Gawain Robards, mindent összevetve, tipikusan az a fajta férfi volt, aki beetet egy nőt egy sor nevetséges hazugsággal a hülye gyerekmentő akciójáról, könnybe lábadó szemmel bizonygatja, milyen csodás randira vinné – öt perccel később pedig a legnagyobb természetességgel ejti le az említett nőt Voldemort nagyúr ebédlőjében.

Mert mégis mi a szarra számítottál, Dawlish?!

A próbatétel lényege ugyanaz volt, mint Gilderoy Lockhart vagy Myron Wagtail esetében: amikor az elkerülhetetlen árulás bekövetkezett, a példában szereplő nőnek nem volt szabad elveszítenie a fejét, vagy akár csak a meglepődés legapróbb jelét mutatni.

Hiszen, ha jobban végiggondoljuk, az egész helyzetben nem volt semmi meglepő.

Lucy maga sem értette, miért szorul össze a gyomra, miért marja végig a sav a nyelőcsövét, és miért mosódik előtte krétafehér masszává Voldemort nagyúr vicsorgó kígyóarca, miközben a szekrény szélébe kapaszkodva megszédült, és kirántotta a csuklóját Robards szorításából.

De tényleg, mi a szarra számítottál, Dawlish?!

Várható volt, hogy Gawain Robards is pontosan ugyanúgy átverje és cserben hagyja, ahogy az összes többi férfi, akivel eddig találkozott, Siriust is beleértve. Résen kellett volna lennie. Számítania kellett volna erre... és tulajdonképpen számított is rá, csak még nem most.

De talán jobb is így: legalább azonnali és kegyetlen bosszút állhat ezen az utolsó férgen!

Amikor ugyanis Voldemort nagyúr óriáskígyója fenyegető szisszenéssel megindult feléjük, Lucy kipislogta a könnyeit, és egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust Robardsszal, miközben ráfogta a Magnumot, és az utolsó töltényével combon lőtte.

A szalonban egy pillanatra megállt az idő; és abban a két dermedt másodpercben, amíg még nem kezdtek minden irányból záporozni az átkok, míg Robards nem zuhant ki a szekrényből üvöltve a fájdalomtól, és amíg a néhai Edmund Wright nem kezdte furcsán elvékonyodott hangon nyugtatni a kedélyeket, Lucy megértette, hogy a férfi egyáltalán nem számított az események efféle alakulására.

Nyilván nem vette őt elég komolyan. Gyakori hiba. Myron sem vette komolyan, meg Gilderoy sem, és még sorolhatná.

De mégis mire várt? Hogy ő, Lucy majd térdreesik előtte, és az életéért kezd könyörögni?

Te akartad, gondolta Lucy, ahogy Robards bevetődött az asztal alá, csillogó vércsíkot hagyva maga után, a volt-nincs szekrény visszacsukódó ajtaja pedig elzárta előle a félhomályos helyiségben kibontakozó csatajelenetet. Ha átcseszel, én is átcseszlek.

Az ösztönei azt súgták, hogy ha magára zárja a szekrényajtót, visszakerül oda, ahonnét elindult. Hogy a Roxfortban ugyanúgy halálfalók várják, az csak akkor jutott eszébe, amikor a szekrény rázkódása elült, az ajtaja felpattant, a feje fölött pedig egy kábító átok csapódott a tömör fába.

A rohadt életbe már!

Lucy ösztönösen lehasalt, és az átokzáporban beállt pillanatnyi szünetet kihasználva kúszni kezdett a lomhegyek között. A szíve olyan erővel verte a bordáit, hogy azt hitte, megáll. A korábban talált parókás varázsló mellszobra mögött hasalt, a túloldalon pedig feltűnt Amycus Carrow zömök alakja.

Legalább nem Mr. Kígyófej az, gondolta sötéten Lucy, de nem talált sok vigaszt a felismerésben. Végleg sarokba szorították, még a szekrényig sem tudna eljutni... ha pedig mégis sikerülne, a túloldalon is halál várná.

Meg Robards. Az a rohadék.

– Ott van!

