– Há' szóval – mondta Mundungus Fletcher –, úgy néz ki, nincs elájulva tőled a csaj.

Sirius lezseren dőlt hátra a Trafalgar téri kávézó apró teraszán, belekortyolt a tűzforró eszpresszóba, amit éppen akkor hoztak ki az asztalhoz, amikor ő egy halk pukkanással előtűnt a semmiből a Craig's Court mögött, és felvonta a szemöldökét.

– Azt mondod? Pedig szerintem jól haladok.

– Ezt akkó' döntötted el, mikor kihasznált, mikor káromkodva leordította a fejedet, vagy mikor combon lőtt?

– Miközben a saját véremben fetrengtem. – Sirius elvigyorodott. – Ugyan már! Világos, hogy képtelen feldolgozni az irántam érzett vonzalmát. – Jelentőségteljes pillantást vetett Dungra a csészéje fölött. – Egyszer már eltemetett. A helyében nekem is kéne egy kis idő.

– Meg túl is tolod a dógot – dünnyögte Mundungus. – Ha nem kértél volna nekem is kávét, aszondanám, idegesítő vagy.

– Nem én kértem, hanem J. S.

– Akkó' idegesítő vagy.

– Ha már itt tartunk, láttad őt? Itt van még? – Sirius úgy nézett körül a teraszon, mintha minden cserepes futórózsa mögül a titokzatos J. S. leselkedhetne.

– Nincsen ideje kávézgatni – horkant fel Mundungus. – Azazhogy lenne neki bármire, csak aszondja, hogy nincs. Mindig nagyon siet valahova. Tudnám, mi a rossebnek... és mielőtt elkezdenél itt nekem követelőzni, nem, nem fogok többet elárulni róla. Nem is nagyon tudnék.

Sirius megszemlélte Gawain Robards tökéletes arcát a kanala tükrében. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy egy szemhunyásnyit sem aludt, és ha Mundungus válasza nem is, ez elégtétellel töltötte el.

– Nyilván arról sem tudsz semmit, hogy Gnarlak hogyan kapcsolódik az egészhez. Pont ő! Eddig úgy volt, hogy Tudjukki új rezsiméből akar meggazdagodni, erre kiderül, hogy vele is csak szórakozik. Kijátszhatná a minisztérium felé a Sequestrum kártyát, de nem teszi! Előástam pár minisztériumi jelentést az elmúlt hónapokból, de egy futó említés sem esik a széfekről. Caramelnek ez volt az elsődleges prioritása, Scrimgeour viszont magyarázat nélkül befagyasztotta az egészet. Bár megkérdezhetném, miért! A főnök semmit sem csinált ok nélkül.

– Ötle'ed sincs? – csámcsogta Mundungus.

– Vannak furcsa összefüggések... – Sirius arca fájdalmas fintorba torzult, ahogy kissé megmozdította a combját. Gyógyító igézés ide vagy oda, talán egész életében sántítani fog. – Akkoriban sikkadt el a Sequestrummal kapcsolatos jelentgetés, amikor Lucy átvette a hagyatéki ügyeket, az eltűnése után pedig az egész feladatkör visszakerült a minisztériumhoz. Egészen pontosan Umbridge-hoz – tette hozzá jól látható undorral –, meg a mostani főnökömhöz, Albert Runcornhoz. Az a banya papíron fegyelmit kapott, és elsuvasztották egy apró főosztályra, de valójában csak azt kapta, amit akart. Runcorn pedig büntetlenül feltúrhatta mindenkinek a családfáját!

– Pont erről akartam beszélni veled – mondta váratlan komolysággal Mundungus. – Runcornról. A pasas rohadtul nem veszélytelen.

– Ne folytasd, mindjárt összecsinálom magam...

– Komolyabban kéne venned, pláne, ha a melóját akarod! – dörrent rá a varázsló. – Runcorn egyenesen vadászik azokra, akiket lecsukathat. Abbó' a nyanyábó' meg azt is kinézem, hogy minden találat után bónuszt kap... kész szerencse, hogy nem bukkant fel a Roxfort Expresszen, hogy fülön ragadjon egy csapat iskolás kölköt, és kikérdezze őket a pedigréjükről!

– Ja... – morogta Sirius.

Sok mindent tudott volna még mondani, de torkára forrtak a szavak.

Jól emlékezett Albert Runcornra roxfortos korából – ahogy Dirk Cresswellre is. Runcorn prefektus volt, amikor ő elsőéves; és Siriusnak örökre az emlékezetébe égett a hosszú, túl hosszú út az igazgatói irodától vissza a Griffendél klubhelyiségébe azon az estén, amikor a szülei rájöttek, hogy nem a Mardekárba került.

Runcorn az elismerését fejezte ki, amiért két teljes hónapig sikerült titokban tartania; úgy szorította a vállát, hogy szinte fájt, és le-lelassuló léptekkel terelte fel a mozgó lépcsőkön a Kövér Dáma portréjáig. Ott aztán a kezébe nyomta az új jelszót egy cetlin, ami másnap reggelre eltűnt, elegánsan odaintett neki, és folytatta a járőrözést a folyosón; Sirius pedig fellélegzett, hogy nem kell tovább visszatartania a könnyeit.

Ez az Albert Runcorn jó vezető volt: példamutató, karizmatikus, segítőkész diák, akiből az ilyen kínos helyzetekben is nyugalom áradt. Dirk Cresswell pedig – különösen az iskolaéveik után – az egyik legközelebbi barátja lett ugyanennek az Albert Runcornnak.

