkönnyebbülés és a nyugtalanság furcsa elegyével konstatálva, hogy Kurt a Palace Theatre külső falának dőlve várja őket. Érdekes, már-már mulatságos volt az Ampóktól kapott lencsén át nézni, ahogy a járókelők folyama következetesen elkerüli a dementort: nem láthatták őt, nyugtalanító auráját azonban megérezhették. Hiába hirdették a színház hatalmas molinói A nyomorultak legújabb rendezését, a londoniak ösztönösen továbbsiettek az impozáns épülethez érve.

– Oké... – Dudley felsóhajtott. – Ha jól néztem a térképet, kábé fél óra gyaloglás, és ott vagyunk. Ha buszra szállnánk, huszonöt perc lenne, de fogalmam sincs, hol a busz, és mire mindenkinek szerzünk jegyet... egyáltalán, Sipornak gyerekjegy kell, vagy milyen?

– Istenem, Dursley, senki nem kíváncsi a rohadt jegyekre! – Malfoy a szemét forgatta. – De egy buszból nehezebb elmenekülni, ha Greyback és a bandája felszáll, hogy széttépjenek minket. Szóval inkább menjünk gyalog.

Dudley egy ideig kereste a szavakat, miközben elindultak az őszi szürkeségbe burkolózó Shaftesbury Ave-en. Folyamatosan a pulcsija zsebében tartotta a kezét, az ujjai mégis elgémberedtek; egyre jobban bánta, hogy nem volt erőszakosabb, amikor felvetette Lucynak, hogy kabátot kellene venniük, mielőtt elindulnak. Ő nem mágus, mint a többiek, hogy csak úgy a semmiből polárcuccokat varázsoljon elő magának! Ki fogja elrejteni Malfoyt az elől a Fenrir Greyback elől, ha tüdőgyulladást kap és kórházba kerül? A maffiának is marha egyszerű lesz a nyomára bukkannia. Ha nagyon durva lesz az a tüdőgyulladás, átviszik az intenzívre, azok a csuklyás pasasok meg kirángatják belőle az összes csövet...

...és tessék, már megint bedepizett Kurt mitt. Szar lehet dementornak lenni, ha mindenkit ennyire lelombozol magad körül... bár ők ezzel táplálkoznak, vagy mi. Igaz, Kurtöt Dudley még sosem látta táplálkozni, és ez nyugtalanította. Mi lesz, ha a dementor éhen hal, mielőtt Lucy beszélhetne vele? Csak nem vihetik Malfoyjal mágikus állatorvoshoz!

Dudley kissé megszaporázta a lépteit. A Theobald's Road és a Red Lion Street sarkánál jártak: még jó darab gyaloglás volt előttük, de úgy érezte, nem árt tisztázni néhány dolgot, mielőtt bekopognak asylum_seeker kollégiumi szobája ajtaján.

– Tudom, hogy traumatikus, meg minden – fordult Malfoyhoz –, de legalább pár szót mondj már arról, hogy ki a franc az a Fenrir Greyback? Valami darabolós gyilkos? Ezért nem mész haza a szüleidhez? Mert a nyomodban van, és félsz, hogy őket is elkapja?

– Fenrir Greyback egy vérfarkas – felelte egykedvűen Malfoy. – A szüleimhez pedig azért nem megyek haza, mert legjobb, ha azt hiszik, hogy meghaltam. Úgy tűnik, Greyback simán csak arra kapott parancsot, hogy kinyírjon, vagy úgy megsebesítsen, hogy ne legyek többé teljesen ép ember. Nem is értem, az arcomat miért nem kaszabolta össze.

– Vérfarkas? – Dudley felvonta a szemöldökét. – De hát... akkor most megharapott?

– Nem volt telihold. – Malfoy vállat vont. – Én nem fogok farkassá változni... de Greybacket nem érdekli, mikor lesz belőle állat, és mikor marad ember. Folyton állatként viselkedik. Nem is értem, miért nem kezdett elevenen megzabálni.

– Jézusom! – Dudley megborzongott. – Senki nem viszi pszichiáterhez, vagy valami? – Malfoy értetlen pillantására hozzáfűzte: – Az egy olyan gyógyító, aki...

– Gyógyító? – Malfoy a szemét forgatta. – Mielőtt egy szót kinyöghetne, Greyback őt is felfalná. Szereti a farkaslétet, élvezi, hogy mindenkit megfélemlíthet. Pont ezért fölösleges menekülni előle. Úgyis megtalál. Most, hogy felcsapott fejvadásznak, még az erőforrásai is megvannak hozzá. Úgy ugráltatja maga körül a többieket, ahogy akarja, mindenki fél tőle...