Alecto Carrow diadalittas rikoltása visszhangot vert a falakról. Lucy közeledő léptek zaját hallotta...

– Arresto momentum!

Tonks hangja késként vágta ketté a szoba hangzavarát. Mágia lökete söpört át a helyiségen, Lucy-t pedig egy pillanatra olyan erővel taglózta le az irigység, hogy elszorult a torka. A két Carrow szoborrá merevedett, az átkok színes fénycsóvákká dermedtek a levegőben, Phineas Nigellus pedig kidugta a fejét Tonks zsebéből, ahol Lucy hagyta, és válogatott szitkokkal illette a jelenlévőket.

Lucy nem értette, rá miért nem volt hatással a bűbáj. Ugyanolyan alapon működne, mint a Protego Diabolica? Ha lenne még varázsereje, ezt is alkotóelemeire tudná szedni, ahogy Dumbledore tanította?

Tonks talpra emelte a vállánál fogva, és alaposan megrázta.

– Mégis mit művelsz? Hová tűntél? Majdnem elkaptak, miközben vártam rád! Már azt hittem, egyenesen Tudodki titkos bunkeréből kell majd kiszabadítanom téged...

És nem jártál messze az igazságtól, gondolta Lucy, de gyanította, hogy nem ez a legalkalmasabb pillanat az este eseményeinek felidézésére.

– Dumbledore elrejtett nekem valamit a lomok között – felelte rosszul tettetett lazasággal. – Jöttem, hogy kiguberáljam innét, de az a köcsög Robards rám szabadította a halálfalókat.

– A volt-nincs szekrényből másztál ki – felelte metszően Tonks. – Láttam!

– A micsodából?

– A volt-nincs szekrényből! – Tonks hangjában hisztérikus él csendült. – Draco Malfoy ezzel hozta a nyakunkra a halálfalókat júniusban. Így halt meg Dumbledore!

– Oh... – Lucy megvakarta a fejét. – Ez sok mindent megmagyaráz.

– Te önként bemásztál abba a szarba?!

– Azt hittem, csak egy szekrény, a franc egye meg!

– Szóval Robards azt mondta, mássz be, és te bemásztál.

– Akadj már le Robardsról! Nem köszöni meg, amit kapott érte.

Tonksot azonban láthatólag nem nyugtatta meg ez a magyarázat.

– Nem csinálhatod ezt velem, Lucy! Nem rakhatsz fel a polcra, amikor éppen eleged van belőlem, hogy aztán egy adott pillanatban ismét hasznomat vedd!

Lucy lehunyta a szemét. A halántéka egyenletesen lüktetett, és minden egyes pulzálással mintha újabb szöget vertek volna a koponyájába.

– ...aztán persze megint jövök, és köteleségtudóan megmentem az életed, mint valami háziállat...

– Akkor legközelebb ne mentsd meg! – csattant fel Lucy, miközben az időbe fagyott halálfalókat hátrahagyva kirohantak a folyosóra. – Figyi, Dora, később majd veszekedhetünk, de ez fontos. Te tudod, mi az a szellemtükör?

Tonks felvonta a szemöldökét. – Soha életemben nem hallottam ezt a szót. Miért?

– Robards teljesen kiakadt, mikor megtudta, hogy Dumbledore rám hagyott egyet.

– Te elmondtad neki?! Teljesen hülye vagy?

– Hülye! Hülye! Hülye! – kontrázott Phineas Nigellus.

– Nem volt választásom! – csattant fel Lucy. – Az a pasas egy pillanatra sem száll le rólam – de nyugi, most lelőttem.

– Hogy mit csináltál?!

– Mindegy, megoldottam! – Lucy alig bírt lépést tartani Tonksszal az ötödik emeleti folyosón, ahová lerohantak. – Figyelj... a szellemtükör elvileg egyfajta átjáró az anyagi meg az anyagin túli világ között. Tudod, mit jelent ez?

Tonks egy pillanatra megtorpant, és komoly arccal fordult felé. Két emelettel feljebbről tompa robaj hallatszott; úgy tűnt, az átok hatása elmúlt, és Carrow-ék mozgásba lendültek.