De miért is lepődik meg még mindig...? Peter árulása is bebizonyította, hogy a barátságnak is vannak határai; az emberek pedig változnak.

– ...figyelsz te rám egyáltalán?!

Sirius azon kapta magát, hogy Mundungus őt nézi.

– Nem mondom el még egyszer, a fenébe is! – szitkozódott a varázsló. – Valaki kipucolta az agyad, és úgy tűnik, nem a csajod vót az. Ez a valaki pedig a nyomodban lesz; és baromira megkönnyíted a dógát, ha továbbra is ilyen ütnivalóan viselkedsz!

– Jól van, na! – Sirius a szemét forgatta. – Inkább azt mondd meg, hogy vannak Aberforth kecskéi.

Dung szavainak igazságtartalmát persze nehéz lett volna letagadni. Valaki a nyomában volt – és mindent megtett, hogy a körmére nézzen.

Annyira, hogy elvett tíz percet az emlékeiből.

És ahogy Sirius a szomszéd asztalnál ülő mugli karórájára pillantott, egyre valószínűbbnek érezte, hogy ez a valaki maga Albert Runcorn lehetett. Talán eredetileg nem is őt kereste előző este a Roxfortban, hanem Dirk Cresswellt. Igen – mindez illik a képbe...

Mundungus felsóhajtott.

– Semmi hír arról a két gólyáról, mi?

– Semmi. – Sirius a fejét rázta. – Elnyelte őket a föld. Nyugtalanító, ha engem kérdezel.

– A többivel mi lesz?

– Majd Dirk megoldja. Olyan, mint egy kobold. Mindig van egy haverja, akinek a haverjának a haverja ismer valakit. – Sirius megvonta a vállát. – De most már ideje lekopnod. Mindjárt jön Runcorn... minden reggel ugyanakkor ér be. Olyan pontos, hogy elhányom magam.

– Kicsit nagyra vagy magaddal mostanság – dörmögte Mundungus, de azért felállt, és hamarosan elnyelte az utca forgataga; Sirius előtt pedig feltárult a Craig's Courtban megbúvó, egykor aurorok által használt titkos bejárat.

A minisztériumi kávézóba menet átlapozta a Reggeli Prófétát (HÍRNÉV, HAZUGSÁGOK, ÉS HASZTALAN NYOMOZÁS: HARRY POTTER MÉG MINDIG SZÖKÉSBEN; PÁLCATOLVAJOK RÁCS MÖGÖTT – MÁR AZ ELSŐ HÉTEN TAROLT A MUGLIIVADÉK-ELLENŐRZŐ BIZOTTSÁG), és egy pillanatra lehunyta a szemét. Egyáltalán nem érezte a kávé hatását, és hirtelen azt sem tudta eldönteni, melyik kínozza jobban: a kezdődő migrénje, vagy a kapkodva begyógyított lőtt seb a combján. Lépésről lépésre jobban fájt minden egyes mozdulat, és gyanította, hogy a napot a Szent Mungó baleseti osztályán zárja majd. Már ha tudják, mihez kezdjenek vele – mert egy mugli orvosnak aztán biztosan nem kezdheti el magyarázni, hogyan roncsolt valami alagutat a combja belsejébe.

Sirius ingerülten masszírozta meg az orrnyergét. Nem maradt ideje, hogy ellopja a szellemtükröt a Malfoy-ház szalonjából; és a leghalványabb kétsége sem volt afelől, hogy Lucy meg fog próbálkozni vele. Jó lenne megelőznie... Ahhoz azonban, hogy visszaszökjön abba a halálfalófészekbe, fel kellene vennie az egyikük alakját. Robardsként aligha próbálkozhat, amíg meg nem magyarázza, hová tűnt legutóbb...

Vagy talán Gnarlak ezt is megtette helyette? Vajon a szellemtükör is nála van, hogy a megfelelő pillanatban majd megzsarolhassa vele?

Legalább az az egy részlet stimmelt a tervében, hogy Lucy-n keresztül közelebb jusson Tonkshoz: ez segíthetett elnyerni Remus Lupin bizalmát. Nem állt rosszul szövetségesek terén, a Weasley-ikreknek hála; de régi barátját különösen szerette volna maga mellett tudni.

Meg egy-két koboldot. Ők talán segíthetnek megszerezni azt a tükröt.

Vagy koboztassa el, mint potenciálisan veszélyes tárgyat? Azzal csak felhívná rá a figyelmet...

Nem töprenghetett azonban sokáig a tervein, mert Albert Runcorn óramű pontossággal megérkezett a reggeli kávéjáért. Megtehette volna, hogy a főbejárattal szembeni mugli kávézóba jár, de ezt bizonyára méltóságán alulinak tartotta; helyette minden reggel leereszkedett az Átrium szintjére a főbejáraton keresztül, majd a megfelelő emeletig robogott a híresen kényelmetlen lifttel, kivárta a kígyózó sort, és már menet közben felhajtotta az italt, anélkül, hogy akár egy másodpercig is kiélvezte volna az ízét.

Sirius addig figyelte Runcorn magas alakját, míg a varázsló el nem vette a kávéspoharát.

– Jó reggelt, főnök – köszönt rá a Gawain Robardsra jellemző felhőtlen vidámsággal. – Készen áll élete legszebb napjára?

