Amikor Lucy könnyű cipője a Pancras Road esőtől síkos kövezetéhez csapódott, kénytelen volt elismerni, hogy Dudley nem tévedett: valóban okosabb lett volna, ha magára kap egy kabátot, mielőtt újabb életveszélyes kalandba kezd. London vastag esőfüggönybe burkolózott, ám a belvárosban mit sem csökkent a szokásos tömeg. Ugyanúgy mindenütt ott voltak a tülkölő autók, az egymás sarkát taposó kabátos-esernyős muglik, és az átlós kereszteződés, ahol valamivel több, mint egy évvel azelőtt eljátszatta a koboldokkal a saját halálát.

Látványos baleset lehetett. A Siriustól kapott rózsaszín Cadillac az ütközéskor úgy összeroncsolódott, hogy mágiával sem lehetett volna megjavítani: ez Lucy kifejezett kívánsága volt, ahogy azt a bizonyos orchideát is direkt a Corbitt házban hagyta.

Amikor pár hete meglátta, hogy a hosszas elhanyagoltság ellenére virágok nyílnak rajta, legszívesebben kivágta volna az ablakon.

Egy éjszaka el is indult, hogy kiselejtezze a makacs növényt; de menet közben, ahogy rá-rápillantott, valahogy ostobán kezdte érezni magát, amiért döngő léptekkel törtet vele a szemetes felé. Ennek a hülye gaznak a hülye stantoni benzinkút hülye irodavezetői asztalán kellett volna bontogatnia a hülye szirmait; igazán nem tehetett róla, hogy áldozatul esett Sirius megalomániájának, és a teljesen agyament lánykérést követően örökös darlingtoni fogságra ítélték.

Lucy fontolgatni kezdte, hogy visszaszolgáltatja eredeti tulajdonosának – de egyrészt nem akart magyarázkodni, másrészt ki a büdös franc állít be egy ellopott növénnyel egy benzinkútra? Egy évvel később...? Hiábavaló lett volna az egész: legalább olyan hiábavaló, mint Dudley célzott "elnézést!" kiáltásai a Kings Cross peronjai felé hömpölygő tömegben, ahogy a kabátos emberi testek sorra nekik nyomódtak, és az ütődéstől a hajukba zúdították esernyőikről a vizet.

Mintha észre se vennék őket.

Lucy gyanította, hogy Fawkes mágiája védi kis csapatukat, mégsem érezte biztonságban magát, ahogy megálltak a St Pancras szálloda mellett, hátuk mögött a sztoikusan lebegő dementorral. Lucy félcipője legalábbis három lépés után tocsogott a sárban.

– Oké – mondta Lucy. – Szóval... hatékonyak leszünk, és szétválunk.

– Jaj, nee! – nyafogott Dudley. – A horrorfilmekben is mindig szétválnak, aztán mindenkinek letépik a fejét.

– Figyelj, dagi, kell neked az a megaizé, vagy nem?

– Persze, hogy kell, de nincs messze! Csak el kell indulni a York Wayen, aztán...

– Szuper, hogy ennyire képben vagy! Akkor nyomás. Dem... izé, Kurt... – Lucy tétova pillantást vetett a dementorra –, te menj vele. Érted, amit mondok?

A lény felé fordította csuklyás, vak arcát. Lucy nem számított rá, hogy együttműködik, ám a csoda megtörtént: karmos ujjai elengedték a karját, és Dudley csuklója köré kulcsolódtak.

– Hihetetlen, hogy micsoda cukiság vagy! – mondta a dementornak Lucy. – Na jó... Fawkes, neked pedig csüccs Dudley vállára. Ha Kurt barátunk nagyon megkívánná a tinilélek szagát, akkor a te dolgod megvédeni őt.

– Basszus, ez borzasztó volt – szisszent fel Dudley.

– Ismertem valakit, akinek tetszene – felelte zárkózottan Lucy, aztán kissé megrázta a vállát, hogy mozgásra bírja Fawkes-t. – Gyerünk! Nem hagyom egyedül Harry Potter mugli unokatestvérét egy dementorral. Gondolom, te is felfogod, miért.

– Hogy találjuk meg egymást? – aggódott Dudley.

– Megoldjuk, nyugi! Hamarabb végzek Robardsnál, ha ti nem jöttök. Meg ne sértődj, de rohadt feltűnőek vagytok. Itt tali!

– De mikor?! – kiabálta Dudley, de Lucy már nem is figyelt rá. Nem érezte kifejezetten jó ötletnek magára hagyni a fiút London közepén egy főnixszel és egy dementorral – de Dudley ezt tulajdonképpen magának csinálta, szögezte le, miközben ügyesen átslisszolt egy aktatáskás férfi mögött a beléptetőkapun, és rohanni kezdett a mozgólépcsőn a Piccadilly felé közlekedő metróhoz. Hasonló lendülettel szökkent át egy ordító gyerek feje, egy utcazenész apróval teli kalapja és egy hevesen ugató Jack Russell terrier fölött, erélyesen odébb lökött egy csapat távol-keleti turistát, és a peronról lendületet véve még éppen az ajtók záródása előtt nyomódott be egy tömött metrókocsiba.

Remélte, hogy ha nem gondolkodik sokáig azon, amire készül, akkor kevésbé fog őrültségnek tűnni; és a sorsnak talán még azon sem lesz ideje elgondolkodni, hogyan tegyen keresztbe neki. Elvégre ha valami igazán nagy baromságra készül az ember, azt legjobb így csinálni: meggondolatlanul, a közepébe vágva, és lehetőleg azonnal, amikor a lehetetlen terv lépései még ki sem rajzolódtak az agyában. Ha jobban végiggondolná, mihez kezd, ha majd kiszáll a Leicester Square-en, és futólépésben elindul a Charing Crosson, talán visszariadna tőle...

Mire azonban a metró nyikorogva megállt a Russell Square-en, aztán Holbornban, Lucynak több verzióban is volt ideje végigélni a potenciálisan rá váró szörnyűségeket. Annyi esze legalább volt, hogy a Catherine Rosier arcát formázó koboldkészítette maszkot magával hozza; és amikor Covent Gardennél egy teljes spanyol turistacsoport nyomakodott be az addig is teli kocsiba, egyszerűen az ablaknak fordult, és felhúzta az arcára. Már diákkorában megtanulta, hogy a londoni metrón soha senki semmin nem lepődik meg, és mindenki kerüli a szemkontaktust – akár pucérra is vetkőzhetett volna, egy jó darabig azt sem vette volna észre senki.