– Lucy – mondta lassan Tonks –, a halál... végleges. Nem hozhatod vissza Si...

– A dementorról beszélek! – vágott a szavába Lucy. – Az a hülye tükör segíthet beszélni a dementorral!

Tonks megdermedt. – Mi... oh!

– Robards állítása szerint hallott róluk az Auror Főiskolán, de mind csapda, és olyan halálosak, hogy be vannak tiltva. – Lucy elkapta Tonks csuklóját, és vonszolni kezdte maga után a folyosón, el a közeledő hangok irányából. – Aha, persze. Most aztán mindent ledrótoz Mr. Kígyófejnek, miután jól összezavart a hazugságaival.

– Nem biztos, hogy hazudott – felelte vonakodva Tonks. – Miután Kupor elkerült a parancsnokság éléről, sok mindent kivettek a tananyagból. Sok sötét dolgot... olyasmiket, amiket ma már csak a Durmstrangban lehetne megtanulni. Elképzelhető, hogy valóban léteznek ezek a szellemtükrök, csak én nem hallottam róluk.

– Hamar ki fog derülni – felelte hidegen Lucy. A zsebébe süllyesztette a kezét, hogy diadalittasan kulcsolja rá az ujjait a szellemtükör nyelére...

A zsebe azonban üres volt.

– Mi a...

Lucynak földbe gyökerezett a lába. A háta mögül közeledő léptek zaja hallatszott; Tonks teljes erőből magával a csuklójánál fogva, a lábai azonban nem engedelmeskedtek.

Dumbledore tudta.

Pontosan tudta, hogy ez lesz: hogy nem sikerül majd megszereznie a szellemtükröt. Hogy is mondta? Amint a kezébe kerül, szinte azonnal meg kell majd válnia tőle, és úgy fogja érezni, lehetetlen visszaszereznie...

Hát, az biztos.

– Gyere már! – könyörgött Tonks; Lucy pedig ökölbe szorította a kezét, és döntött.

Úgy látszik, a varázsereje elvesztése nem volt elég drámai esemény, hogy megidézze Pyrites-t és Scabiort; de ha valami olyasmit tenne, ami valóban felelőtlen, vakmerő és kockázatos... ami mindent elronthat... ami mindent megváltoztat...

A halántékához nyúlt, és végigsimított azon a helyen, ahol a koboldkészítette maszk a bőréhez simult. A szívverése felgyorsult, ahogy egyenként alácsúsztatta az ujjait. Ellenállásra számított, védőbűbájokra, vagy legalább valami fokozódó balsejtelemre, Catherine Rosier álcája azonban akadálytalanul vált el az arcától; dermedten, élettelenül maradt a kezében, mintha semmilyen mágikus tulajdonsága nem lenne. Lucy a zsebébe süllyesztette, a maszkot, a kezébe fogta a Magnumot, és várt – Tonks azonban kitárt karokkal állt elé.

– Mit művelsz?! Miért vetted le azt a szart?

– Nem érdekes – csak vedd fel a köpenyt, és ne avatkozz bele.

– Teljesen meghibbantál?! Megláthatnak!

– Ne foglalkozz vele, csak figyelj!

– Mi az, hogy ne foglalkozzak vele?! – Tonks teljes erőből rámarkolt Lucy karjára. A folyosó végén fény derengett; üldözőik már nem jártak messze. – Mindent elrontasz!

Lucy az ajkába harapott.

– Dora, ez – ezt te nem értheted. Ez ilyen sorsdolog. Nem tudok sóbálványátkot szórni rád, szóval próbálj bízni bennem, jó?

– De mégis mire jó, ha Piton meglátja az arcod, és nekiállsz lövöldözni a Roxfortban? – csattant fel Tonks.

– Arra, hogy olyan káoszt okoz, amit csak egy Sorsfonó hozhat helyre. Érted már? – Lucy vad mosolyra húzta a száját. – Ha Pyrites meg Scabior azt hiszik, lekoptathatnak, hát rohadt nagyot tévednek. Most szépen rákényszerítem őket, hogy jöjjenek, és csinálják a dolgukat!

