Lucynak úgy fájt a feje, mint még soha életében.

A sorsmágia sodrása felkavarta a gyomrát. Egész testében remegett, rázta a hideg, és gyengének érezte magát; olyan gyengének, mintha a Tiltott Rengeteg szélén állna, és Dumbledore most közölte volna vele, hogy Sirius meghalt.

Nagy erőfeszítés árán az oldalára fordult, és körülnézett a tágas, félhomályos helyiségben, ahová került. Ahogy lassan felfogta, mit lát, rádöbbent, hogy a darlingtoni kúria szalonjában van, és a félig behúzott sötétítőfüggönyök mögül egy kis csíkban nappali fény hatol be a szobába.

Hát működött, gondolta diadalittasan. Sikerült visszafordítania az események tragikus láncolatát, amibe a saját ostobasága hajszolta bele őt és Tonksot. Újrakezdheti a küldetését; és ezúttal pontosan tudja, hol keresse a szellemtükröt...

– Végre felébredt, miss!

Lucy hátrahőkölt, amikor Edmund Wright kísértete az orra előtt bukkant fel a padló alól. Az áttetsző szellemalak kissé megigazította a felöltőjét, és leplezetlen kíváncsisággal mérte őt végig. – Már tartani kezdtem tőle, hogy kegyed is a túlvilágra szökött a kérdéseim elől. Sosem voltam még ilyen hálás, amiért elraboltak – de azért mégiscsak elrabolt!

– Nem direkt volt – felelte zavartan Lucy. Meglepte, hogy Pyrites és Scabior még a kísértetet sem terelték vissza börtönébe; de talán így kellett történnie. Talán már korábban ki kellett volna szabadulnia...

Még az is lehet, hogy a szellemtükör egyszerűen a zsebében van, ahová való!

A Corbitt ősöktől kölcsönvett mardekáros talár bélésében azonban csak a Siriustól örökölt – és teljesen feleslegessé vált – pálcát találta.

Miért hordja egyáltalán magánál? Hiszen egy szikrányi mágiát sem képes kicsikarni belőle...

– Nem is tudtam, hogy maga Corbitt-leszármazott – jegyezte meg Edmund Wright. – Tudja, jártam már ebben a kastélyban. Elevenen – tette hozzá. – Egy felolvasóesten. És persze itt volt ő is.

– Kicsoda? – vonta fel a szemöldökét Lucy.

– Lord Archibald Chatterley – sziszegte a kísértet, úgy hangsúlyozva a név mindhárom tagját, mintha főbenjáró átkok lennének. – Az álnok kígyó! Ha tudná, mit művelt...

– A fószer, aki a sírba menekült maga elől? – Lucy rápillantott.

– Tipikus Chatterley – bólogatott szaporán a néhai Edmund Wright. – Oda menekült a haragom elől, ahová én nem mehetek. Gyáván megfutamodott előlem!

Lucy agyán átfutott, hogy ha egy kísértet levakarhatatlan árnyékként koslatna a nyomában, egy idő után alighanem ő is a másvilágra menekülne; ezen gyanúját azonban háttérbe szorította a sejtés, hogy Edmund Wright nem mond igazat. Maga sem tudta, miért támadt ez a benyomása; egy kísértet gondolataiban akkor sem olvashatott volna, ha még képes a legillimenciára. Régen azonban, mielőtt az őt körülvevő emberek érzéseire és szándékaira vakon kellett botorkálnia a világban, gyakran támadtak efféle megérzései...

És sosem tévedett.

Nem töprenghetett azonban sokáig Edmund Wright lehetséges szándékain, mert mögöttük kicsapódott a szalon ajtaja. Lucy egy pillanatra azt hitte, a huzat nyitotta ki, ám amikor Jérôme Baptiste de Courtenay, ismertebb nevén Jerry, a vámpír hangtalanul átlépte a küszöböt, és a szobába szűrődő napfényt látványosan elkerülve helyet foglalt vele szemben egy karosszékben, megértette, miért nem hallott lépteket közeledni.

Amikor pedig Jerry nyomában Sanguini is megérkezett, tüskeként szúrt belé a gyanú.

– Mi történt? – kérdezte élesen. – Hogy kerültem ide?

Sanguini emberfeletti gyorsasággal kapta rá vad tekintetét, Lucy gyomra pedig egyenletesen süllyedni kezdett. Legutóbb akkor látta dühösnek Sanguinit, amikor Remusszal és Siriusszal ellopták tőle a Sequestrum kulcsát; a vámpír akkor tajtékzott a haragtól, és kész lett volna megtámadni őket.

Most nem tűnt haragosnak. Éles vonásokkal szabdalt márványarca nem árult el érzelmeket; a szemei sápadt, vörös fénnyel égtek, a pillantása szinte átszúrta őt.

Olyan volt, mint aki gyilkolni készül.

– A kérdés talán inkább úgy szól – felelte hátborzongató lassúsággal Sanguini –, hogy hogyan került a Roxfortba. És ha már odament, miért gondolta, hogy jó ötlet felfednie magát a kastély tanári kara előtt, miután a szavát adta, hogy az ügyünk szolgálatába áll. Ha arra gondolok, hogy Albus Dumbledore könyörgött, hogy bizalmat szavazzak magának, egyenesen kacagnom kell!

Lucy megdermedt. A szeme elé beúszott a két vörös írisz emléke, az utolsó dologé, amit látott, mielőtt elsötétült előtte a világ. Biztos volt benne, hogy Voldemortot látja – és Pyrites vagy Scabior éppen akkor lép közbe, hogy kiragadja a karmai közül...

– Maga... maga hozott ide? De hát én azt hittem...!

