Miss Hargreaves annak idején többször elmondta irodalomórán, melyek egy szépen strukturált esszé részei: a tételmondat, az érvek, a tárgyalás, a bizonyítás, a lezárás, az antitézis, a szintézis... egyszóval esszét írni rettentő bonyolult és unalmas művelet volt, a végeredménnyel azonban – legalábbis Dudley véleménye szerint – csodákat lehetett művelni.

Valami hasonló csodára lett volna szüksége, hogy eljusson végre Londonba, és megvehesse a Mega-5-öt.

Az elmúlt napok furcsa változásokat hoztak a Corbitt-ház életébe; de hogy honnan eredtek ezek a változások, azt Dudley nem értette, mert Tonks elkábította valami varázslattal, mielőtt eltűnt, és ő mindenről lemaradt. Az igazat megvallva szeretett volna beszélni erről Tonksszal. Lehet, hogy az olyan emberek körében elfogadott hirtelen elkábítani valakit, ő, Dudley azonban nem egyezett bele. Egyszerűen megkérhették volna, hogy bújjon be valamelyik szekrénybe, ő pedig az orrát sem dugta volna ki onnét, annyi szent!

Tonksot azonban elnyelte a föld, ahogy a vámpírokat is (Dudley ezt kevésbé sajnálta), sőt, Dobby-t, a házimanót is, a főztjével együtt (ezt lényegesen jobban). Ampók is elmaradt, a dementor változatlanul a pincében rostokolt, az egyetlen új lehetséges beszélgetőpartnerét pedig – egy Edmund nevű kísértetet – Lucy Dawlish valami mágikus szelencébe zárta, mert „felcseszte az agyát".

Dudley mindent megtett, hogy ne csessze fel Lucy agyát, de ez nem volt egyszerű feladat. Az első napokban úgy érezte, az lenne az egyetlen biztos módja, ha levegőt sem vesz; aztán rájött, hogy a boszorkány akkor meg azért haragudna, mert egy idő után neki kellene eltemetnie.

Beletelt néhány napba, mire Lucy tombolása kissé lecsillapodott, a szalonban nem maradt több törhető tárgy, Dudley pedig gyanítani kezdte, hogy Tonks valószínűleg a dührohamok miatt mehetett el, és nem is fog visszajönni.

Aztán Lucy elcsendesedett.

Dudley szerint ez még ijesztőbb volt, mint amikor vázákat, alkoholos üvegeket és tányérokat vagdosott a falhoz. Néha fojtott zokogást hallott a boszorkány szobájából kiszűrődni, amikor a mosdó felé menet elhaladt az ajtaja előtt; és bár többször is megállt, sőt, egyszer még a kilincset is megfogta, nem mert bemenni hozzá, hogy megvigasztalja. Mi van, ha őt is szelencébe zárják...?

Helyette felfedezte a darlingtoni birtokot. Úszott egy kicsit a tóban. Lement a faluba, és alaposan bevásárolt chipsből meg csokiból (aztán rosszul lett tőle). Figyelte, hogy követik-e, de a maffia embereit is elnyelte a föld.

Aztán Darlington központjában történt valami, ami mindent megváltoztatott: megnyílt egy internetkávézó, és Dudley hosszú hetek után újra bejelentkezhetett a GameFAQ-s fórumra.

A MegaMészárlás sorozat utolsó részét, mint kiderült, már az első két hétben elkapkodták. A játék népszerűsége feltámadt hamvaiból, a készletek pedig nem voltak felkészülve az óriási keresletre; csak az elmúlt egy hétben húsz fórumbejegyzés született arról, hogy valaki a Mega-5-öt keresi, de sehol sem találja. Dudley (azaz BigDee_1980) már teljesen elveszítette a reményt, hogy valaha is folytathatja a játékot, míg – úgy egy hét fórumozás után – egy lnightingale76 nevű fórumozóról ki nem derült, hogy abban a londoni gameboltban dolgozik, ahová menet Malfoy és Ampók elrabolták; és nagyon szívesen félreteszi neki a Mega-5 utolsó raktáron lévő példányát egy vadonatúj PlayStationnel együtt, ha negyvennyolc órán belül értük jön. Dudley, természetesen, megígérte, hogy így lesz; tehát nem volt más hátra, ki kellett tennie magát Lucy Dawlish haragjának. Miss Hargreaves büszke lett volna az érvrendszerre, amit kidolgozott a siker érdekében; ahogy azonban a boszorkány keresésére indult a kúriában, az összes értelmes gondolat kitörlődött a fejéből.

Pedig szüksége van Lucyra! Ha varázsolni, nem is tud, legalább van pisztolya: ő, Dudley pedig nem teheti ki felesleges kockázatnak a Mega-5 széria utolsó darabját...

Már ha sikerül kirángatnia őt a furcsa letargiából, amibe zuhant.

Dudley nem értette, mi történt. Lucynak eddig minden vágya az volt, hogy autókat lopjon el, mágikus zsarukkal flörtöljön, és teljesítse a küldetést, amivel az a Dumb-akárkicsoda megbízta; most meg csak ült egész nap, végtelenítve hallgatta a Nirvana legszarabb albumát, a szobájában pedig gyűltek az üres üvegek. Sosem látta őt ájultan, sem a saját hányásában fetrengve, ahogy Anya és Apa az alkoholistákat leírta; de ez a csend valahogy még a boszorkány korábbi tombolásánál is ijesztőbb volt.

Dudley hosszas keresés után, az egyik emeleti erkélyen talált rá: Lucy a hátát a falnak vetve ült, és némán cigarettázott. Mellette, ki tudja hányadszorra, lejárt a bizarr, angyalos borító mögé rejtett Nirvana lemez B oldala is. Lucy egyenletes, kissé merev mozdulatokkal fújta ki a füstöt a szürke ég felé, és szemlátomást fel sem fogta, hogy nincs egyedül.