– Lucy, ez... – Tonks a fejét rázta. – Ez egy rettenetes ötlet.

– Miért, neked van jobb?

– Nincs, de...

– Akkor pofa be, és hagyd, hogy mindent egyedül oldjak meg – megint! – förmedt rá Lucy.

Tonks elsápadva hőkölt hátra, de többé nem ellenkezett. Lucy érezte, hogy alaposan túllőtt a célon, de nem érdekelte; később majd lesz idejük egymás érzéseire. Később: ha megvan az a rohadt szellemtükör, ha Dumbledore elmondott mindent, amire kíváncsi, és ha Gawain Robards elfelejtette, hogy valaha is ellopták a kocsiját.

Tonks sosem látta, hogyan működik egy Sorsfonó mágiája. Hogy mire képes. Talán még a varázserejét is visszakapja tőle; elvégre az csak nem lehetett megírva, hogy elveszítse!

Csupán egy ostoba anomália miatt történt így.

A saját gyengesége miatt; mert elhitte, hogy talált egy olyan férfit, aki tényleg nem hagyja el.

Scabior erősebbé tehetné, mint amilyen valaha is volt. Scabior kijuttathatná innen, ahogy legutóbb, és egy csettintéssel visszaadhatná neki a szellemtükröt. Scabior tudja, kicsoda J. S., kinek az oldalán áll Gawain Robards, és miben kérje Edmund Wright kísértetének segítségét.

És Scabiornak a ma este történtek után nem lesz más választása, mint segíteni neki – mert ő, Lucy rákényszeríti.

Mert hatalma van, hogy rákényszerítse!

Mintha egy álomban járt volna, ahogy előrelépett a folyosón, és engedte, hogy a fáklyafény sárgás derengése megvilágítsa a sziluettjét –

Az utolsó dolog, amit érzett, a diadal elsöprő hulláma volt, ahogy körös-körül minden mozdulatlanná dermedt.

Az utolsó dolog, amit látott, egy sötét árny volt a szeme sarkában; és egy tébolyult dühben égő vörös szempár.

* * *

Sirius számtalan különböző módon leírhatta volna a kialakult helyzetet. Ezek közül némelyik részletesebb volt, némelyik lényegretörőbb, a legpontosabbat viszont Lucy már kimondta helyette.

Bizony, hogy a kurva életbe...!

Szemből Voldemort nagyúr vicsorgott rá, körülötte a halálfalók egymás után emelkedtek fel a székeikből, a legnagyobb veszélyt mégis a combján lefolyó vérpatak jelentette, amely a szívverése ütemére lüktetett. A pisztoly lövedéke egyszerűen átütötte, és belefúródott mögötte a falba. Bár a csontjait szerencsésen elkerülte, a lábában futó ütőér nem volt ilyen szerencsés – legalábbis a combjából sugárzó bénító fájdalom és a nyomában maradó lüktetés erre engedett következtetni.

Sirius az egyetlen dolgot tette, amit tehetett: engedelmesen összerogyott, mint aki elájul, gondolatban pedig már esés közben kántálni kezdte az igézést, ami nemegyszer megmentette már őt, James-t és Remust a legkülönfélébb sérülésektől. Sőt, egyszer még a Peter csuklóját felhasító sebet is bezárta vele, bár ez, mint utólag kiderült, öreg hiba volt.

Tudta, hogy legfeljebb két perc áll a rendelkezésére, mielőtt elájul, hacsak nem szórnak ki rá egy Stuport; mert akkor másodjára is meg fog halni, ezúttal a vérveszteségtől.

Az pedig nagyon kínos lenne. Ki tudja, sikerül-e meggyőznie Pyritest, hogy egy harmadik életet is kiutaljon neki...

A szerencse azonban rámosolygott, mert körülötte mindenki Lucyval volt elfoglalva; Lucyval, aki villámgyorsan behúzta maga mögött a szekrény ajtaját, és egy pillanat múlva már ott sem volt.

