Sem Jack Hornby, sem Alina Nabokov nem ült fel a Roxfort Expresszre aznap reggel.

A mintegy ötven elsőéves diákból ez nem volt nagy veszteségarány, Siriusnak mégis összeszorult a gyomra, ahogy az immár üres vonat lódult egyet, és megindult vissza Londonba. Több, mint négyszáz diáknak kellett volna ülnie rajta, ő azonban csak háromszázhúszat számolt; és maga sem tudta, hogy mindez balsejtelemmel, vagy inkább megkönnyebbüléssel tölti el. A Voldemort bukása után született osztályok jóval népesebbek voltak, mint amihez diákkorában hozzászokott; arról már nem is szólva, hogy hetedévben az eleve sem nagylétszámú évfolyamát tovább felezte egy halálfalótámadás.

Akkor is innét, a roxmortsi állomásról indultak; ő már Potteréknél lakott, és élete legfelhőtlenebb karácsonyi szünetének nézett elébe. Az ünnep örömébe csak annyi üröm vegyült, hogy telihold napja hajszálpontosan december huszonötödikére esett; James meg ő azonban ennek dacára sem estek kétségbe. Inkább kitervelték, hogyan szökjenek át Yorkshire-ba Lupinékhoz, ha már mindenki lefeküdt.

Persze semmi sem úgy alakult, ahogy tervezték. A Roxfort Expresszt valahol Bristol előtt kisiklatták a halálfalók, miközben átrobogott egy mugli állomáson, olthatatlan mágikus tüzet és pánikot szítva ezzel. Bár kifejezetten mugli születésű diákokra vadásztak, Peter Pettigrew is kis híján életét veszítette a támadásban; Jamesszel hosszú éjszakákat virrasztottak mellette a Szent Mungóban, miközben a környező ágyakon gyors ütemben váltották egymást a sebesültek.

Sirius ösztönösen ökölbe szorította a kezét, ám ezúttal elmaradt a tehetetlen düh hulláma, amit az emlékei szoktak kiváltani belőle. Most már tudta, hogy James-t és Lily-t mindenképpen halálra szánta a sors. Peter árulása csupán eszköze volt a végzetük beteljesülésének; és bár Sirius továbbra is gyűlölte azért, amit tett, az agyára nem ereszkedett le az a vörös köd, amiben a szabadulása utáni évet töltötte.

Ahogy Perselus Pitont sem tudta gyűlölni többé. Hogyan is tehette volna? Hiszen sorstársakká váltak: magányos ügynökeivé az igazságnak, tőrökké, amiket Dumbledore döfött a sírból Voldemort hátába.

Sirius megrázta magát, és visszakormányozta gondolatait a jelenbe. Gawain Robards maszkja olykor mintha visszavetette volna az azkabani fogsága előtti állapotba: a tudatára nehezedő nyomás nagy része megszűnt, nem aggódott többé a jövőn, sem a jelenen. Nem kínozta a lelkiismeret, nem voltak rémálmai, és egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy a kezdeti kudarc ellenére újra képes lesz meghódítani Lucy Dawlish szívét.

És mégis: néha leverte a hideg verejték, amikor a tükörbe nézve nem ismerte fel a saját arcát, amikor az évtizedeket öregedett Mundungusra nézett, amikor Lucy csak bámult rá bizalmatlanul, mint egy idegenre. Ilyenkor mocskosnak, természetellenesnek, oda nem illőnek érezte magát – elvégre a halálból nem szokás visszatérni, és talán neki sem szabadott volna.

Talán nem kellett volna megtennie? Még a jegygyűrűt sem látta Lucy ujján – biztosan szüksége van rá, hogy visszatérjen az életébe?

Sirius megígérte, hogy nem avatkozik a boszorkány dolgába, a kíváncsiság azonban satuként szorította a gyomrát.

A Roxfortba betörni nem kis dolog: vajon hogy csinálta? Mi a terve? A Roxfort jelen pillanatban az egyik legveszélyesebb – ha nem a legveszélyesebb – hely, ahová csak beteheti a lábát...

Összerezzent, amikor Mundungus megszólította.

– Hát, ez egész simán ment. Két kölök, az bőven a hibahatáron belül van.

– Két elsős gyerekről beszélünk – felelte mogorván Sirius. – Fogalmuk sincs a varázsvilág működéséről! Bármi történhetett velük.

– Meg a többi hússzal is megtörténhetett vóna, de most már csak Cresswell baromkodását köll túlélni nekik. Ne legyél má' olyan szigorú magaddal... most meg hova mész?!

