– Szóval úgy véli, Potter volt az?

– Biztos, hogy Potter volt az. Láttam! Meg akarta ölni Yaxley-t. Világos, hogy a brit varázslóközösség vezéralakjaira vadászik. Dumbledore... Scrimgeour... és most Yaxley...

– Scrimgeour sosem került elő! Lehet, hogy csak bujkál. Nagy sárvérűbarát volt annak idején.

– Ugyan már! Potter nyilván végzett vele. Mégpedig olyan brutális kegyetlenséggel, hogy alig bírták eltussolni.

– Mégsem gondolhatja, hogy egy iskolás gyerek...

– Olvasta maga a Hírnév és Hazugságokat, Albert?! Rita Vitrol kisasszony fáradságos munkával derítette fel, milyen sötét, abnormális kapcsolat volt Potter és Dumbledore között. Egyértelműen leírja, hogy...

– Tehát maga szerint ez a Harry Potter, ez a nagyzási hóbortban szenvedő feketemágus-növendék csak úgy kijátszotta a belső biztonsági rendszerünket?

– Úgy tűnik.

Sirius higgadt, érzelemmentes hangja késként vágta ketté az Átriumban összegyűlt tömeg morajlását. Albert Runcorn – a valódi – elfordította kétkedő tekintetét az igazát bizonygató kísérleti bűbájos boszorkányról, és már nyitotta a száját, hogy felelősségre vonja. Ekkor azonban meglátta Yaxley eszméletlen testét, ahogy egy hordágyra fektetve lebeg Sirius mellett.

Sirius kilépett az Átriumból kivezető kandallók egyikéből, és lerázta a hamut a köpenyéről. Pöccintett a pálcájával, mire a hordágy fordult egyet Yaxley-vel, és finom siklással követni kezdte a levegőben.

– Robards – mit...

Sirius szobormerev arccal fordult szembe a főnökével, és szegezte a szívének a pálcáját.

– Albert Runcorn ma reggel adott nekem egy tanácsot a karrieremmel kapcsolatban. Mi volt az?

Egy pillanatig csend volt.

– Hogy ne akarjon középvezető lenni – felelte Runcorn. – És mit felelt erre Robards?

– Nem ígértem semmit. De együtt éreztem a tárgyalása miatt.

Runcorn kurtán bólintott.

– Értékelem az óvatosságát, Robards – mondta –, de túlzásba viszi a dolgot. Gondolom, nem célja, hogy sötét időkre emlékeztessen bennünket...

Különösen csengett a hangja, amikor ezt mondta, és Sirius agyán átfutott a sejtés, hogy van valami, amit nem ért – valami, ami ott van az orra előtt. És csak képzelte volna, hogy Runcorn pálcás keze is elindul a zsebe felé?

– Menjünk fel – mondta halkan a varázsló –, és próbáljuk rekonstruálni, ami történt. Az államtitkár asszony tajtékzik... Robards, úgy tudom, maga auror volt. Számítok a segítségére. – Runcorn egy pillanatra lehunyta a szemét; és Siriusnak most már közelebb kellett hajolnia, hogy hallja, amit mond. – Legalább Dawlish-t nem kellett volna kirúgni. Ő biztosan tudná, hogyan kezelje ezt a helyzetet.

Némán indultak tovább a lift felé; és Siriusnak titáni erőfeszítésébe telt, hogy ne lökje bele Runcornt az aknába. John Dawlish nyilván tudná, hogyan derítsen fel egy infiltrációt, ahogy a többi auror is, akik elvégezték a főiskolát. Aki viszont a legtöbbet tehetné az ügy megoldása érdekében, az Rufus Scrimgeour, akit ő maga földelt el a Bunhill Fields-i temetőben, nem messze attól a fejfától, ami alatt a világ szerint Lucy Dawlish feküdt.

A lift idegtépő rándulással indult velük lefelé, és Sirius fel sem emelte a tekintetét a padlóról, míg ki nem szálltak a Varázsbűn-üldözési Főosztály folyosóján. Runcorn léptei itt felgyorsultak; egy pillantásra sem méltatta Yaxley irodáját, ahonnét még mindig vészjósló mennydörgés szűrődött ki, hanem a saját nevével fémjelzett ajtó mögé vezette. Sirius egy pálcaintéssel előre küldte az ájult Yaxley-t, majd követte őt az elfüggönyözött irodába.

– Mi történt magával, főnök? – kérdezte, udvarias érdeklődést erőltetve a hangjára. – Még sosem láttam ezt az orrvérzős rontást.

– Az imposztorok alaposan elbántak velem – felelte sötéten Runcorn. – A lehető legjobb célpontokat választották ki: egy gondnokot, egy titkárt és egy rendfenntartót. Jó ideje tervezhették az akciót.

