– Szóval maga szerint nem Lucy Dawlish volt az – mondta Yaxley.

A Craig's Court szűk bejáratánál álltak, nem messze attól a helytől, ahol az oda egykor bejáratos aurorok parancsára átjáró nyílt a Varázsbűn-üldözési Főosztályra. Mostanra már csak azok ismerték, akik Voldemort bukása előtt is a minisztériumban dolgoztak.

– Nincs véleményem – felelte Sirius, de kerülte Yaxley tekintetét.

A halálfalón lassan, de biztosan enyhült a rá bocsátott átok hatása, ő pedig nem erősített rá; hagyta, hogy elenyésszen, és fokozatosan tisztuljon ki körülötte a kép. Az illúzió óráról órára, napról napra mélyebbre ágyazódott Yaxley emlékeiben; már egy merengő segítségével sem lehetett volna előhívni a tudatából, hogy mi történt valójában. Egyedül az ösztönei súghatták meg neki, hogy valami nincs rendben; Sirius azonban az ösztöneit sem akarta felébreszteni.

– Nincs? – Yaxley felvonta a szemöldökét. – Különös. Maga eddig a tettek embere volt, Robards! Mindenkit előkerített, a Dawlish csitri mégis kifog magán, az apjával együtt.

– Családi vonás – vont vállat Sirius.

Yaxley pislogás nélkül fürkészte az arcát, és ez kezdte komolyan zavarni.

– Persze nem mondom, hogy meg sem próbálja. Különös helyeken bukkant fel az utóbbi időben, pedig tudja, hogy figyelik.

– Nyilván tudom – felelte türelmetlenül Sirius. – Weasley folyton a nyomomban van, de nem akarom lerázni. Nincs titkolnivalóm. A legutóbbi infiltráció után nem is csodálom, hogy a körmömre néznek.

– Magában legalább meg lehet bízni – sóhajtott Yaxley. – Runcorn óta nem tudom, mit gondoljak az emberekről.

Sirius összeszorította a száját. Nem akarta, hogy Runcornra emlékeztessék; az ő börtönbe juttatása csak egy újabb tétel volt az utóbbi hetek nehezen feldolgozható eseményeinek listáján. Az, hogy újra találkozhatott Lucyval, csak ideig-óráig feledtette el vele, amit tett; a szégyen maró érzése most újra befészkelte magát a bőre alá. Undorodott saját magától, amiért Kuporhoz hasonló kegyetlenséggel gyalogolt át a felettesén, hogy a pozícióját megtartsa; ugyanakkor tudta, hogy Lucy megmentéséért sokkal alávalóbb tettekre is képes lenne.

Lucyért, aki a halála után is szereti őt, és kitart mellette. Micsoda nő!

Mégis hogy képzelte Remus, hogy a szájára veszi...?

Sirius minden erejével igyekezett elterelni a gondolatait a Ritz éttermében látott jelenetről. Az a Remus, akit ő ismert, soha nem hagyta volna el a terhes feleségét, és nem érdekelte volna mások véleménye – de ugyanez a Remus alig húsz éves volt, az időbe fagyva, a brit varázslótársadalom haldoklásának közepén. Arról, hogy a harmincnyolc éves Remus milyen, fájóan kevés fogalma lehetett. Éppen csak elkezdtek tapogatózni egymás felé, mielőtt újra el kellett válniuk.

Gawain Robardsnak nincs joga addig pofozni Remust, míg észhez nem tér. Talán Sirius Blacknek sem lenne.

– Robards? Hallja, amit mondok?

Sirius felpillantott.

– A Ritz-ügyön gondolkodom – mondta ki az első dolgot, ami eszébe jutott. – Megtaláltam az előzményeit az archívumban, és sok az ismétlődés. Járatja nálunk valaki a Szombati Boszorkányt?

– Annak a pletykalapnak meg mi köze a Ritzhez? – csodálkozott Yaxley.

– Addig örüljön, míg nem untatom a részletekkel. Szóval?

– Az államtitkár asszony biztosan – dörmögte a varázsló. – Kérje csak el! Úgy látom, maga egyébként sem tart tőle.

– Kellene?

– Minden épeszű ember tartja a három lépés távolságot Dolores Umbridge-tól – horkant fel Yaxley. – Magának sem ártana, pláne, miután felkeltette az érdeklődését. Persze ha nem áruló, mint Runcorn, akkor nem fogja annyira megütni a bokáját.

Sirius nyugtalanul dobolt a pálcája markolatán. Ha a reggeli rádióadásnak hinni lehetett, a Weasley ikrek sikeresen felkutatták Myron Wagtailt; ő pedig hamarosan találkozik vele, és szóra bírja. Hiú remény lenne persze ettől a beszélgetéstől várnia a perdöntő bizonyítékot Umbridge bűnösségére, de talán talál végre valami nyomot, amin elindulhat. Nem létezik, hogy ez az undok béka a Voldemort-rezsimet ugyanúgy felhasználja a saját céljaira, mint korábban Caramelét, és semmiféle büntetést nem kap érte!