– Mit hitt?! – Sanguiniról úgy hullott le a jeges nyugalom álarca, mintha Ampók rá is koboldmaszkot húzott volna. – Mégis mit? Hogy Albus Dumbledore majd feltámad a sírjából, hogy megmentse? Ha elment az esze a gyásztól és a megpróbáltatásoktól, az a maga dolga, de engem ne keverjen bele! Van fogalma róla, milyen nehéz feltűnésmentesen egyensúlyozni a különböző oldalak érdekei mentén? Segíteni a varázslényeknek, de folyamatosan ígérgetni a halálfalóknak? Egy pillanat alatt mindent tönkre tehetett volna, ha nincs annyi eszem, hogy a körmére nézzek! Köszönje meg a kis barátnőjének, hogy sikeresen törölte az érintettek emlékeit – ellenkező esetben le kellett volna mészárolnunk a Roxfort teljes tanári karát!

Erre a végszóra Tonks is megjelent az ajtóban. Lucy magán érezte vádló tekintetét, ahogy némán figyelte a jelenetet. Tudta, hogy mindenki magyarázatot vár tőle, ugyanakkor bármit is mond, az nem lesz kielégítő.

Tonks nem látta, mi történt, amikor Scabior átírta a sorsát az azkabani rajtaütés közepén; és utólag egyszerűen nevetségesnek érezte, hogy magától próbálta előidézni ezt az állapotot. Talán pontosan úgy kellett történnie, hogy ő, Lucy kétségbeessen, és elkövesse ezt a fiaskót; Sanguini pedig éppen jókor volt jó helyen, és megakadályozta...

Vagy Pyrites meg Scabior valóban lemondtak az egész küldetésről. Elvégre ki tudja, miféle egyéb következményekkel járt, hogy Dumbledore nem a megfelelő embernek árulta el az igazságot... nem Siriusnak, hanem Pitonnak...

– Figyel rám egyáltalán, Dawlish?! – sziszegte Sanguini. – Megállapodtunk valamiben! A varázslények bíztak magában. Hitték, hogy maga, a mágusok között egyedülálló módon, a mi érdekeinket képviseli! És erre mit tesz? Az első adandó alkalommal eljátssza ezt a bizalmat, bolond vakmerőséggel rohan a vesztébe! Elárulná legalább, hogy miért csinálta?

Lucy pillanatnyi mérlegelés után az őszinteség mellett döntött.

– Beszélnem kellett Dumbledore-ral – felelte. – Vagyis a portréjával. Gyorsan kellett cselekednem, nem várhattam meg, míg mindenki kisápítozza magát.

– De miért próbálta leleplezni a kilétét, madame?! – jajdult fel Jerry.

– Ez a kérdés pedig inkább úgy szól – sziszegte Sanguini –, hogy miért használja a koboldkészítette maszkot anélkül, hogy Ampók befejezte volna rajta a bűbájt.

Lucy mindent elkövetett, hogy az arca kifejezéstelen maradjon; Tonks vádló tekintete szinte lyukat égetett a mellkasába.

Sanguini tehát ezt is tudja. De miért is lepődött meg? Hiszen Erdély óta kémkedik utána...

– Máskor olyan beszédes, Dawlish! – A vámpír hangjától a hideg futkosott a hátán. – Most valahogy egy szavát sem hallani.

– Nincs több mondanivalóm – felelte sötéten Lucy. Maga is meglepődött, amiért rettegés helyett csupán tompa fásultságot érzett.

Ha Sanguini bántani akarja, úgyis megteszi...

– Igazán? Pedig több, kifejezetten érdekes kérdést is feltettünk magának.

– És mindre tudja a választ. Azért mentem a Roxfortba, mert dolgom volt. Azért kellett a maszk, mert nem tudok varázsolni. Azért csinálom ezt az egészet, hogy ki tudjam húzni abból a rohadt dementorból, amire maga kíváncsi... szóval be lehet fogni!

– Na most volt elég belőled!

Tonks felpattant a székéből; a haja paprikapirosra színeződött a dühtől.

– Komolyan nem veszed észre, hogy átgázolsz mindenen és mindenkin, és ezt valami fennkölt világfájdalomba csomagolod?!

– Te meg mi a francról beszélsz? – förmedt rá Lucy.

– Tudom, hogy Dumbledore rád bízott valami fontosat – felelte Tonks. – Azt is tudom, hogy nem fogsz beszélni róla. Nem vagyok teljesen hülye, oké? Meg Sanguini sem, Jerry sem, Ampók sem, senki sem! Felfogtam, hogy célod van, ami fontosabb neked, mint a barátaid, de ezt azért nem néztem volna ki belőled. Lehet, hogy Dumbledore sorsmágiát tanított neked, és ettől azt hiszed, te vagy a világ királya, de néha rántsd már le magad az egyszerű földi halandók szintjére, és gondolkodj el azon, hogy a tetteidnek következményei vannak!

– Te komolyan azt hiszed, hogy én...

– Azt hittem, ha valami ennyire kockázatos dologba rángatsz bele, az legalább fontos lesz! – Tonks szemébe könnyek gyűltek. – És szükséges! Van fogalmad róla, mi történhetett volna, ha Sanguini nem lép közbe? Ha lelepleződünk? Egyenesen Piton karjaiba rohantunk volna – Pitonéba, aki, ha esetleg elfelejtetted volna, Vol... Tudodki jobbkeze! Mindent arra tettél fel, hogy a sorsmágusaid megmentenek, de nem tették! Nem avatkoztak közbe! Nem irányíthatod őket úgy, ahogy akarod, mert ez meghaladja a képességeidet, mint ahogy Tudjukkivel sem játszhatsz. De nyilván megint fel sem fogod, micsoda veszélyben voltál... hogy ez az egész mennyire közel volt...

Nem, gondolta Lucy, azt te nem fogod fel.

– Én sem tudom pontosan, hogy mit csinálok, oké? – védekezett. – Tökegyedül maradtam ezzel az egésszel, és...

– AHA, TÖKEGYEDÜL! – kiabált rá Tonks. – NÉZZ MÁR KÖRÜL! A FÉL VILÁG SEGÍTENI PRÓBÁLD NEKED – MOST MARADSZ EGYEDÜL, TE HÜLYE!