Sirius megvakarta az orrát, hogy elrejtse az arcán átfutó mosolyt. Ahogy Harry tervezési képességeit ismerte – már ha valóban vele találkozott az előbb a főnöke alakjában –, a fiú inkább vérszemet kapott, és leterítette az első három minisztériumi alkalmazottat, aki szembejött vele. Ahogy már számtalan egyéb alkalommal, ezúttal is szerencséje volt.

– Yaxley többet tud – vetette fel. – Talán ki is kérdezte őket.

Már emelte a pálcáját, hogy felébressze a halálfalót, Runcorn azonban visszafogta a kezét.

– Várjon, Robards – mondta halkan, keményen. – Nem véletlenül hívtam ide magát. Beszélnünk kell.

– Olyasmiről, amit a főosztályvezetőnk nem hallhat? – Sirius felvonta a szemöldökét.

Runcorn élesen ránézett. Lényegesen magasabb volt nála; a pillantása éles és tiszta, a gallérja széle még mindig vörös a kiömlött vérétől.

– Figyelmeztetem, Robards – mondta, alaposan megrágva minden szót. – Jóformán a semmiből került elő, de gondoskodott róla, hogy mindenki azonnal megjegyezze a nevét. Aligha bölcs döntés.

Sirius állta a tekintetét. – Ezt hogy érti?

– Úgy, hogy figyelik magát. – Runcorn még mindig az arcát fürkészte. – Az államtitkár asszony például úgy tesz, mintha a nevére sem emlékezne, ugye? Ne higgyen neki: nagyon is érdekli, hogy ki maga.

– Minden aktám itt van a minisztériumban – vont vállat Sirius.

Nem úgy volt, hogy Pyrites tisztára sikálja az emberek hátterét, mielőtt belepiszkál a sorsukba...?

– Így van – felelte Runcorn. – Minden aktája. Sterilen, tökéletesen, élő rokonok legkisebb nyoma nélkül.

– Ez a legfurcsább részvétnyilvánítás, amit valaha hallottam – felelte pókerarccal Sirius.

– Csupán figyelmeztetem – ismételte Runcorn –, hogy felhívja magára a figyelmet. Felteszem, nem akar úgy járni, mint Dirk Cresswell.

– Fenyeget?

– Elképzelhető – felelte Runcorn –, ahogy arra is emlékeztetni kívánom, hogy főnök-beosztott viszonyban vagyunk. Ha ostobaságot csinál, azt az én fejem bánja... Na, igyon egy teát, Robards, és ébressze fel Yaxley-t. A miniszter úr tőle is hallani akarja majd, hogy mi történt.

És már ment is; az iroda ajtaja halk kattanással csukódott be mögötte, Siriusban pedig néma hullámokat vetett a harag. Maga sem tudta, mi szült benne ekkora indulatot – ahelyett azonban, hogy elhomályosultak volna az érzékei, hirtelen kristálytisztán érzékelt maga körül mindent.

Runcorn már elment, ő mégis úgy látta maga előtt éles vonásokkal szabdalt, szakállas arcát, mintha kristályba foglalták volna; és hirtelen megértette, hogy Runcorn tudja.

Megfigyelte őt.

Ott volt a Roxfortban, és feláldozta egy lehetséges rajtaütés lehetőségét, hogy sarokba szorítsa, aztán a saját céljaira használja fel, amit megtudott róla. Talán ő, Sirius leküzdötte az Imperius-átkát, talán más miatt törölte az emlékeit, de többé nem téveszti szem elől; és ahelyett, hogy az akaratát uralná, inkább zsarolással próbálkozik.

Runcorn a félelem kötelékében akarja tartani, hogy a jóindulatától függve, fülét-farkát behúzva képviselje az érdekeit a minisztériumban. Dung is megmondta, hogy nem elég óvatos... és lám, az első adandó alkalommal egy Barty Kupor-féle manipulátor karjaiba szalad!

Csakhogy Runcorn nem olyan okos, mint Kupor volt, ő, Sirius pedig nem esik bele még egyszer ugyanabba a csapdába.

Most nem; és máskor sem.

Soha többé.

Sirius hosszú, mély lélegzetet vett, és úrrá lett a dühén. Nem rohanhatott fejjel a falnak, mint tizenhat évvel azelőtt...

Lassan lépett közelebb a magatehetetlen Yaxley-hez, mintha egy álomban járna. Így, hogy nem torzította el a vonásait a szokásos állatias mosoly, a halálfaló arca zavarbaejtően hétköznapinak tűnt – éppen eléggé ahhoz, hogy undorodjon attól, amit tenni készül.

Jóval kevésbé lett volna kockázatos, ha elmotyog egy Stimulát, és részletesen felvilágosítja Yaxley-t a történtekről, erre azonban nem volt idő. A bosszújának a semmiből kellett lecsapnia Albert Runcornra, könyörtelenül, kivédhetetlenül, alattomosan.