– Helló – szólította meg óvatosan Dudley. – Izé... ráérsz?

Lucy összerezzenve pillantott rá. A szeme vörös volt, és kissé feldagadt.

– Nem, bocs. Sűrű nap. Most kettőig meredten bámulom a stantoni bekötőutat, aztán negyedkor áttérek a padlóra.

Dudley megköszörülte a torkát. – Arról akartam veled beszélni, hogy...

– Amúgy te mit keresel még itt? Húzzál haza a dilettáns szüleidhez, én aztán nem tartalak vissza!

Most kellenének az érvek, gondolta Dudley, de azok nem jöttek; helyette valami tompa sajgás támadt a mellkasában, ahogy a nőre nézett. Még soha életében nem látta, hogy valaki ennyire összetört volna.

– Tehát – préselte ki magából. – Mikor legutóbb átugrottunk Londonba, akartunk venni nekem egy PS-t. Tudod.

– Az izét, amin elfut az izé – bólintott oda sem nézve Lucy.

– Igen, igen, pontosan! – lelkesült fel Dudley. – Csak hát aztán megtámadtak minket, és végül nem vettünk PS-t, sőt, Ampók sem hozta el nekem a Mega-5-öt, pedig megígérte. Helyette eltűnt.

– Te komolyan még mindig a hülye játékizéd miatt aggódsz?!

– Az volt a megállapodás, hogy játszhatok a Mega-5-tel! – vetette ellen Dudley. – Kezet fogtunk, meg minden. De még ha meg is kapnám a játékot, csak akkor tudnám kipróbálni, ha meglenne hozzá a konzol... vagyis izé, a gép, amivel működik. A PS. A PlayStation. Tényleg fontos! – Dudley lehalkította a hangját. – Neked nincs valami dolgod Londonban? Mehetnénk együtt. Tudod, csak arra az esetre, ha a maffia a nyomunkban lenne.

– Nincs – felelte mogorván Lucy. – De tőlem aztán oda mész, ahová akarsz.

– Akkor ennyi? Fel is adtad?

Dudley száján még azelőtt kicsúszott a kérdés, hogy felfogta volna, mit mond. Lucy arca elsötétült, ő pedig ösztönösen hátrált pár lépést.

– Ha nem tűnt volna fel – mondta halkan, vészjóslóan a boszorkány –, elveszítettem a varázserőmet. Szerinted mégis mit kéne csinálnom? Még ha vissza is tudnám nagyítani Robards kocsiját, a kútig sem jutnék el vele, mert üres a tank! És amúgy is tökegyedül vagyok.

– Mert most a fallal beszélgetsz, vagy mi?! – csattant fel Dudley. – Szerinted mindenki, aki nem tud v...varázsolni, az csak ül a sarokban egész nap, és piál?

– Mit számít, mit csinálok? – Lucy a földhöz vágta a hamutartót. – Tűnés vissza Londonba, vedd meg a hülye játékodat, kezdj új életet Ausztráliában, feküdj le egy pornósztárral, mit tudom én!

– De én nem akarok új életet kezdeni! – kiabálta Dudley. – Húzzon az a hülye Voldemár nagyúr Ausztráliába, és hagyjon békén minket a francba! Kit érdekel, hogy nem tudsz varázsolni! Fogunk egy AK-t, aztán lepuffantjuk, mint a Mega 1-ben a final boss-t! Az is azt hitte, ő a császár, aztán tök egyértelmű dolgokra nem gondolt a játékban. Olyan idióta, hogy semmi sem őrzi a főhadiszállását! Átverekszed magad az összes pályán, és nincs ott semmi!

Lucy különös, megváltozott tekintettel fogadta ezt a szóáradatot.

– Amúgy sem ártana haladnod a demongoldologgal – tette hozzá Dudley. – Hogy végre megtudjuk, mit akar. A vámpírok akkor biztos megbocsátanak, megmentjük a világot, és végigjátszhatom elölről a teljes Mega-sorozatot.

Lucy felsóhajtott.

– Nem tudom egyedül megcsinálni, Dudley. Nem megy. És ketten sem tudjuk megcsinálni... mágia nélkül nem. Még Londonig sem jutunk el a hülye miniatürizált Chevy-vel! Vagy gyalogolni terveztél?

– Nem kell gyalogolni, van vonat! – vágta rá Dudley. – Amúgy meg mi van azzal a pasival, akitől elloptuk a kocsit? Azzal a Robardsszal? Egész jó fejnek tűnt, meg be is jöttél neki. Nem adta meg a számát?

– Őt majdnem kinyírtam a múltkor – motyogta Lucy. – Nem fog segíteni.

Dudley felsóhajtott. – Te sem vagy túl jó szociálisan, ugye? Engem is mindig elővett miatta az iskolapszichológus.

– Oké, figyelj... – Lucy ingerülten masszírozta meg az orrnyergét. – Baromi kockázatos kimozdulnunk innen. Halálfalók, fejvadászok és egyéb szarságok kaphatnak el minket. Kinyírhatnak. Foglyul ejthetnek. Megkínozhatnak. Komolyan megéri a kockázatot az a pées, vagy micsoda?

– Igen – felelte komoly arccal Dudley. – A Mega széria a kedvenc játékom, a legjobb játék, és elvileg ez lesz az utolsó része. Egyetlen egy maradt belőle, és félretették nekem! Nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget!

– Szóval ha választanod kell, hogy kinyírjon-e Vol... akarom mondani, a maffiavezér...