Phineas Nigellus ezt a pillanatot választotta, hogy kidugja a fejét Lucy kabátzsebéből, és gyönyörűségtől reszkető orral elrikoltsa magát:

– HÜLYE! HÜLYE! HÜLYE!

– Nekem pedig elegem van! – folytatta Tonks. A hangjából eltűnt a korábbi indulat; csak az elkeseredés maradt. – Nyilván az én hibám az egész. Hogy lehettem akkora barom, hogy elhittem, hogy húszezredszerre máshogy fogsz viselkedni? Hogy nem fogsz ugyanúgy kihasználni? De most elég volt – kész, vége, befejeztem!

Lucy fel sem nézett, amikor barátnője kiviharzott a nappaliból, és bevágta maga után az ajtót. Helyette Sanguinit figyelte, támadási felület után kutatva. Mit tehetne, mit mondhatna, ami elhiteti vele, hogy képes felelős döntéseket hozni?

Ami természetesen nem igaz, de ez részletkérdés...

– Elmehet, Jérôme – szólalt meg metszően Sanguini.

Mire Lucynak eszébe jutott volna ellenkezni, amiért úgy parancsolgat a Corbitt-házban, mintha a saját kastélyában lenne, Jerry már át is lépte a küszöböt – ami egy pillanatra megakasztotta a gondolatmenetét.

– Állj! Magukat meg ki engedte be ide?

Sanguini felvonta a szemöldökét.

– Dawlish, maga még mindig képes ámulatba ejteni. Minden találkozónk alkalmával eddig sosem látott mélyrepülésbe kezd a modora, én pedig újra és újra elhiszem, hogy nincs lejjebb...

– Válaszoljon! – csattant fel Lucy. – Maga meg Jerry egy lépést sem tehetnek a házamban, amíg nem adtam rá engedélyt, hiszen vámpírok! Valakinek be kellett invitálnia magukat! – Ökölbe szorította a kezét. – Vagy ez is a mágia miatt van? Már a vérszívókat sem tudom távol tartani a házamtól?

– A maga érdekében úgy fogok tenni, mintha ezt meg sem hallottam volna – felelte zordan Sanguini. – A válasz pedig egyértelmű: a ház egyik lakója valóban beengedett minket, annak rendje és módja szerint.

Lucy bután bámult rá.

– Tonks? De hát ő nem is lakik itt! Vagyis... oké, most egy ideig igen, de az nem ugyanaz! És Dudley sem lehetett. Már a Gringottsban is teljesen beszart magától, és amúgy is elkábítottuk, hogy ne legyen útban.

Sanguini felvonta a szemöldökét.

– Mint mondtam, a ház egy lakója engedett be... jelentsen ez bármit – tette hozzá nyomatékkal. – Ami azt illeti, külön megkért, hogy legyek türelmes magával. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz feladat lesz; és azon sem győzök álmélkodni, hogy vannak még barátai. Olyan jó barátok, hogy jobb se kell.

– De ki a fene volt az?!

– Nem számít. Figyeljen rám... – Sanguini fenyegetően emelte fel a mutatóujját. – Végtelenül elegem van magából; és a valódi probléma azonban az, hogy nem csak nekem. Maga volt a varázslények utolsó reménye; és egy pillanat alatt el fog terjedni a híre annak, amit művelt. És a Sötét Nagyúr sem ostoba, Dawlish. Rá fog jönni, hogy életben van. Keresni fogja magát. Nem siethetek a segítségére minden egyes alkalommal, amikor bajba keveri magát. Egyedül kell boldogulnia.

Lucy rábámult.

– Szóval akkor ennyi volt? Mossa kezeit?

– Itt az ideje, hogy komolyan vegye a feladatot, amit elvállalt. A dementor...

– A dementor bármikor kiszívhatja a lelkemet! – vágott a szavába Lucy.

– Ha legalább hozzákezdett volna ahhoz, amivel megbíztam – felelte könyörtelenül Sanguini –, már rájött volna, hogy ez a dementor nem úgy táplálkozik, mint a többi. Firenze legalábbis ezt állítja; de őt nyilván nem kereste fel, amíg a kastélyban járt.

– Firenze még tanít a Roxfortban? – Lucy szeme elkerekedett. – Hagyják neki egyáltalán?

– Még a Sötét Nagyúr iskolai helytartója is köteles biztosítani a megfelelő tanárt minden tantárgyhoz – felelte hidegen Sanguini –, a jóslástantanári állásra pedig senki más nem jelentkezett. Firenze tehát maradt, és igyekszik megvédeni a diákjait, aminek sokan az életüket köszönhetik. Az ő – és Tonks – mágiája nélkül csak... jelentős veszteségek árán tudtuk volna megúszni a ma estét.

Lucy megborzongott.

– Megölte volna őket? Mindenkit?

– Azt teszem, ami szükséges, hogy megvédjem a varázslények megmaradt szabadságát és jogait – felelte Sanguini. – Ezt nem árt az eszébe vésnie. Nem húzom ki még egyszer a csávából, és nem kockáztatom a saját biztonságomat, hogy elérje a közös célunkat. Maga semmivel sem különb, mint a többi ember!

– Persze, hogy nem vagyok különb – morogta Lucy. A feje úgy lüktetett, mintha alaposan beverte volna, a fáradtság pedig hullámokban rohanta meg; ráadásul gyanította, hogy ha Sanguini végre befejezi a mondókáját, utána Dobbytól, Tonkstól és Edmund Wright kísértetétől is megkapja majd a magáét.

Ampókról nem is beszélve. Ezek után nyilván elveszi tőle a maszkot, és majd parókát húzhat, meg férfivá sminkelheti magát, mint a muglik a kémfilmekben. Vajon ez elég lenne, hogy Scabior végre közbelépjen? Vagy egyszer s mindenkorra magára maradt a saját sorsával?