Őt, Siriust pedig a sorsára hagyta.

Volt egy tizedmásodperc, amikor egymásra néztek, és Sirius már tudta, hogy mi fog történni. Látta, ahogy a nő tekintete rémültből gyanakvóba, aztán kétségbeesettbe fordul, majd elönti a kristálytiszta harag, amiért – úgy tűnt – elárulták. Olyan volt, mintha megismétlődne a pillanat, amikor a Chevrolet Impala nyitott ajtaja mellett nézték egymást ugyanígy, egy szívdobbanásnyi időre a káosztól.

Ahogy akkor sem, Lucy Dawlish most sem habozott. Egy pillanatra sem tévesztette szem elől a célját, a küldetését, és szemrebbenés nélkül gázolt át rajta, hogy elvégezze a Dumbledore-tól kapott feladatot. Félelmetes volt, gyönyörű és könyörtelen – gyönyörű még úgy is, hogy nem láthatta az igazi arcát.

Gawain Robardsként talán sosem férkőzhet már a bizalmába. Mindig lesz még egy éles helyzet, még egy válaszút, még egy buktató, és ő mindig alul fog maradni Sirius Black emlékével szemben.

De valahol számított is erre. Vállalkozott erre.

Sirius összeszorította a fogát. Ha újra meghal, és leláncolják a pokolban: talán akkor feladja, hogy Lucy Dawlish nyomában járjon, és makacsul védelmezze őt – de addig nem!

Ehhez azonban ki kellett másznia a körülötte kibontakozó, igencsak meleg helyzetből – mégpedig anélkül, hogy rajta kívül bárki észrevenné a szellemtükröt, ami egy óvatlan pillanatban kicsúszott Lucy zsebéből, és most Draco Malfoy széke alatt hevert. Ha magához hívja egy Invitóval, azonnal elveszik tőle – de ha otthagyja, talán sosem látja többé...

– Robards!

Yaxley hangja késként vágta ketté a káoszt, Sirius fejében pedig egy elkeseredett terv kezdett körvonalazódni.

Szerencsésen a gyógyító igézés végére ért; bár a vére teljesen átitatta a nadrágját, a combja változatlanul lüktetett a fájdalomtól, és a veszteségtől még mindig szédült egy kicsit, már nem fenyegette a veszély, hogy elvérzik. Az asztal alól előmászva ülő helyzetbe tornászta magát, és olyan arccal nézett körül, mintha a leghőbb vágya teljesült volna azáltal, hogy egy sereg halálfaló vicsorgó arcát láthatja maga előtt...

...Voldemort nagyúr azonban nem volt sehol, ami aggodalommal töltötte el. Hová tűnhetett azalatt a két perc alatt, amíg ő a lábával volt elfoglalva? Követte volna Lucy-t a szekrényen keresztül?

Ha elkapja, és kikényszeríti belőle Dumbledore titkait, mindennek vége...

– Jó estét, Mr. Yaxley – mondta Sirius. Megfeszített izommunkával talpra állt, és leporolta a talárját, mintha csak a Varázsbűn-üldözési Főosztály társalgójában lennének. – Van egy jó hírem, meg egy rossz hírem... mármint attól függ, honnan nézzük. Maga talán azt mondaná, egyik sem túl jó.

– Beszéljen – sziszegte Yaxley.

Sirius mély levegőt vett. – Dirk Cresswell lelépett a sárvérűekkel – mondta. Úgy hallotta a saját hangját, mintha valaki más beszélne. – Mr. Runcorn gyanúja beigazolódott. Tényleg bújtatja őket.

Az asztal körül dühös morajlás kelt. Bellatrix Lestrange undorodva ciccegett, Lucius Malfoy összefonta a karját, Yaxley azonban csak nézte őt.

– Remélem, ez a rossz hír volt – morogta.

– Valamivel jobb hír, hogy a nyomában maradtam – felelte Sirius. – És tudom, hová vitte a kölyköket... de nem maradnak ott sokáig. Ha lekésem a távozásukat, ugrott az egész.