– Nem ez lesz az – morogta Runcorn. – Hallgasson ide, Robards: soha ne hagyja, hogy középvezetőt csináljanak magából. Kész rémálom. Most is lenne egy kétórás megbeszélésem Doloresszel, erre átteszik este hatra. Este hatra, érti?! Annyi ma a tárgyalás.

– Embertelen – helyeselt Sirius.

– Mondja, hogy legalább Cresswellel kapcsolatban jutott valamire!

Sirius – és ezáltal Gawain Robards – nem volt alacsony ember, de így is meg kellett szaporáznia a lépteit, hogy ne maradjon le Runcorntól.

– Kiadtuk a hivatalos körözési parancsot – mondta. – A vádak, amiket összeszedett ellene, tökéletesen megállják a helyüket. Valóban az egész családfája hamis... undorító, ha engem kérdez, un-do-rí-tó! – Sirius színpadiasan felsóhajtott. – És ha már családfahamisítás, mit gondol, bejöhetnék az esti megbeszélés első öt percére? Találtam valami nyugtalanítót, ami érdekelni fogja Madam Umbridge-t.

Runcorn szeme alig észrevehetően megvillant. – Igazán?

– Igazán – szögezte le Sirius. – Ha nem tévedek, ő a Selwyn családdal áll rokonságban...

– Igen – felelte Runcorn mereven –, mégpedig minden kétséget kizáróan.

– Minden bizonnyal. Csakhogy van valaki, aki annak idején megtámadta a hagyatéki nyilatkozatát – és ez a valaki szerepel a körözési listán. Ha komolyabb Nemkívánatos Személy-besorolást kaphatna... ha felszabadíthatnánk némi erőforrást, hogy elkapjam...

– Myron Wagtailről beszél? – Runcorn felvonta a szemöldökét. – Esélytelen. Hónapok óta próbáljuk elkapni, de nincs sehol.

– Nos, én a nyomára bukkantam – hazudta vidáman Sirius. – Legalábbis azt hiszem. Tudja, hogy megy ez. Az emberünk agyba-főbe barátkozott a koboldokkal, az ő lojalitásukat pedig – köztünk szólva – nem nehéz áruba bocsátani.

Runcorn szisszenve beszívta a levegőt, Sirius pedig érezte, hogy most igazán megfogta...

...a következő pillanatban azonban fájdalmasan összekoccant a fejük, ahogy egy őszülő, borzas hajú boszorkány és egy menyétképű, tengerészkék taláros varázsló nagy lendülettel beléjük rohant.

Az ütközéstől Runcorn elejtette a kávéját, Sirius fájdalmasan beleharapott a nyelvébe – a két jövevény pedig nem győzött szabadkozni.

– Te jó ég, ne haragudjon! – hadarta a menyétképű varázsló, akinek az egyenruhája elárulta, hogy a Mágikus Gondnokság munkatársa. – Engedje meg, hogy jóvá tegyem... nem kér egy újat?

– Hagyja, nincs nekem erre időm – mordult rá Runcorn, és már indult volna, a boszorkány azonban visszatartotta.

– Kérem, ne nehezteljen aaz... ööö... barátomra! Mindig ilyen. Legalább ezt fogadja el kárpótlásul!

Aranybarna, csalogatóan ropogósnak tűnő ostyaszeletet húzott elő a táskájából; és Siriusba beleszúrt a gyanú.

– Mondom, hogy nem ké...

– Csak fogadja el! – A boszorkány Siriusra sandított. – Magának is szívesen adok!

Sirius egy szót sem szólt, Runcorn pedig mogorva sóhajjal elvette az ostyát, most már jobban megnézve magának a nőt.

– Mafalda?! Maga mégis mióta barátkozik a takarítószemélyzettel?

– Gondnok vagyok! – háborodott fel a tengerészkék taláros varázsló, Runcorn azonban egy pillantással beléfojtotta a szót.

– Akkor siessen a dolgára, Cattermole! – felelte, és leharapta az ostyaszelet sarkát.

A hatás azonnali volt. Runcorn arca egy pillanatra eltorzult, mintha tüsszenteni akarna, a következő pillanatban pedig megállíthatatlanul spriccelni kezdett az orrából a vér.

– Szent szalamandra! – rémüldözött a Mafaldának nevezett boszorkány. – Szörnyű, hogy mi van mostanság, csak úgy tarol ez a rettenetes vírus... legjobb lesz, ha azonnal bemegy a Szent Mungóba!

– Nem... – kezdte Runcorn, de az orrvérzése csak nem akart csillapodni; úgy patakzott, mintha valaki megnyitott volna egy csapot a koponyájában. Siriust annyira lekötötte az elé táruló jelenet, hogy szinte észre sem vette, amikor Cattermole egy egész maroknyi hajszálat kitépett a főnöke fejéről – aztán megértette a helyzetet, és gyorsan hátrébb húzódott. Biztonságos távolságból figyelte, ahogy Runcorn beletörődik a sorsába, és a lift felé veszi az irányt, a boszorkányt és a varázslót pedig elnyeli a kijárat felé hömpölygő tömeg.