– Nyilván nem akarom, hogy kinyírjon! – vágott a szavába Dudley. – Biztos tök hülyeség, meg gyerekes, hogy ennyire fontos nekem ez a játék, csak... áh, a francba is, ezt te nem értheted! Anyáék se értik.

– Megértem, ha elmagyarázod – felelte lassan Lucy; és Dudley hirtelen úgy érezte, a nő, megismerkedésük óta először, valóban figyel rá.

– Szóval... – Dudley nyelt egyet. – Vannak még páran, akik szeretik a Mega Mészárlást. Velük szoktam fórumozni. Vagyis levelezni. A játékról is, meg mindenféle dolgokról. Olyasmikről, amikről anyával meg apával nem tudok, sőt, Piersszel sem. Ők nem néznek hülyének, meg jó ötleteik is vannak. Csomó pályát így nyomtunk végig: egy agy nem volt hozzá elég, de együtt megcsináltuk. Ezek a srácok megszállottak, meg gondolom, én is az vagyok. És nem maradhatok le a Mega-5-ről! Nekem is végig kell játszanom...

– ...mert különben már nem tartozol közéjük? – vonta fel a szemöldökét Lucy.

– Nem, ők nem olyanok! – Dudley megrázta a fejét. – Csak... csak ha ennyire lemaradok az új résszel, semmihez sem tudok majd hozzászólni. A többiek tudják, hogy mindig nyomom az új pályákat! Sőt, az egész fórumon nincs senki, aki nálam többször tolta végig a Mega-2-t.

– Szóval ők az egyetlen barátaid, és magányos vagy nélkülük. Inkább a halál, mint hogy lemaradj a megaötről. – Lucy felsóhajtott. – Mennyire tini vagy te, csesződj meg! Oké, íme egy lecke a csúnya felnőtt életről: a barátaid cserben hagynak. Mindenki cserben hagy. Csak magadra számíthatsz ebben a szürke, undorító valóságban.

– Hát, nem is tudom – szaladt ki Dudley száján. – Szerintem inkább te hagysz cserben mindenkit.

Lucy felpattant.

– Hogy mered ezt mondani?! Hogy mered tőlem elvárni, hogy...

– MERT MÁS NEM TEHET SEMMIT! – kiabált rá Dudley. – És lehet, hogy a fórumos srácok sem fogják tudni végigvinni a Mega-5-öt anélkül, hogy lenulláznák az összes erőforrásukat, ha én nem segítek! Szükségük van rám! Rohadt jól ismerem a játékok dinamikáját, és mindig én jövök rá, hogyan lehet kimaxolni az összes pályát – én, meg lnightingale76, meg Oncoming_Storm! Érted már? Muszáj segítenem, akkor is, ha a maffiával kell megküzdenem, hogy PS-t szerezzek!

– Értem, bezzeg te – morogta Lucy. – Én viszont szerintem mindenkivel csak jót teszek, ha többé feléjük se nézek. Különösen Tonksszal. Gyereket vár, én meg majdnem kinyírattam...

– Tonks nem akarja ilyen hülye politikai helyzetben felnevelni a babáját – jelentette ki Dudley. – Mint a filmekben. Én tökre megértem. Téged viszont nem értelek, hogy miért jó itt ülni és sajnálni magad, ha helyette Mr. Maffia seggét is szétrúghatnád.

– Mert nem tudom szétrúgni! – sóhajtott Lucy. – Nem tudok varázsolni...

– Ha meg tudnál, akkor valami mást találnál ki, hogy miért ne csináld – közölte Dudley. – Mert szomorú vagy, és szarul vagy, és mindenből eleged van.

– És tök reménytelen az egéssz! Nem lehet megcsinálni!

Dudley összefonta a karját. – Biztos nem segít az a Robards? Akkor se, ha elmész vele randizni?

– Befejeztem a randizást! – fakadt ki Lucy. – Egy életre elegem volt belőle!

– Nincs jobb ötletem – tárta szét a karját Dudley. – De én a helyedben megpróbálnám. Na jó... izé, akkor mentem. Egy óra múlva indul a vonat.

Lucy rábámult. – Te tényleg bemész Londonba a cuccaidért.

– Aha.

– Te teljesen hülye vagy.

– Gondolom, aha... – Dudley a karját dörzsölgette. – Figyelj, nem ismerjük egymást, meg minden, de szerintem előbb-utóbb te is megkeresed majd azt a Robards-t.

– Azt se tudom, hol keressem!

– Hát izé, hétköznap délelőtt van. Gondolom, dolgozik.

– Ez egyre jobb! Szóval sétáljak be a Mágiaügyi Minisztériumba, csak úgy lazán, és közöljem vele, hogy heló, jöttem randizni?

– Miért ne? – Dudley vállat vont. – Vagy mondd, hogy fel akarsz jelenteni valakit, mert megszegte a törvényt. A maffiakormányok imádják a besúgókat. Az összes Bond-filmben ez volt.

Lucy a nadrágzsebébe csúsztatta a majdnem üres cigarettás dobozt.

– Hát... végül is, ennél szarabb már nem lehet, szóval miért is ne? – Felsóhajtott. – Bárcsak több időnk lenne! Fawkes segíthetne, de még túl pici. Meg hát azt se hagyja, hogy megsimogassam, mióta Tonks elment.

– A madár? – Dudley értetlen pillantást vetett rá.

– A főnixek tele vannak varázserővel. A felnőtt Fawkes csak úgy eltűnhetne velünk, és egy pillanat múlva felbukkanhatna Londonban, de még nincs benne elég kakaó. Túl kicsi.

– És a demizé? – kapta fel a fejét Dudley. – Az nem tud rendesen repülni? Alapból is mindig lebeg...