Kár, hogy Piersék elköltöztek, gondolta Dudley. Piers Polkiss édesapja rendőrtiszt volt, és most szívesen kért volna tőle segítséget – bár elképzelni sem tudta, hogyan adná elő annak a katonás, kemény embernek, hogy egy varázsló és egy házimanó szorul a segítségére egy vérfarkassal szemben. Mr. Polkiss valószínűleg egy sor drogtesztet végeztetne el rajta ahelyett, hogy bármit is tenne az ügy érdekében.

És Piers egyébként is olyan hirtelen tűnt el. Azt ígérte, írni fog, de nem írt; és Dudley az új címét sem tudta. E-mail címe pedig talán nem is volt.

Dudley a magára hagyottság furcsa érzésével küzdve fordult rá a kanyargós Rosebery Avenue-ra. Körülöttük Islington takaros házaira az októberi délutánok mélyülő félhomálya borult. Az utcalámpák még nem gyúltak ki, a köd azonban már sűrűsödött, kellemetlen félsötétbe burkolva a kétfelé nyíló szűk mellékutcákat, mintha barlangszájak lennének.

Vajon a dementoros incidens óta Piers is olyannak látja őt, mint abban a szörnyű emlékben? Ezért szakított meg vele minden kapcsolatot? Egyáltalán barátok voltak valaha, vagy csak engedtek a szüleiknek, akik kisgyerekkoruk óta minden hétvégén összeterelték őket?

Vajon Piers is megbánta már azokat a délutánokat, amikor bandába verődve járták Little Whinginget, és mindenkibe belekötöttek, aki szembejött az utcán? Kész rémtörténetek szóltak róluk; kizárt, hogy a szüleik ne hallottak volna egyet sem...

Dudley egy pillanatra megtorpant, amikor a szemébe villant az első a három keresett utcanévből: Tysoe Street. Tudta, hogy ha minden jól megy, a soron következő az Amwell Street lesz, utána pedig a Hardwick Street: és ott, a belváros szívébe tartó buszmegállóval szemben kell lennie asylum_seeker kollégiumának.

– Uramnak résen kell lennie – szólalt meg a térdénél a házimanó. Dudley nem láthatta őt, csupán a kaméleon-varázslat furcsa, kápráztató hullámzását érzékelte, ahogy mozgott. – A fejvadászok egyre több ellenátkot szórnak ki maguk köré. – Ha ez csapda...

– Csak egy módon tudhatjuk meg, hogy csapda-e – jelentette ki Dudley. Mielőtt meglepődhetett volna saját határozottságán, már át is szelte a Rosebery Avenue lehullott őszi levelekkel pettyezett aszfaltját, és meg is állt a kollégium csukott ajtaja előtt. Most jutott csak eszébe, hogy meg kellett volna kérdeznie a netes ismerőse igazi nevét – csak nem csengethetett be azzal, hogy "helló, az asylum nevű sráchoz jöttem..."

Dudley végül pontosan ezt mondta, amikor a nyitott szájjal rágózó portáslány megkérdezte, hogy "mámegin'" elhagyta-e a belépőkártyáját. Úgy tűnt, a kollégiumban nem lihegik túl a biztonsági intézkedéseket, a lány ugyanis csak bólintott, és egy gombnyomással kinyitotta előttük az automata ajtót, némi riadalmat keltve Malfoyban ezzel a tettével. Hogy Sipor hogyan viselte ezt a tortúrát, azt Dudley megtippelni sem tudta; a házimanó láthatatlanul slisszolt be az épületbe vele, Malfoyyal és a továbbra is tétlenül lebegő Kurttel együtt. A portáslány hagyta, hogy egyedül fedezzék fel a kollégium hányásszínű csempékkel borított előterét, majd egy félemeletnyi lépcsőn fellépdelve kióvakodjanak a belső udvarra. Dudley ekkor fogta csak fel igazán, milyen nagy az épület: az apró diákszállások ablakai megannyi fényes szemként pislogtak le a sötétedő udvarra, ahol egy halom egymásra pakolt műanyagszék, egy kopott pingpongasztal és egy elszenesedett grillsütő jelezte, hogy a zsebkendőnyi terület szebb napokon közösségi térként funkcionál.

Már csak azt kellett kitalálniuk, hogy a négy lehetséges lépcsőház közül melyikben kezdjék a keresést.

– Öhm... bocs?

Mire Dudleynak eszébe jutott volna kellemetlenül érezni magát, hogy csak úgy megszólított egy idegent, mi több, kérdéseket tesz fel neki – a szüleinél ez kiverte volna a biztosítékot –, az alacsony, pattanásos srác már meg is állt, fázósan húzva összébb magán a dzsekijét.

– Fura kérdés lesz – szedte össze magát Dudley –, de nem ismersz véletlenül egy srácot, akit asylumnak hívnak?