– Jobb dolgunk is van az ostoba sárvérűeknél! – sziszegte Dolohov. – A Sötét Nagyurat nem ez fogja érdekelni! Az a nő – ki volt az a nő?!

– Ezt ne egy kívülálló előtt beszéljük meg! – hördült fel Bellatrix, a többiek azonban letorkollták.

– Robards Yaxley embere. Vadászik az áruló férgekre!

– Nem fontos! – Dolohov az asztalra csapott. – Ki volt az a nő? A Sötét Nagyúr is látta, és azonnal elviharzott. Egyetlen boszorkányt ismerünk, aki mugli fegyverekkel hadonászik – de ő meghalt! Halott!

Súlyos csend ereszkedett a szalonra. Sirius továbbra is Yaxley-n tartotta a tekintetét; félt, hogy ha a többi halálfaló felé fordítja a fejét, kiszúrja köztük Petert, és egy óvatlan pillanatban valóban tömeggyilkos válik belőle.

– A halálból nem szokás visszatérni – folytatta saját gondolatmenetét Dolohov –, hacsak nem szemfényvesztés volt az egész.

– Lucy Dawlish meghalt! – csattant fel Malfoy. – A koboldok megölték, mert kiteregette a titkaikat. Ők sosem bocsátják meg az ilyesmit...

– Meg a te titkaidat is kiteregette, igaz, Lucius? – vihogott Bellatrix.

– A Gringottsot sem lehet kirabolni – sziszegte Dolohov. – Dawlish mégis megtette.

Sirius érdeklődést erőltetett az arcára. – Ez a nő volt Lucy Dawlish? Kár. El akartam hívni randizni, de azt hiszem, egy kicsit zabos lett rám, amiért idehoztam.

Mindenki gyanakodva bámulta őt, Yaxley pedig csak annyit mondott:

– Átkísérem a szalonba, Robards. A Sötét Nagyúr bizonyára kíváncsi lesz ennek az afférnak a történetére, amikor visszatér. Meg ami azt illeti, én is. Különösen arra, hogy hogyan talált rá az átjáróra. Nem vertük nagydobra, hová került ez a szekrény...

Sirius hagyta, hogy a halálfaló megragadja a könyökénél fogva, és felvonszolja az emeleti nappaliba, majd egyedül hagyja a tágas helyiségben, amit halvány emlékei alapján a Malfoyok kúriájaként azonosított.

Szóval Voldemort hozzájuk költözött be. Ha jobban belegondolt, szinte sajnálta őket; a saját helyzetéhez pedig értetlenül állt.

Mi ez az egész? Miért akarna beszélni vele Voldemort ahelyett, hogy egyszerűen kikényszeríti belőle, amire kíváncsi? Miért fontos neki Lucy, vagy akár Dirk Cresswell? Mit számít neki, ha egy osztálynyi mugli születésű diák megmenekül?

Sirius összeszorította a fogát, és elsántikált a kanapéig. Óvatosan ereszkedett le rá, minden pillanatban arra számítva, hogy megtámadják – de semmi sem történt, továbbra is tökéletesen egyedül volt az elfüggönyözött helyiségben.

Sirius a füle mögé dugta a pálcáját, és óvatos mozdulatokkal kezdte masszírozni a combját. Még mindig minden tagja sajgott a fájdalomtól; jóval hosszabb igézésre lett volna szüksége, hogy teljes egészében visszafordítsa a pisztolylövedék által végzett pusztítást.

Lucynak valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy majdnem megölte.

Nem akart komoly kárt tenni benne – Sirius látta a szemén –, csak meg akart tőle szabadulni, mert Voldemort besúgójának hitte. Még arra is ügyelt, hogy csontját ne törje. Már csak azt kellene megtanulnia, hol futnak a legfontosabb ütőerek az emberi testben. Egy boldogabb világban persze semmi szüksége nem lenne az ehhez hasonló ismeretekre, de úgy látszik, nincs választási lehetősége...

Már csak az a kérdés, hogyan bukkanhatna ismét Lucy nyomára anélkül, hogy az túlságosan gyanús lenne. Aligha lesz még egyszer olyan szerencséje, hogy váratlanul beleszaladjon a Roxfort Expresszen.