– Akkor itt az ideje, hogy különbbé váljon – felelte halkan Sanguini.

– Jó, majd beizzítom a hatalmas varázserőmet, elmormolok három ógörög káromkodást, és minden megoldódik! – csattant fel Lucy.

Maga vállalta a feladatot, amit számonkértek rajta, mégis úgy érezte, csapdába csalták; és bármit megadott volna érte, hogy Albus Dumbledore lehuppanjon mellé a kanapéra, és elejtsen egy sor kétértelmű bölcsességet, ami segít megtalálni a helyes utat. Az igazi Dumbledore nem fordítana neki hátat úgy, ahogy az a hülye portré tette – nem akkor, amikor olyan égető szüksége volt rá, mint most!

– Szedje össze magát – mondta Sanguini. – Ha megfejti, mit akar a dementor, épségben a rendelkezésére bocsátom azt a szétszabdalt festményt, amelynek egy darabját nemrég raboltatta el Ampókkal.

Lucy nagyot nyelt.

– De maga nem fog segíteni nekem. Se Jerry. Se Dobby.

– Ezt korábban kellett volna végiggondolnia – felelte hidegen Sanguini.

Egy ideig csend volt.

– Nem Tonks volt az. – Lucy csak akkor döbbent rá, hogy mozog a szája, amikor már kimondta a gondolatát. – Nem ő engedte be magát.

Sanguini szeme összeszűkült.

– Nincs egyedül, Dawlish – felelte halkan. – Legalábbis nem annyira, mint gondolja. Már mondtam, hogy van egy olyan jó barátja, hogy jobb sem kell.

Mire Lucy felpillantott az asztallapról, hogy megkérdezze, mégis mit jelent ez, a vámpír kámforrá vált; ő pedig egyedül maradt a besötétített nappaliban, a függönyön átszűrődő fény körén kívül.

A csend súlyos lepelként borult a Corbitt-házra, és Lucy-t elfogta az érzés, hogy még a Grimmauld téren is több élet venné körül. A függönyökben zizegnének a doxik, a korlátot szú enné, a düledező, penészes szekrények tetején tündérmanók kergetőznének, a folyosókon Sipor csoszogna átkozódva. Darlingtonban azonban mintha még a portrék is abbahagyták volna a szuszogást; ez egész ház néma mozdulatlanságba dermedt, mintha pincétől a padlásig az egész ház visszatartaná a lélegzetét.

Edmund Wright kísértete kidugta a fejét a sötétítőfüggöny mögül, és színpadiasan felsóhajtott.

– Hát, miss – ezt aztán jól megcsinálta! De hiába. Tempus rerum imperator.

Lucy nem kérdezte meg, hogy mit akar ezzel.

*

A konyhában csöpögött a csap.

Amikor a mosogató széles kőmedencéjébe hulló cseppek kopogása elviselhetetlenné vált, Lucy fontolgatni kezdte, hogy Dobby segítségét kéri, a manó azonban nem volt sehol. Persze megpróbálhatta volna szólítani, de miért tette volna? Hiszen nem volt a gazdája.

Egyébként is, talán csak az szólíthat magához egy házimanót, aki maga is mágus; ő, Lucy pedig már ezt a követelményt sem teljesíti. Talán a házimanók neve is olyan parancsszó, mint a varázsigék: egy mód arra, hogy az ember a megfelelő mederbe terelje a mágiáját.

Már ha van olyanja, persze.

Vajon Dobby tudja már, mit művelt? Biztosan, hiszen ha nem tudná, még itt lenne, és csinálna valamit azzal a rohadt csappal. Nyilván elege lett, mint Tonksnak, aki dühödten kiviharzott a nappaliból, és azóta sem áll szóba vele...

Összerezzent, amikor Edmund Wright ezüstösen fénylő kísértetalakja leereszkedett vele szemben a konyhaszékre.

– Tudom, hogy ez nem a legalkalmasabb pillanat, miss – mondta –, de beszélnünk kell.

Lucy a szemét forgatta.

– Minek? Hogy tovább ismételgethesse az érthetetlen latin közmondásait? Maga egy kísértet – személyhez kötődik, vagy helyhez. Nemsokára majd szépen elhalványul, és újra feltűnik ott, ahová való. Amúgy is már rég el kellett volna tűnnie.

– A maga vámpírjai hoztak ide! – berzenkedett a szellem. – Higgye el, ha tehetném én is kellemesebb társaságban tölteném az időmet.

Lucy egykedvűen nézte őt.

– Sajnálom, hogy Dumbledore miatt belerángattam ebbe. Tűnjön csak el nyugodtan. Úgysem tud segíteni nekem.

A kísértet furcsán csillogó szemekkel nézett rá.

– Mit veszíthet, ha elárul néhány dolgot? Az ellenségei belőlem nem tudják erőszakkal kiszedni a titkait. Nem kínozhatnak meg, nem itathatnak velem igazságszérumot, nem törhetnek be az elmémbe, nem hajthatnak uralmuk alá, és meg sem ölhetnek, ha látják, hogy nem fogok megtörni! – Fanyarul elmosolyodott. – Mondhatni, legyőzhetetlen vagyok.

– Ja, meg én sem csinálhatok semmit magával, ha mindent kifecseg! – reccsent rá Lucy. – Ha tehetném, már rég elkussoltattam volna, de még a házamból sem tudom kiparancsolni! Tényleg azt hiszi, hogy ennyire hülye vagyok?

– Albus Dumbledore azt mondta, segíthetek magának – felelte lassan Edmund Wright. – Nekem pedig azt mondta, hogy egy Lucy Dawlish nevű ifjú hölgy segíthet nekem.

– Segíteni? – Lucy felhorkant. – Mégis miben?

– Segíthetne nekem meghalni.