– Aszi? – A srác nagy szemeket meresztett rá. – Ja, persze, aszit mindenki ismeri. Új vagy itt?

– Haverok vagyunk – jelentette ki Dudley. – De még nem jártam nála. Meg tudnád mondani esetleg...

– A bében lakik – vágta rá a srác, nagy szemeket meresztve Dudley és a sápadt, karikás szemű Malfoy kettősére. – Szar a lift, de ne adjátok fel. Fenn laknak a negyediken... ha nincs ott Aszi, csak keressétek Polkit.

Dudley távolról sem tartotta kielégítőnek ezeket az instrukciókat, de gyanús lett volna tovább faggatóznia; így furcsa kíséretével a nyomában a B lépcsőház felé vette az irányt. A térdével megállította a becsapódni készülő ajtót, amikor két vastag sálba bugyolált lány kisietett a lépcsőházból, és betessékelte Malfoyt, Siport és a dementort. Mire felért a negyedik emeletre, átizzadta a pólóját kapucnis pulóvere alatt, az ujjai azonban még mindig merevek és ügyetlenek voltak a hidegtől; alig bírt bekopogni az első ajtón, hogy kérdezősködni kezdjen asylum_seeker után.

Végül nem kellett az egész emeletet végigházalnia, mint valami utazó ügynöknek; az első három szobából senki sem nyitott ajtót, a negyedikből pedig a folyosó végére kalauzolták őket. A folyosót magas, keskeny ablak zárta le, és Dudley azzal a reménnyel zörgetett be a mellette lévő ajtón, hogy most végre megtalálja, akit keres.

Az ajtó egy elmosódó "NYISD MÁ' KI, POLKI", némi tányércsörömpölés és egy kukafedél lecsapódása után kinyílt. Dudley igyekezett leplezni a döbbenetét, amikor egy tetőtől talpig bőrszerkóba öltözött, piros-zöld kakastaréjt és erős sminket viselő punk nyitott ajtót; azt viszont már ő sem bírta szó nélkül, amikor a punk kezéből kiesett a teli szemeteszsák, amit szorongatott, tágra nyílt szemekkel rábámult, és megszólalt Piers Polkiss hangján:

– Dudley?!

– Piers...? – Dudley eltátotta a száját, aztán újra becsukta. – Úristen, végig te voltál asylum_seeker?

– Mi... Aszi? Nem, dehogy! – Piers úgy nézett rá, mintha most látná életében először. – Izé... te jóban vagy Aszival? Mióta vagy te... egyáltalán, mi a szart keresel itt, Dud?

– Hosszú sztori. – Dudley egyik lábáról a másikra állt. – Ők itt... – Gyorsan észbekapott, és nyelt egyet. – Mármint, ő itt Malfoy. Aszihoz jöttünk. Szóval, bejöhetünk? Nem lenne jó sokáig kint álldogálni, mert... izé, hideg van.

Piers egy tétova mozdulattal szélesebbre tárta az ajtót, megengedve Dudley-nak és Malfoynak, hogy beoldalazzanak mellette. A varázstalan szem számára láthatatlanul Sipor és Kurt is követték őket; a dementor, Dudley nagy megkönnyebbülésére, átszelte a szobát, és a félig nyitott ajtón át kilibegett a szoba apró erkélyére.

– Fú... bocs, valahogy depis vagyok ma... – Piers zavartan simított végig égnek meredő kakastaréján. – Mindjárt jön Aszi, csak fürdik. Ilyen is van néha. Izé, kértek valamit inni?

Dudley és Malfoy kértek. Piers némi kotorászás után előkotort egy üveg kólát a hűtőszekrényből, és megtöltött nekik egy-egy megviselt műanyagpoharat. A művelet közben Dudley mindent megtett, hogy ne bámulja őt, Piers azonban visszafordulva elkapta a tekintetét.

– Oké – mondta. – Essünk túl rajta. Emlékszel, mikor meghamisítottuk a jegyeinket?

– Ja – felelte tömören Dudley.

– Na... az ősök rájöttek. Apám nagyon kiakadt, és kivett a Smeltingsből a kerületibe.

– A gettóba? – döbbent meg Dudley. A szülei csak így nevezték az egyszerű, körzeti gimnáziumot, ahová Harry-t is beíratták volna, ha nem nyer felvételt abba a Roxfortba.

– Oda. – Piers nagyot bólintott. – Gondolták, majd jól meglátom, milyen kemény az élet a neveletlen kölykök között, és visszasírom a Smeltings-t. Rájövök, mit veszítettem, meg ilyen baromságok.

– De inkább arra jöttél rá, hogy mit veszítettél a Smeltingsben – bólintott Dudley.