És az sem létezik, hogy John Dawlish szőrén-szálán eltűnt. Ha Myront sikerült előkerítenie, őt is képes lesz felkutatni. Talán itt az ideje, hogy egy igazán kedvező ajánlatot tegyen Ampóknak...

– Legközelebb hagyja csak tovább sikoltozni a muglikat, és törődjön fontosabb dolgokkal – folytatta a Ritz-ügy irritálóan részletes elemzését Yaxley. – Nincs félnivalója, Robards: mind meg vagyunk elégedve magával, de pár dologban ízléstelenül maradi elveket vall. Az aurorprotokollhoz való ragaszkodás sok értékes óráját elveszi. Kit érdekel, mit láttak a muglik? A Sötét Nagyúr hamarosan úgyis eljön értük; és akkor végre elkezdhetjük kinevelni a társadalmunkból ezt az ostoba rejtőzködésmániát. Ideje, hogy elfoglaljuk a bennünket megillető helyet a piramis tetején, nem gondolja?

Azzal nyíltan, a Trafalgar tér szélén állva dehoppanált; Sirius pedig egyedül maradt nyugtalan gondolataival. Csak remélni merte, hogy Remus biztonságba helyezte Lucy-t Islingtonban; a beomlott Ritz előtt, a szirénázó tűzoltóautók körében gyorsan kellett döntenie, és ez tűnt a legjobb választásnak. Adja Merlin, hogy Lucy ne döntsön hirtelen úgy, hogy mostantól csak Remusban bízik... de talán nem tenné, hiszen megkedvelte őt.

Nem szabadna ennyire örülnie ennek.

Sirius megrázta magát, és előhúzta a zsebéből London egyre bővülő mágikus térképét. Bár Remusszal nem volt zökkenőmentes a közös munka – barátja bosszantóan sok energiát áldozott arra, hogy titkolni próbálja előtte a varázslatokat, amiket annak idején együtt kísérleteztek ki – egyre komolyabb sikereket értek el. Még úgy is jó csapatot alkottak, hogy elvileg egyáltalán nem ismerték egymást.

Hogy hagyhatta el Remus Tonksot?!

Bizonyára van valami a háttérben, amiről Lucy nem tud. Sem Tonks. Jellemző lenne Remusra, hogy valami megkapóan drámai pillanatra tartogatja a tragikus vallomását: ellenkező esetben sosem tenne ilyet. Csak akkor, ha megint beindulna az önfeláldozó hőskomplexusa. Kell, hogy legyen valami konkrét oka az egésznek...

De arra nincs magyarázat, ahogy Lucyval beszélt. Sem mentség.

Sirius összeszorította a száját. Próbálta elterelni a gondolatait barátjáról, a düh azonban újra és újra lobot vetett benne.

Remus jól ismeri Lucy-t: hogy érthette ennyire félre? Egyáltalán, miért kellene Lucynak élete végéig magányosan szenvednie, miután ő meghalt? Ha nem térhetett volna vissza, egyenesen megnyugtatná a tudat, hogy nincs egyedül a nő, akit szeret; még ha örökre rágná is az irigység, hogy nem ő lett a társa.

Sirius összehajtogatta a térképet, aztán megint szétnyitotta, a London-szerte mozgó tintapacákra irányítva a figyelmét. Túl sok minden foglalkoztatta egyszerre: Lucy, Remus, Tonks, Umbridge, Wagtail, a beomlott Ritz, a minisztérium, Yaxley kétértelmű megjegyzései, az elveszett szellemtükör, a jogtalanul bebörtönzött Runcorn, és John Dawlish titokzatos eltűnése...

Barty Kupor most megszorítaná a vállát, és azt mondaná, hogy nem foglalkozhat egyszerre ennyi mindennel. Választania kell. Rangsorolnia akkor is, ha ezzel halálos ítéleteket oszt. Lucy biztonsága nyilván minden fölött prioritást élvez, a valóság épségét is beleértve, de a másik legfontosabb cél Umbridge hazugságainak leleplezése. Ő árthat a legtöbbet.

Sirius nem figyelte, hová lép, csak a térképet nézte. A London utcáin kavargó pöttyök kavalkádja furcsamód megnyugtatta; mintha még mindig a Roxfort folyosóit járná takarodó után, és az lenne a legrosszabb dolog, ami történhet, hogy Frics elkapja...

...és akkor, mintha csak erre a pillanatra várt volna, a szemébe villant a név, amit hetek óra keresett.