– A kastélyba – vágta rá Sirius. Az elhatározás egy tizedmásodperccel azelőtt szilárdult meg a tudatában, hogy hangot adott neki, mégis helyénvalónak tűnt, mintha nem is tehetne mást. – Van még egy kis dolgom.

Mundungus óvatos pillantást vetett rá. – Lehet, hogy nem kellene...

– Tudom, hogy mit csinálok!

– Há' azt én is. Jó nagy baromságot.

– Csak menj vissza, és keresd meg Cresswellt. Holnap találkozunk a szünetemben, a minisztériumi kantinban.

– Nincs az a pénz, hogy én megint közel menjek ahhoz az őrültekházához! – horkant fel Mundungus. – Legyél má' egy kicsit óvatosabb, Merlin billentsen seggbe! Az a Runcorn pasas figyel téged. Cresswellt is ő piszkálta ki a hivatalból – nem tudja rád fogni, hogy pálcát loptá', de fog ám ártani neked is, ha akar!

Sirius a szemét forgatta. – Nem akarsz inkább az üstbizniszeddel foglalkozni valahol nagyon messze?

– Jó, jó, megyek már! – Mundungus bocsánatkérő mozdulattal emelte fel a kezét. – Persze előre meg lett mondva, hogy ilyen leszel, szóval gondolhattam vóna...

Sirius megtorpant, és hátat fordított a Roxfort csalókán hívogató fényeinek. – Tessék?!

– A reziduális energia miatt van – magyarázta buzgón Mundungus. – Mármint azé' vagy ekkora paraszt. Az agyad asziszi, megin' huszonegy éves vagy, aztán úgy is viselkedik.

– Ezt is J. S. mondta neked? – faggatta Sirius. – Mit mondott még? Válaszolj!

– Nem lehet, mer akkó' mind meghalunk!

– Mi baj van az agyammal?

– Semmi, majd lenyugszol! – Mundungus úgy hadonászott, mintha egy különösen makacs legyet akarna elhessegetni. – Ha muszáj betörnöd abba a nyomorult iskolába, akkó' üsse kő, úgyis be fogsz.

– Halkabban! – sziszegte Sirius. A Carrow-testvérek helyében ő egész csapatot küldött volna ki, hogy szökni próbáló mugli születésű diákokra vadásszanak. Ez a csapat, amennyiben létezett, üres kézzel tért vissza a kastélyba, és ez gyanakvásra adott okot. A vonat ugyan már elindult London felé az ájult halálfalókkal a fedélzetén, de korántsem járt még elég messze ahhoz, hogy biztonságban érezhesse magát.

– Eredj, ha menned kell – dünnyögte Mundungus, mintha csak kitalálta volna a gondolatát. – Nekem is van még egy kis dógom...

– Milyen dolgod?

– Üzletet akarok kötni. – A varázsló hangja komoly volt. – Jó volna, ha végre bemehetnék a Szárnyas Vadkanba anélkül, hogy Aberforth rám ereszti a kecskéit.

Sirius szája széle megrándult, a mosolya azonban megrekedt valahol félúton, ahogy kaptatni kezdett a Roxmortsból kivezető emelkedőn. Szinte ellenállhatatlan sóvárgás fogta el, hogy Tapmancsként folytassa útját, ám továbbra sem mert animágiát használni: félő volt, hogy ha átalakul, azzal megtöri a Pyrites által magára bűvölt álcát. Azt sem merte kockáztatni, hogy egyenesen az iskola kovácsoltvas kapujához hoppanáljon, hiszen Piton kémei mindenütt ott voltak.

Hiába igyekezett kizárni a fejéből egykori évfolyamtársával kapcsolatos vegyes érzelmeit, azok újra és újra eluralkodtak rajta. Piton úgy tudja, Dumbledore halála után egyedül maradt öngyilkos küldetésével: most magányos ügynökként kell helytállnia Voldemort nagyúr orra előtt. Végig kell néznie, ahogy a Roxfort halálfalótanyává válik, ahogy a gyerekeket az orra előtt kínozzák, ahogy mindenkinek kimossák az agyát...

A tanári kar azonban nem mondott fel. Biztosan a gyerekeket védik; és Piton minden napját gyűlölködő pillantások kereszttüzében tölti valami miatt, amit el sem követett.

És ez mennyire ismerős, hogy rohadna meg...

Vajon Piton sajnálja azokat a mugli születésű gyerekeket? És a nagyobbakat, akik el sem kezdték a tanévet? Biztosan nem; hiszen az ő szemében csak mocskos sárvérűek, akiknek a mugli világban a helye. Ahogy már az ő idejükben is mindenki az volt.

Mindenki, kivéve Lily...