– Te meg mióta lettél ilyen bölcs? Ja, totál ez történt. Elkezdtem Clash-t meg Pistolst hallgatni... rájöttem, hogy nem csak mások olyan kibaszott dühösek az egész világra, tudod? Szóval izé, megszöktem otthonról.

– Megszöktél? – Dudley nagy szemeket meresztett rá. – Nem elköltöztetek?

– Ja, hát persze, gondolom, anyáék mindenkinek ezt mondták. Ciki lett volna bevallani, hogy a fiuk egy kicsit máshogy néz ki, nem akar beállni a seregbe, meg ilyenek...

Dudley nyelt egyet. Az ő édesanyjának is szokása volt, hogy ha valaki valami kínos dolgot csinált, onnantól úgy beszélt az illetőről, mintha meghalt volna; de azon még sosem gondolkodott el, hogy mi történne, ha ő, Dudley lenne az, aki kínos dolgot csinál. A kínos dolgok definíciója egyébként is kissé zavaros volt: Miss Hargreave szerint például kimondottan kínos volt, mikor a haverjaival nagyszájú elsősökre vadászott a szünetekben, a szüleinek az mégis jobban megütötte az ingerküszöbét, hogy Harry túlságosan érdeklődött az esti híradó iránt. Meg is tiltották neki, hogy nézze.

– Szóval, akkor te most itt... szökésben vagy, meg minden?

– Valahogy úgy. – Piers vállat vont. – Végzős vagyok, de mivel már betöltöttem a tizennyolcat, anyáéknak nem kötelező tudniuk, hol vagyok. Sulit váltottam, este melózom, itt lakunk Aszival meg a srácokkal. Elvagyunk... te még a Smeltingsbe jársz, nem?

– Hát... öh...

Dudley-t villámcsapásként érte a felismerés, hogy tökéletesen megfeledkezett a szeptemberben elkezdődött iskolaévről: mintha a Smeltings a maga hülye egyenruhájával és elvárásaival soha nem is létezett volna. A MegaMészárlás utáni kutatás, a varázsvilág veszélyei és a Kimondhatatlan Nevű Maffiavezér folyamatos fenyegetése teljesen jelentéktelenné zsugorította azt a tényt, hogy neki, Dudley-nak iskolába kellene járnia – és valószínűleg a rendőrség is nagy erőkkel keresi, hiszen kiskorú.

Már ha a szüleinek sikerült feljelentést tennie. Ha még nem kapták el, vagy ölték meg őket...

– Dud! – Piers szúrós szemekkel méregette őt. – Te lógsz a suliból? Úgy értem, nem mondom, hogy nem értem meg...

– Most fontosabb dolgaim vannak! – tört ki Dudley-ból. – Kicsit... öh, zűrös hetek ezek. De ne aggódj miattam, jól vagyok. Meg Malfoy is jól van. És örülök, hogy te is jól vagy – tette hozzá bizonytalan mosollyal.

– Ja, hát izé. – Piers megvakarta a nyakát. – Bocs, hogy nem szóltam, meg ilyenek. Azért elég nagyot változtam.

– Átöltöztél, meg csináltál valamit a hajaddal. – Dudley vállat vont. – Nagy ügy.

– Nem iszod a kóládat, Nagy Dé – felelte Piers. A hangja furcsán csengett; de mielőtt Dudley rákérdezhetett volna, min gondolkodik, az apró fürdőszoba ajtaja kinyílt, és egy magas, csapzott vállú srác oldalazott ki rajta. Valamivel idősebbnek tűnt Piersnél, és hasonlóan is volt öltözve, hosszú haja azonban festés és zselézés nélkül, kócosan omlott a hátára. Dudley figyelmét két részlet ragadta meg azonnal az arcán, amikor felpillantott: az első az volt, hogy élénken csillogó, szinte komikusan nagy barna szemei vannak, a másik pedig az, hogy rövid körszakállat hord, ami idősebbnek mutatja a koránál.

– Helló, Nagy Dé! – vigyorgott. – Mert te vagy Nagy Dé, ugye? A Mester, személyesen! Azóta emlegetem, mekkora volt a Mega-2 pálya cheat...

Dudley önkéntelenül viszonozta a mosolyát.

– Helló, asylum...

– Neked csak Aszi, öregem – felelte a srác, és meghúzta a félig üres kólásüveget az asztalon. – Meg igazából mindenki másnak is – tette hozzá. – Az igazi nevem Barclay, és ne kérdezd, én se tudom, miért utáltak ennyire a szüleim. Csak egy csecsemő voltam, baszki!

– Van rosszabb – felelte Dudley az asztal túloldalára sandítva, de Malfoy nem vette a lapot; csak egy biccentéssel köszönt a két házigazdájuknak, és közben lerítt róla, hogy kényelmetlenül érzi magát.