Leicester Square – recsegte a metró hangszórója, Lucy pedig a többi távozó utast követve a peronra nyomakodott, és próbált nem felrobbanni a türelmetlenségtől, amikor a mozgólépcső teljesen bedugult egy csapat bőröndöket tologató fiatal nőtől. Úgy érezte, minden másodperccel többszörösére nő az esélye, hogy elkapják.

A Charing Cross Roadon a szokott tömeg fogadta. Lucy leszegett fejjel, futólépésben indult el a Trafalgar Square felé, igyekezve nem nézni az antikváriumok standjait, ahol annak idején annyit böngészték Remusszal a régi könyveket. Mostanában gyakran előfordult, hogy apró, teljesen hétköznapi dolgok régi sebeket téptek fel benne.

Az a hülye orchidea az oka. Pedig most már tovább kellene lépnie. Eleget gyászolta Siriust, a varázserejét, a régi életét – egyiket sem fogja visszakapni soha. Meg vannak számlálva a napjai: semmi más értelme nincs a létezésének, mint hogy véghez vigye Dumbledore tervét, és az alkalmas pillanatban meghaljon. Hiába csukatta le Malfoy-t, hiába forgolódott álmatlanul éjszakákon át, és hiába rendezte meg a saját halálát: ha a feje tetejére áll, akkor is mindig minden úgy lesz, ahogy Dumbledore akarja.

Még a sírból is dróton rángatja őt...

Mire kiért a Trafalgar Square-re, Lucy már rohant. Az eső változatlanul zuhogott, őt pedig nem érdekelte, hogy minden porcikája elázik; így legalább nem kellett küzdenie az arcán lecsorgó könnyek ellen. Pár perce még félt, hirtelen azonban kiszaladt belőle minden érzés, csak az üresség maradt. Átfutott az agyán, hogy képtelen lesz arra, amire készül. Képtelen lesz úgy csinálni, mintha nem lenne teljesen halott belül...

De muszáj lesz.

Csak akkor erőszakolhatja ki az egyetlen kínálkozó személyből, amire szüksége van, ha a tökéletes nyugalom és higgadtság álarcát ölti magára.

És csak úgy mellesleg még flörtöl is vele egy kicsit.

Mire elért a kopott telefonfülkéhez az ismerős sikátorban, és tárcsázta a hat-kettő-négy-négy-kettőt, kopott farmernadrágja, kinyúlt pulóvere és a hajából csöpögő víz ellenére valaki olyannak látszott, aki pontosan ott van, ahol lennie kell. Rezzenéstelen arccal kaparta ki a telefon aprótartójából a "GAWAIN ROBARDS, KIHALLGATÁS" feliratú kitűzőjét, és magabiztosan dőlt a csukott liftajtónak. A szerelvény hangos csikorgással ereszkedni kezdett vele, és pár másodperc múlva a Mágiaügyi Minisztérium látogatói recepcióján találta magát. A pult mögött ülő varázsló unottan felpillantott rá, és kinyújtotta a kezét.

– Pálcavizsgálatra tessék ideadni...

– Nincs pálcám – közölte Lucy. Ez igaz is volt: a könyvtárszobában hagyta, az asztalon. Mi a fenének tette volna zsebre? Úgysem tudja használni.

Az őrvarázsló számára ez a gondolatmenet szemlátomást elképzelhetetlen volt.

– Hogyhogy nincs? Talán mugli?

– Eltörött – hazudta egykedvűen Lucy.

– És nem szerzett helyette másikat...?

– Mégis honnan? Ollivandertől, aki valószínűleg holtan fekszik egy árokban, Gregorovicstól, akit húsz éve nem látott senki, vagy Quintanától, akinek a fél pálcamag-készletét tilos behozni az országba?

– Jól van, na, nem kell itten mingyá' idegbe jönni – dörmögte a varázsló. – Mi is nehéz időket élünk. – Futó pillantást vetett Lucy jelvényére. – Robards, hmm? Mi dolga van vele?

– Mondja, tud olvasni?

– Maga mindig ilyen kis nyavalyás? – méltatlankodott a varázsló. – Ha tudná, hányan állnak neki okoskodni egy nap, pedig mi itt csak a munkánkat végezzük...

– Akkor végezze egy kicsit gyorsabban – felelte a tőle telhető legbarátságtalanabb hangon Lucy.

– Felszólok Robardsnak – mondta hasonlóan barátságtalanul a varázsló. – Mit írjak a házonbelülire?

– Mondja meg neki, hogy egy halálos ellensége randizni akar vele. Arra biztos lejön.

Az őrvarázsló rásandított. – Ha Robards valójában nem is rendelte be magát...

– Csinálja, amit mondok!

A borostás, véreres szemű férfi egy ideig csak nézte őt gyanakodva, aztán intett a pálcájával. A házon belüli üzenet lefirkantotta magát egy papírra, majd repülőformába hajtódott, és belebegett az éppen nyíló liftbe.

– Addig ott tessék várni – morogta az őrvarázsló. Egy intéssel megpróbálta lefegyverezni Lucy-t, de amikor nem ugrott a kezébe semmi a varázsszóra, annyiban hagyta a dolgot. Lucy keze megfeszült a zsebében rejtegetett pisztolyon, de Tonks lefegyverzésgátló bűbája hibátlanul működött – ami felvetette azt a kérdést, hogy a minisztériumban vajon mindenki tagadja, hogy a brit mágustársadalomban háború dúl, vagy egyszerűen nem gondoltak rá, hogy komolyabb biztonsági intézkedéseket vezessenek be. Igaz, a saját dolgozóikra azért odafigyeltek: Ampók legalábbis ilyen híreket kapott meg nem nevezett forrásaitól. Lucy nem tudta, hogyan jutnak be mostanság a minisztériumi alkalmazottak az épületbe, azt azonban sikerült kiderítenie, hogy a Hop-hálózat már csak a legmagasabb rangú tisztviselők otthonába lehet bekötve.

A saját embereiket agyonkontrollálják, a valódi fenyegetést meg csak akkor látják, mikor már a nyakukon van, gondolta elégedetten.

Milyen fenyegetést? – szólalt meg egy rosszindulatú kis hang a fejében. – Magadra gondolsz? Varázsolni sem tudsz, te szerencsétlen!

Minél tovább várt a rosszul megvilágított recepción, annál több ideje volt különféle sötét fantazmagóriákba temetkezni azzal kapcsolatban, hogy hányféleképpen kaphatják el. Kezdte úgy érezni, hogy a világ legrosszabb döntése volt idejönnie...

Robards ugyanis megváratta.

Lucy egy ideig a recepción hagyott újságokat lapozgatta. A Reggeli Prófétától hamar elment a kedve, a Szombati Boszorkány színes oldalai pedig egy másik életet juttattak eszébe, amelyben még vele voltak a barátai – Tonks, Fleur és Remus.