– A dementorral akarod magad Londonba röptetni?

– Hát... aha?

Lucy rezzenéstelen arccal nézte őt, és Dudley megint úgy érezte magát, mint a varázsvilágban oly gyakran: mintha minden szavával megsértene valami titkos etikettet, amit mindenki más az anyatejjel szívott magába, ő, Dudley azonban egyáltalán nem ismer.

A boszorkány felsóhajtott.

– Dudley... a dementorok ösztönlények. Nem lehet velük tárgyalni, alkudozni, se poénkodni. Csak kiszívják belőled az örömöt, az életkedvet, a motivációt meg minden ilyen szart, amit belőlem már úgyis kiszívott az elmúlt év.

– Akkor meg nem mindegy? – vágott a szavába Dudley. – Pont az a lényeg, hogy ez a demicsoda nem úgy viselkedik, mint a többi! Mi van, ha mutáns? Csomó ilyet láttam az X-aktákban. Megivott valami radioaktív cuccot, amikor még kölyök demicsoda volt, és utána...

– Nincsenek kölyökdementorok – vágott a szavába Lucy. – A dementorok csak úgy... materializálódnak. Aztán szaporodnak, mint a gombák.

– Pedig vannak kisgombák – vetette ellen Dudley. – Aztán megnőnek.

– Most nem ez a lényeg...

– De mi van, ha a külsejük fejlett, csak az agyuk nem? Olvasgattam azt a legendás megfigyeléses könyvet, és a legtöbb varázslényről azt se tudjátok eldönteni, hogy varázslény-e! Mr. Rennington totál megbuktatná rendszertanból azt a Mr. Szalamandrát, aki írta. Piersnek már akkor bevágta az elégtelent, mikor mondta, hogy a delfin hal... na most képzeld el, mit csinált volna, ha Piersnek azon is gondolkodni kell, hogy a delfin állat-e!

– Mégis hogy a fenébe kutatnánk ki a dementorokat, ha a közelükbe se tudunk jutni?! – fakadt ki Lucy. – Azonnal támadnak, és ha kiszívják a lelkedet, arra nincs ellenszer. Ez a legiszonyatosabb dolog, ami egy emberrel történhet... tényleg nem vágod, hogy miért nem vállalkozik erre senki?

– Én csak azt vágom, hogy neked muszáj – vetette ellen Dudley. – És senki nem tud benne segíteni. De csak ülsz itt a seggeden, és sajnálod magad. Én meg ülök a seggemen, és sajnálom magam, mert nincs meg a PS-em. Anyáéknál maradt. Meg akartam venni az új Megát, és el akartam rejteni benne. Gondoltam, ha útközben megtámadnak minket, akkor csak kikapom a táskámból, és ott lesz. Magammal kellett volna vinnem a metróba is, és akkor most nem tartanánk itt...

– Most már nagyon érdekel az a játék – morogta Lucy.

– Oncoming_storm szerint jól össze van rakva! – Dudley szeme felcsillant. – Majd megmutatom.

– Ez valami álnév?

– Ja. Mindenkinek álneve van. De az övé illik hozzá, az egész csávó olyan teátrális, meg sose érted a gondolatmeneteit. Meg folyton a csodálatos exéről hallgatjuk a sztorikat. De azért jó fej.

– És neked mi az álneved?

Dudley nyelt egyet. – Hagyjuk.

Egy darabig csend volt.

– Na jó – sóhajtott Lucy. – Lemegyünk a pincébe, és beszélünk azzal a dementorral, csak hogy a kudarcunk teljes legyen. Mit szólsz?

Dudley már indult is tettre készen, vissza a teraszról és le a lépcsőkön. Félelem szúrt a gyomrába, de az érzés tompa volt, távoli, kevésbé fontos, mint az előtte lebegő cél. Ha végigjátszhatja a Mega-5-öt, és kibeszélheti a fórumozókkal, akkor talán még azt is elviseli, gondolta Dudley, és tompa sajgást érzett a mellkasában, ha a szüleit sem látja többé...

Vajon keresik őt, vagy a kísérőik biztos helyre vitték őket? Követi még őt valaki? Mi lesz, ha elkapják? A szüleit próbálják majd zsarolni vele, vagy Harryt, vagy mindhármukat egyszerre? Mert el fogják kapni. Biztos, hogy el fogják kapni. Nincs remény és nincs menekvés, hiszen az egész világ összeesküdött azok ellen, akik Harry oldalán állnak...

Dudley szorosan lehunyta a szemét. Most tudatosult csak benne, hogy egy perce bámulja meredten a pinceajtót. Világosan érezte a túloldalán a dementor jelenlétét: a jeges hideget, mely felerősítette az összes félelmét és szorongását, kiélezte kétségbeesését, és mindent sokkal rosszabbnak láttatott a valóságnál.

– Megértem, ha nem akarsz bemenni – szólalt meg mögötte Lucy. – Bennem is felerősödött a konstans vágy, hogy eret vágjak.

– Muszáj – felelte Dudley. – Csak így fejthetjük meg, mit akar ez az izé!

De hiába nyomta le a kilincset, az ajtó nem engedett; sőt, még a rúgására sem.

– A rohadás már ebbe az egész szarba! – fakadt ki mellette Lucy. – Nem igaz, hogy egy ajtó se nyílik ki mágia nélkül, hogy állna bele a...

Ekkor azonban átható nyikorgás hallatszott, és az ajtó lassan kitárult. Dudley ugrott egyet, és Lucy is hátrakapta a fejét; de sem Dobby-t, sem Tonksot, sem Ampókot nem látták a lépcső tetején, aki varázsolhatott volna. Dudley tekintete egy pillanatra találkozott Lucyéval; és megértette, hogy a dementor maga nyitott ajtót nekik.