Egész testében megdermedt, amikor a John Dawlish feliratú pötty nagy sebességgel elhúzott mellette – mégpedig egy másik név társaságában, amit még sosem hallott, mégis ismerősnek érezte. Talán olvasta valahol. Dobogó szívvel nézett körül, aztán a tekintete megállapodott a fekete Jaguáron, ami csikorogva fékezett le a piros lámpánál.

Sirius körülpillantott. Több választási lehetősége is volt: Yaxley-t aligha érdekelte volna a Titokvédelmi Alaptörvény, ő azonban – bármennyire lazán is viselkedett korábban Lucy előtt – nem akart lelepleződni a muglik előtt.

– Taxi! – kiáltotta élesen, és amikor az első kis fekete dobozautó lefékezett mellette, azonnal feltépte az ajtaját.

– Kövesse azt a Jaguárt – parancsolta. – Ne foglalkozzon vele, mi történik, csak maradjon a seggében!

A taxis egy pillantásra se méltatta, miközben az ajtó becsapódott, ők pedig besoroltak a lámpa mögé.

– Hármas zónába nem megyek – közölte unottan a mugli. – Kettesbe dupláér'.

– Oda megy, ahova a Jaguár – mutatta Sirius. A mondat nyomatékosítására kinyitotta a tárcáját, és egy kötegben átnyújtotta a sebváltó fölött a tekintélyes mennyiségű mugli fontot, ami a Ritz-beli látogatás után maradt benne.

A taxis erre felszusszant. – Hé! Az nem egy szolgálati kocsi?

– Csak kövesse, a franc egye meg!

A lámpa zöldre váltott, a taxi meglódult a Jaguár nyomában. Alig három percet kanyarogtak a Trafalgar tér és a Temze vonala körül: a Jaguár sofőrje vagy kiszúrta, hogy követik, vagy azért tett száznyolcvan fokos fordulatot a mellékutcákon át, hogy a megfelelő irányban érkezzen meg a Downing Street 10 kapujához.

– Oda nem lehet bemenni! – rémüldözött a taxis.

Sirius intett a pálcájával, de a mugli miniszter rezidenciájának kapuja csak csukódott makacsul tovább; a taxis pedig rükvercbe tette az autót.

– Az életbe' nem kapok többet engedélyt, ha oda behajt... mi a szar, most meg mér' nem megy a kocsi?!

Sirius ügyet sem vetett a taxisofőrre; sokkal inkább számot tartott a figyelmére, hogy a fekete Jaguár hirtelen szőrén-szálán eltűnt, John Dawlish neve pedig egyszerűen felszívódott a térképről. A kapu melletti benyílóból ugyanebben a pillanatban ismerős alak lépett ki.

Egy ismerős alak tar fejjel, és arany karikafülbevalóval; aki türelmesen megvárta, hogy kiszálljon az autóból, mielőtt megszólította.

– Gawain Robards?

– Én vagyok – felelte Sirius. A hangja nevetségesen vékonyan csengett Kingsley Shacklebolté mellett.

– A legjobbkor – felelte éteri nyugalommal a varázsló. Szokásos elegáns talárjai helyett most szűkre szabott öltönyt és hozzá való nadrágot viselt; az övéről pisztolytáska lógott. – A miniszter úr és Mr. Dawlish már várják.

Sirius pislogott. – Úgy érti... a mugli miniszter?

Kingsley felvonta a szemöldökét.

– Ha meglepőnek tartja, vessen egy pillantást az utcatáblára. Házhoz jött... na szedje a lábát. Történelmi mélyponton van a közbiztonság, nem tanácsos huzamosabb ideig ácsorognunk idekint.

*

Sirius Kingsley-nek hála akadálytalanul jutott be a mugli miniszter Downing Street-i rezidenciáját lezáró magas, rácsos kapun, és surrant be Anglia egyik legjobban őrzött ajtaján. Fényűzően berendezett hallba érkeztek, ahonnét vörös szőnyeggel leterített csigalépcső vezetett fel a többi szintre.

Sirius járt már itt: 1981 szeptemberében Barty Kuporral mászták meg ugyanezt a lépcsősort. A mugli miniszterelnököt akkoriban éjjel-nappal aurorok védték Voldemort nagyúr haragjától; a Thicknesse-rezsim azonban mintha önkényesen megfeledkezett volna a létezéséről.

Nem így Kingsley és John, döbbent rá Sirius. Így kerülték volna el a kaszát? Átálltak a muglikhoz?

Az ötlet zsenialitása szúró féltékenységgel töltötte el; nem maradt azonban sok ideje töprengeni rajta, mert megérkeztek a miniszteri iroda ajtajához.

Az ajtó csukva volt, pontosan úgy, mint tizenhat évvel azelőtt, amikor Barty Kupor bezörgetett rajta. Ez a feladat most Siriusra hárult; egy pillanatra úgy érezte, mintha ezzel felvenné Kupor szerepét, és elfogta az undor.