– Na szóval – mondta Barclay – azaz Aszi –, és elégedetten csettintett a nyelvével. – Halljuk a sztorit. Mibe keveredett a mi Megahősünk?

– Hát... – Dudley nyelt egyet. Sokat gondolkodott már rajta, hogy hogyan adja elő a problémáit asylum_seekernek, ha majd találkozik vele; attól azonban, hogy volt néhány ötlete, a feladat nem bizonyult egyszerűbbnek.

– Szóval... én sem vagyok túl jóban a szüleimmel mostanság – kezdte óvatosan. – Mint Piers. Amúgy egy suliba jártunk.

– Egy suliba jártál BigDee-vel, és nem mondtad? – Aszi felháborodott pillantást vetett Piersre. – Szakadná' meg, Polki...

– Nem tudtam, hogy ő a fórumos haverod! – védekezett Piers. – Meg nem is nagyon akartam beszélni az egészről, na.

– És hát itt van Malfoy – lendült bele Dudley –, a... a lakótársam. Meg van aaa... ööö... a szomszédunk, Mr. Greyback. Aki egy pszichopata.

– Teljesen őrült – helyeselt Malfoy, aki szemlátomást kezdte megérteni, mit tervez Dudley. – Közveszélyes, de nem lehet ráhívni az au... izé, a rendőrzőket... mert...

– ...mert kapcsolatai vannak! – vágta rá Dudley. – Meg amúgy se veszi senki komolyan, pedig a csóka rendesen késsel hadonászik, meg nekiesik az embereknek. Meg izé, csomószor betörnek, meg beázott a lakás is, de a késes csávó azért jobban zavar minket.

– Hol a szarba' laktok ti, Brixtonban? – Aszi megcsóválta a fejét. – Figyu, értem, hogy hülyék a szüleitek, de nem lehet csak úgy tervek nélkül meglógni! London egy bazinagy város, és nem mindegy, hol teszitek le a seggeteket.

– Hát ja, de most már egy kicsit késő – sóhajtott Dudley. – Szóval, izé... most albit keresünk, de a késes szitu olyan szar lett, hogy gondoltam, addig is átlógnánk valahová.

– Hát, azt jól gondoltad – jelentette ki Aszi, és újra meghúzta a kólásüveget. – Hát akkor... üdv szerény hajlékunkban, Nagy Dé. Meg neked, is, Nagy Dé haverja – intett Malfoy felé. – Általában nem ilyen nyomott itt a hangulat, most nemtom' mi van... – Felállt, és behúzta az erkélyajtót. – Van két plusz matracunk, általában egymásra rakva tesznek ki egy vendégágyat, de gondolom, jófejek lesztek és osztoztok rajta. Kaja lesz, ha az A-ban összedobják a rament, hó végén cserébe mindig mi etetjük őket... addig is, nemtom, van kedvetek játszani?

– Naná! – vágta rá felcsillanó szemmel Dudley. A koliszobába lépve azonnal kiszúrta a sarokban terpeszkedő kockamonitort, amire Aszi szedett-vedett PlayStationje volt csatlakoztatva. Dudley dobogó szívvel húzta ki belőle a kábeleket, és csatlakoztatta a saját, vadiúj konzoljához – a játékot persze a másikról is elindíthatta volna, de a sajátját akarta használni, ha már ennyi viszontagságon átesett, hogy megszerezze.

– Gondolom, az elejétől tolod – mondta Aszi. Piers és Malfoy is kíváncsian közelebb húzódtak a monitorhoz, amelyen végre-valahára feltűnt a PlayStation logó, és Dudley, hónapok óta először, kezébe vehette a kontrollert.

*

A MegaMészárlás ötödik részét egyenesen a PlayStationre tervezték. A játék alaptörténete szerint egy bankigazgató évek óta tartó sikkasztásának és kiterjedt kapcsolati hálójának köszönhetően zsebre tette a pénzintézet éves profitját; tettére azonban fény derült, és most az NSA kommandós csapatai voltak a nyomában. A játékos az egyik magányos ügynök szerepébe helyezkedhetett bele, aki elsodródott a társaitól, kommunikációs eszközei tönkrementek, a bankigazgató emberei pedig Manhattan-szerte üldözték.

Dudley ezt a koncepciót kevésbé tartotta izgalmasnak, mint a korábbi részek fantasyba, sőt, néhol sci-fibe hajló történetszálait, de az első pályák meggyőzték róla, hogy az ötödik széria is tartogat meglepetéseket cselekmény, illetve karakterek terén. Aszi közbeszólásainak hála hamar leleplezett egy kémet, és pár csúfos hibát követően rájött, hogy a megfelelő kódnév birtokában képes lehallgatni a karakterét követő kommandósok központi parancsait, így könnyűszerrel meglépett előlük.