És Sirius...

Lucy nyugtalanul fészkelődött a kényelmetlen széken. Korábbi lendületét mintha elfújták volna; a rettegés zsibbadása lassú, alattomos fokozatossággal uralkodott el a tagjain. Mégis mit képzelt, amikor idejött? Hogy Robards majd rávillantja a sugárzó mosolyát: „á, dehogy zavar, hogy lelőtt, menjünk randizni"?

Mi van, ha eltévedt a lövés, és Robards belehalt? Ennek az észlény portásnak fel se tűnne, ha napokig nem jönne be dolgozni. Sőt, az sem, ha bejön, de a lőtt sebe megint vérezni kezd. Robards meg van akkora hőskomplexusos hülye, hogy nem figyel oda, és véletlenül elvérzik...

Lucy dühösen szorította ökölbe a kezét. Azzal semmire sem megy, ha ostoba teóriákat gyárt! Világos, hogy Robards éppen a mágikus rendfenntartók egész seregét hívja össze, hogy letartóztassa. Még tárgyalást sem rendeznek majd neki, egyből viszik az Azkabanba, mint Siriust...

A helyiség túlsó végében liftajtó zörrent; a fülkéből két lila taláros varázsló, és egy sereg házon belüli üzenet tódult ki. Az egyik egyenesen Lucy elé vitorlázott, és könnyedén leereszkedett a térdére. Annyi állt csak rajta:

Az irodámban várom, G.

Lucy csodálkozva nézte a betűket. Szálkásak voltak, elegánsak, a hurkolásuk mintha emlékeztette volna őt valakire; a mondat végén azonban már teljesen máshogy néztek ki, mintha Robards mindent elkövetett volna, hogy ne a saját kézírását használja.

Lehet, hogy alábecsülte őt?

És persze halálfalónak hitte, meg majdnem megölte. De az mellékes – sokkal nyugtalanítóbb, hogy ezek szerint Robardsban volt annyi kurázsi, hogy egy sereg halálfalót és magát Voldemort nagyurat kicselezve meglépjen egy lőtt sebbel.

Igaz, tud varázsolni. Úgy könnyű.

Hogy sejtelme sincs, merre találja Gawain Robards irodáját, arra Lucy csak akkor döbbent rá, amikor a lift már elindult vele lefelé, majd egy ismerős döccenéssel megállt a Varázsbűn-üldözési Főosztályon. Az Auror Parancsnokság folyosóján lógó régi körözési plakátok, címlapok és törvényszöveg-részletek eltűntek, helyettük mindent nemkívánatos személyek mozgó, fekete-fehér arcképei borítottak. Lucy több helyen is kiszúrta köztük Harry Pottert, Hermione Grangert, Ron Weasley-t, Remust, sőt, Tonksot is (bár őt nem sok értelme volt plakátra tenni). Rémszem Mordon arcképét pedig, pillanatnyi megrendülésére, nagy, piros X szelte ketté.

Az irodákat is átrendezhették, mert Albert Runcorn Mágikus Rendfenntartó Parancsnok arany névtáblája az édesapja egykori rezidenciájának ajtaját díszítette, Robards pedig abból a helyiségből szólt ki neki, ahol egy éve még Scrimgeour asztala terpeszkedett.

Lucy meglepve tapasztalta, hogy ez az iroda szinte semmit sem változott, mióta legutóbb ott járt – azt leszámítva, hogy a padlószőnyeget kicserélték, a híres aurorok hátsó falon lógó arcképcsarnoka pedig három fényképpel bővült. Az egyik magáé Scrimgeouré volt, a másik Rémszemé, a harmadik Siriusé.

Lucy úgy torpant meg, mintha frontálisan ütközött volna egy kőfallal. Ez a Sirius nem ugyanaz a férfi volt, akit ő megismert, hanem fiatalabb, jóképűbb, gondtalanabb. Fanyarul mosolygott a kamerába, az egyenruháján meg-megcsillant vadiújnak tűnő aurorjelvénye, amit a rendeltetésszerűnél magasabbra tűzött, hogy biztosan látszódjon a fotón. Lucy tekintetét a mosolya ragadta meg; ha hunyorított egy kicsit, majdnem belelátta a fölényesen jóképű arcba a zord külsejű férfit, akit még mindig szeretett.

– Hogy példát mutassak magának – csendült Gawain Robards hangja az íróasztal mögül –, hozattam teát és süteményt. Sőt, ha most szépen leül, és beszélgetünk, még lelőni sem fogom.

Fáradtan csengett a hangja, Lucyba pedig váratlan erővel mart a nyugtalanság. Nagy nehezen levette a tekintetét Sirius fotójáról, és bocsánatkérő mosolyt villantott Robardsra.

– Nagyon haragszik, igaz?

– Felejtsük el – legyintett a varázsló. Továbbra sem adta jelét, hogy bele akarna kezdeni a korábban megszokott csajozós szövegeibe, amit Lucy határozottan nyugtalanítónak talált; helyette gépiesen kitöltött két csésze earl grey-t. Az egyiket a szájához emelte, de le is tette rögtön, anélkül, hogy beleivott volna.

– Mi van magával, Gawain? – tört ki Lucyból. – Meghalt valaki?

A férfi felkapta a fejét, és hirtelen elmosolyodott.

– Gawainnak hív, én pedig még a vezetéknevét sem tudom. Maga szerint ez fair?

– Catherine – mondta kelletlenül Lucy.

– Catherine kicsoda? Black?

Lucy úgy érezte, mintha valaki jéggé fagyasztotta volna a vért az ereiben. – Rosier – felelte, összeszorított fogai között szűrve a szót. – A Blackek kihaltak. Ha akkora mágikus rendfenntartó, tudnia kellene.

– Igazán? – Robards felvonta a szemöldökét. – Szóval, Rosier. Magáé a varázselit összes kiváltsága, mégis az én segítségemre szorul, hogy szembeszálljon az úgynevezett Sötét Nagyúrral... ó, nem, meg se szólaljon! Nyilván nem azért van itt, hogy elnézést kérjen, amiért kis híján megölt.

– Csak lábon találtam, ne drámázzon már! – csattant fel Lucy. – Úgy látom, kiheverte.

Gawain Robards ezúttal valóban belekortyolt a teájába.

– Szerencsém volt – felelte kimérten. – Átlőtte az ütőeret a combomban. Körülbelül százhúz másodpercen múlt, hogy sikerül-e végigmondanom egy gyógyító igézést, mielőtt elveszítem az eszméletem a vérveszteség miatt... de nem is rabolom tovább az idejét! Nyilván azért van itt, mert akar tőlem valamit. A másik lábamat, esetleg?