Minden önuralmára szüksége volt, hogy arcizma se rezdüljön, amikor John Dawlish ajtót nyitott neki. A varázsló arckifejezése zord volt, érzelemmentes, az öltönye makulátlan, jóképű, szikár arca sápadt, de a tekintete élénk; mintha minden pillanatban arra számítana, hogy valaki rátámad. Valamiért mégsem húzta elő a pálcáját, csak a keze tévedt a Smith & Wesson markolatára az övében.

Vajon Lucy is tőle tanult meg lőni?

A boszorkány szinte sosem beszélt Siriusnak az apjáról. Eleinte csak annyit tudott, hogy sokáig szóba sem álltak egymással, ő azonban úgy érezte, John Dawlish a maga módján mindent megtesz Lucyért, csak éppen mindketten hasonló nehézségekkel küzdenek, ha az érzelmeik kifejezéséről van szó.

Dawlish szélesebbre tárta az ajtót, és intett neki, hogy jöjjön közelebb, lépjen be. Ahogy az auror magas alakja, úgy az iroda sem változott, mióta Sirius legutóbb itt járt; csak a fény szűrődött be más szögből a szobába. A falakon égtek a lámpák, a könyvszekrények tárva-nyitva álltak, mintha valaki korábban keresett volna bennük valamit. A mugli miniszterelnök az íróasztala mögött ült, és az iratait rendezgette; szemlátomást a legkevésbé sem találta furcsának, hogy taxis autósüldözésbe keveredett egy csapat varázslóval. Siriusnak sok kérdése lett volna hozzá, de mielőtt megszólíthatta volna, Dawlish becsukta az ajtót, és egy lépéssel megkerülte őt.

– Meglepettnek tűnik, Robards – mondta. – Pedig nem csinált belőle nagy titkot, hogy Umbridge rám állította. Maga a negyedik a héten, akit bekísérünk ide... és az alapján, amilyen hírneve van, bevallom, több ellenállásra számítottam.

– Elfoglalt ember vagyok – felelte lezseren Sirius –, Londonban pedig minden bokorban nemkívánatos személyek lapulnak. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nem használja a pálcáját, igaz? – bukott ki belőle a kérdés. – Így Umbridge nem tarthatja sakkban a nyomjelrendszeren keresztül.

– Egész hamar összerakta – bólintott elismerően Dawlish. – Azt is sejti, hogy mi fog történni most?

Siriusnak nem kellett megfordulnia, hogy tudja: mögötte Kingsley keze is egy pisztoly markolatán van. Lassan ő is beszerezhetne egyet...

– Meg fogja kérdezni, hogy valóban életben van-e a lánya, és találkoztam-e vele – felelte higgadtan Sirius. – Én pedig igennel válaszolok mindkét kérdésre... és ha most lelő, foglyul ejt, vagy bármilyen formában hátráltat, azzal csak Lucy esélyeit rontja.

John Dawlish hosszú pillantást vetett rá.

– Szóval így állunk – mondta halkan. Sirius maga sem tudta, mire számított, mit lát majd az arcán; de a férfi nem tűnt különösebben boldognak, hogy a zord külsejű szökött fegyenc után most egy szürreálisan jóképű mágikus rendfenntartó küzd a lánya kegyeiért. – Nos, ha azt reméli, ez változtat a terven, csalódnia kell.

– Miért, mi a terve? – vonta fel a szemöldökét Sirius.

– Nem az ő terve, Mr. Robards – szólt közbe kissé rekedten a mugli miniszter –, hanem az enyém. Immár három hónapja részletesen figyelemmel kísérem a maguk világának történéseit, jóllehet Cornelius Caramel annak idején, első találkozásunk alkalmával égre-földre esküdözött, hogy soha többé nem hallok róluk.

Sirius alaposan megnézte a férfit: ovális, szigorú arcát, szögletes szemüvegét, az öltönye zsebéből kikandikáló zsebkendő csücskét.

– Igazán? És mi a benyomása?

– Az, hogy önök egy időzített bombán ülnek, és még csak nem is tudnak róla – felelte a miniszter. – Az úgynevezett Sötét Nagyúr egyelőre nem tulajdonít különösebb jelentőséget a hivatalomnak. Megkockáztatom, talán a létezéséről is megfeledkezett. Ezért kértem meg Mr. Dawlish-t, hogy hadd váltsak pár szót az üldözőivel. Bízom benne, hogy maga bölcsebben fog viselkedni, mint az előző három... mi is az új definíció? Mágikus rendfenntartó.

– Csupa fül vagyok – mondta Sirius; és nem kellett színlelnie az érdeklődést. Az sokkal inkább nehezére esett, hogy ne bámulja pislogás nélkül Dawlish-t, aki sokkal komfortosabban mozgott a fényűző irodában, mint ami egy kissé maradi, kissé elitista magas rangú aurortól elvárható lett volna.