Pár kisebb bossfight és egy izgalmas, túszejtős sidequest után a Dudley által megtestesített John Smith ügynök – a névadásba azért fektethettek volna több energiát –, sikeresen teljesítette a hetes pályát, és annak rendje és módja szerint bele is zuhant a rabbit hole-ba, ahonnét eddig – legalábbis a fórumozók közül – egy játékos sem tudott kimászni.

A hetes pálya egy manhattani bérház tetőterében ért véget – a berendezését elnézve Dudley csodálkozott, hogy a Blade Runner készítői hogy nem perelték be a Sony-t plágiumért –, és hiába tenyereltek rá Aszival az X-re, a kép fokozatosan elsötétült, majd kivilágosodott, egy fáklyákkal megvilágított sötét, alagsori folyosóra helyezve át Smith ügynök animált alakját.

– Hű... – dünnyögte Dudley. – Tényleg mintha egy másik játékban lennénk.

– Mondom én! – Aszi hevesen gesztikulálva kísérte Smith ügynök útját a folyosón, ahogy Dudley rátöltött a kettes pályán ellopott Kalasnyikovra, és megindította az egyelőre láthatatlan cél felé. – Amúgy tuti bug. Ráírtak valami fejlesztés alatt lévő játékot a lemezre, aztán ez lett belőle. Mittudomén, biztos van ilyen...

Dudley akkor sem lett okosabb, amikor Smith ügynök elért a folyosó végére, ami egy tágas csarnokba torkollott. Ahogy a fórumozók ígérték, a csarnok tele volt koboldokkal; Dudley azonban hiába nyomkodta a kontroller összes létező gombját, se megszólítani, se megállítani, de még lelőni sem tudta őket.

– És így ennyi – sóhajtott Aszi. – Hát, Nagy Dé, ha innen kivágod a jó öreg John bácsit, tőlem a tanév végéig itt lakhatsz...

– Szarakodtunk vele egy ideig – jegyezte meg Piers –, de nem történik semmi. Nem csinál semmit a cucc. Kár érte, amúgy egész izgi a játék.

Dudley nem szólt semmit, csak tovább nyomkodta a kontrollert; a tekintetét azonban Malfoy vonta magára, aki feszült figyelemmel bámulta a monitort, és szemlátomást nagy erőfeszítésébe telt, hogy elrejtse az izgalmát. Amint Piers és Azi elhagyták a szobát, hogy szerezzenek pár adagot a szomszéd épületben készülő ramenből, azonnal megszólalt:

– Dursley... ez a Gringotts.

– A mágikus bank? – Dudley rábámult. – Biztos vagy benne?

– Holtbiztos – bólintott Malfoy. – A folyosó másik vége, amin az előbb végigjöttél ezzel a John Smith pasassal, a tanácsterem lenne. Ahol kikötöztek a dementor mellé pár hete.

– Oh... – Dudley megborzongott.

– Ez pedig az előcsarnok – folytatta zavartalanul Malfoy. – Ahol az ember kérheti, hogy vegyenek ki neki pénzt, vagy vigyék le a széfekhez. De mit keres ez egy mugli játékban?

– Nem t'om... – Dudley ingerülten rázta meg a kontrollert. – Nem akar működni, pedig a legtöbb NPC mond valamit, ha rámész...

Malfoy egy ideig nem szólt semmit; aztán előhúzta a zsebéből a varázspálcáját, és rábökött a monitor közepén tétlenkedő Smith ügynökre. Dudleynak már a nyelve hegyén volt, hogy mágiával sem lehet mindent megoldani, az animált alak azonban erre nagyot nyújtózott, és újult erővel indult körbe a teremben. Dudley tátott szájjal nézte, Malfoy pedig diadalittas arccal bökött rá a főkönyvvezető kobold repetitív mozdulatoktól kissé pixeles alakjára.

A kobold NPC erre felemelte a fejét, és mély, gurgulázó hangon megszólalt:

– Széfszám?

– Hétszázhetes – suttogta lázasan Malfoy.

Dudley rábámult. – Micsoda...? Miért hétszázhetes?

Malfoy azonban nem méltatta válaszra; csak megrázta a fejét, és egy pálcaintéssel útjára engedte Smith ügynököt. Alig lépte azonban át a helyiség végében magasodó boltívet, a magasból átlátszó, vízszerű anyag zúdult rá, elárasztva a fegyvereit, és kiborítva az oldaltáskájából a korábbi pályákon összeszedett teljes kémfelszerelést. Hiába lengette a pálcáját Malfoy és hiába nyomkodta a kontrollert Dudley, a játék lefagyott, a koboldok fenyegetően körbevették Smith ügynököt, a képernyőre pedig nagy, piros betűkkel beúszott a GAME OVER felirat.