Sirius összeszorította a fogát, és magában végigmondta a teljes igézést, amiért Barty Kupor idejében életfogytiglan járt; és ami úgy végződött, hogy imperio.*

*

Pius Thicknesse hátradobta hosszú, fekete haját, megigazította aranyszegélyű dísztalárját, és udvarias szkepticizmussal nézett végig a döbbenet, a hitetlenkedés, a düh és a rettegés különböző stádiumaiban lévő kollégáin: Yaxley-n, aki fel-alá járkált az irodában, talárja ujját vérző karjára szorítva, Umbridge-en, aki karba tett kézzel bámult ki a mágikus látképet mutató vakablaksoron, Percy Weasley-n, aki az írótáblájára csíptetett pergamendarabra meredt, és úgy tűnt, mindjárt elájul, Albert Runcornon, aki vészjósló arckifejezéssel bámulta a minisztériumi direktívákat a falon, valamint Mafalda Hopkirken, akit a mágikus rendfenntartó egységeknek kellett összeszedniük a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály baleseti osztályáról.

– Tehát, akkor még egyszer – mondta éteri nyugalommal a mágiaügyi miniszter. – Kicsoda, hol, és mit csinált?

– Harry Potter! – visította Dolores Umbridge. – Ő, a Weasley fiú meg a sárvérű Granger lány! Betörtek ide, hogy ellopják a legértékesebb családi ereklyémet és a legfontosabb álságdetektoromat! Mert ezeknek semmi sem szent! Miniszter úr, maga is látta, hogy...

– Dolores – vágott közbe Pius Thicknesse, még mindig kísérteties nyugalommal. – Megértem a felindultságát, de feleljen egy kérdésemre: miért gondolja úgy, hogy a tettes kizárólag Potter lehetett? Attól tartok, jelen pillanatban nem csak egy ellenségünk van.

Sirius, aki eddig igyekezett a hátsó falnál meghúzódva, észrevétlenül szemlélni az előtte kibontakozó jelenetet, erre a mondatra felkapta a fejét. Egy Imperius-átokkal sújtott ember nem tesz fel ehhez hasonló keresztkérdéseket – legfeljebb akkor, ha egy Voldemort-szintű mágus uralja az elméjét, és sugalmaz neki konkrét gondolatokat.

Nyílt titok volt, hogy Thicknesse nem szabad akaratából cselekszik. Voldemort és a hívei mindig is szerették hatalmuk alá vonni a varázsvilág vezetését – minél több olyan embert, akik nem tudtak egymás befolyásoltságáról –, és viszályt szítani olyan tekintélyes boszorkányok és varázslók között, akiknek rendes körülmények között bízniuk kellett volna egymásban. Könnyebb lett volna elfogadnia, hogy a miniszter egyszerű báb, mint azt, hogy vannak tiszta pillanatai...

Vajon Umbridge áldozata, vagy Voldemorté? Vagy valaki másé?

Sirius senkiben sem bízhatott: és ez nem csupán azt jelentette, hogy senkinek sem mondhatta el a titkait. Még arra sem számíthatott, hogy az ellenségeinek hitt személyek minden esetben az ellenségeiként is fognak viselkedni.

Mégis, ha meg tudná törni a Thicknesse-re kiszórt átkot... ha rá tudná venni a minisztert, hogy csak tegyen úgy, mintha kontrollálnák...

Vagy már most is csak úgy tesz?

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy szinte meg sem hallotta Umbridge válaszát.

– A magát Albert Runcornnak kiadó személy egy szarvas alakú patrónussal kergette szét a dementorokat az alagsorban – felelte hisztérikus éllel a hangjában. – Harry Potter patrónusa szarvas alakú. Mégis ki más lehetett volna?!

– Az, hogy Harry Potter patrónusa szarvas alakú, nem egyenlő azzal, hogy csak Harry Potter patrónusa szarvas alakú a brit varázslóközösségben – vetette ellen Thicknesse. – Valamint, Dolores, ha nem tévedek, csupán másodkezes információkkal szolgálhat, hiszen a betolakodók kábító átokkal sújtották magát...

– ...mert tudták, hogy azonnal felismerném őket! – visította fejhangon Umbridge.

– Továbbá – tárta szét a karját Thicknesse –, jelenleg súlyosan nemkívánatos személyként tartjuk számon az Albus Dumbledore meggyilkolásával vádolt Harry Pottert, és feltételezett társait. Ennek hatására, ha valami váratlan és félelmetes esemény történik intézményünk falai között, hajlamosak leszünk Harry Potter jelenlétére utaló jeleket keresni: mint ahogy a Sötét Nagyúr bukása után is előfordult, hogy zavart, sokkos állapotban lévő boszorkányok és varázslók halálfalókat, a Sötét Jegyet, vagy akár őt magát vélték látni. Az efféle borzalmak hosszútávú traumákat okoznak a társadalomban, melyeket nem törölhet ki pár hónap, vagy akár pár év béke.