Dudley elővette a zsebéből az Ampóktól kapott monoklit, és felvette. A megbűvölt üvegen keresztül tisztán látta a dementor magas, fantomszerű alakját a helyiség végében; úgy lebegett ott, mintha nem fogságban lenne, hanem a saját akaratából maradna a pincében. Amikor Lucy falfehér arccal, reszketve átlépte a küszöböt, nem vetette rá magát, és az ajtót sem zárta be mögöttük.

Egy ideig csak nézték egymást. A dementor kámzsa-takarta, vak arca minden mozdulatukat követte; de nem próbált hangot kiadni, sem gesztikulálni, amit Dudley kifejezetten furcsának talált. Mit vár, hogy majd olvasnak a gondolataiban...?

– Öhm... izé – nyögte ki Lucy. – Érted, hogyha szólnak hozzád? Soha nem próbáltam még dementorokkal beszélgetni.

A lény erre ismét feléjük fordította a fejét – és ami ezután történt, arra Dudley nem ismert találóbb kifejezést annál, mint hogy "telepátia". A tudatán egy sor idegen, elsőre értelmezhetetlen inger suhant végig, melyek jó részét képtelen volt lefordítani a saját érzékszervei nyelvére; végül azonban a benyomás-kavalkád helyeslésként kristályosodott ki benne.

A dementor közölni akart velük valamit. Kommunikálni próbált.

– Meg kell ígérned, hogy nem szívod ki a lelkünket, meg ilyenek – próbálkozott Lucy.

A dementor erre nem reagált. Kámzsás feje most Dudley felé fordult – ő azonban nem a dementor arcát látta maga előtt, hanem a sajátját, falfehéren, izzadtságtól gyöngyöző homlokkal.

És akkor megrohanták az emlékek.

A hideg aszfalton feküdt, a fejében megállás nélkül kavarogtak egy alternatív jelen rémképei. Apa elveszítette a munkáját, Anya diliházba került, a ház jelzáloghitelén elszálltak a kamatok. A Dursley család elszegényedett, Dudley olyan rongyos ruhákban járt, mint korábban Harry. Az iskolatársai csúfolták, Piers nem akart vele többé barátkozni. Sorra veszítette a meccseket, kirakták a birkózóegyesületből, a barátai elfordultak tőle, a Game FAQ-s fórumozók kinevették. Ugyanúgy csúfolni kezdték, mint Harry-t. Az iskolai szünetekben kikergették az udvar végébe, a régi raktárhoz, amit sosem nyitottak ki, mióta Dudley odajárt. A végzősök voltak azok, akikkel mostanában néha ebédelt; csak mutogattak rá, és röhögtek. Dudley minden idegszálával próbálta visszafojtani a könnyeit, azok mégis kibuggyantak, és lefolytak verejtékező arcán; üldözői pedig csak nevettek és nevettek rajta, és Dudley tudta, hogy soha többé nem hagyják békén...

Oszló, karmos kezek ragadták meg a vállát és vájtak a bensejébe, iszonyatos, üres száj szívta ki belőle az életet. Dudley a földre rogyott – ez már biztosan a vég. Harry most bosszút áll mindenért. Harry megátkozza... és mostantól ő, Dudley fog úgy élni, mint Harry, mert túl messzire ment, mert végleg kihozta a sodrából, és most a gonosz, természetfeletti erejét arra fogja használni, hogy belőle, Dudley-ból csináljon kitaszítottat maga helyett. Percei lehettek hátra...

És akkor a kínzás megszűnt. Csukott szemhéja mögé lágy, ezüstös fény szűrődött be, a rettenetes, láthatatlan lény pedig elengedte őt. Dudley hangosan zihálni kezdett, a tüdejébe ezer késszúrásként tolult a hűvös esti levegő. A mellkasában mintha valaki ott felejtett volna egy követ; kemény, hideg nyomást érzett a közepén, a fejében pedig megállás nélkül kavarogtak szörnyű látomásai.

– Gyerünk már! Nyomás, mielőtt visszajönnek!

Harry térdelt fölötte. Kócos haja ezerfelé meredt, és a szemüvege is lecsúszott az orrán; Dudley pár másodperc ostoba bámulás után megértette, hogy nincs nála sokkal jobb állapotban. A varázspálca még mindig a kezében volt, és úgy vizslatta kettejük körül a kihalt utcát, mintha attól tartana, hogy azok a valamit még mindig rájuk lesnek a sötétből –

És akkor Dudley megértette.

Azok az izék nem Harry természetfölötti hatalmának szüleményei voltak: kívülről jöttek, az ő világából törtek ki, és most rájuk támadtak. De Harry elkergette őket.

Harry megmentette őt...

Dudley óvatos, csoszogó lépteket hallott, mintha egy öregasszony közeledne; Harry azonban hiába próbálta talpra húzni. Minden elsötétült.

A látomást mintha elvágták volna. Dudley riadtan pislogott egyet, és azon kapta magát, hogy ismét a dementor kámzsa-takarta, vak arcába bámul. A lény ijesztő közelségbe került hozzá, de nem bántotta; nem próbált belekóstolni az emlékeibe, és nem ragadta meg őt a vállánál fogva, mint korábban a másik...

– Te ott voltál! – kiáltott fel önkéntelenül Dudley. – Amikor megtámadtak! Ott voltál!

A dementor nem jelzett sem igent, sem nemet; csak nézte őt arctalan arcával.

– Nem bántottál – tette hozzá bizonytalanul Dudley. – Csak ott voltál.