Lucy elsápadt. – Én nem... én nem akartam...

Robards arca megenyhült.

– Tudom, hogy nem akart bántani – felelte –, de legközelebb csak átkozzon meg! Az a biztos.

A férfi fanyar mosolya annyira hasonlított Sirius Black képére a falon, hogy Lucynak beleremegett a gyomra.

– Majd kitalálok valamit.

Robards nem felelt, Lucy pedig pillanatnyi habozás után helyet foglalt vele szemben, és elvette a másik teáscsészét. Azon kapta magát, hogy a férfi közelsége ösztönösen, zsigerileg megnyugtatja, és ez kellemes változást jelentett az elmúlt napok rettegéssel és dührohamokkal váltakozó apátiája után. Nem számított, hogy Robards hamarosan kiküldi az irodájából; addig kellett kiélveznie a biztonság illúzióját, amíg lehetősége volt rá.

– Ki fog röhögni, ha ezt mondom – szólalt meg váratlanul a férfi –, de veszélyben van. Sikerült felkeltenie Tudjukki érdeklődését azzal, hogy nekiállt lövöldözni egy mugli pisztollyal az orra előtt.

– Nincs is orra – vágta rá Lucy, de ahogy egy örökkévalósággal azelőtt Dumbledore, most Robards sem értékelte a tréfát.

– Bizonyára tud vigyázni magára – mondta –, de azért csak legyen résen. Figyelik.

– Ami azt illeti, pont ezért vagyok itt – szaladt ki Lucy száján.

Robards döbbent pillantást vetett rá. – Mármint, miért?

– Kéne valaki, aki segít visszaszerezni a szellemtükröt. – Lucy úgy döntött, nem kertel. – Az előző küldetésem szarul sikerült, szóval... elveszítettem az üzleti partnereimet. Kihátráltak a dologból. Szerintük túl kockázatos. – Lucy büszkén felvetette a fejét. – De hát mindenben van kockázat, nem? Nekem tényleg kell az a cucc, és fogadjunk, hogy jobban fizetek, mint a maga állása! Mi másért küldték volna el az összes aurort? Caramel folyton a koboldoknak panaszkodott, hogy milyen drágák.

Robards azonban süket volt a monológjára – egyetlen részletet kivéve.

– Kihátráltak? Úgy érti, egyedül van? Teljesen egyedül?

– Már összehaverkodtam lent a portással – felelte fanyarul Lucy. – Bűbájos a csóka, de nem működik a kémia, szóval gondoltam, inkább feljövök magához. Szebb a szeme meg a hangja is mélyebb... most meg mi baja van már megint? Nem úgy volt, hogy maga tolja a hülye poénokat, és én vagyok az életunt byroni hős?

Robards letette a csészéjét az asztalra.

– Ha eddig valóban egyedül rohangált Londonban – mondta –, akkor maradhat. Csak ábrándítsa ki magát gyorsan, mert Yaxley bármelyik pillanatban beronthat ide.

Lucy ökölbe szorította a kezét.

– Maga nem az a típus, akivel összeköltöznék az első randin. Viszont segíthetne kideríteni, ott van-e még az a tükör.

– Már rajtavagyok az ügyön – vallotta be Robards. – Egy meg nem nevezett forrásom szerint a Borgin & Burkes-ben kellene szerencsét próbálnunk. Szerencséje van: épp ma este terveztem beugrani érte.

– És Yaxley ezt el fogja nézni magának? – csodálkozott Lucy. – Egyáltalán, hogy jutott ki onnét?

– Van egy olyan jó barátom, hogy jobb se kell – felelte Robards. – Jelentsen ez bármit – tette hozzá halkabban.

Lucy megdermedt. Sanguini is valami hasonlót mondott neki, mielőtt végleg faképnél hagyta – talán Robardsszal is kapcsolatban áll? Vagy valami nagyobb összefüggést kellene keresnie...?

Robards fontos szövetségese lehet a terv megvalósításában, ha a megfelelő pillanatban veszi igénybe a segítségét, idézte fel Lucy Dumbledore szavait; és a csontjaiban érezte, hogy akár jól döntött, akár nem, a mostani lesz az a pillanat, amikor megbízik Gawain Robardsban.

Még akkor is, ha nem fürkészheti ki a szándékait. Ha élete hátralévő részét az emberek érzéseire vakon kell töltenie. Mit nem adna most érte, hogy csak egy percre visszaszerezze a legillimencia sokáig gyűlölt képességét...!

Robards becsapta az aktatáskáját; és Lucy elkapta a pillanatot, amikor komor, gondterhelt arcára leereszkedett a csúfondáros vidámság maszkja, ami nélkül korábban sosem látta.

Vajon mi történhetett vele...?

– Tudja, mit? – Robards felsóhajtott. – Szerezzük meg azt a tükröt most, mielőtt Borgin túlad rajta. Vagy mielőtt a kollégáimnak eszükbe jut bejönni dolgozni.

És már cibálta is Lucy-t ki a folyosóra, át a lifthez, fel az Átriumba, és onnét az utcára, a zuhogó esőben lavírozó emeletes buszok közé.

– Rohadt egy idő van, mi? – jegyezte meg, amikor már a Charing Cross Roadon kerülgették a turistákat. – Látom, úgy rohant a karjaimba, hogy még egy szárítóbűbájra se futotta. Megázhatok én is, ha gondolja. Maga szerint úgy jobban nézek ki?

– Nemtom, de ettől a dumától egyből megszáradtam – szaladt ki Lucy száján.

Robardsból kitört a nevetés, de ő nem nevetett vele; derültség helyett csak valami tompa sajgást érzett a szíve helyén. A férfi egy kicsit Siriusra emlékeztette, ahogy ott állt vele szemben vigyorogva, a fejét egy kissé oldalra döntve – és ezért egy pillanatig nagyon utálta.

– Túl komolyan veszi maga ezt a Titokvédelmi Alaptörvényt – jegyezte meg lezseren Robards. – Ebben a szép új világban az a sikk, ha leszarja, a muglik meg járjanak csak a bolondokházába.

Azzal egy csettintéssel elővarázsolt egy esernyőt – ahogy Sirius tenné, ha fel akarna vágni –, pálcájának egy lopott intésére pedig Lucy ruhái egy csapásra megszáradtak és átmelegedtek, mintha frissen vasalták volna őket. A haja is megszáradt, és ettől egy csapásra jobban érezte magát.

– Szóval – mondta. – Kezdjük az elején... a látszat ellenére nem vagyok hálátlan ember, Robards!