– Yaxley! – csattant fel Umbridge. – Ő is látta, hogy Potter volt az! Yaxley utánuk ment. Tanúja volt. Yaxley, mondja el a miniszter úrnak, hogy mi történt!

Minden fej Yaxley felé fordult, a halálfaló azonban nem kapott a tökéletes alkalmon, hogy kifejtse Harry Potter és barátai feltételezett magánakciójának részleteit; helyette megköszörülte a torkát, és rászorította a talárja ujját a félresikerült társas dehoppanálás következtében keletkezett vérző sebére.

– Nem tudom, mi történt, Dolores – mondta lassan. – Úgy vélem, az a feladatunk, hogy közösen derítsük ki.

– Hogy mondhat ilyet?! – tajtékzott Umbridge. – Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy mi történt – csak süketnek és vaknak tetteti magát!

Sirius merően nézte Yaxley-t. Meg mert volna esküdni, hogy a halálfaló arcán egy pillanatra zavar suhant át, az átka azonban kitartott.

– Dolores – mondta Yaxley –, kérem, nyugodjon meg! Egyáltalán, mindenki nyugodjon meg, és vegyük sorra a tényeket.

– Remek ötlet, Yaxley – szólt közbe Pius Thicknesse. – Az első feltételezésünk tehát, hogy a mai napon három minisztériumi alkalmazott helyére imposztor került... írja, Weasley? Remek. Nos...

– Az első célpont Mafalda Hopkirk a Varázshasználati Főosztályról – folytatta a miniszter megkezdett gondolatmenetét az imperizált Yaxley. – Mafalda, mi történt magával?

– Nem is tudom! – Az alacsony boszorkány kétségbeesetten tördelte a kezét. – Az egyik pillanatban sétáltam a főbejárat felé, a következő pillanatban pedig már... Merlinre, tényleg nem tudom! Teljes képszakadás. Egy rosszul bezárt vasajtó mögött tértem magamhoz, és még ki is raboltak.

– Időrendben a második célpontunk Reginald Cattermole a Mágikus Gondnokságról – folytatta Yaxley. – Cattermole-nak nem áll módjában nyilatkozni, mivel megszökött a mugliivadék feleségével együtt.

– Gondolja, hogy ő lehetett a felbujtó? – vonta fel a szemöldökét Thicknesse. – Logikus lenne. Nem akarta, hogy a felesége elnyerje méltó büntetését, így kidolgozott egy részletes, ravasz tervet...

– Ez nem valószínű, miniszter úr – felelte Yaxley –, ugyanis éppen Cattermole volt az, aki miatt tetten értük az imposztorokat. Robards korábban is gyanította a jelenlétüket, és jelezte nekem a gyanúját: ezt követően lendültünk akcióba. Az elméletünk pedig éppen úgy nyert bizonyítást, hogy az igazi Cattermole visszatért az Átriumba a bejáraton keresztül, és vagy ötven szemtanú előtt találkozott az őt megszemélyesítő ismeretlen személlyel.

– Nem ismeretlen az a személy! – sziszegte Umbridge. – Úgy hívják, Ronald Weasley!

– Már megbocsásson, Madam Umbridge – szólt közbe Runcorn –, de tudomásom szerint a legfiatalabb Weasley fiú súlyos ragyaszóródással fekszik a család otthonában, elkülönítve a família többi tagjától. Ez egy potenciálisan halálos betegség, és a Szent Mungó munkatársai is ellenőrizték a bejelentés igazságtartalmát. Amennyiben Ronald Weasley úr valóban ragyaszóródásban szenved, annak az esélye, hogy kikelt a betegágyából, és holmi rendszerellenes összeesküvésben vett részt, a nullával egyenlő.

– Mindez persze nem zárja ki Cattermole benfenntességét – jegyezte meg Sirius –, ám ha valóban sikerült ilyen élethűen eljátszania, hogy sokkot kap saját hasonmása láttán, akkor azt javaslom, a jövőben legyünk óvatosabbak vele.

Pius Thicknesse erre ráemelte a tekintetét.

– Mondja... Robards, igaz? Hogyan jött rá, hogy betolakodók járnak az épületben?

Sirius úgy tett, mintha elgondolkodna. Ideje felállítani a csapdát, ami hamarosan becsattan Runcorn feje fölött...

– Őszinte leszek, miniszter úr: csakis a megérzéseimre támaszkodhattam. Ma reggel különös jelenetnek voltam tanúja. Már értem, hogy emberrablásról volt szó; mindazonáltal kénytelen vagyok némi tisztelettel adózni az elkövetők ügyességének. Az orrom előtt vitték el Runcorn-t, de nem is sejtettem, hogy erőszakos cselekményről van szó. Egyszerű balesetnek tűnt!