Lucy gyanakodva fordította felé a fejét. Még mindig a küszöb magasságában állt, nem mert közelíteni a dementorhoz.

– Úgy érted, ez a dementor jelen volt, amikor megtámadtak titeket az unokatestvéreddel? Pontosan ez a dementor? Biztos vagy benne?

Dudley hevesen bólogatott.

– Láttam, a fejemben! Pontosabban... izé... – rádöbbent, hogy az iménti mondatáért a szülei habozás nélkül kitagadnák a családból. – Szóval azt hiszem, hogy megpróbálta nekem elmondani! Csak ő ugye nem tud szavakkal beszélni.

– Legillimentált, világos. – Lucy bólintott.

– Nem támadt meg, csak ott volt, és figyelt. Mi van, ha... – Dudley eltűnődött, és ismét a dementorra függesztette a tekintetét. Ha elképzelte, hogy az Akolitok egyikével beszélget a Mega-4-ből, sokkal kevésbé érezte a késztetést, hogy rémült ordítással kirontson a pinceajtón. – Te már akkor is el akartál mondani nekünk valamit? Figyelmeztetni akartál valamire? Mondjuk a másik... izé, magadfajtára?

Erre már Lucy is közelebb merészkedett a dementorhoz, tekintetét folyamatosan a vak arcon tartva. A lény erre végre reagált; és Dudley agyát újabb furcsa látomás rohanta meg.

Ezúttal semmit sem látott; mintha magában a fekete ürességben merült volna el. Célja azonban volt: valahonnan haladt valahová, és nem tévedt el a különös, szűk térben, amelyben siklott. Olyan érzés rohanta meg, aminek még nevet sem tudott adni; az éhséghez volt leginkább hasonlatos, de nem volt gyomra, amiben ürességet érezhetett volna. Ez az éhségérzet inkább folyamatos sajgásnak tetszett: olyan alapvető eleme lehetett a létezésének, mint a szívverés visszhangja az artériák lüktetésében – ám nem volt szívverése sem.

A furcsa éhség azonban nem volt kontrollálhatatlan; inkább ő használta iránytűnek, mintsem az irányíthatta volna. Akadályokon kelt át, gátakat tolt félre, fáradhatatlanul kutatott valami után. Sok különböző dolog volt körülötte, sok ehető dolog, de egyik sem az, amit keresett. Nem rohanta azonban meg a türelmetlenség, sem a csalódottság; ezek az érzések hiányoztak belőle. Csak ment, mint egy gép, céltudatosan, megállíthatatlanul, míg végre el nem érte a célját.

Az egyik ehető dolog abban a furcsa, szűk térben, ahol kutatott, más volt, mint a többi. Élesebben érzékelte, és amikor végre rájött, merre találja, nem is értette, hogy nem bukkant eddig a csábító, csábító inger nyomára. Ennek az ehető dolognak más íze volt, mint a többinek, és ő ösztönös, mélyről jövő késztetést érzett, hogy felderítse.

Újabb akadályt tolt el maga elől, és beleszimatolt a levegőbe. Szája éhesen tárult ki, bensejébe villanásnyi képek tolultak, boldog pillanatok egy vörös hajú kisfiú és egy borzas hajú, lapátfogú kislány életéből – azon ritka alkalmak egyike, amikor megadatott neki a látás érzése, még ha az értelmezhetetlen is volt a számára. Őt azonban egyik felfalt emlék sem érdekelte; ez csak olyan élelem volt, amilyenhez szokott. Fád, unalmas, ami nem csillapíthatta a lénye legmélyén tátongó űrt. Ahhoz, hogy kinyerhesse belőlük azt a zamatot, ami időleges elégedettséget okoz, mélyebbre kellett volna ásnia, olyan mélyre, amennyire tilos ásni. Persze nem valamiféle külső hatalom tiltja – ugyan kinek lenne hatalma fölötte? – hanem a léte alapvető törvényeit meghatározó elemi késztetés; valami furcsa és megfoghatatlan ösztön, ami arra készteti, hogy ne fossza meg az önvalójuktól ezeket az embereket. Pedig ha megtenné, nyugalmat lelne. Egy időre.

Ő nem azzal táplálkozott, ami boldog.

Elfordította súlyos-de-könnyű fejét, és végre megtalálta, amit keresett. Ez az ehető dolog csábítóbb volt, mint a többi. Hiába diktálta az ösztöne, hogy ne bántsa, képtelen volt ellenállni neki – minden ízében áthatotta az a különös, ellenállhatatlan íz, beleitta magát boldog és boldogtalan emlékeibe egyaránt, és minden porcikáját uralta. Egy ehető dolog volt, de mégis kettő; elkülönülő és egyben elválaszthatatlan; dermedt-hideg és mozgó-forró; és végre, végre az, amit keresett.

Kéznyoma annak, akit gyűlölt, és akit el akart pusztítani.

A nyom parazitaként élősködött ezen a gyereklelken; és bár nem tudta, mit jelent megmenteni valakit, az ösztönei azt parancsolták, hogy válassza le róla. Idegen, tiltott, természetellenes, hogy a kettő így összefonódjon: azonnal véget kell vetni neki. Meg kell semmisíteni.

És akkor megtörtént. Könyörtelen erőtér vette körül, kristályos-kemény emlékekből szőtt háló, és nem érhette többé el az áhított célt. A rémisztő, idegen energia eltaszította a vágyott táplálékforrástól, messzire, ki a zárt térből, ahol addig kutatott. Egy pillanatra megpróbált dacolni vele, és megérezte az erőtér mögött álló zord akaratot; az éhség erre újra feltámadt benne, ösztönei azonban riadót fújtak, és elmenekült.