– Ezt örömmel hallom – felelte elegánsan a miniszter. – Nem is rabolom sokáig az idejét, Mr. Robards: arról van szó, hogy a Mágiaügyi Minisztérium közelmúltban végbement hirtelen, és igencsak szerencsétlen politikai irányváltása következtében beépített ember nélkül maradtam. Ez nem maradhat így. Néhány hét kihagyás is katasztrófát okozhat.

– Néhány hét? – kérdezett vissza Sirius. Nem hitt a fülének, és mégis; ahogy a fogaskerekek egy lódulással megindultak az agyában, hirtelen fájdalmasan logikusnak tűnt minden.

John...

John Dawlish vesébe látó pillantást vetett rá.

– Ha valóban ismeri a lányomat – mondta lassan –, bizonyára eltűnődött már rajta, hogyhogy nem tartóztatták még le. Miért nem kapta el annak idején a Scotland Yard? Miért nem kapják el most? Miért van az, hogy Anglia összes fejvadásza őt keresi, mégsem bukkannak a nyomára...?

– Merlin segge – motyogta Sirius. – Maga MI6-ügynök! – Megpördült a tengelye körül, éles pillantást vetett Kingsley-re. – És...

– Én csak most kezdtem – felelt a ki nem mondott kérdésre Kingsley. – De magának is ajánlom. Izgalmas, profi a csapat, ha elárulja a Királynőt és a brit kormányt, még aznap fejbelövik egy sikátorban...

Sirius alig figyelt rá; Dawlish-t nézte szinte megbabonázva, rezzenéstelen arccal állva a férfi jégkék tekintetét.

– Nem tudom elhinni... – suttogta. – Hiszen maga az egyik legmenőbb auror – szinte az egyetlen, akit még nem nyírtak ki!

– ...és ez sosem volt elég, hogy megvédjem a családomat – felelte metszően Dawlish. – A feleségem a legmagasabb védelem alatt állt, amikor Dolohov meg Lestrange-ék rajtaütöttek, hogy a lányom szeme láttára meggyilkolják. A legmagasabb védelem alatt, amit a Mágiaügyi Minisztérium nyújthatott neki...

– És az nem volt elég – folytatta a gondolatát Sirius –, maga pedig azt akarta, hogy ez soha ne ismétlődhessen meg...

– És nem is ismétlődött meg – felelte zordan Dawlish.

– Soha nem hagyta magára a lányát, igaz? Még akkor sem, ha hallani sem akart magáról.

A férfi nem felelt; kissé szögletes mozdulattal fordult az ablak felé, és az arcára olyan zavart-dacos arckifejezés ült ki, ami Lucynak is becsületére vált volna.

Sirius agyán átfutott, hogy amikor Dwlish kicsivel több, mint egy évvel azelőtt sok szerencsét kívánt neki, talán nem csak a lányára célzott.

– Scrimgeour tudta?

Sirius gyanította, hogy Gawain Robards szájából meglehetősen indiszkrét ez a kérdés, Dawlish-t azonban úgy tűnt, nem zavarja; mintha maga is örülne, hogy végre kiöntheti a lelkét.

– Senki sem tudhatott róla – felelte mereven. – A legkevésbé az aurorparancsnok, vagy éppen a mágiaügyi miniszter.

– És ha Tudjukki megbukik, és mindez kiderül, akkor maga...

– Akkor feladom magam – felelte hűvös nyugalommal Dawlish. – De ha megbocsát, előtte még van pár dolgom.

Sirius elfojtott egy mosolyt. Tényleg a Dawlish-ok – és talán a Corbittok – vérében lehetett ez a makacs ostobaságba hajló, önfeláldozó küldetéstudat. Talán Dumbledore is tudta ezt, ezért használta ki.

– Nem maradt sok időnk cselekedni – fűzte tovább a szót a mugli miniszter. – Caramel az egész pályafutását arra áldozta, hogy rátegye a kezét a koboldok aranyára, az úgynevezett Sötét Nagyúr pedig csak ideig-óráig feledkezhet meg róla. És ha megteszi... nos, akkor már túl késő.

– A Sequestrumról beszél? – Sirius felkapta a fejét. – Honnan tud maga... na várjunk csak. A bankban is vannak emberei, ugye?

– Gondoljon, amit akar – felelte nyugodtan a mugli miniszter. – Az utolsó lehetséges pillanatig elodáztam a varázsvilág irányába tett lépéseimet, de miután Scrimgeour meghalt, nem maradt más választásom. És itt jön a képbe maga, Robards: azt akarom, hogy az ügynökeim és bennfenteseim segítségével ássa alá Dolores Umbridge uralmát, mielőtt túl késő lesz. Az a nő többet ártott a kincstárnak, mint a '82-es gazdasági válság – és a nyakamat rá, hogy ő felel Nabokov ügynök eltűnéséért is!