Ravasz megoldás, de nem profi, állapította meg Sirius. Valószínűnek tartotta, hogy sem „Mafalda", sem „Cattermole" nem az, akinek mondja magát – mint ahogy Albert Runcorn sem Albert Runcorn lesz, amikor hamarosan újra találkozik vele. Valakinek tehát érdekében áll, hogy egy magas rangú minisztériumi alkalmazottnak adja ki magát: nem kisebb személynek, mint a Varázsbűn-üldözési Főosztály jelenlegi vezetőjének jobbkeze. De vajon miért?

Az izgalom ezer tűszúrásként hatolt a bőre alá, és elégedetten elvigyorodott. Esze ágában sem volt szabotálni egy titkos infiltrációt a minisztérium berkeibe – de túl szórakoztató lehetőségnek tűnt ez ahhoz, hogy ne vegye ki belőle a részét. Gyanította, hogy ha frontális támadásnak vetné alá a titokzatos lázadókat, az első adandó alkalommal megátkoznák; és gyanította azt is, hogy nem bízhat bennük. Addig legalábbis nem, míg meg nem tudta, mi járatban vannak.

Ahhoz pedig, hogy ezt megtudja, szét kellett választania őket.

*

A Varázsbűn-üldözési Főosztály hosszú folyosóján egy pisszenést sem lehetett hallani Sirius lépéseinek zaján kívül, ahogy kioldalazott a liftből, és tempósan megindult Amelia Bones egykori irodája felé. Elfogta a keserűség, ahogy elhaladt az Auror Parancsokság Mágikus Rendfenntartássá avanzsált bejárata mellett, de erőt vett magán, és lassítás nélkül sétált tovább a folyosó végéig.

Pius Thicknesse kinevezésével Voldemort egyik leghűségesebb halálfalója, Corban Yaxley vette át a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetését, így most az ő neve díszelgett az ajtó melletti kis márványtáblán. Sirius benyitott az irodába, és körülnézett – nem lepte meg, hogy üresen találta, hiszen Yaxley ritkán érkezett meg nyolc óra előtt.

Sirius pár másodpercig fel-alá járkált az irodában, és az emlékeibe temetkezett. Olyan varázslatra volt szüksége, ami egyszerű, nem okoz túl nagy kárt, ugyanakkor rettenetesen idegesítő. Valami olyanra, amit James Potter utolérhetetlenül viccesnek találna, ha még élne...

A megoldás örömtűz módjára ragyogott fel az agyában; és amikor két perccel később becsukódott mögötte Yaxley irodájának ajtaja, a külső szemlélő számára úgy tűnt, semmi sem változott odabent. Olykor azonban egy vihar távoli moraját lehetett hallani, ha valaki végigment a folyosón; ha pedig közel hajolt a kulcslyukhoz, eső kopogása hatolt a fülébe.

Ezzel elleszel egy darabig, kolléga, gondolta kajánul Sirius.

A saját irodájában aztán pennát ragadott, és teátrális megfogalmazású, húszsoros litániával útjára küldött egy házon belüli üzenetet a Mágikus Gondnokságra, "Cattermole-nak, s.k." címezve, amelyben azonnali intézkedést kért a Yaxley Főosztályvezető Úr irodájában kitört váratlan ítéletidő csillapításának ügyében.

Az ezután következő feladathoz nem kevés merészségre volt szüksége. Bár az első háború idején, Kupor alkalmazásában számtalanszor megtette, és a halála előtt sem okozott neki problémát, alaposan felgyorsult a szívverése, amikor kiszállt a liftből a felső szinten, a miniszteri iroda ajtaja előtt, és bekopogott.

A számításai ennél pontosabban be sem jöhettek volna: nem maga a miniszter, hanem Dolores Umbridge nyitott neki ajtót babarózsaszín dísztaláros, varangyképű valójában.

– Jó reggelt, Madam Umbridge! – Sirius fontoskodva köhintett egyet. – Elnézést a zavarásért – úgy tudom, megbeszélése van a főnökömmel...

– Áttettük este hatra – felelte hűvösen a boszorkány. – Mit óhajt?

– Óh! – Sirius széles kézmozdulatot tett. – Akkor vegye úgy, hogy meg se szólaltam. Addigra biztos kiengedik a Mungóból.

– Micsoda? – szólalt meg a háttérben Pius Thicknesse. – A Mungóból?

– Ahogy mondja, miniszter úr – bólintott buzgón Sirius. – Felmentünk egy kávéért, aztán egyszer csak elkezdett vérezni az orra – de nem úgy, ahogy általában elkezd vérezni az ember orra, hanem rettenetesen. Megállíthatatlanul. Gondolja, hogy a koffein...? Áh, biztosan a koffein. A főnök úr egyébként is kemény ember. Nem lepődnék meg, ha öt perc múlva már szembe jönne velünk a liftben.

– És mondja, nem látott a közelében egy nagydarab ukrán varázslót? Oleksiy, vagy hogy hívták...

– Nahát, mikről maradok le ma – mondta őszinte csalódottsággal Sirius.

– A csuda vigye el – dünnyögte Umbridge. – Meg akartam kérni azt a melákot, hogy tanúskodjon Dirk Cresswell ellen a távollétében. Kilenckor kezdünk. Tudja, a családfa-ügy...

Sirius pillanatnyi latolgatás után úgy döntött, nem ez az alkalmas pillanat, hogy puhatolózni kezdjen a titokzatos Oleksiy kiléte felől.

– Sajnálatos eset – mondta.

– Az bizony! – A miniszter felállt, és beletúrt hosszú, fekete hajába. – Mondja... hogy is hívják magát?