– A Weasley ikrek ostoba varázsvicc-vállalata az oka! – mordult fel Runcorn. – Valaki belém diktálta azt a hülye ostyát, és úgy eleredt az orrom vére, hogy azt hittem, ott helyben meghalok.

– Miss Hopkirk és Mr. Cattermole helyét ekkorra átvették az imposztorok – magyarázta lelkes beleéléssel Sirius –, legalábbis ez az egyetlen logikus magyarázat a történtekre. Miután Mr. Runcorn elindult a Mungóba, hogy a gyógyítók segítségét kérje hirtelen támadt heves orrvérzése miatt, a két elkövető felszívódott, én pedig gyanakodni kezdtem; és mit ad Merlin, pár perccel később már találkoztam is a főnökömmel a liftben, teljes épségben! Azonnal megértettem, hogy nem ő az...

– ...és szólt nekem – fűzte tovább a szót Yaxley. – Ezután nekiláttunk, hogy pontot tegyünk az ügy végére. Lezárattam a kijáratokat...

– ...de sajnos már késő volt. – Sirius színpadiasan lehorgasztotta a fejét. – A tettesek kereket oldottak.

– Hazugság! – csattant fel Umbridge. – Legalább egy értékes óra eltelt a betolakodók érkezése és Cattermole lelepleződése között, hiszen az ál-Mafalda több tárgyaláson át vezette mellettem a jegyzőkönyvet! És akkor egyszer csak...

– Egyszer csak elkábították – bólintott együttérzően Sirius. – Előfordul az ilyesmi! Ne okolja magát érte.

– Eszemben sincs: magukat okolom érte! – vágott vissza Umbridge. – Miért kellett ahhoz egy óra, hogy a felső szintről lejöjjenek az alsóra, és figyelmeztessenek a rám leselkedő komoly veszélyre?!

– Mert nem tudtuk, hogy két imposztor is magával van, Dolores! – csattant fel Yaxley. – Hopkirk a varázshasználatin dolgozik, Runcorn nálunk, Cattermole pedig ott, ahová éppen kirendelik...

– ...ami a maga irodája volt! – tajtékzott Umbridge.

Yaxley-nek azonban – Sirius jóvoltából – erre is megvolt a válasza.

– Hát persze, hogy a saját irodámba küldtem! Ez volt a legegyszerűbb módja, hogy feltűnés nélkül sakkban tartsam, ugyanakkor a társaiban se keltsem fel a gyanút.

– Nem tudhattuk, hogyan kommunikálnak egymással – tette hozzá Sirius. – Nem kockáztathattuk, hogy a másik kettő tudomást szerezzen Cattermole lelepleződéséről, és azonnal olajra lépjen! Több, mint valószínű, hogy a sorsára hagyták volna, és bár természetesen egy vádlott is több, mint a semmi, mi mindhárom elkövetőt kézre akartuk keríteni. A gyökerénél akartuk kezelni a problémát!

– Ezt helyesen tették – bólintott Thicknesse.

– A legjobban Albert esete aggasztott minket – sóhajtott Yaxley.

– Siettem vissza, ahogy tudtam – bólintott Runcorn –, de az az átkozott ostya nagyon betett nekem. Oda sem értem a ma reggeli tárgyalássorozatra, pedig kapcsolatokon keresztül a Cresswell-ügy is előkerült, ha jól hallottam.

Sirius az akarata erejével maga felé fordította Yaxley tekintetét, és úgy nézett vissza a halálfalóra, mintha ő maga is éppen a pillantását kereste volna.

Most van véged, Runcorn!

– No, hát éppen ez itt a probléma, főnök – mondta, olyan ember modorában, akinek éppen csak eszébe jutott valami. – Cresswell.

– Gondolja, hogy benne lehetett? – tárta szét a karját Runcorn.

– Én nem tudom. Maga mit gondol?

– Úgy van, Runcorn – szólalt meg lassan, vádlón Yaxley. – Mit gondol?

Sirius szinte maga is beleremegett az elé táruló jelenet hitelességébe. Runcorn megütközve nézett kettejükre, Pius Thicknesse meglepetten felszusszant, Umbridge pedig eltátotta a száját. Percy Weasley abbahagyta az írótáblájára való körmölést, és úgy meredt Runcornra, mintha most látná életében először.

– Tagadhatatlan, hogy ügyes húzás volt, Albert – sóhajtott Yaxley, és lassan ingatni kezdte a fejét. – Nagyon-nagyon ügyes. Ha Robards nincs résen, talán engem is megtévesztett volna...

Runcorn szakállas arcára ijesztő kifejezés ült ki.

– Azt akarja mondani, hogy... mit akar valójában mondani, Yaxley?

– Azt hiszem, hivatalosan hazaárulásnak hívják – mondta könnyedén Sirius. – De ha megelégszik a "szemétség" kifejezéssel, főnök, szerintem azt is használhatjuk a helyzet leírására.