A szellemtükör a kulcs. Le kellene mennie érte, amikor senki sem figyel. A baj csak az, hogy valaki mindig figyel...

– Robards?

Sirius felkapta a fejét. A szemközti falról, ahol az imént még egy több évszázaddal azelőtt élt Malfoy-ős vakargatta az orrát, most egy kobold alakja pislogott rá szúrósan.

– Gawain Robards? – ismételte a kobold. – Amennyiben maga az, szíveskedjen a kandalló elé lépni, mert tíz másodperc múlva megnyílik az átjáró. Ha lekési, azért drágán megfizet. Szó szerint.

Sirius döbbenten pislogott. – De... nekem még le kell...

– Kilenc – folytatta savanyú arccal a kobold.

– Várjon már!

– Nyolc...

Sirius feltápászkodott, és pillanatnyi habozás után a kandalló elé botorkált. Meg kellett kapaszkodnia a párkányban, hogy talpon maradjon; mérlegelte, hogy ilyen állapotban képtelen lenne lerohanni a szellemtükörért, pláne, hogy valószínűleg párbajoznia is kellene érte. Egy kicsit még mindig szédült, és a legkevésbé sem értette, mi történik körülötte.

– Elárulná legalább, hogy miért... hogyan... és ki...?

A festett koboldalak azonban rezzenéstelen arccal folytatta visszaszámlálását; és amikor elért a végére, Sirius lába alatt megremegett a talaj. A kandalló körül egy széles félkörben repedés futott végig, széles és mély, mintha nem csupán a fényesre sikált padlót, de alatta az üres levegőt, sőt, a valóság szövetét is át akarná vágni.

– Tessék parancsolni. Nagyot lépni, nem beleesni – folytatta mogorván a kobold. – Meglökni – tette hozzá, amikor Sirius továbbra is ostobán bámult rá.

Sirius teljes súlyával a kandallónak dőlt. A fal egy döccenéssel megsüllyedt, majd lassan elfordult a tengelye körül. Éktelen zajt csapott, ő mégis ösztönösen érezte, hogy odalent mindebből semmit sem vesznek észre.

Végül száznyolcvan fokban el kellett fordítania a falat, mielőtt a kandalló visszazökkent a helyére, ő pedig körülnézhetett oda, ahová került. Maga sem tudta, mire számított, mi várja majd a fal túloldalán: egy párbaj, egy csapat fejvadász, vagy éppen Dirk Cresswell a hiányzó két gyerekkel... a valóság azonban felülmúlta a képzeletét.

Az irodahelyiség, ami feltárult előtte, fájdalmasan ismerős volt, széles íróasztala mögött azonban nem Lucy ült, hanem Gnarlak, a kobold.

– Jó estét, Robards – bólintott egykedvűen. Jobb kezével intett Siriusnak, hogy jöjjön közelebb, üljön le. – Higgye el, nekem épp olyan kellemetlen a jelen helyzet, mint magának. Éppen ezért gyorsnak kell lennünk.

Sirius kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. – Maga...

– Üljön le – mondta Gnarlak. – Igyon egy whiskey-t.

– Hát, az rám fér – szaladt ki Sirius száján. – Tényleg nincs értelmes lény a bolygón, akivel nem üzletel, igaz?

– Értelmes? – Gnarlak felvonta a szemöldökét. – Attól függ, kinek mit jelent ez a szó. Ami azt illeti, a saját értelmi képességeimben is kezdek kételkedni, amiért belementem az alkuba, aminek maga most az életét köszönheti. – Gnarlak jelentőségteljes pillantást vetett Siriusra. – Kezdjük az alapoknál: pontosan tudom, ki maga.

Sirius félrenyelte a whiskey-t. Az alkohol tüzes folyóként csordult végig a torkán, perzselő ösvényt égetett a légcsövébe.

– Hogy... mi van? – krákogta.