Csend lett a konyhában. Lucy legalább tíz vízcsepp koppanását hallotta a mosogatóban, mire az agya összeköttetésbe lépett a szájával, és kinyögte:

– De hát maga már halott.

– Nem, miss – nekem kettészakadt a lelkem! Gyakori tévedés. Magam sem tudnék különbséget tenni, ha eleven ember lennék. Kérem, nézze el, hogy korábban nem javítottam ki a tévedését... de most jóval nyugodtabban beszélgethetünk.

Lucy eltátotta a száját, aztán megint becsukta.

– Akkor az egész kamu volt? A kísértős sztori? Amit az ellenségéről mondott? Valójában ezért zárták be?

Edmund Wright kísértete egy hosszú pillanatig csak nézte őt, aztán felsóhajtott.

– Nem az egész. Nézze... elmesélem magának a történetem, aztán eldöntheti, hogy hisz nekem, vagy tovább vesztegeti az idejét.

– Mindig így kezdődik – morogta Lucy.

Edmund Wright felvonta a szemöldökét.

– Maga az imént Pyritest és Scabiort emlegette; mégpedig olyan hangsúllyal, mintha valami mitikus, felsőbb rendhez tartoznának. Mintha különbek lennének, mint maga vagy én! Persze nincs ebben semmi meglepő. Albus Dumbledore is elkövette azt a hibát, hogy túl sokat gondolt róluk.

– Hogyne lennének különbek, a franc egye meg! – szitkozódott Lucy. – Hiszen Sorsfonók!

Edmund Wright örömtelenül felkacagott.

– Az arrogancia torkomra forrasztja a szót...! De hát persze, mindig is ilyenek voltak. Már akkor is, amikor együtt jártunk a Roxfortba.

Lucy pislogva emésztette meg ezt a váratlan információt.

– Maga...

– Ismertem őket – bólintott a kísértet –, mégpedig közelről. Együtt hajkurásztuk a nagyságot, az örök életet, a bölcsek kövét...

– A Halál Ereklyéit – mormolta Lucy.

– Úgy bizony – bólintott Edmund Wright –, a Halál Ereklyéit. Pyrites töretlenül hitt a létezésükben, és megszállottan kutatott utánuk; a tanáraink határozott parancsa ellenére pedig a sorsmágiát is fáradhatatlanul kutatta. Ötödéves volt, amikor Scabior meg én elsősök. Jómagam mindig is tartottam tőle, Scabiorral azonban elválaszthatatlanná váltak: mesterré és tanítvánnyá.

– És maga? Magát nem izgatta a sorsmágia?

– Engem az ereklyék hoztak lázba – felelte nosztalgikus mosollyal Edmund Wright. – A Halál Urának lenni... de nem olyan célból, mint gondolná. Nem uralkodni vágytam a többi emberen. Nem zsarnokoskodni akartam, sőt, még csak örökké sem akartam élni. Míg Pyrites számára a sors feletti uralom jelentette az élet értelmét, én a művészetekkel kapcsolatban éreztem így.

– Azt akarta, hogy az emberek ne felejtsék el a műveit? – Lucy felvonta a szemöldökét.

– Nem ilyen egyszerű, miss! Ez volt az életem. Verseket írtam... regényeket... szeretném azt gondolni, hogy jók voltak. A kortársaim dicsérték őket, és én boldog voltam; egészen addig, míg a maga egyik őse meg nem hívott ebbe a házba, egy felolvasóestre... és ott volt ő. Chatterley. – Edmund Wright kísértetarcán keserűség hullámzott végig.

– Az ellensége!

– A riválisom. Éppen egy szonettjét olvasta fel, amikor beléptem; és megállt körülöttem a világ. Lehetetlen volt szóhoz jutni attól, ahogyan a szavakat egymáshoz fűzte! Az övé után az én költeményem úgy hangzott, mintha egy ötéves gyermek írta volna. Úgy éreztem, csupán a klisés ízléstelenség szálai fűzik össze soraimat.

– Szóval kihívta párbajozni ezt a Chatterley-t – találgatott Lucy.

Edmund Wright megrázta a fejét.

– Eleinte gyűlöltem őt – mondta rekedten. – Nem csupán alkotóként volt kiemelkedő, de a modora is kiváló volt, és a varázstudományokban is jártasságot szerzett. Ha akartam sem tudtam volna legyőzni egy párbajban; és ugyan mire mentem volna vele? A tehetségével nem versenyezhettem.

– Szóval sorsmágiát tanult, hogy maga legyen az új Shakespeare, és lealázza a francba!

– Ellenkezőleg: csendben beletörődtem, hogy nem érhetek a nyomába. Csak aztán... elkezdődtek az üzengetések.

– Üzengetések? – Lucy csodálkozva vonta fel a szemöldökét. – Hogy érti?

– Kigúnyolta a verseimet! – sóhajtott a kísértet. – Egy idő után az én költeményeimre kezdett célozni a sajátjaiban. Fel-felismertem sorokat, szavakat, kifejezéseket, amiket korábban én is használtam – csak éppen tökéletesebben, mint amire valaha képes lehettem volna! A saját műveim tértek vissza a feledés homályából, hogy tehetségem korlátaira emlékeztessenek. Hiába vetettem tűzre mindet, az emlékeimben megmaradtak!

– Seggfej – mondta együttérzően Lucy. – És aztán? Párbajoztak végre?

– Próbáltam megfeledkezni az egészről, de hiába. Hatodéves voltam, amikor Chatterley sötét árnyéka az életemre vetült. Ő akkor már otthagyta az iskolát – a Durmstrangba járt –, és ki tudja, mivel töltötte az idejét! A családja dúsgazdag volt; minden idejét a művészetének szentelhette, és ezzel tovább gyötörhetett engem. Valamilyen úton-módon mindig eljutottak hozzá a friss szerzeményeim, és mindig írt is rájuk valami szörnyűséges választ – valami olyat, ami nekem eszembe sem juthatott volna. Egy nap aztán, amikor a kedvenc ódámat vette elő, az egyetlen verset, amiben úgy éreztem, megfogtam a megfoghatatlant, úgy döntöttem, vége! Bosszút állok!