– Az előbb még Gawain voltam – jegyezte meg a varázsló.

– Ahogy akarja. – Lucy a zsebébe nyúlt, és előhúzta a játékautó méretűre zsugorított Chevy Impalát. – Ez a magáé... és tényleg bocs, hogy lenyúltam. Nem bíztam magában.

Robards a tenyerére tette az autót.

– És most már bízik?

– Nem.

A férfi elmosolyodott.

– ...nem tervezem többet lelőni, meg ilyenek – sietett megjegyezni Lucy. – De ha most bosszúból kinyír és feldarabol, lecsukat, vagy bármi ilyesmi, nem fogok meglepődni. Semmi személyes...

– És mit tehetnék a biztonságérzete növeléséért?

Lucy élesen ránézett.

– Például elmondhatná, hogy mi baja – felelte. – És ne csesszük el egymás idejét azzal, hogy „semmi"! Eddig olyan volt, mint egy szar viccekkel dobálózó golden retriever, most meg emészti magát valamiért. Esetleg nem tudta heroikusan kimenteni valamelyik mugliivadékot a pincéből? Yaxley csúnyán nézett magára a reggeli meetingen? Vagy csak unatkozik?

Robards pár pillanatig hallgatott.

– Lecsukattam egy embert – vallotta be. – Egy igazi szemétládát. A mugli születésűek felét ő juttatta oda, ahol most vannak...

– ...de rögtön elvitték, és maga nem tudott belegyalogolni a képébe?

Robards szája vízszintes vonallá keskenyedett. Szaporán vette a levegőt, pedig egyre lassabban sétáltak.

– Bevitték – felelte –, de valami másért. Olyasmiért, amit nem követett el. Amiben ártatlan.

– Nahát, sosem láttunk még ilyet! – mordult fel gúnyosan Lucy, aztán Robards arckifejezése láttán hozzátette: – De persze magának ez sokkoló, ugye? Hiszen a MACUSÁ-tól jött.

– New Yorkban is láttam ronda dolgokat – felelte Robards. – Ott is behúzhattam volna Runcornt a csőbe. Elintézhettem volna, hogy fegyelmit kapjon... de hogy tárgyalás nélkül elvitessék a dementorokkal?

– Runcornt? – Lucy rábámult. – Lecsukatta Albert Runcornt? Ne eméssze már magát, inkább bontsunk egy üveg Lángnyelv Whiskey-t!

– De nem követte el, amiért lecsukták! – Robards annyira megszaporázta a lépteit az indulattól, hogy Lucynak szinte futnia kellett, hogy lépést tartson vele. – Még a mugli születésűeknek is jár egy tárgyalás! Ne nézzen így rám, tudom, mire gondol: hogy minden részletében megtervezett, közönséges koholmány mindegyik. És igaza van – de legalább a törvényesség látszatát megőrizzük az áldozatokkal szemben, még ha a rendszer sorsukra is hagyta őket!

– Ha valaki olyan ostoba, hogy megjelenik egy ilyen tárgyaláson, az meg is érdemli – jegyezte meg Lucy. – Mégis mire számítanak szerencsétlenej? Hogy majd az ötszázhuszadik könnyfakasztó tanúvallomástól meglágyul a gonosz Umbridge néni jégszíve?

– Szóval megérdemli? – Robards felvonta a szemöldökét. – És mi a helyzet azokkal, akiknek nincs annyi varázsereje, mint magának meg nekem? Akik egy lefegyverzőbűbájt is alig tudnak összehozni? Tőlük is elvárná, hogy szembeszálljanak a mágikus rendfenntartókkal, vagy hogy egyik napról a másikra új életet kezdjenek Mexikóban? Családostul-gyerekestül?

Lucy lesütötte a szemét. Szívesen Robards fejéhez vágta volna, hogy ő egyáltalán nem tud varázsolni; de ez legalább annyira rossz ötletnek tűnt, mint bevallani, mennyire irigyel másoktól mindenfajta visszatartó erőt, ami megakadályozza, hogy új életet kezdjenek.

– Ha ennyire zavarja magát a Runcorn-dolog – mondta helyette –, akkor szabadítsa ki.

Robards rábámult. – Tessék?

Lucy állta a tekintetét.

– Én voltam már a sitten. Tudom, milyen. Maga egy hétig se bírná.

– Gondolja?

– Belefagy az emberbe a vér – folytatta színpadiasan Lucy. – De ha mindenáron meg akarja védeni a becsületét, akkor hajrá! Csinálja vissza, amit elrontott, aztán tegye meg Runcornt a titkárának, és főzesse vele a kávékat egész nap.

Robards az állát simogatta. – Tudja, ez nem is rossz ötlet.

– Persze, hogy nem az. Ez egy borzalmas ötlet. A nullától az apokalipszisig terjedő skálán... valahol azon kívül van.

– Úgy értem, tényleg nem.

Lucy összerezzent, amikor a férfi megragadta a karját, és bevonszolta egy szűk sikátorba. Robards ott lopva körülnézett, aztán pálcájának egyetlen intésével eredeti méretére nagyította a Chevrolet Impalát. Lucy pillanatnyi habozás után kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, és beszállt a férfi mellé, aki akkor már egy jókora térképet hajtogatott szét a volán mögött.

A térkép legfeltűnőbb tulajdonsága az volt, hogy a szélei felé fokozatosan egyre kevesebb vonal tarkította, mintha még nem lenne teljesen megtervezve. Lucy közelebb hajolva látta, hogy készre rajzolt utcáin apró tintapacák mozognak.

– Sejthettem volna – morogta Robards. – Egy pillanata sem akadnak le rólam...

Lucy közelebb hajolt hozzá. – Ez most komolyan London?

– Az lesz belőle – felelte lezseren a varázsló. – Egyelőre sufniprojekt, nehéz volt hozzá megtalálni a megfelelő embert. Nem is használnám félkész állapotban, ha nem néznének annyira a körmömre a Runcorn-incidens óta. Nem árt, ha egy lépéssel Umbridge előtt járok...

Lucy elkerekedett szemekkel bámulta a térképet. A szapora tusvonalak mentén Westminster egy csapásra benépesült; és világossá vált, hogy a Percy Weasley-nek megfeleltethető tintapaca a sarkon várja, hogy előbújjanak.

– Tipikus... – morogta Robards. – Számítanom kellett volna rá, hogy őt használják fel. Még egyet rúgnak a családba, ilyesmi.

– Miért, mit akarnak Per... Weasley-vel? – ijedt meg Lucy.