– Hosszú történet – felelte mogorván a kobold –, de van magának egy nagyon jó barátja, Robards. Olyan jó, hogy jobb se kell. Egy nap majd megérti, miről beszélek. Lényeg a lényeg: ez a bizonyos barát – vagy nevezzük jóakarónak – megbízott, hogy húzzam ki a csávából ezerkilencszázkilencvenhét szeptember másodikán, hajnalban. Ezért van most itt; és ezért nem teszi tönkre az álcáját, hogy beszélünk. Ezért nem lesz baja abból, hogy elfogadta a meghívásomat.

– És ezt mégis hogy hozta össze?! – Sirius a fejét rázta. – Talán Tudjukkivel is jóban van?

– Fogalmazzunk úgy, hogy vannak közös érdekeink – felelte kimérten Gnarlak. – Legalábbis ő úgy gondolja.

– Azt hittem, nem közösködik varázslényekkel!

– Csakhogy mi gazdag varázslények vagyunk, Robards – felelte csúfondárosan a kobold. – Az úgynevezett Sötét Nagyúr is felfogta, hogy a Gringottsnak állnia kell ahhoz, hogy ő hatalmon maradjon. Ha nincs pénz... ha nincs a Sequestrum... nos, akkor nincs minisztérium sem. És ha nincs minisztérium, akkor nincs kin gyakorolnia a rémuralmát.

Sirius hátán végigfutott a hideg attól, ahogyan Gnarlak ezt mondta.

– De maga miért tartja magát a játékszabályokhoz? – tört ki belőle a kérdés. – Hiszen megtehetné, hogy ráborítja az asztalt! Hogy meglép a pénzzel... de magának a hatalom kell, igaz?

– Maga a saját érdekeit nézi, Robards – felelte Gnarlak –, én meg az enyémeket. Legyen elég ennyi.

– Akkor miért mentett meg? – makacskodott Sirius. – Ha tudja, hogy ki vagyok valójában, akkor azt is tudja, hogy feltett szándékom minél nagyobb káoszt csinálni a minisztériumban!

Gnarlaknak a szeme sem rebbent.

– Már mondtam, Robards. Olyan jó barátja van, hogy jobb se kell.

Sirius visszabámult rá. – Hogyan csinálta ezt a dolgot a fallal? Hogyan hozott ide?

– Csak azt tudom felelni, amit eddig – ismételte a kobold. – Ügyesen szőtte meg a kapcsolati hálóját. Öröm volt magával üzletelni, mint mindig. Fogunk még párszor. – A kobold a faliórára pillantott. – Most azonban, ha megbocsát... úgy vélem, mindketten igen mozgalmas napnak nézünk elébe. Különösen maga.

Sirius tekintete önkéntelenül követte a koboldét, és Gnarlak kárörvendően rávigyorgott.

– Nem ártana igyekeznie, Robards. A kontaktom szerint megígérte Fletchernek, hogy ma reggel együtt kávéznak.

Sirius rábámult.

– Az idősebbik Fletchernek. Fél nyolckor. Hét-huszonkettő van. Szedje a lábát!

– De hát...

– Szeptember kettő – folytatta könyörtelenül Gnarlak. – Kedd. Ne aggódjon, csak egy unalmas éjszakát ugrott át, amit egyébként alvással, vagy más haszontalan ostobasággal töltött volna... óh, igen, ezt el ne felejtse!

Azzal egy papírcetlit nyújtott a döbbent Sirius felé, aki gépiesen átvette. Csak akkor nézte meg, mi áll rajta, amikor már becsukódott mögötte Gnarlak irodájának ajtaja.

A cetli egy dupla eszpresszóról szóló blokk volt, a minisztérium titkos bejáratával szembeni mugli kávézóból. Pontosan tizennyolc perccel később, hét óra negyvenkor nyomtatták rá a pontos időt.

Azaz akkor fogják rányomtatni, döbbent rá Sirius. Ő mégis itt fogta a kezében már most.

Állítólag „feketén issza, mint a lelke", állt a blokk hátulján krikszkrakszos, nyomtatott betűkkel. Szedje össze magát, Robards!

Minden jót, J. S.

* * *

Ha tetszett a fejezet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)