– Robards, maga meg mi a fenéről beszél?! – mennydörögte Runcorn.

– Arról, hogy maga szövetkezett Dirk Cresswellel – emelte rá a mutatóujját Sirius. – Azért nem kaptuk még el, mert maga bújtatja.

– TELJESEN MEG VAN ŐRÜLVE, ROBARDS?! – mennydörögte Runcorn. – HOGY MERÉSZELI...

Tett egy lépést Sirius felé, Yaxley azonban pálcát rántott rá. Mafalda Hopkirk halk nyikkanással eltakarta az arcát, Umbridge varangyképén pedig a felismerés és a zavarodottság furcsa keveréke ömlött el.

– Albert... – szólalt meg affektálva. – Maga az utolsó ember, akitől ilyesmire számítottam volna!

– PERSZE, DOLORES, MERT NEM CSINÁLTAM SEMMIT! – ordította Runcorn. – ROBARDS, MAGÁNAK ELMENTEK OTTHONRÓL?! EGYÁLTALÁN, HOGY JÖN AHHOZ...

– Csak nézem a statisztikákat, főnök – felelte higgadtan Sirius. A legkevésbé sem érdekelte, hogy Runcorn mindjárt ráveti magát; csupán a kikristályosodott célt érezte maga előtt, már olyan közel, szinte karnyújtásnyira. – Tudja, nem állítom, hogy én vagyok a legprofibb mágikus rendfenntartó széles e világon, de ha valakinek a nyomára akarok bukkanni, az általában nem kerül egy teljes hétbe a mai... hm... feljavított törvénykezési és adminisztrációs viszonyok között. Cresswellről viszont egy aktám sincs. Mindnek lába kelt!

– MERT MAGA SEGÍT NEKI! – üvöltötte Runcorn. – EGY KÖVET FÚJNAK –

– Főnök, maga is tudja, hogy ez lehetetlen! – tárta szét a karját Sirius. – Cresswell nem bízik bennem. Nem is ismer. Magát ellenben...

– HOGY MERÉSZELI?!

– Ezt már kérdezte – felelte hidegen Sirius. – És csak azzal tudok válaszolni, amivel korábban: mágikus rendfenntartó vagyok. Maga pedig bomlasztja a mágikus rendet. Azt hiszi, jó érzés itt állni a felsővezetésünk előtt, és adni magának az ívet? Lehet, hogy nem is a saját akaratából cselekszik. Lehet, hogy Cresswell megátkozta...

– Sajnos nem, Robards – szólalt meg remegő hangon Umbridge.

Pius Thicknesse, aki eddig tűnődő arckifejezéssel meredt maga elé, erre egy csapásra éber lett, és a boszorkányra bámult.

– Ezt honnét tudja ennyire pontosan, Dolores?

– Mert... mert Albert a bizalmasom volt – felelte Umbridge, és hirtelen mintha lehullott volna róla a szokott gőg álarca. – Segítséget kértem tőle egy kényes ügyben... de még mennyire, hogy kényes ügyben... és mivel nem engedhetem meg magamnak, hogy bárki beleássa magát ebbe a bizonyos ügybe, Albertet rendszeresen alávetettem az Imperius-tesztnek. Mint mindenkit, aki közvetlenül velem dolgozik. A... a dolgozóim biztonsága érdekében. Meggyőződéssel állítom, hogy a saját akaratából cselekszik.

Runcorn arca hamuszürke volt a tehetetlen dühtől: szemlátomást annyira felfokozott idegállapotba került, hogy már ordítani sem volt képes.

– Már maga is ellenem fordul, Dolores?! – fakadt ki. – Annak ellenére, hogy nem csináltam semmit?

– Ne mondja nekem, hogy három jöttment csak úgy gondol egyet, és felveszi a maga alakját, Albert! – csattant fel Umbridge. – Sokkal magasabban képzett varázsló annál, semmint ilyen hibát vétsen!

– Három jöttment?! Eddig mintha meg lett volna róla győződve, hogy Harry Potter és a két csatlósa a ludas...

– Három iskolás gyerek! Ez jobban hangzik?

– Ahelyett, hogy engem vádolnak, inkább megpróbálhatnák elkapni őket!

– Nem, Albert – Umbridge lassan ingatta a fejét. – Sajnálom, de semmiféle értelmes magyarázatot nem adott a történtekre. Mivel magyarázza, hogy a teljes ügyosztálya képtelen Dirk Cresswell nyomára bukkanni, mégpedig hetek óta? Holott olyanokat is lekövetnek, mint például John Dawlish...?

Sirius gyomra erre a kijelentésre kellemetlenül liftezni kezdett, Pius Thicknesse pedig megújult érdeklődéssel nézte Runcorn-t.

– A koboldok segítettek neki, az ég szerelmére! – dörögte Runcorn.