– Megfigyelnek. Bárhol találkozunk, úgy kell tennie, mintha csak véletlenül járt volna arra. Még fontolgatom, hogy egy női vécébe, egy sztriptízbárba vagy a Mungó bonctermébe csaljam-e be.

Lucy elfojtott egy mosolyt.

– Szóval imperizálják, ugye? Nem a saját akaratából cselekszik.

– Kérdezzen két könnyebbet – sóhajtott Robards. – Weasley vette fel a jegyzőkönyvet, amikor... képzelje, betörtek a minisztériumba. Felvették három dolgozó alakját: az egyik Runcorn volt, a másik egy gondnok, a harmadik egy varázshasználatis irodista. Állítólag Harry Potter keze van a dologban.

– És valójában?

– Akárki is tette, kissé meggondolatlan – felelte diplomatikusan Robards. – Runcorn hasonmása világraszóló balhét csinált a nagy tárgyalóteremben, kiszöktetett egy csapat mugliivadékot, elkábította mindenki kedvenc államtitkár asszonyát, és kilopta Rémszem Mordon varázsszemét az irodája ajtajából.

– A varázs...

– Oh, igen. Az államtitkár asszony szereti teljes megfigyelés alatt tartani a dolgokat.

– Szóval Umbridge kivájta a halott Mordon szemét az üregéből, benyomta az ajtaja közepére, és aszondta, „kukucs, seggfejek?" – Lucy felvonta a szemöldökét. – Eskü, kezdem tisztelni az öreglányt. Ugye tisztában van vele, hogy valahányszor megállt az ajtaja előtt, Umbridge egy szál semmiben látta magát?

Robards arca a tömény borzadály kifejezésébe torzult, Lucyból pedig kitört a nevetés. Olyan izmok húzódtak meg az arcában, amelyeknek jó ideje a létezéséről sem tudott; és bár egy része zokogni tudott volna, amiért a halála után így bántak Rémszem Mordonnal, képtelen volt visszafojtani irtózattal keveredett derültségét.

– ...nagyon élénk a fantáziája – jegyezte meg szárazon Robards.

– Ennyi? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Nem is olyan szórakoztató, mint hittem. Egy ilyen felütésre válaszul minimum kétsoros szexviccet vártam magától.

– Tehát szórakoztató vagyok?

– Az lett volna, ha tovább görgeti a poént ahelyett, hogy csak bambul... áh, hagyjuk. – Lucy a cipője orrára függesztette a tekintetét, és hirtelen elszégyellte magát. – Egyébként sajnálom Rémszem Mordont – tette hozzá. – Ki lenne akadva... de gondolom, az embernek az ilyesmi nem számít, ha már meghalt. Ha mégis, akkor majd visszajön, mint Félig Fej Nélküli Nick, és nyavalyog, hogy nem csatlakozhat a Fejvesztett Futamhoz.

– Honnan tudja? – Robards halványan elmosolyodott. – Hiszen még soha nem halt meg.

– Mert maga biztos olyan tapasztalt élőhalott!

– Sejtelme sincs, mennyire – felelte furcsa komolysággal a férfi; és Lucy hátán végigfutott a hideg.

Robards egy mozdulattal begyújtotta a Chevrolet motorját, és az autó a következő pillanatban kigördült a szűk mellékutcából a Charing Cross Roadra, aztán száguldani kezdett a Percy Weasley feliratú tintapacával ellentétes irányba.

*

Lucy és Robards kimondatlan egyetértésben lépték át a Foltozott Üst küszöbét. Menet közben odabiccentettek Tomnak, a reményvesztetten gubbasztó vén kocsmárosnak, és eltűntek az Abszol Útra vezető hátsó udvarban. Némán siettek végig az ürességtől kongó bevásárlóutcán, és az első adandó alkalommal ráfordultak a Zsebkosz közbe vezető sikátorok egyikére.

– Azt azért mondja el – szólalt meg váratlan komolysággal Robards –, hogy mire számítsak, miután visszaszereztük azt a tükröt. Előidézi vele a világvégét? A társadalmunk összeomlását? Felrobbantja fél Londont?

– Nem izgibb, ha fogalma sincs? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Tudja, azt hittem, maga tényleg randizni akar velem, és értékelné, ha kirángatnám az irodájából. De most már látom, hogy tévedtem...

Kifejezetten büszke volt hamis drámaisággal előadott monológjára, Robards azonban úgy nézett rá, mint aki nem csak hogy átlát rajta, de még Florean Fortescue Fagylaltszalonjának üres kirakatát is látja a koponyáján keresztül.

– Szóval tényleg én vagyok az utolsó esélye. Nincs több kérdésem.

– Mikor mondtam ilyet? – mérgelődött Lucy. – Ha kóros képzelgései vannak, nyomás a Mungóba.

A férfi olyan megértő pillantást vetett rá, hogy Lucy legszívesebben beleverte volna a fejét a meztelencsigariasztó-árus boltjának lelógó cégérébe. Nyugtalanító volt belegondolnia, hogy Robards társaságában majdnem elviselhetően érzi magát – és tudta, hogy még az elején vissza kell fojtania ezt az érzést.

Még mielőtt elharapózhatna.

Robards vakmerő és feleslegesen hősködik: nem érdemes kötődnie hozzá. Siriust egyébként sem pótolhatja senki – és Robardsszal szemben sem fair, hogy állandóan olyasvalakihez hasonlítgatja, akinek a nyomába sem érhet...

Hamar, túl hamar megérkeztek a Borgin & Burkes elé; és mintha csak előtte összebeszéltek volna, egymásra néztek.

– Szóval... – kezdte Lucy.

– Szóval – bólintott Robards.

– Csak jöjjön be velem, és nézzen nagyon fenyegetően és feketemágusosan, oké?

– Az milyen?

– Én tudjam? Maga a nagy Mágikus Rendfenntartó...

– Sajnos nem segíthetek. Messziről látszik rajtam, milyen önzetlen és kedves ember vagyok! És szép is.

Lucy jeges pillantást vetett rá. – Egy exemre emlékeztet, és nem jó értelemben.

Robards állta a tekintetét. – Ha megkérdezném, miféle jelenetnek leszek a tanúja odabent...

– Nem a Hamletre megy a Globe-ba, hogy előre kielemezze. Csak figyeljen!

Lucy nem adott lehetőséget Robardsnak a válaszra; helyette elszántságát megacélozva előrelépett, és felöltötte a leghalálfalószerűbb arckifejezését. A keze már a kilincsen volt, amikor Robards elkapta a karját.

– Várjon!