Nabokov. A név megmozdított valamit Sirius emlékezetében – valamit, ami egészen a közelmúltig gyakran kitöltötte a gondolatait, és biztos volt benne, hogy ha hirtelen újra eszébe jutna, csak fogná a fejét, hogy lehetett ennyire ostoba és feledékeny. Minél nagyobb erővel próbálta azonban felidézni, hol hallotta már ezt a nevet, az elméjére annál makacsabb köd ereszkedett. Végül feladta a töprengést, nehogy a füle hallatára zajló beszélgetésről is lemaradjon közben.

– Miniszterelnök úr – szólalt meg lassan Kingsley –, ne dőljön be a giccsben parádézó idősödő hölgy álcájának! Ha ön egyszer találkozik Dolores Umbridge-dzsal egy sötét sikátorban...

– Bárkivel találkozom egy sötét sikátorban, az tragédiával végződhet, Shacklebolt – sóhajtott a miniszterelnök. – Maga szerint értek én a harcművészetekhez? – Siriushoz fordult. – Tehát... Robards, igaz? Helyezze magát kényelembe, és tárgyaljuk meg a részleteket. Mit iszik?

– Bármit, ami nem sherry – felelte Sirius, és helyet foglalt az egyik párnázott karosszékben.

Kingsley a bárszekrényhez lépett, és elővett négy poharat, meg egy szögletes palackot. Szürreális élmény volt látni, hogy a pálcája nélkül, kézzel csinálja. Siriusnak aztán eszébe jutott, hogy mostanában Lucy is mindent így csinál, és belemart a részvéttel keveredett bűntudat.

Szörnyű lehet így élni! Rettenetesen sok időt elvesz az embertől, hogy odalépjen a szekrényajtóhoz, kinyissa, kivegye az üveget, kivegye a poharakat, ne ejtse le az üveget és a poharakat, eljusson velük az asztalig, visszalépjen a szekrényajtóhoz, becsukja, kinyissa az üveget, megtöltse a poharakat, rádöbbenjen, hogy elfelejtette a jeget, visszalépjen a szekrényajtóhoz, elővegye a jeget, poharakba adagolja, majd ráöntse az italt. Rettenetes!

A miniszterelnök megfogta a poharát, párszor körbelötykölte benne a whiskey-t, és jelentőségteljes pillantást vetett Siriusra.

– Remélem, nem veszi zokon az őszinteségemet – kezdte –, de megvan a véleményem a maguk politikai rendszeréről. Tudja, az én pozíciómban gyakran úgy véljük, nincs elég hatalmunk. Hogy nem tehetünk eleget a honfitársainkért, vagy éppen – neveket nem mondok –, nem tömhetjük meg elég gyorsan és észrevétlenül a zsebünket. Számos korlát gátol bennünket – fékek és ellensúlyok, ahogy a tengerentúlon mondani szokás –, és ez gyakran kényszermegoldásokat szül. – A miniszter belekortyolt a whiskey-be, aztán folytatta: – Nem állítom, hogy a mi embereink sosem élnek vissza a hatalmukkal. Én magam is megtettem már... ám ennek lehetősége és mértéke eltörpül amellett, amit a maguk miniszteri hivatalával kapcsolatban tapasztaltam.

– Én azt hittem, minden politikus egyformán szarrágó – szaladt ki Sirius száján. – Pardon – tette hozzá olyan ember modorában, aki a legkevésbé sem sajnálja, amit mondott.

– A szarrágásnak pusztán a lehetőségek szabnak határt – felelte szemrebbenés nélkül a miniszter. – A legtöbb embert megrészegíti a hatalom birtoklásának gondolata: ezt jogon, politológián, közgazdaságtanon is megtanuljuk, és bár felfogjuk ésszel, nem foglalkozunk a lehetséges következményeivel. Mind úgy gondoljuk, hogy mentesülhetünk a hatalom okozta jellemtorzulás alól, holott ennek egyetlen módja, ha döntéseinket kemény jogi kontroll alatt hozzuk meg.

A miniszter itala erre a gondolatra elfogyott; és Sirius agyán átfutott, hogy vajon ha megitat vele még két pohárral, elkezdi-e szó szerint idézni Macchiavellit.

– Szóval azért ilyen hülyék a minisztereink, mert túl sok hatalmuk van? Hát, akkor van egy rossz hírem: a mostani csak egy báb. Imperius-átokkal irányítják, legalábbis azt hiszem.