– Gawain Robards, mágikus rendfenntartó. – Sirius fontoskodva kihúzta magát. – Szolgálatára!

– Robards. Tud maga jegyzőkönyvet vezetni?

– Hát... öhm...

– Nem számít, csak jöjjön le megfigyelni! – Thicknesse türelmetlenül intett a kezével, Sirius pedig beletörődött, hogy amennyiben nem talál maga helyett alkalmasabb jelöltet az elkövetkezendő tíz percben, az egész délelőttjét mugli születésűek jogtalan kihallgatásával fogja tölteni. – A fene egye meg, megmondtam Traversnek, hogy küldjön valakit! Kész bolondokháza, ami itt megy... hallotta, hogy Yaxley irodájában esik?

Ez gyors volt, gondolta elégedetten Sirius, de csak annyit mondott:

– Valóban? Kellemetlen.

Beszélgetés közben a lifthez érkeztek. A szerelvény csakhamar meg is állt előttük, és a miniszterével szomszédos irodából kiforduló fáradt tekintetű varázsló előtt. Ahogy a vastag aranyrácsok félregördültek a fülke elől, Siriusnak minden önfegyelmére szüksége volt, hogy elfojtsa diadalittas mosolyát; „Mafalda" és „Runcorn" ugyanis ott álltak a végében – „Cattermole-t" bizonyára beszippantotta a Yaxley irodájában keletkezett káosz.

A főnök úr bizony kemény ember, gondolná most Gawain Robards. Ő, Sirius azonban nem gondolt semmit; csak élvezte az izgalom lüktetését az ereiben.

– Ah, Mafalda! – nézett a boszorkányra Umbridge. – Travers küldte magát, igaz?

– I-igen – cincogta az imposztor. Sirius legszívesebben ráförmedt volna, hogy szedje már össze magát. Így nem fog sokáig tartani a móka...

– Helyes-helyes, maga tökéletesen megfelel. – Umbridge Thicknesse-hez fordult. – Ezzel meg is oldódott a probléma, miniszter úr. Ha Mafalda vezeti a jegyzőkönyvet, akár azonnal kezdhetünk. – Átfutotta az írótáblájára csíptetett pergament. – Tíz emberünk van mára, és az egyikük egy minisztériumi alkalmazott felesége! Ejnye, ejnye... hát még ide is beférkőztek!

Sirius belépett a liftbe Umbridge és a fáradt tekintetű varázsló nyomában, egy pillanatra sem tévesztve szem elől a betolakodókat.

– Egyenesen lemegyünk, Mafalda, a tárgyalóteremben mindent megtalál, amire szüksége lesz – csicseregte Umbridge. – Jó reggelt, Albert, nem száll ki?

– De igen – felelte "Runcorn", és kilépett a fülkéből Thicknesse mellé. Sirius már indult volna, hogy valamilyen ürüggyel kövesse őket, a rács azonban becsukódott, a szerelvény pedig mozgásba lendült; elindult lefelé, a föld gyomrába, egy sor tárgyalás felé, amit ő, Sirius a háta közepére sem kívánt.

Erőt vett magán, és kizárta elméjéből a lift zakatolását, hogy gondolkodjon. A három betolakodó közül Runcorn imposztora érdekelte a legjobban: több volt, mint valószínű, hogy a betolakodók a két másik célpontot véletlenszerűen választották ki, csak az volt a lényeg, hogy minisztériumi dolgozók alakját vegyék fel. Mivel Runcorn volt köztük a legmagasabb rangú, így nyilvánvaló, hogy őt akarták félreállítani egy kis időre. Tagadhatatlan, hogy ügyesen csinálták: a Mágikus Gondnokság tagjaként "Cattermole" szinte bárhová bebocsátást nyerhet, "Mafalda" pedig a Varázshasználati Főosztály munkatársaként hozzáfér a nyomjellel lekövethető, kiskorú boszorkányok és varázslók adataihoz.

...talán nem is Runcorn volt a célpont, hanem Mafalda?

De nem, az lehetetlen. Volt valami a Runcornt megszemélyesítő varázsló tekintetében, amitől Sirius hátán végigfutott a hideg. Valami félelmetes. Valami elszánt. Valami... ismerős? De nem, bizonyára csak a képzelete játszik vele.

A lift zavartalanul robogott velük lefelé; Umbridge az írótáblájába temetkezett, így Siriusnak alkalma nyílt megfigyelni, ahogy a magát Mafalda Hopkirknek kiadó boszorkányon lassan, de biztosan eluralkodik egy csendes pánikroham.

Aztán a lift megállt a legalsó szinten, elgördült előlük a rács, és Sirius úgy érezte, mintha a nő minden félelme egy csapásra átszivárogna belé. Mintha láthatatlan ködbe ereszkedett volna, ami sűrűn, áthatolhatatlanul kavargott a dohos alagsori levegőben; lépésről lépésre egyre nőtt a hideg, lekúszott a torkán, villámcsapásként cikázott végig az erein, a tüdejébe mélyesztette jeges karmait; és egész testét megbénította valami régi, elfeledett rettegés.

Eddig is kibírtad, gondolta keserűen, és hagyta, hogy tenyerébe vájt körmei alól kiserkenjen a vér.