Ha tudta volna, mi az a kudarc, most összeroppant volna a súlya alatt.

A látomásnak ezúttal is hirtelen szakadt vége, mintha elvágtak volna egy filmszalagot a fejében. Dudley zihálva roskadt a padlóra; ezt az élményt jóval traumatikusabbnak érezte, mint saját múltja újraélését. A gyomra felkavarodott, és küzdenie kellett, hogy ne hányjon a padlóra.

Lucy ezzel szemben mintha élvezte volna a képzeletbeli utazást. Elkerekedett szemekkel bámulta a dementort, majd némi gondolkodás után kibökte:

– Aztakurva.

Dudley rápillantott. A boszorkány tekintete éles volt, éber – éberebb, mint bármikor, mióta Dudley ismerte.

– Érted, hogy mi történt? – kérdezte Lucy.

– Hát... megpróbált elmondani nekünk valamit.

– Egy dementor emlékét láttuk, Dudley. Egy dementorét. Van fogalmad róla, hogy ez mekkora... de hát persze, honnan is lenne...

– Én nem láttam semmit – vallotta be Dudley.

– Persze hogy nem láttál, hiszen vakok! – Lucy türelmetlen kézmozdulatot tett. – Ez csak egy kifejezés. Lényeg, hogy érzékelted.

– Ja, de nem sokat értettem belőle.

– Döbbenetes! – Lucy lendületesen fel-alá kezdett járkálni a pincében. – Dudley, ez mindent megdönt, amit a dementorokról tudtunk! Valójában nem boldog emlékekkel táplálkoznak... hanem...

– Csak ő nem – szólt közbe Dudley. – Folyton elfelejted, hogy ő egy speckó demizé.

– Mindegy, ezen majd később gondolkodunk! – Lucy összefonta a karját, és a dementorra nézett. – Szóval – mondta neki –, keresel valamit. Igaz?

A lény ezúttal sem mondott sem igent, sem nemet; úgy tűnt, a zavaros emléken keresztül már elmondta, amit akart.

– Tehát – folytatta zavartalanul Lucy –, amit én megértettem ebből az egészből, az az, hogy te keresel valamit. És azt hiszem, hogy ez a valami Harry Potter... mert nem olyannak érzed a lelkét, mint a többiekét. Ugye?

A dementor ezúttal sem reagált, Dudley viszont értetlenül pislogott.

– Szóval akkor... ezért támadtak meg minket? Harry miatt?

– Nem, Harry-t egy Umbridge nevű boszorkány akarta kiiktatni – felelte Lucy. – Remélem, sosem ismered meg. Tudod, a kiskorú boszik és varázslók az iskolán kívül nem varázsolhatnak. Az unokatesódnak meg már volt egy stiklije, szóval ez az Umbridge szépen kitalálta, hogy bemártja: mert hát a minisztériumban nem akarták neki elhinni, hogy tényleg a dementorok ellen védte magát, és téged is. Egész bírósági ügy lett belőle, Malfoyjal a fél világot meg kellett vesztegetnünk, hogy felmentsék... na mindegy.

– Malfoyjal? – Dudley felkapta a fejét. – Azzal a sráccal, aki...

– Az apjáról beszélünk, de ez most nem fontos.

– Hé, de nem úgy volt, hogy ő azzal a Sötét Nagyúrizével van?

– Bonyolult! Lényeg, hogy szerintem ez a dementor nem azért volt ott, hogy kiszívja Harry lelkét, hanem hogy megszabadítsa attól a valamitől. Nem érezted? Bármi is volt az, ösztönösen követte. – A boszorkány arca kipirult a mentális erőfeszítéstől, a szeme csillogott, Dudley arcán pedig átfutott a zavarbaejtő gondolat, hogy Lucy Dawlish valójában egy nagyon szép nő. – Tulajdonképpen meg akarta menteni Harry-t. De nem is ez rá a jó szó, mert a dementor nem érti, mit jelent megmenteni valakit. Nincsenek olyan érzései, mint nekünk, nem tudja, mi az a jó és rossz: neki csak ösztönei vannak, és az ösztönei szerint cselekszik. Az ösztönei pedig azt parancsolják neki, hogy szabadítsa meg Harry lelkét attól a valamitől, ami mássá teszi, mint a többiek. Bárcsak érteném, hogy vajon... hogy vajon engem miért nem...

Dudley kíváncsi pillantást vetett Lucyra, a boszorkány azonban elhallgatott; bármilyan gondolatmenet is ment végbe a fejében, azt némán folytatta.

Aztán Dudleyhoz fordult.

– Izzítsd be a mega-detektoraidat, mert megyünk Londonba – mondta. – Megpróbálom megfűzni Robards-t. Tényleg ő az utolsó esélyem... bár mire odaérünk varázslat nélkül, talán munkahelyet is vált...

A pincébe tóduló huzat elnyújtott trillázás hangját hozta, és Lucynak torkára forrt a szó. A lépcső tetején apró alak tűnt fel; Dudley kis gondolkodás után rájött, hogy a piros tollú kismadár az, amit a boszorkány néha a zsebében tartott. Folkes, vagy hogy is hívják...

A kismadár kitárta a szárnyait, próbaképpen meglengette őket, aztán elrugaszkodott a lépcső tetejéről. Vörös golyóként suhant le a karfa mentén, és ügyetlenül billegve megtelepedett Lucy vállán. A dementor jeges aurája látszólag semmiféle hatással nem volt rá; a közelsége pedig furcsamód megnyugtatta Dudley-t, mintha valami láthatatlan, reménnyel és melegséggel teli erőteret vonna köréjük a huzatos pincében.

Lucy halványan elmosolyodott.