– És bemosott neki egyet végre? – pislogott Lucy, bár sejtette, hogy a történet nem ebbe az irányba halad majd.

– A saját fegyverével akartam legyőzni – felelte komoly arccal Edmund Wright. – A költészet erejével... és ez feltámasztotta bennem a sóvárgást, amit korábban az ereklyék iránt éreztem. Az igazi művész megérinti az örökkévalót, egy sosem múló alkotásban tükrözi le az élet végtelenségét. Egy igazi művész belelát a fogható valóságon túli tartományba is, véltem akkor. Úgy gondoltam, ha vethetek egy pillantást a túlvilágra, képes leszek a művészetemben is leképezni azt. Egyedül így győzhettem le Chatterley-t!

– Szóval míg Pyrites-ék a sorsmágiával kísérleteztek, maga a szellemtükröt kezdte keresni? – értette meg Lucy. – És meg is találta, igaz? Csak kiderült, hogy hamis, ahogy Robards mondta, magának meg megskalpolták a lelkét!

– Bár hamis lett volna! – sóhajtott fel a szellem. – Akkor még bízhatnék benne, hogy valahol a világon létezik az a mitikus tárgy, ami megválthatja a sorsomat. A szellemtükör azonban igazi, és pontosan úgy működik, ahogy a legendák állítják... de túlságosan előreszaladtam.

– Akkor a Halál Ereklyéi is igaziak? – Lucynak elkerekedett a szeme. – A köpeny, a pálca meg a kő?

– Több kultúrában léteznek ahhoz hasonló történetek, mint amit Bogar Bárd lejegyzett a három fivérről, akik találkoztak a Halállal – felelte lassan Edmund Wright. – Számos részletben eltérnek egymástól, ám ha lecsupaszítjuk őket, így szólnak: három mágus szembe kerül egy olyan lénnyel, akire nem vonatkoznak a mi világunk mágikus, ok-okozati, vagy akár fizikai törvényei. Ez a lény, valamilyen egyezség értelmében, átad nekik egy-egy olyan tárgyat, amelyek szintén áthágják a mágia általunk ismert összes szabályát; ám a megajándékozottak közül csupán egy képes felérni az általa birtokolt tárgy hatalmához, és felelősen bánni vele. Aki erre nem képes, arra halál vagy más kegyetlen sors vár; például az enyém. – Edmund Wright fontoskodva emelte fel az ujját. – A hármas szám szimbolikus: a születés-élet-halál végtelen körforgását jelképezi, az Idő kerekét, a teljességet, a sorsszerűséget. Lecsupaszítva mindezek a legendák csupán azt jelentik, hogy a valóságnak vannak a mi érzékelésünkön túli tartományai. Olykor találkozhatunk olyan tárgyakkal, jelenségekkel, lényekkel, amelyek túlmutatnak a valóság általunk ismert korlátain. Ilyen jelenség a sorsmágia; és ilyen tárgy a szellemtükör, miss. Több. Más. Nem abból a világból való, amit maga meg én ismerünk. Normális ember persze nem kísérletezik ilyesmivel, Pyrites és Scabior azonban képtelenek voltak lemondani a sors feletti uralomról; jómagam pedig a pokol fenekére is leszálltam volna akkoriban, ha ezáltal lekörözhetem Chatterley-t.

– Szóval megcsinálta? Használta a szellemtükröt?

Edmund Wright felsóhajtott.

– Kutatásom eleinte hasztalan volt. Pyrites és Scabior segítettek benne, amennyire saját törekvéseik engedték, mégis eredménytelenül araszoltunk előre. Chatterley időközben sztárköltő lett, de továbbra is bombázott a leveleivel. Bár irigységem szinte kibírhatatlan mértéket öltött, képtelen voltam elszakadni tőle; minden versét elolvastam, minden publikációját megszereztem, és színes tintával húztam ki bennük a legszebb, legköltőibb, legmagasztosabb gondolatokat, hogy majd a saját képemre formálhassam őket, ha eljön az időm. Csak vártam és vártam, éjszakáim pedig kutatással teltek. Végül sok kaland és viszontagság árán – fel kellett törnünk egy lezárt részleget a varázslók bankjában, rettenetes volt az átok, amelyet elszabadítottunk, de nem a mi bőrünk bánta –, megtaláltuk, amit kerestem...

– Betörtek a Gringottsba?! – Lucy megmerevedett ültében. Az ösztönei azt súgták, hogy ne mutasson túlzott érdeklődést, a gyanú azonban úgy mászott be a bőre alá, mint egy alattomos rontás.

Mi van, ha...?

Bogrod azt mondta, a Sequestrumot évszázadokkal ezelőtt zárták le. Hogy hosszú, nagyon hosszú időre megfeledkeztek róla – Edmund Wright pedig nyilvánvalóan viktoriánus karakter, annak összes pátoszával és idiotizmusával együtt.

Bogrod csomó mindenről hazudott, ahogy Gnarlak is. Ez miért lenne kivétel?

– A szellemtükör tehát a kezemben volt – folytatta zavartalanul Edmund Wright, szellemarcára ezüstös pírt festett az izgatottság. – Közös erővel megszereztük; és csupán Pyrites sorsmágiája mentett meg bennünket a Gringotts átkától. A harcban azonban kifáradtunk: Pyrites kis híján meghalt, Scabior pedig súlyosan megsebesült. Ekkor követtem el a nagy hibámat: nem vártam meg őket, egyedül néztem bele a szellemtükörbe.

– Én is belenéztem volna – jegyezte meg Lucy.