A folyosóra érve gyomorforgatóan ismerős jelenet tárult a szeme elé: az újonnan érkezett foglyok várakoztak így mindig, mielőtt az azkabani őrök belökdösték őket celláikba. A kihallgatásra beidézett mugli születésű boszorkányok és varázslók holtra váltan, reszketve kuporogtak a falak mellé tolt kemény padokon. A legtöbben eltakarták az arcukat, néhányan pedig egész testükben rázkódtak a zokogástól; és Siriusnak elszorult a szíve, ahogy rájuk nézett. Az első hetekben ő maga is ösztönösen védte az arcát a dementorok mohó szájától; időbe telt, míg megtanulta, hogy ez mennyire felesleges. Nemsokára ők is megtanulják. A szörnyekből áradó iszonyat és reménytelenség minden sejtjükbe beleitta magát, akár kísérővel, akár egyedül érkeztek. A dementorok fel-alá siklottak a rémült vádlottak körül, s a helyiség minden zugát betöltötte a jeges hideg, a sötétség, a reménytelenség: akár egy feketemágiából képzett erőtér.

Sirius gyomra felkavarodott, ahogy lélegzetét visszafojtva átkelt a fölé tornyosuló sötét alakok között. A dementorok némelyike követte őt a tekintetével, mintha sejtenék, hogy nem az, akinek mondja magát – vagy csupán az érzelmei viharát kívánták meg sosem csillapodó étvágyukkal. A kámzsa-takarta fejek sorra fordultak utána, mintha éreznék, hogy van itt valaki, akit más hajt, mint a foglyaikat.

Valaki, aki fölött nincs hatalmuk.

– Expecto patronum! – csendült a háta mögött Dolores Umbridge affektáló hangja. A boszorkány pálcájából ezüstösen ragyogó, hófehér macska alakja robbant ki; a jelenés levegőnél is könnyebb léptekkel előreszaladt a levegőben, Sirius körül pedig mintha elvágták volna a dementorok keltette iszonyatot.

– Nem szükséges hősködnie, Robards – mondta kislányos kuncogással a főinspektor. – Majd én bekísérem magukat a tárgyalóterembe... Mafalda, jól van? Kissé sápadtnak tűnik.

– Én... ehm... persze, igen – motyogta a magát Mafalda Hopkirknek álcázó nő. Sirius a karját nyújtotta neki; úgy festett, mint aki menten összeesik.

Nyilván nem mindenki szokott hozzá a dementorok jelenlétéhez...

Umbridge körbenézett a folyosón, lassan, ráérősen járatva végig a tekintetét a beidézetteken. Lerítt róla, hogy kényelmes neki a helyzet, sőt, élvezi minden másodpercét; és Sirius viszolygással keveredett félelem szúrását érezte a gyomrában.

Miért gyűlöli ez a nő ennyire a mugliivadékokat, ha félig maga is az? Miért bizonygatja akkora elánnal saját tiszta vérű mivoltát, akárcsak Voldemort? Mit nyer vajon ezzel...?

– Ne aggódjanak – nézett körül a folyosón Umbridge –, hamarosan sorra kerülnek.

Egy holtsápadt, remegő férfi erre könyörögve emelte fel a kezét.

– Kérem... kérem, ne ítéljen elhamarkodottan! Engedje meg, hogy elmagyarázzam. Kitagadtak. Volt az a híres seprűtervező, Arkie Alderton...

– Odabenn lehetősége lesz részletesen előadni a hazugságait – felelte oda sem nézve Umbridge. – Alderton, Richard! – Miközben két dementor a férfi csuklójára kulcsolta oszló hullakezét, az egykori roxforti főinspektor tűnődő pillantást vetett Siriusra. – Talán nem is szükséges maradnia, Robards – mondta. – Igen, Mafaldával ketten is elboldogulunk. Ha bármi változik, magáért küldök.

És már ment is; „Mafalda" pedig minden ízében reszketve követte a tárgyalóterembe, ahol Sirius még csak az amfiteátrumszerűen ívelt pulpituson ülő hallgatóság soraiban járt – elvégre őt magát törvényes eljárás nélkül ítélték életfogytiglanra.

Egy ideig csak állt földbe gyökerezett lábakkal, dermedten az undortól és az iszonyattól; aztán a tárgyalóterem ajtaja visszhangozva becsapódott, és ő egyedül maradt a dementorokkal és a rettegő mugliivadékokkal.

Hirtelen úgy érezte, egy percig sem képes tovább itt maradni. Minden porcikájával arra vágyott, hogy kiszabadítsa ezeket az embereket, hogy adjon nekik egy új, egy utolsó esélyt. Bizonyára azt hitték, a minisztérium hajlandó lesz törvényes keretek között meghallgatni őket, és jobb sorsot szán nekik, ha együttműködnek: ezért vannak most itt. A brit varázslóközösség azonban cserben hagyja őket...

Üvölteni, rombolni, ölni tudott volna, amiért nem védheti meg őket úgy, mint a Roxfortba igyekvő gyanútlan gólyákat; de cserben hagyta minden leleménye, minden furfangja, és minden frissen szerzett kétes kapcsolata. Tudta: ha most leveti a láncokat ezekről az emberekről, és a dementorokkal szembeszállva kimenekíti őket a minisztériumból, azzal egyszer s mindenkorra elvágja magát az aktuális rezsimtől. Többé nem kerülhet Runcorn, Thicknesse vagy éppen Umbridge közelébe; és a legtöbb, amit tehet, hogy időről időre elkiáltja Voldemort nevét az utcán, és megküzd a nyomára bukkanó fejvadászokkal.