– Most meg mi a fenét akar? – szitkozódott Lucy. – Elrontja a drámai belépőmet! Borgin odavan a drámai belépőkért. Ha nem kezd el hajlongani, mikor beköszönünk, biztos lehet benne, hogy mindent tök szar áron fogunk kapni, aztán törölhetjük ki az emlékeit, és kezdhetjük elölről. Nem – mielőtt rákérdez, én sosem tettem ilyet, de volt egy haverom hetedévben, aki szerette illegálban venni a... mit mutogat már, Robards, a franc essen magába?!

A férfi azonban rendíthetetlenül tartotta az arca előtt felemelt mutatóujját.

– Egy szó az egyezségünkről – közölte határozottan. – Én bekísérem magát ebbe a boltba, és ha kell, az életem árán is megvédelmezem...

– Látom, a megalomániát nem kell tanítani – dünnyögte Lucy.

– ...maga pedig cserébe...

– Jól megfizetem, higgye el. Gringottsi árfolyam fölött, ha akarja.

Robards azonban csendre intette.

– ...maga pedig cserébe eljön velem vacsorázni!

Lucy szorosan lehunyta a szemét.

– Jól van – sóhajtott. – Elmegyünk vacsorázni, a nyavalya törje ki!

Robards elégedetten bólintott.

– Vagy úgy! Akkor csak maga után.

Amikor Lucy lenyomta a bolt koszos kilincsét, úgy érezte, mintha visszarepült volna az időben. Legutóbb Dumbledore-ral járt itt, aki Százfűlé-főzet vagy bonyolult bűbájok helyett kreatív módon, kor-korrigáló főzettel álcázta magát. Tulajdon fiatal képmása rejtette el a Zsebkosz köz népének kíváncsi szemei elől, és a bolt tulajdonosa, Borgin sem ismert rá.

Dumbledore akkor a Sequestrum kulcsát kereste, ám elkésett – hazaérve pedig Lucy vérbe fagyva találta Merulát, aki akkor Borgin segédje volt a boltban. Amikor Dumbledore-ral a kulcs után nyomoztak a boltban, Merula már nem élt, de Lucy ezt nem tudhatta. Patricia Rakepick vette fel az alakját, az Invultus-bűbájjal húzva magára Merula arcát, sötét megcsúfolásaképpen annak az álcának, ami most őt, Lucy-t takarta.

Akaratlanul is eltűnődött, vajon ilyen érzés lehetett-e Rakepicknek Merulaként bejönni az üzletbe. Ahogy a rátarti boszorkánynak sem voltak különösebb tervei a bolttulajdonossal, őt, Lucy-t sem érdekelte a sorsa.

Csak az, amit birtokolt.

A szellemtükör.

A bolthelyiség berendezése ugyanolyan sötét volt és vészjósló, mint eddig bármikor, amikor Lucy itt járt; Borgin pedig ugyanúgy a pult mögött görnyedt, és egy sor gyanús tárgyat vizslatott egy nagyító lencséjén keresztül, mint bármikor, amikor az ember belépett az üzletébe.

Lucy az ősi máguscsaládok sarjaira jellemző arroganciával emelte fel a fejét, amikor a boltos rápillantott.

– Jó napot! – mondta lekezelően.

A koboldmágia működött. Borgin azonnal fontos emberként azonosította őt, akit érdemes jól kiszolgálnia – és Lucy meglepetésére Robards-t is hasonló lelkesedéssel fogadta.

– Uram, hölgyem – mondta, és a jó üzletet előrejelző szakadatlan hajlongásba kezdett. – Miben lehetek szolgálatukra? Parancsolnak talán egy kis sötétségport...

– Arra céloz, hogy ronda vagyok? – reccsent rá Lucy.

Robards köhögésnek álcázta kitörő nevetését, Borgin azonban teljesen kétségbeesett.

– Dehogy, kisasszony, én csak arra gondoltam...

– Ne raboljuk egymás idejét – felelte fagyosan Lucy. – Azt mondja meg nekem, hogy magánál van-e a szellemtükör.

A hatás azonnali volt. Borgin kezéből kiesett a nagyító, Robards pedig bosszúsan felsóhajtott.

– Hogy – hogy micsoda, kisasszony?!

– Nem kell úgy csinálnia, mintha nem tudná, miről beszélek – felelte gyorsan Lucy. – Nemrég hozták be, igaz? Az előző tulajdonosa talán azt sem tudta, mi került a kezébe, de maga – maga egyből rájött, hogy értékes holmi. Ezért is dobta be a lomok közé. A pult alá. Ott tartogatja, mi?

Borgin arca elfehéredett.

– Szeretek veszélyesen élni – folytatta Lucy. – De maga szerintem nem, úgyhogy ne nyújtsa tovább feleslegesen ezt a rohadt ijesztő pillanatot, és adja szépen ide.

Robards lassú, körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdte a halántékát – némán, amiért Lucy kifejezetten hálás volt neki.

Borgin csak tátogott, mint egy hal, aztán tétován megszólalt.

– Nos... de hát honnan tudja?

– Tudja a halál, csak reméltem. Azt viszont tudom, hogy maga rosszul hazudik. Szóval?

A varázsló nyugtalan arckifejezéssel nézte őt.

– Nézze, miss...?

– Rosier.

– Áh! – Borgin szaporán bólogatott. – Pardon. Tehát Miss Rosier, nem szokásom, de őszinte leszek magával. Voltaképpen nem is tudom, miért, de hát vannak az életnek megválaszolatlan kérdései...

Azért, mert Ampók valamennyire azért megbűvölte ezt a hülye maszkot, gondolta Lucy.

– ...tudja, kisasszony, a legtöbb vevőmnek szó nélkül megengedném, hogy megvegye, vagy busás pénzösszeg fejében kikölcsönözze a tükröt. De maga...! Nézze, ez egy rendkívül veszélyes tárgy. Tudja egyáltalán, mire való a szellemtükör, vagy csak, ha meg nem sértem, bizonyos meg nem erősített forrásokból hallott valamit? Figyelmeztetnem kell, hogy az a legenda, mely szerint a Feltámadás Köve a tükörrel egynemű anyagból készült, legjobb tudomásunk szerint nem felel meg a valóságnak. Akkor is lehetetlen lenne, ha a Kő valóban létezett volna!

Hogy mi van?!

– Többet tudok a szellemtükrökről, mint hinné – hazudta Lucy. A szíve úgy vert, hogy azt hitte, menten megáll. – És ne aggódjon, nem akarom feléleszteni a halott szerelmemet, meg ilyen hülyeségek!

– Szóval hülyeségek – dörmögte a háta mögött Robards. – Világos...