– Ügyes vagy – mondta a madárnak; az finoman belecsípett a fülébe, és elégedett, kurrogó hangot hallgatott. Fényes fekete szemét a boszorkányra függesztette; Dudley megesküdött volna rá, hogy várakozva, szinte sürgetően nézi őt.

Lucy úgy nézett vissza rá, mint aki érti, amit mondani akar.

– Azt akarod mondani, hogy... hogy oda tudsz vinni minket? De hát még olyan kicsi vagy! És amúgy is utálsz engem!

A madár gőgösen csattintott a csőrével, mintha csak azt mondaná, "persze, hogy", és Dudley kíváncsi pillantást vetett rá.

– Szóval ő...

– Egy főnix – mondta Lucy. – Nemrég új életet kezdett, szó szerint. Újra kikelt a tojásból, és most fióka. Nagy lesz, majdnem akkora, mint egy sas. De már nyílik a csipája, legalábbis ő úgy gondolja. Dumbledore hagyta rám... mármint, hogy pontosítsak, ő hagyta rám saját magát. Tudod, a főnixnek nem nagyon tűrik, hogy parancsolgasson nekik az ember. Ha Fawkes úgy döntött, hogy figyelemmel kíséri a bénázásomat, azt saját akaratából tette.

– Szóval... ő egy mágikus madár – mondta lassan Dudley.

– Valahogy úgy.

– Tehát oda tud vinni minket!

– Ja. A főnixek büszkék és vadak, de nem arrogánsak. Nem fogja elbízni magát.

Dudley tettre készen bólintott. – Hát akkor... veszem a kabátom.

Lucy felvonta a szemöldökét.

– ...most mi van? Meg lehet fagyni kint. Ettől a demizétől is biztos influenzás leszek, rosszabb, mint a légkondi a boltban. Egy pillanat!

Lucy a szemét forgatva fordult a főnixhez.

– Fawkes, lennél olyan cuki, és le tudnál rakni minket egy Primarkban? Veszünk a szőke hercegnek valami dzsekit.

A madár felborzolta a tollait, és szorosan lehunyta a szemét, mintha koncentrálna valamire. Dudley úgy látta, éppen összeszedi az erejét; ám ekkor különös dolog történt.

A dementor, ami eddig sztoikus közönnyel figyelte a történéseket, most kinyújtotta hullakezét, és Lucy karjára kulcsolta az ujjait. A boszorkány rémülten ugrott hátra, de a lény nem bántotta; a karját azonban továbbra is vasmarkában tartotta.

– Szerintem ő is jönni akar – mondta Dudley.

– Szó sem lehet róla!

A dementor azonban nem tágított; úgy szorította a boszorkány karját, mintha az élete múlna rajta. Igaz, Dudley nem volt benne egészen biztos, hogy egy dementor élőlénynek tekinthető.

– Figyelj már... izé. – Lucy nyelt egyet. – Dementor. Ez így nem pálya.

– Nem hívhatod csak úgy dementornak! – méltatlankodott Dudley. – Tök bunkóság, de tényleg. Csak van valami neve.

– A dementoroknak nincs nevük, se személyiségük, se...

– Ha nincs neve, akkor majd adunk neki egyet. – Dudley összefonta a karját. – Mondjuk legyen Kurt, ha már ennyit nyomattad a Nirvanát.

Lucyból kitört a nevetés. – Ki a halál nevez el pont Kurtnek egy dementort?!

– Ha egy vámpírt hívhatnak Jerrynek, akkor egy dementort meg hívhatnak Kurtnek – makacsolta meg magát Dudley. – Ettől sokkal kevésbé félelmetes, nem? Csak ránézel, és mostantól nem ő az Arctalan, Magas, Hideg Szörny, hanem csak... Kurt.

– Oké – mondta lassan Lucy –, szóval Kurt.

A dementor nem reagált a szavaikra, sem arra, hogy nemes egyszerűséggel Kurtnek titulálták; csak lebegett egyhelyben, rémisztő kezét továbbra is Lucy felkarjára szorítva.

Dudley eltűnődött, vajon mi lehet a szándéka. Mutatni akar nekik valamit, ahogy az előbb? Telepátiával? Te jó ég, mit szólnának a szülei, ha megtudnák, hogy gondolati úton kommunikált egy olyan lénnyel, amit ők mágikus segédeszköz nélkül még csak nem is láthatnak! Talán soha többé nem akarnának vele szóba állni. Ugyanolyan elutasítóan viselkednének vele, ahogy egykor Harryvel, pedig nem tehet róla, hogy belekeveredett ezekbe a dolgokba. Ő csak a Mega 5-öt akarja... meg egy új PlayStationt. Még bőven van annyi pénze; és ha Kurt el akarja kísérni, akkor csak tessék. Ő, Dudley aztán nem fog visszariadni semmitől; és Sötét Nagyúr ide vagy oda, életében először végigvisz egy küldetést a való életben is.

Lucy beletörődő pillantást vetett a dementorra; Dudley gyanította, hogy az ő fejében is hasonló gondolatsor játszódhatott le a céljaival kapcsolatban. A hosszú pillanat végül elszállt, és Lucy újra a főnixmadárhoz fordult.

– Na szóval. Dudley meg én Londonba igyekszünk, mert... izé, szerintem inkább hagyjuk. El tudsz vinni minket?

A főnix elégedetten csattintott a csőrével, mintha a puszta kérdést is nevetségesnek tartaná. Hogyne tudna!

– Oké – bólintott Lucy, és a dementor föléjük tornyosuló rémalakjára pillantott. – Hát akkor, ő itt Kurt, a plusz egy fő.

* * *

Ha tetszett a fejezet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)