Ha így tesz, sosem szaboltálhatja a minisztériumot.

És sosem kapja vissza Lucy-t.

Sirius lassan, komoran végigjáratta a tekintetét az ítéletre váró mugliivadékokon, arcukat az emlékezetébe véste. Nem akarta elfelejteni, hogy mit áldozott fel azért a nagy csapat rémült gyerekért, akiket Dirk Cresswell – jobb híján – egy Edinburgh-i kastélyszálló felső emeletén helyezett el. Az ultimátum azonban egyértelmű volt; a döntést meg kellett hoznia.

Megfordult, és egészen addig nem vett levegőt, míg be nem zárult mögötte a lift rácsa felfelé menet.

Úgy érezte, a sorsukra hagyott ártatlanok rémülten cikázó tekintete követi, bárhová megy.

*

Sirius némi elégtétellel vette tudomásul, hogy Yaxley irodájában még mindig esik. Kivételesen hálás volt a halálfaló társaságáért, aki ideiglenesen az ő íróasztala mögé tette át a székhelyét, és most céltalanul zörgött egy nagy köteg archiválásra váró pergamennel – legalább addig sem azon gondolkodott, hogy vajon éppen kinek a lelkét próbálják kiszívni az alagsorban.

– Azér' nem semmi ez a Runcorn – jegyezte meg Yaxley, és nagyot harapott egy ottfelejtett három napos teasüteményből. – Dirk Cresswell, a koboldosoktól... maga szerint ki kapja meg a posztját?

Sirius csak vállat vont, remélve, hogy ez is azon alkalmak egyike lesz, amikor Yaxley-nek nem ellenvéleményre, hanem pusztán hallgatóságra van szüksége. Nem is csalódott: a varázsló úgy beszélt tovább, mintha ő ott sem lenne.

– Igazi kutatómunka – bólogatott egyetértően saját kijelentésére Yaxley. – Nem mindenkinek jutott volna eszébe nekimenni... persze én gondolkodtam rajta, csak hát el vagyok havazva. De tudja, Robards, egyszerűen túl tökéletes volt az a családfa. Mindenkinek van egy kvibli nagynénje... egy rossz útra tért unokaöccse... egyszóval minden családban akad pár selejt, na! Cresswell viszont tökéletes rokonságot kreált magának, és Runcornnak pont ez szúrhatott szemet. Na látja, pont ilyen emberek kellenek nekem. Azt mondják, maga is ilyen... meg hát olykor tabutémákba is beleártja magát, ha érti, mire gondolok.

Sirius felvonta a szemöldökét.

– Mindig is érdekeltek a tabutémák – felelte rezzenéstelen arccal. – Csak úgy vonzzák a selejtet, nem gondolja?

Akárki is tett róla, hogy így legyen – talán Gnarlak, talán J. S. –, Yaxley nem firtatta a Malfoy-házban történteket.

– Ha érdeklik magát a tabuk, Robards – mondta –, tudja, hol talál.

Sirius rápillantott, aztán felszusszant, és elgondolkodó arckifejezéssel dőlt hátra a székében.

– Találkozott ma Runcornnal? – kérdezte, olyan hangon, mintha éppen csak most jutna eszébe a téma.

– A liftben. Vérzett az orra, mint a rohadás. – Yaxley vállat vont. – Miért?

– Vérzett hát... meg olyan furcsán viselkedik ma. Nekem meg szöget ütött valami a fejembe. Tudja, Cresswell meglógott.

– Runcorn meg furán viselkedik.

– Ahogy mondja.

– Arra gondol, amire gondolom, hogy gondol, Robards?

– Valószínűleg – felelte óvatosan Sirius.

– Egyszóval logikai kapcsolatot vél felfedezni Runcorn furcsa viselkedése és Cresswell szökése között.

– Ezt talán korai lenne kijelenteni. Mindazonáltal...

– Mindazonáltal megfontolandó kérdésnek tartja.

– Valahogy úgy, igen.

Egy ideig csend volt.

– Még mindig esik az irodámban – jegyezte meg borúsan Yaxley. – Gondolja, hogy erről is Cresswell tehet, vagy a Mágikus Gondnokság általános alkalmatlanságában kell keresnem az okokat?

– Több tényező is összejátszhat a dologban – felelte diplomatikusan Sirius. – Mindenesetre a maga helyében rajta tartanám a szemem Runcornon. Távol álljon tőlem, hogy bemártsam a főnökömet, de olyan furcsa ez az egész, tudja? Tényleg minden erőforrásunkat bevetettük, hogy elkapjuk Cresswell-t, de több lépéssel előttünk jár. Mintha valaki folyamatosan leadná neki a drótot.

– Azok az átokverte koboldok voltak! – Yaxley szinte köpte a szavakat. – Aljas köpönyegforgatók, óránként változtatják, hogy éppen kinek az oldalán állnak.

Sirius különös vádnak tartotta ezt egy olyan embertől, aki Voldemort legutóbbi bukása után néhány órával már harsány műzokogással dörömbölt az akkori mágiaügyi miniszter irodájának ajtaján, de jobbnak látta magában tartani ezt a gondolatát.

– Tudja, Cresswellnek egy dologban azért igaza van – felelte óvatosan. – Nem árt jóban lenni a koboldokkal. Különösen egy bizonyos kobolddal. Gnarlaknak hívják.