– ...és az irányításának azért van értelme, mert túl sok hatalma van! – vágta rá a miniszter. – Dawlish ügynök mesélt nekem erről az átokról. Gondoljon bele, mi történne, ha minden törvényt egy képviselőkből álló testület hozna meg a maguk minisztériumában! Ha valaki befolyásolni próbálná a döntésüket, vagy minden embert egyesével meg kellene átkoznia, vagy meg kellene győznie őket – akár a pártállásuk függvényében, akár egyénileg –, hogy a szóban forgó javaslat hasznos, értékes, vagy éppen jövedelmező. Természetesen a mi köreinkben is léteznek véleményvezérek, ősellenségek, akik egymás legjobb ötleteit sem támogatnák, valamint anyagi érdekek, ám ezek összetettek. Maguknak pedig... nos, van egy mágiaügyi miniszterük, egy befolyásos iskolaigazgatójuk, és egy szakállas idiótákból álló testületük, akik időnként iskolás gyerekekre próbálnak börtönbüntetést kiszabni! Most pedig, hogy az iskolaigazgatót elveszítették, minden a feje tetejére állt.

– Valahogy úgy – ismerte el Sirius. Nem maradt benne kötődés a minisztérium iránt, mégis maró szégyenérzet töltötte el; a miniszter azonban még nem fejezte be.

– Tudja, nem kenyerem az ítélkezés, de amikor először találkoztam a maguk Carameljével, azt hittem, titkár. Nem keltette vezető benyomását. Kezdetben úgy érveltem magamban, hogy okozhat még meglepetést, elvégre a legnagyobb zsenik sokszor arra sem képesek, hogy az ember szemébe nézzenek, miközben kezet ráz velük... Caramel azonban később sem tett rám jó benyomást.

– De Scrimgeourról csak elhitte, hogy vezető – szaladt ki Sirius száján. Erős késztetés támadt benne, hogy megvédje a volt főnökét, akit Mundungusszal ketten földeltek el a Bunhill Fields-i temetőkert végében.

– Róla valóban nem – bólintott a miniszterelnök. – Érteni véltem, miért fordult a varázslónép Caramel után egy hozzá hasonló emberhez. Olyan benyomást tett rám, mint egy veterán katona.

– Az is volt – szólt közbe Kingsley Shacklebolt. – Mint tudja, az Auror Parancsnokság éléről került a miniszteri székbe: előtte ugyanaz volt a hivatása, ami az enyém. Kemény ember volt, tiszteltük.

Lehorgasztotta a fejét, és Siriusnak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne szorítsa meg a vállát. Most nem voltak barátok, kollégák és harcostársak; csak két idegen, akik közül az egyiknek meg kell győznie a másikat, hogy kövesse egy potenciálisan halálos küldetésre.

– Scrimgeourral kevesebbet találkoztam, mint Caramellel, holott – mint később megértettem – a maguk világa sokkal rosszabb helyzetbe került az ő elnöksége alatt – folytatta a miniszterelnök. – Csupán utólag értettem meg, mennyi mindent tett értem. Bevallom meglepett: kemény, katonás embernek tűnt, aki megszokta, hogy parancsokat osztogat. Úgy tűnt, nem foglalkozik mások hogylétével...

– Pedig foglalkozott – szaladt ki Sirius száján.

Mielőtt hozzátehette volna, hogy "úgy hallottam", Kingsley gyanakodva ránézett.

– Mikor találkozott maga Scrimgeourral?

– Nem kellett találkoznom vele, hogy levonjam ezt a következtetést – felelte gyorsan Sirius. – Nem rajonganának érte annyian, ha nem tudta volna, hogyan tartsa meg az emberek bizalmát. Maga, Shacklebolt, például emlékezhet Barty Kuporra: kevés nála jobb aurort hordott hátán a föld, de amit a Woolworthben művelt, hát...

John Dawlish nagy szemeket meresztett rá.

– Maga már akkor auror volt? Hiszen olyan fiatal!

– Jól tartom magam – felelte vigyorogva Sirius. – De most nem ez a lényeg.

– Hallottam erről a Barty Kuporról – jegyezte meg a miniszterelnök. – Az esete kiválóan példázza, hogy történelmi volumenű strukturális átalakításra lenne szükség a Mágiaügyi Minisztériumban. Ez a Vol...

– Ne mondja ki a nevét! – kiáltotta egyszerre Kingsley és Sirius.

– Oh, igaz, pardon... tehát ez a Tudjukki pedig nem hajlandó a politika lefektetett szabályai szerint játszani. Nem tárgyal, nem köt kompromisszumokat: csupán gyilkol, félelmet kelt, és viszályt szít. A mi történelmünk legnagyobb zsarnokainak is voltak szövetségesei, kétségei, emberi oldala; de maguk mintha az abszolút gonoszsággal harcolnának!

– Keveset tudunk Tudjukki valódi motivációiról – szólt közbe Dawlish. – Dumbledore tudott róluk talán a legtöbbet, ő pedig halott. De egy biztos: nem a szokványos célok motiválják. Nem vágyik rá, hogy az emberek szeressék, vagy akár elismerjék.