– Akkor bizonyára megért engem. A halogatás gondolata elviselhetetlenné vált, hiszen karnyújtásnyi távolságra került tőlem, amire vágytam! Ez volt az én bölcsek kövém, az én utam a halhatatlanság felé. – Edmund Wright tekintete elfelhősödött. – Megfeledkeztem azonban a legfontosabbról: ha elválasztjuk lelkünket a testünktől, vagy letépjük egy darabját, azzal visszavonhatatlan éket verünk létezésünk és emberi valónk közé. Úgy néztem a szellemtükörbe, hogy nem volt, aki a megfelelő pillanatban visszaterelje a lelkemet a testembe: így csapdába estem a két sík között. Megpillanthattam az örökkévalót, amire annyira vágytam, ám nem adhattam át magam neki, hiszen a lelkem egy darabja – az a darab, amely most magához beszél –, mindvégig a mi világunkban ragadt. Egy másik részem a szellemtükörnek hála bepillantást nyerhetett a fogható valóságon túlra; ám a lelkem azon fele is csonka, és a kettő sosem egyesülhet.

– És... és ez azóta így van? – Lucy elsápadt. – Se élő, se halott? Tökegyedül?

– A szellemtükörrel a kezemben találtak rá a testemre a hallhatatlanok – felelte higgadtan Edmund Wright. – Akkor már egy ideje a nyomunkban voltak. Pyritest és Scabiort, ezek szerint, sosem kapták el – nekem tették fel az összes kérdésüket, hiába beszélni is alig tudtam a zaklatottságtól. Kísértetté válni rémisztő érzés; ma is jól emlékszem az élettelen testemre, ahogy üres tekintettel bámulta a mennyezetet. Nem tudtam visszatérni belé, és a túlvilágra sem juthattam át. Úgy éreztem, bezártak – és egy ideig valóban mindent meg is tettek, hogy a minisztérium alagsorában tartsanak. Kísérleteztek rajtam... tudni akarták, miből vagyok, mi vagyok, miben különbözöm egy normális szellemtől.

Lucy megborzongott.

– Pyritesék meg sem próbálták kiszabadítani magát?

– Chatterley megpróbálta. – Edmund Wright hangja vészjóslóan kimért volt. – Összetörte a tükröt, mint maga is láthatta, de csupán annyit ért el vele, hogy engem végleg besuvasztottak a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra, őt pedig kitiltották a minisztériumból. Az egész ügyet eltussolták: a hallhatatlanoknak megtiltották, hogy foglalkozzanak velem, és ez így is maradt, amíg Albus Dumbledore be nem tört a főosztályra, és faggatni nem kezdett a Halál Ereklyéiről! – Edmund Wright felsóhajtott. – Akkor egy időre kiszabadultam. Kicsinyes bosszút álltam Chatterley-n, a sorsom további alakulását pedig már ismeri. Dumbledore megmentett attól, hogy visszazárjanak a minisztérium alagsorába; helyette a roxforti lomtár lett a börtönöm. Persze rendszeresen meglátogatott! Igen eszes fiatalember; nem csodálom, hogy jóban vannak. Iskolatársak, nemde?

Lucy pislogott.

– Mr. Wright... Edmund... maga akkor találkozott utoljára Dumbledore-ral, amikor még iskolába járt? Ez biztos?

– Így van, miss! – sóhajtott a kísértet. – Ha nem tévedek, azóta mindketten végeztek, ugye?

– Szóval Albus Dumbledore, griffendéles prefektus...

– Iskolaelső!

– Hát persze, nyilván iskolaelső volt. Szóval Albus Dumbledore, roxfortos diák közölte magával, hogy ÉN, mármint Lucy Dawlish, segíthetek magának?

– Amennyiben valóban ez a neve: igen.

Lucy nagyot nyelt. – Biztos?

– Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna! – bólogatott Edmund Wright. – Pár hónap már biztosan eltelt azóta, sőt, talán egy egész iskolaév is. Az ember sosem tartja számon az idő folyását, ha egyedül van.

Lucy megkapaszkodott az asztal szélében. A pánik jeges hullámként söpört végig a testén, a szíve a torkában dobogott.

Most van vége.

Most fog darabjaira törni a valóság. Kész. Vége. Game over.

Mégsem történt semmi, csak Edmund Wright ezüstös szellemalakja pislogott rá aggódva.

– Minden rendben, miss? Nagyon elsápadt.

Van magyarázat, gondolta Lucy. Dumbledore biztos megint átment Wulfric Galore-ba, aztán szórakozott egy kicsit. Tipikus Dumbledore.

– Hogyne – felelte. – Minden a legnagyobb rendben. Már csak azt kell kitalálnunk, hogyan lopjuk vissza a szellemtükröt minden idők leggonoszabb sötét varázslójától és a talpnyalóitól úgy, hogy maga átlátszó, én meg nem tudok varázsolni.

*

A délután további része azzal telt, hogy Lucy kitöltött egy-egy pohár whiskey-t magának meg Edmund Wrightnak – ha átsuhant rajta, állítólag érezte az ízét –, és beszélt. Ott kezdte a történetét, hogy ellopták tőle azokat a nyamvadt sárkányfiókákat Vlagyivosztok felé félúton, ő visszaszökött Angliába, Aberforth pedig állást ajánlott neki a Gringottsban. Miután túllendült azon, hogy Albus Dumbledore időközben több, mint száz évet öregedett, a kísértet kiváló hallgatóságnak bizonyult; és Lucy azon kapta magát, hogy élvezi, hogy van végre valaki, akinek mindent elmesélhet.

Vagy legalábbis a minden egy bizonyos verzióját.

– Ez a Sirius Black volt a maga nagy ellensége, ugye? – vonta fel a szemöldökét Edmund Wright. – Mint nekem Lord Chatterley.

Lucy majdnem kiköpte a whiskey-t. – Ezt miből gondolja?

– Megkeményedik az arca, ha róla beszél. Nagyon haragszik rá?