– A koboldoknak vége! – csattant fel Yaxley. – Visszanyertük felettük a kontrollt, és a miniszter úr nem hajlandó többet foglalkozni velük, mint feltétlenül szükséges.

– Igen – felelte szemrebbenés nélkül Sirius –, ezért nem kapták még el Dirk Cresswell-t. A koboldok szeretnek tetszelegni a saját fontos szerepükben; biztos lehet benne, hogy az első adandó alkalommal elárulják a nagy barátjukat. Én mondtam a főnöknek, de nem hallgatott rám. Ami furcsa, mert Runcorn okos ember, na érti.

Yaxley egy hosszú, néma pillanatig csak bámult rá – már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, ám ekkor egy kivételesen hangos dörrenés szűrődött ki az irodájából...

...de biztosan onnan?

Sirius döbbenten kapta fel a fejét. Valahol az Átrium környékén léptek dobbantak: egész csapatnyi ember léptei, a nyomukban pedig rémült sikolyok csendültek. Yaxley felpattant az asztal mögül, és pálcát rántott.

– Mi a...

Kirontott az ajtón, Sirius pedig gondolkodás nélkül követte az Átriumba. A hatalmas csarnok tele volt, a bejutást szolgáló óriási kandallók előtt pedig egy csapat mágikus rendfenntartó rohangált, sorra lezárva az intézményből kivezető utakat.

A csarnok végében ekkor felbukkant az alsóbb régiókból felemelkedő lift; a súlyos aranyrács félregördült, a fülkéből pedig egész csapatnyi ember rontott ki, élükön a boszorkánnyal, aki Mafalda Hopkirknek, és a varázslóval, aki Albert Runcornnak adta ki magát. Sirius megdobbanó szívvel szúrta ki az ál-Runcorn mellett a tengerészkék taláros varázslót, aki hosszú, értékes perceket veszíthetett, míg próbálta megtörni az orkán-rontást Yaxley irodájában.

Hát mégis megtalálták egymást... és most, hogy így, hármasban látta őket, olyan erővel támadt fel benne a gyanú, hogy még a gyomra is beleremegett.

– Azt az utasítást kaptuk, hogy senkit ne engedjünk... – kezdte az egyik minisztériumi varázsló, „Runcorn" azonban villámló szemmel lépett előre.

– ELLENTMOND NEKEM? – mennydörögte. – AZT AKARJA, HOGY A MAGA CSALÁDFÁJÁT IS MEGVIZSGÁLTASSAM, AHOGY DIRK CRESSWELLÉT?

– Nem, dehogy! – rémült meg a varázsló. – Csak megjegyeztem, mert... mert úgy tudom, hogy őket kihallgatásra hívták be, és...

– TISZTA A VÉRÜK – folytatta az imposztor, Albert Runcorn stílusának kissé teátrális változatát adva. – MEREM ÁLLÍTANI, HOGY TISZTÁBB, MINT SOKAKÉ MAGUK KÖZÜL! TÁVOZZANAK –

A hatásos színielőadás egy pillanatra síri csendet teremtett az Átriumban; még Yaxley is megtorpant, és engedte, hogy a kihallgatásra berendelt mugliivadékok eltűnjenek a még működő kandallókban.

A következő pillanatban azonban...

– Mary!

Az egyik liftből egy varázsló szállt ki – egy alacsony, menyétképű varázsló, szakasztott olyan, mint a másik, aki most rémülten kihúzta a kezét a mellette álló boszorkány szorításából.

– R-Reg? – az asszony döbbent pillantást vetett a mellette álló imposztorra, aki nyomdafestéket nem tűrő szavakkal nyugtázta az igazi Reg Cattermole érkezését; Yaxley pedig kizökkent döbbenetéből.

– Lezárni a kijáratot! LEZÁRNI!

Sirius tettre készen szökkent előre. A szíve úgy dübörgött, hogy azt hitte, menten megáll; a „Runcorn" mellett álló minisztériumi varázsló már emelte a pálcáját, az imposztor azonban felemelte az öklét, és teljes erőből gyomron vágta.

– MUGLIIVADÉKOKAT SEGÍTETT A SZÖKÉSBEN, YAXLEY! – érkezett az újabb vád Albert Runcorn mennydörgő hangján, és Sirius kacagni tudott volna a gyönyörűségtől. A következő pillanatban az igazi Reg Cattermole is beszállt az üvöltőkórusba ("A feleségem! Ki volt az az ember a feleségemmel!? Mi folyik itt?!), Yaxley arcán pedig felderengett a megértés – a Runcorn után küldött átka azonban célt tévesztett, amikor Sirius lopva vádlin találta egy rugózó rontással.

A szökevények az utolsó menekülő mugliivadékok nyomán a kandallóba vetették magukat, Sirius elől pedig elvágta őket a tömeg. Cattermole imposztor hasonmása lemaradt a többiektől, Yaxley pedig megragadta a bokáját... Sirius oldalra vetődött, hogy kitérjen egy ájultan a földre zuhanó minisztériumi varázsló elől, de szem elől tévesztette őket... Yaxley azonban a nyomukban volt... Yaxley...

A betolakodók megszöktek; és Yaxley utánuk vetődött.

Yaxley a nyomukban volt.

Yaxley elkapta őket.

* * *

Ha tetszett a fejezet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)