– A francba! – szisszent fel Dudley. – Hát ez gyors volt. Biztos valami bőrön át ható amazonasi méreg, mint az első részben.

– Ez a Tolvajok Tisztítóvize – mondta Malfoy. Megigézve bámulta a monitort, sápadt arcára piros foltokat festett az izgalom. – Minden álcát eltüntet, és minden fegyvert leleplez...

Mindketten elnémultak, amikor Smith ügynök animált alakja ismét a Gringotts előcsarnokában találta magát, ahogy a pálya újratöltött. Ezúttal nem volt szükség Malfoy varázslatára: a főkönyvvezető kobold a jelek szerint megjegyezte a hétszázhetes számot, és azonnal az útjára bocsátotta Smith ügynök karakterét. Dudley ezúttal ügyesen kitért a semmiből lezúduló víz sugara elől, pár másodperccel később azonban egy a kőfalból kiugró vasrács nyársalta fel.

– Ez egy akadálypálya! – kiáltott fel Malfoy. – Ha végigmegyünk rajta, elvezet a széfhez.

– És minek neked az a széf? – fogott gyanút Dudley. – Bankot akarsz rabolni?

– A hétszázhetes a családunké. – Malfoy a szemét forgatta. – Ki akarom üríteni, hogy felpakolhassam anyáékat, és új életet kezdhessünk, valahol rohadt messze innét... de olyan brutális biztonsági intézkedéseket vezettek be a bankban, hogy nem tehetem. Azonnal elkapnának, és nem is engednék, hogy bármit kivegyek, hiszen tudják, hogy a Sötét Nagyúr sakkban tartja a családomat. Ha viszont beszöknék... ha előre tudnám, pontosan hol és mikor fenyeget veszély...

– Szóval ha végigvisszük a pályát, az felkészít mindenre – bólintott Dudley. – De vajon ki tudta előre, hogy szükségünk lesz erre, és miért pont ebbe a játékba rakta bele?

– Azt mondják, Dawlish kísérletezett a sorsmágiával – felelte vonakodva Malfoy. – Ha valóban igaz... ha sikerült neki... akkor lehet, hogy ő hagyta ezt a nyomot. Vagy valaki más, aki a mi oldalunkon áll. Máshogy nem lehetséges, hogy pont egy mugli játékból derüljön ki, hogy mit kell tennem, olyan helyről, ahol az ellenségeink sosem keresnék!

Az ellenségeink, gondolta Dudley. A mi oldalunk...

Egy pillanatig nem tudta mire vélni ezt a furcsa változást, aztán sejteni kezdte, hogy mi következik. Így is történt: Malfoy furcsán csillogó szemmel fordult felé.

– Dursley, végig kell csinálnod ezt az izét. Máshogy nem fogom megtudni, mi vár rám. Megfizetem, meg minden!

Dudley nyelt egyet.

– Oké... ha nem tép szét egy vérfarkas sem, akkor lehet róla szó. Asylum is segít majd, meglátod. Elég pro ezekben a játékokban.

Míg a házigazdáik vissza nem értek, Dudley és Malfoy még nyolcszor meghaltak a játékban; aztán feladták, és elfogadtak egy-egy adagot az A épület híres ramenéből. Vacsora után aztán Aszi és Piers is nekiláttak John Smith ügynök áttolásának a maratoni hosszúságúnak ígérkező 711-es pályán; Dudley nekik azt mondta, hogy egy kötelező sidequestről van szó, és csak annyi volt a titka, hogy hat másodpercig kellett nyomni az X-et, hogy elinduljon a párbeszédablak.

Ő pedig elhatározta, hogy leszalad a közeli Sainsbury-be egy kis csokoládéért. Ennyi viszontagság után igazán megérdemelte a nassolást.

Nagy meglepetésére Kurt azonnal átlibbent a szobán, amint felhúzta a cipőjét, és a még mindig kaméleonként rejtőzködő Sipor is a nyomába szegődött.

– Uramnak a barátaival kellene maradnia – suttogta a manó, ahogy megindultak lefelé a visszhangos lépcsőházban. – Könnyelműség eltávolodnia tőlük! Veszélyes sötétedés után egyedül kószálni manapság.

– Nem vagyok egyedül, ha ti is jöttök – felelte vidáman Dudley. Most, hogy végre megint játszhatott, egy csapásra kerek lett a világ. – A csoki pedig javítja a morált. A fórumos spidey szerint az agyunk is jobban működik tőle...