– Ez nem olyan biztos – szólt közbe a miniszter. – Számomra mindig is gyanús volt ennek a Vol... ennek az embernek a reputációja. Lehetetlennek tartom, hogy valakiből a természetes motiváció látszata is hiányozzon, helyette zsarnoki fantazmagóriákkal traktálja a híveit. Egyáltalán, hogy lehetnek még hívei?! A jelenlegi uralma politikailag fenntarthatatlan!

– Azokkal azért jóban van, akikkel érdemes – jegyezte meg Sirius. – Például a koboldokkal. Náluk van az összes pénzünk, és úgy táncolnak, ahogy fütyül! Legalábbis úgy tesznek. – Sirius színpadiasan elgondolkodó mozdulatot tett a kezével. – Tudjukki pedig igyekszik megnyerni magának a többi varázslényt is; bár valószínűbb, hogy valamelyik hívének támadt ez az ötlete.

– Jóformán kockázatmentes – helyeselt Dawlish –, hiszen a brit mágustársadalom sosem tette meg a szükséges lépéseket ahhoz, hogy jó viszonyt ápoljon a varázslényekkel. – Szúrós pillantást vetett Siriusra. – Robards, maga meglepően sokat tud a helyzetünkről, annak ellenére, hogy sok időt töltött az Államokban.

– Csak most ismert meg, de máris volt ideje utánam néznie? – Sirius felvonta a szemöldökét. – Megtisztel.

– Mindazonáltal – folytatta nyomatékosan a miniszterelnök –, a jelenleg folyó háború összes lehetséges kimenetele katasztrofális, és úgy gondolom, maguk nem veszik elég komolyan ezeket a kilátásokat. Amennyiben ezt a Harry Potter nevű fiút elkapják és megölik, Tudjukki pedig hatalmon marad, a politikai berendezkedésük és a társadalmuk fokozatosan elpusztul majd; a zsarnok figyelme pedig felénk, varázstalanok felé fordul, akiket gyűlöl. Az a szerencsénk, hogy szinte semmit sem tud rólunk: úgy véli, ostoba állatok vagyunk, akiken kedvére uralkodhat. A nyakamat rá, hogy a titkosszolgálatunkról sem hallott még.

Sirius először érezte magát valóban meglepve, mióta Pyrites Gawain Robards képében visszahozta a földi életbe.

– Maga most arra céloz, amire gondolom, hogy céloz?

– Nyíltan harcolni akar vele? – csatlakozott Kingsley is.

– Nem vágyom rá – szögezte le a miniszterelnök –, de Scrimgeour a halála előtt felkészített rá, hogy mi várható, amikor – így fogalmazott: amikor – a maguk Tudjukkije átveszi a hatalmat. Én pedig nem vagyok hajlandó a kispadról nézni, hogy egy hordányi fasiszta az egész társadalom biztonságát veszélyezteti egy sor undorító propagandanézet miatt. Ilyesmi nem történhet meg a brit korona fennhatósága alatt!

– Ami azt illeti... – kezdte Dawlish, de a miniszterelnök csak felemelte a kezét.

– Éppen ezért – folytatta higgadtan –, szükségem van magára, Robards. Szeretném, ha együtt dolgozna az MI6-szel.

Sirius elvigyorodott.

– Csak akkor, ha lehetek a 007-es ügynök.

– Az Nabokov – felelte mogorván Dawlish.

– Ne már! Komolyan van 007-es?

– Van bizony, és nagyon is érti a dolgát. – A mugli miniszterelnök bosszúsan felsóhajtott. – Persze, ha él még. Ez lesz az első feladata, Robards: kerítse elő Andrej Nabokov ügynököt, aki elkövette azt a hibát, hogy túl mélyre ásta magát Dolores Umbridge ügyeibe...

* * *

Szerzői megjegyzések:

- A brit miniszterelnök szolgálati autója 1997-ben egy fekete Jaguár X308 volt, ilyen csudaszép:

- Az MI6 elsősorban a britek külföldi katonai hírszerzésével foglalkozik; de mivel a varázsvilág olyan élesen elválik a muglikétól, hogy a könyvsorozatban szinte senki sem tudhat róla, ebben a sorozatban az MI6 foglalkozik ezzel is:) A főhadiszállásuk nem a Downing Streeten van, ahol a miniszterelnöki rezidencia, hanem a Vauxhall Bridge mellett; a Skyfall című James Bond-filmből ismerős lehet.

- Gondolom, mondanom sem kell, hogy Sirius minden protokollt kikerülő, miniszterelnöki döntésen múló bevonása az MI6-be nem felel meg a valóság illúziójának sem:) John Dawlish-nak sokkal nehezebb dolga volt annak idején.

* * *

Ha tetszett a fejezet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)