– Csakugyan, Albert? – A miniszter diszkréten megköszörülte a torkát. – Ami azt illeti, éppen tegnap kaptam levelet a Gringotts-tól, amiben felszólítanak Cresswell azonnali kiadatására bizonyos anyagi visszaélések miatt. Nem úgy hangzott, mintha kebelbarátok lennének.

– Nem látom át a koboldok mocskos játszmáit! – Runcorn olyan mozdulatot tett lapátkezével, mintha egy szemtelen legyet akarna elhessegetni. – Csak azt tudom, hogy maguk ellenségképet keresnek, és én éppen kapóra jövök!

Dolores Umbridge kislányos kacagásától Siriusnak a hideg futkosott a hátán.

– Úgy bizony, Albert, kapóra jön – felelte a boszorkány. Aztán egy pálcaintéssel kitárta az iroda ajtaját, és kiadta a parancsot: – Elvezetni!

Most, hogy Sirius nem volt rá felkészülve, a dementorok közelségének hidege csontig hatolt. Leplezetlen viszolygással nézte, ahogy az Azkabanból kiszabadult őrök belebegnek az irodába, és kétfelől, a csuklójánál fogva megragadják Runcorn-t. A varázsló pálcát rántott, de nem volt elég gyors; Yaxley egy intéssel lefegyverezte, a dementorok pedig elragadták.

Az iroda egy ideig még visszhangzott a dühöngésétől ("HOGY MERÉSZELIK?!"), szörnyű kísérői azonban hamarosan eltűntek vele a liftben. Az irodára dermedt csend borult, csak Mafalda Hopkirk fojtott zokogása hallatszott a sarokból.

– Én nem... én nem akartam! – hüppögte. – Soha nem segítenék Harry Potternek!

– Csillapodjon, Mafalda – mondta anyáskodva Umbridge. – Kezeskedem magáért... csak nem gondolja, hogy kapcsolatba hoznám Harry Potterrel?

– De... most, hogy Albert...

– Albert egészen a mai napig Varázsbűn-üldözési Főosztály egyik magas pozíciójú munkatársa volt – felelte Umbridge. – Számos, a maihoz hasonló helyzetben állta már meg a helyét; amennyiben valóban a mi oldalunkon állna, elvárható lett volna tőle, hogy ne essen a betolakodók csapdájába. Maga ezzel szemben egy irodista, Merlin szerelmére! Ráadásul az egyik legmegbízhatóbb, akit ismerek. Mafalda, én nem tudnám elképzelni magáról, hogy keresztbe tesz nekem. Ugye maga sem, Pius?

– A legkevésbé sem – szögezte le a miniszter.

Sirius megkapaszkodott az asztal szélében, és igyekezett leküzdeni a dementorok közelségének utóhatását. Nem veszíthette el a fejét: továbbra is sakkban kellett tartania Yaxley-t az akaratával, és le kellett zárnia a jelenetet, amit előidézett.

– Szóval – mondta rekedten –, a főnököm fegyelmit kap. A fenébe is, nem ezt terveztem ma délelőttre!

– Fegyelmit? – Umbridge kislányosan felkacagott. – Robards, kérem, ne legyen nevetséges. Nehéz időket élünk, minden sarkon halálos veszély leselkedik ránk. Ugye nem gondolja, hogy egy Runcorn szintű tisztviselő megúszhat egy ilyen árulást holmi fegyelmi eljárással?!

– De hát... de hát rá sem bizonyítottuk – mondta óvatosan Sirius.

– A bizonyítás igen csalóka dolog, nem gondolja? – Umbridge békaarcára kárörvendő mosoly ült ki. – És rengeteg idő elmegy vele. Runcornnak ezalatt bőségesen lenne lehetősége, hogy figyelmeztesse Dirk Cresswell-t, és soha többé nem kapnánk el! Nem, Robards: a főnöke repül egyenesen Azkabanba. A feladatait ideiglenesen Yaxley-vel ketten veszik át... én pedig figyelni fogom magát.

Sirius szinte hallotta a csapdát, ahogy visszhangzó csattanással bezárul a feje fölött. Egy csapásra világos lett minden: hogy miért hagyta őt egyáltalán szóhoz jutni Umbridge, hogy miért figyelte annyira a reakcióit, valahányszor elhangzott Harry Potter neve, és miért csukatta le szemrebbenés nélkül Runcornt.

Tudta, hogy ő, Sirius a pozíciójára pályázik; és úgy döntött, megadja neki, amire vágyik – megadja, és egyben el is veszi tőle, mert mostantól minden lépését figyelni fogják.

És Runcorn...