Elharapta a mondatot, ahogy kilépett a lépcsőház ajtaján, és átvágott az immár esti sötétségbe burkolózó belső udvaron; nem akarta olyan ember benyomását kelteni, aki magában beszél. Már az előcsarnokban várta, hogy kiengedjék, amikor valaki megérintette a vállát – ugyanaz a srác volt, akitől korábban útbaigazítást kért.

– Na, meglett Aszi?

– Meg! – Dudley rávigyorgott. – Kösz...

– Ha a Sainsbury fele mész, vigyázz – figyelmeztette a srác. – Tyler a C-ből aszondja, valami lövést hallott. Sz'tem csak defekt volt, de jobb a békesség. Mondjuk Tyler full drogos, valamelyik nap teljesen kikelt magából, hogy őt megkergette egy farkasnak öltözött furry, aki azt üvöltözte, hogy ő Fenrir. Mondjuk a felsősöknek elég rendes bulijaik vannak, sz'al meg se lepődtem.

Dudley nyelt egyet.

– De ma nem láttál őrült furryket, ugye? – kérdezte.

– Senki nem látta, ember, mert val'szeg csak Matt Heelie volt a csajom triftelt szőrmebundájában. A lövések se a bolttól jöttek, kicsit messzebb. Ott a temetőnél... tudod, ahol a marha büdös füvet lehet kapni.

– Minden fű marha büdös – felelte Dudley, de köszönetképpen azért megszorította a srác vállát.

A lövések és Fenrir Greyback együttes említése kissé aggasztotta, de ennél az aggodalomnál erősebb volt a gondolat, hogy előbb-utóbb úgyis ki kell majd mennie abba a nyamvadt Sainsbury-be: nem élhetnek örökké az A épületben lakó lányok ramenkészletein. Úgysem lesz nagyobb biztonságban, mint most, hogy Sipor és Kurt árnyékként követik mindenhová!

A sorsnak azonban – ha már Malfoy felemlegette –, úgy tűnt, más tervei vannak. Alig fordult rá Dudley a Myddelton Streetre, amitől egy sarokra már sárgán égtek a szupermarket fényei, amikor egy nagy, fekete autó fékezett le mellette.

– Ne próbáljon meg kereket oldani a manóval – szólt ki az autóból egy nyugodt, mély hang. – Tudom, hogy nem maga a gazdája – nem juthatnak át a hoppanálásgátlón.

Dudley megdermedt; érezte, hogy Sipor belekapaszkodik a lábszárába, de a furcsa, fullasztós-teleportálós varázslatot végül nem kísérelte meg; Kurt pedig épp olyan sztoikusan lebegett mögöttük a sötétben, mint eddig. Az autóból magas, öltönyös, őszülő hajával és markáns arcával együtt is jóképű férfi szállt ki. Dudley egy Smith&Wessont látott megcsillanni az övén – pont, mint James Bondén.

A James Bond-illúzió tovább folytatódott, amikor a férfi udvariasan, de határozottan megragadta a vállánál fogva, és a manóval meg a dementorral együtt betessékelte a Rolls Royce hátsó ülésére.

– Dudley Dursley, ugye? – kérdezte csevegő hangon, olyan ember modorában, aki biztos benne, hogy jó nyomon jár. – John Dawlish különleges ügynök, MI6. Attól tartok, most velem kell jönnie.

* * *

Szerzői megjegyzés:

Mindent elkövettem, hogy rekonstruáljam a '90-es évek végére jellemző internetes világot – természetesen nem kizárt, hogy becsúszott pár hiba, de a szándék megvolt:) Dudleyék az MMFAQ / Game FAQ nevű, akkoriban népszerű internetes fórumon chatelgetnek, ahol nyilvános topikokat tudnak létrehozni. Ami pedig a navigációt illeti, nehezítés, hogy ekkoriban még nincs Google Maps, sem széles körben elérhető műholdas GPS-követés – az MI6 már tudja használni ezt a technológiát, de földi halandó még nem is álmodhat róla. A MapQuest egy olyan weboldal volt, ahol a felhasználók sematikus térképeket tudtak generálni, ami kb lerajzolta, hogy a kiindulási pontjuk és az úticéljuk között mi található.

Íme két MapQuest screenshot, ami valahogy fennmaradt a '90-es évekből (köszi, Reddit):

John MI6-es szolgálati autója egy vadiúj (tehát '97-es) Rolls Royce Silver Spur – csakazértsem Aston Martint adtam neki :D

Bónusz funfact: 1997-ben valóban ment A nyomorultak a Palace Theatre-ben, 1985 óta folyamatosan akkora szám volt, mint pár éve a Hamilton:) A londoni buszokon pedig nem létezik gyerekjegy, Dudley viszont nem túl járatos a helyi tömegközlekedésben.