– ...tehát nem olyasmire kell nekem, mint amire általában a szellemtükröket használni szokás. Ez amúgy sem a maga problémája: csak csináljon úgy, mintha sosem találkoztunk volna. Cserébe jól kitömöm. A hülyének is megéri, nem...?

– Confundo!

Robards átka Lucy füle mellett süvített el, és csapódott Borgin mellkasának. A vén boltos tekintete zavarossá vált, aztán gépiesen megvakarta az orrát, és magában motyogva visszatért a nagyítólencse alatt heverő kétes tárgyak vizsgálatához.

– Ezt meg miért csinálta?! – csattant fel Lucy. – Az átok nyomot hagy!

– Igen, és Borgin fejében is nyomot hagy, hogy maga szellemtükröt keres! – Robards hangja most először árulta el, hogy feszült. – Van fogalma róla, mi történne, ha ez Vol... Tudjaki fülébe jutna?!

– Van neki jobb dolga, mint utánam szaglászni!

– Igazán? Hadd áruljam el, hogy téved! – Robards szeme villámokat szórt. – Hogy lehet ilyen felelőtlen?!

– Azért hoztam magammal, hogy fenyegetően bámuljon a háttérben, nem azért, hogy kritizáljon! – förmedt rá Lucy. – Ha ahhoz van kedvem, hogy kinyírassam magam, miért ne?

– Mert akkor nem tud velem eljönni vacsorázni, a franc egye meg! – Robards viharosan felsóhajtott. – Na jó... szeretném látni, ahogy kitörli Borgin emlékeit. Az összeset. Gyerünk!

– Maga csak ne parancsolgasson nekem! – csattant fel Lucy. Hogy időt nyerjen, megkerülte a pultot, és egy rántással kihúzta a szünet nélkül motyogó Borgin melletti fiókot. Jól esett könyékig beletúrnia, a benne heverő furcsa tárgyak egymáshoz csapdosásával töltve ki tehetetlen dühét. Szinte remélte, hogy valamelyik beindít egy csúnya átkot.

– Invito szellemtükör! – mordult fel Robards. A szemközti szekreter ajtaja erre kinyílt, és egy barna selyempapírba csomagolt tárgy suhant ki belőle, majd a férfi tenyerét elkerülve kecsesen leereszkedett kettejük közé a pultra.

– Meddig kotorászott volna még utána...? – kérdezte Robards. A hangjában most már nem düh, hanem aggodalom csendült.

– Óriási szerencséje van, hogy csak úgy sikerült behívnia – felelte metszően Lucy. Hiába küzdött ellene, a szégyen pírja egyre feljebb kúszott az arcán. – Borgin folyamatosan megátkozza a cuccait, hogy...

– Miért nem varázsol?

– Mugli születésű, vagy mi van? – förmedt rá Lucy, dühét hívva segítségül a védekezéshez. – Nem látott még elég mágiát?

– Nem... figyeljen rám! – Robards felemelte a kezét. – Tudom, hogy idegesítem, tudom, hogy a maga szemében már betöltöttem a létezésem mai célját, és most szeretne megszabadulni tőlem, és azt is tudom, hogy nem akar válaszolni a kérdésemre... de kérem, tegye meg! Miért nem varázsol?

– AZÉRT, MERT NEM TUDOK, A ROHADT ÉLETBE! – üvöltötte az arcába Lucy. – KVIBLI VAGYOK! OKÉ?

Robards szemei akkorára nyíltak, mint egy-egy arany galleon.

– Hogyhogy... de hát... de hát maga nem lehet kvibli!

– Igazán? – berzenkedett Lucy. – És miért nem lehetek? Túl nagyok a melleim? Túl jók a poénjaim? Így már nem is akar velem randizni, mi? Na elmehet a bús pi...

– Semmi baj nincs a melleivel – nyögte ki Robards. – Tényleg. Nekem elhiheti... – Lucy gyanította, hogy erre nagyon vészjósló kifejezés ülhetett ki az arcára, mert a férfi védekezően emelte fel a kezét. – De most nem ez a lényeg. Ugye? Nem, nyilván nem. Hanem... de hát... maga nem lehet kvibli! A kviblik sosem tesznek úgy, mintha képesek lennének a mágiára. Hiszen nem tudják, milyen képesnek lenni rá – ugye ért engem? Egy vakon született ember sem tudná eljátszani, hogy lát, hiszen sosem tapasztalta meg, milyen érzés látni!

Lucy makacsul hallgatott. Érezte, hogy sarokba szorították, és bánta már, hogy Robards segítségét kérte – Robardsét, aki számára legyőzhetetlen mágus, és aki előtt most ott van az asztalon a szellemtükör...

– Mi történt magával? – kérdezte a férfi, őszintén aggódva.

– Igaza van – mondta gépiesen Lucy. – Nem voltam mindig kvibli.

Egy ideig csend volt.

– Úgy érti, hogy korábban tudott varázsolni, de...

– De most már nem tudok – bólintott Lucy. – Ja. Jó, mi?

Robards riadt megrendüléssel nézte őt.

– De hát akkor... de hát fejvadászok elől menekül! Mindenben nyakig benne van... mégis hogy a Merlin redvás bakancsában van még életben?!

– Valószínűleg a melleim miatt – felelte szárazon Lucy.

Robards elnevette magát, de inkább úgy hangzott, mintha zokogna; és Lucy mellkasában valami megreszketett együttérzéssel teli pillantásától.

– Én... én úgy sajnálom – suttogta a férfi. A szeme nyílt volt, mint két tiszta tó; a pillantása őszinte.

Csontig hatoló.

És Lucy-n fehér villámként cikázott át a gyanú.

Olyan érzés volt, mintha egy pillanatra visszakapta volna a legillimencia ezerszer átkozott, és legalább ennyiszer visszasírt képességét: a gyanú épphogy csak megfogalmazódott a fejében, máris bizonyossággá kristályosodott.

– Maga tudja.

Robards összerezzent; és Lucy rémülten hőkölt hátra.

– Micsodát? – próbálta menteni a helyzetet a férfi; de Lucy csak nézett rá sápadtan, rettegve, borzadva.

– Maga tudja, hogy ki vagyok.

– Hát persze, most mondta! Maga Catherine Rosier.

Lucy egy mozdulattal ráfogta a Magnumot. A biztonsági zár átható kattanása egy pillanatra légüres térré változtatta a bolt száraz, poros levegőjét.

– Ne hülyítsen, ez nem az a nap – a rohadt életbe, maga tudja!

Robards rezzenéstelenül nézett a szemébe; nem mozdult, csak a tekintete változott meg lassan, beletörődően.

Az első zöld fénycsóva a füle mellett csapódott a falnak.

* * *

Ha tetszett a fejezet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)