Lucy ezen elgondolkodott egy pillanatig, aztán bólintott. Valóban haragudott Siriusra, amiért megígért mindenfélét, amit nem áll módjában betartani, aztán meghalt. Tudta, hogy igazságtalanul viselkedik; de ahogy az élet sem, ő sem lehetett mindig igazságos...

– Tényleg – mondta –, maga miért akar meghalni? Ha valóban megtaláljuk a szellemtükröt, és felszabadítjuk a lelkét, akár élhetne is, nem?

– A testem régen elpusztult – sóhajtott a kísértet. – És még ha ép is volna, vagy létrehozhatnánk a tökéletes másolatát, sem lennék rá méltó, hogy visszatérjek a földi élet teljességébe. Hiszen kudarcot vallottam! Nem voltam képes átitatni a művészetemet az örökkévalóval. Ugyan mi értelme lenne így élni?

– Nem kell, hogy értelme legyen – vont vállat Lucy. – Nincs mindennek oka, max következménye.

– Egy igazi nihilista! – Edmund halványan elmosolyodott. – Még az is lehet, hogy megihlet. A szürke rózsa... ha nem mentem volna ki a gyakorlatból, csodaszép szonettet írhatnék magáról. Még ha nem is olyat, mint Chatterley – tette hozzá keserűen.

Lucy már nyitotta a száját, hogy leszögezze: erre semmi szükség, amikor robaj hallatszott az előszobából, a konyhaajtóban pedig feltűnt Ampók feje.

– Meg ne szólalj! – reccsent rá a kobold. – Rohadtul elegem van belőled, Dawlish, és ha még egy idegesítő baromságot kiejtesz ma a szádon, úgy összeátkozlak, hogy nem ismered fel magad a tükörben!

– Bocs a maszk miatt...

– Azt mondtam, ne szólalj meg! – Ampók dühösen sziszegett. – Csak ülj meg egy kicsit a seggeden, könyörögve kérlek, mielőtt valami olyat teszel, amit nem tudunk helyrehozni! Így is örülök, ha túlélem ezt a hetet.

– Hogyhogy? – pislogott Lucy.

– Ma reggel látták Harry Pottert a minisztériumban – felelte sötéten Ampók. – Továbbra is ki akarják hallgatni Dumbledore halálának ügyében, de most már csomó minden mással is vádolják.

– Látták Pottert? – Lucy megdermedt. – Komolyan?

– Ellopott valami medált Dolores Umbridge-tól, de lehetetlen ennél többet megtudni. A kémeim sem jutnak előbbre... – Ampók megrázta magát. – De mivel annak idején én kezeltem a Potter kölyök széfét, Gnarlak minden erejével próbál elkapni. Információ kell neki.

– Ellopott egy medált Umbridge-tól – visszhangozta Lucy.

A gyanú fellobbant benne, mint egy örökláng.

Mit is mondott Dumbledore...? Hogy Voldemort mágikus tárgyakkal próbálja biztosítani a halhatatlanságát. Minden erejével ezeket kereste.

Most pedig Harry csinálja ezt helyette. Valószínűleg ugyanolyan felkészültséggel, mint ahogy ő próbálja magát beleásni a dementorkommunikáció rejtelmeibe.

– Figyelj, Ampók! Ha találkozol a Potter sráccal...

– Eszem ágában sincs belefolyni! – csattant fel a kobold.

– Nem kell belefolynod, csak ne hagyd, hogy Mr. Kígyófej megkaparintsa azt a micsodát, oké? Vagy bármi mást, amit Potter keres.

– Nem vagy abban a helyzetben, hogy szívességeket kérj tőlem!

– De azt csak nem akarod, hogy mindenkinek kampec legyen, ugye?

– Nézőpont kérdése! – kiabált rá Ampók. – Neked felőlem nyugodtan lehet, az új haverod meg már ki is purcant! És ha már itt tartunk – Robards! Majdnem szétszedték miattad a halálfalók!

– Úgy kell neki! – förmedt rá Lucy. – Csapdába csalt!

– A nagy francokat csalt csapdába! Az az ember az egyetlen forrásom a minisztériumban – és Gnarlak húzta ki a csávából, nem én, szóval gratulálok, ezt aztán elintézted! Ahogy azt is, hogy sikerrel elterjesszük a Sötét Úrnőről szóló pletykákat, ami legalább egy kicsit összezavarhatta volna a halálfalókat. Ha jót akarsz, Dawlish, nem kerülsz az utamba az elkövetkezendő pár hétben!

Az ajtó visszhangzó dörrenéssel csapódott be Ampók után, Lucy pedig ismét egyedül maradt Edmund Wright-tal, és a hirtelen rádöbbenéssel, hogy Tonks reggel óta duzzog a szobájában, és valószínűleg egy szót sem hallott a történtekből.

– Dora!

Úgy rohant fel az emeletre, mintha kergetnék. Barátnője azonban nem nyitott ajtót a kopogására, és Lucy kissé bosszúsan lökte be az ajtót. Az egy dolog, hogy Tonks haragszik rá, de neki erre nincs ideje! Szüksége van a varázserejére, ha életben akar maradni ebben az új, háború sújtotta világban, és ezt Tonks is tudja.

Átlépte a küszöböt – és egész testében megdermedt.

Tonks szekrényei üresek voltak, az ágya bevetve, az utazóládája eltűnt a szekrény tetejéről. Az ablak nyitva volt; a függönyök búsan lengedeztek a feltámadó szélben. A szoba falait narancsra és rózsaszínűre színezte az alkony fénye, Lucy mégis úgy érezte magát, mintha eltűnt volna a nap az égről.

Nem csak Sirius hagyta el őt.

Nem csak Dumbledore, a varázslények, Sanguini, és Ampók.

Nem csak a varázsereje, az életkedve, az ereje, a reményei.

Tonks is elhagyta. Tonks.

És meg is érdemelte, hogy elhagyják.

* * *

Ha tetszett a fejezet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)