Önkéntelenül a még mindig tárva-nyitva álló ajtó mögötti üres folyosóra tévedt a pillantása. Szinte látta a dementorok magas, kérlelhetetlen fantomalakját, ahogy a kétségbeesetten ordító varázslót vonszolják maguk után a legalsó szint zárkái felé. Ott majd megbilincselik, és egy ahhoz hasonló székhez kötözik, mint ami a nagy tárgyalótermek közepén áll; egy időre otthagyják, aztán a sorstársaival együtt viszik Azkabanba.

Ma éjjel már a sötét erőd falai közt virraszt majd, a sziget közepén, a legmagasabb toronyban, hiszen képzett mágus, aki nonverbálisan, sőt, pálca nélkül is képes lehet varázsolni. Éjjel-nappal dementorok állnak majd a cellája előtt, már ha maradtak még közülük, akik hajlandóak a szigeten tölteni az idejüket. A reménytelenség fekélye lassan beissza majd magát Runcorn lelkébe, napról napra szétterjedve, mint egy halálos betegséget okozó fertőzés; és többé nem lesz ugyanaz az ember, aki egykor volt.

Egy nap pedig talán a reménytelensége majd mérges gázként szivárog ki orrán-száján; alig pár csepp a lelkét elcsúfító fekélyből, mégis elég ahhoz, hogy fizikai formát öltsön mellette, a cellája rácsain belül. Az új dementor majd megragadja a vállát, hátrahajtja a fejét, mint az örökké motyogó lengyel varázslóét a szemközti cellában, a torony tetején, és akkor...

– Jól van, Robards?

Pius Thicknesse állt mellette, és a vállát szorongatta. Sirius hevesen összerezzent, és felnézett a miniszter zölddel pöttyözött szürkéskék szemébe.

A pillantása tiszta volt, éles.

– Igen – motyogta. – Persze... bocsásson meg, miniszter úr. Egy kicsit túlhajtottam magam.

– Előfordul – felelte Thicknesse. – Mindannyiunk rákfenéje ez ezekben a sötét időkben. Menjen, igyon egy teát. Majd délután újra nekikezd a feladatainak. Yaxley, maga is jöjjön, szeretném, ha megosztaná velem, amit a betolakodókra vadászva látott. – Majd egy kicsivel közelebb hajolt Siriushoz, mintha csak a folyosót figyelné a válla fölött; ő azonban hallotta, ahogy lehelethalkan a fülébe suttogja: – Üljön meg a seggén, Robards. Legalább egy napig.

Siriusnak elakadt a lélegzete.

A gyanú fehér villámként cikázott át rajta; tetőtől talpig átjárta, arca azonban gyakorlott közömbösségbe dermedt. Tehetetlenül figyelte, ahogy a miniszter, Umbridge és Mafalda Hopkirk sorban elhagyják az irodát, Yaxley pedig elégedett szusszanással az íróasztal mögé telepszik.

– Na – mondta –, ezt elintéztük.

– El – felelte Sirius. Gyengének és zavarodottnak érezte magát, és hiába próbálta kitörölni a fejéből a kétségbeesett Runcorn képét.

Albert Runcorn nem volt jó ember. Legalábbis az utóbbi időben biztosan nem.

Feljelentette Dirk Cresswellt, aktívan részt vett a mugli születésűek meghurcolásában, és úgy általánosságban, arrogánsan és lekezelően viselkedett mindenkivel.

Megfenyegette őt, Siriust. Zsarolni próbálta.

Ám jó ember volt vagy sem, Albert Runcorn egy olyan tettéért került börtönbe, amit el sem követett.

Azért, mert ő, Sirius megrágalmazta.

Mert semmivel sem volt különb, mint Barty Kupor.

* * *

Author's note, ha valakit érdekel az ilyesmi:

* Korábban már esett róla említés, hogy ebben a történetben Sirius aurornövendék korában az Imperius-átkot kutatta: ez lett volna a szakterülete, ha rendesen elvégzi a főiskolát, a háború miatt azonban a legjobb növendékek (köztük ő is) két félév után jelvényt kaptak, és munkába álltak. Sirius azonban így is többet tud a mágikus manipulációról, mint a legtöbben - ezért ismeri például azt az igézést, amivel nem pusztán a saját akaratával irányít valakit, de az illetőt körülvevő világot is úgy láttatja, ahogy ő akarja. Szegény Yaxley-t gyakorlatilag arra ítélte, hogy egy mind az öt érzékszervére kiterjedő delúzióban éljen:)) ami bizonyos szempontból rosszabb, mint egy "sima" Imperius-átok, viszont kevesebb pszichológiai trauma éri, mert az élményei koherensebbek.

Az igézést egyébként egy pihentebb pillanatomban megírtam végig, de még úgy sem érzem etikusnak közölni, hogy valószínűleg egy mágus sem olvassa ezeket a sorokat :D

(Mondanom sem kell, hogy mindebből semmi sem canon. Csak engem mindig is zavart, hogy az Imperius-átok háttere nem komplexebb egy kicsit:) ).

* * *

Ha tetszett a fejezet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)