Sirius összeszorította a fogát, és megszaporázta lépteit. Bármit megadott volna érte, hogy továbbra is nyugodt szívvel gyűlölhesse régi ellenségét; de ahogy felidézte Lucy Dawlish jeges arckifejezését, amivel átnézett rajta a vonaton, egy pillanatra felderengett előtte, mit érezhetett Perselus Piton, amikor kihallgatta azt az ezerszer átkozott jóslatot.

Ő, Sirius azonban nem fogja azt tenni, amit Piton. Ha Lucy sosem hajlandó elengedni Sirius Black emlékét Gawain Robards-ért cserébe, ő akkor is ugyanúgy elkíséri az útja végéig, és egy jó szót sem vár érte cserébe. Mert ha igazán őszinte magával, csak ezért van itt: ezért tapossa még mindig elevenen ezt az elviselhetetlenül hosszú ösvényt, ezért vállalja egymás után a vakmerőbbnél vakmerőbb küldetéseket, és ezért nem nyugszik, amíg...

A látása elhomályosult.

Körülötte mintha darabokra szakadt volna tér és idő; szinte érezte az ok-okozati összefüggéseket, ahogy csúsznak ki a kezéből, ám egy szívdobbanásnyi idővel később már semmire sem emlékezett belőlük.

Csak a semmi maradt.

Amikor kitisztult a tudata, magányosan állt a Roxfort bejárati csarnokában, és hallgatta a nagyteremből kiszűrődő evőeszközcsörgést. Pár másodpercig csak állt, aztán sötét lepelként borult rá a pánik.

Az első gondolata az volt, hogy maga a sors állt bosszút rajta, amiért kijátszotta a halált; a logikus, racionális magyarázat azonban ennél sokkal egyszerűbb volt.

Emléktörlő bűbáj.

Amit érzett, az a külső hatásra elszenvedett emléktörlés utáni teljes dezorientáció tankönyvi esete volt, ahogy Barty Kupor mondaná. Szédült, a gondolatai céltalanul kavarogtak, a tudata kétségbeesetten kapkodott hiányzó emlékei után. A mellkasa vadul hullámzott, a szájában sav kesernyés ízét érezte. Aki ezt tette vele, még nem járhatott messze...

Gondolkodj! – kényszerítette magát Sirius. A bejárati csarnokban nem maradhatott, ha nem akart lelepleződni; a büszkesége azonban azt sem engedte, hogy megfutamodjon. Mozgásban kellett maradnia.

Futólépésben vágott neki egy mozgó lépcsősornak, végig kézben tartva a Dumbledore-tól örökölt pálcát, ami a függöny túloldaláról is visszatért vele. Ki kellett derítenie, mi hiányzik az emlékeiből – és most, hogy az egész iskola a vacsoraasztalnál ült, soha vissza nem térő lehetősége adódott erre.

Bárki is tette, nyilván azt hiszi, egy semmiből felkapaszkodott minisztériumi talpnyalóra mondta ki a felejtésátkot; nem pedig Barty Kupor tanítványára, egy magasan képzett aurorra, aki azonnal rájön, mi történt vele. Valószínűleg felületes munkát végzett, és nem túl mélyről kell majd előásnia az emlékeit. Több módon is megtehetné, a legegyszerűbben talán Dumbledore merengőjének segítségével... mert Piton bizonyára megtartotta.

Ő, Sirius legalábbis megtartotta volna.

De addig is...

– Priori incantatem!

A bűbáj halk, surrogó hangja visszhangot vert a kihalt folyosó falairól, Siriust azonban nem érdekelte a kockázat. Sokkal rosszabb lett volna, ha behúzódik egy sötét sarokba, és kalapáló szívvel találgatja a múltat.

A pálcája hegyéből egy kábító átok vörös fénycsóvájának kísértete tört ki ártalmatlanul, melyet több másik ártás követett. Amikor felismerte a kiábrándító bűbájt, amit azután szórt ki magára, hogy elvált Mundungustól, Sirius megszakította a varázslatot, és kalapáló szívvel nézett körül a kihalt folyosón.

Tehát párbajozott. Olyasvalakivel került szembe, aki képes volt legyőzni, vagy legalább meglepni, és gyorsan kitörölni az emlékeit.

Vagy, kezdett motoszkálni a fejében a gondolat, ő, Sirius hagyta, hogy megtegye. Hiszen nemrég találkozott valakivel, aki előszeretettel feledteti el az emberekkel, hogy valaha is találkoztak...

De hol lehet most Lucy? És egyáltalán, mit keres? Hiszen nincs már itt Dumbledore, hogy tanácsot kérjen tőle, Pitonnal pedig nem beszélhet. Mégis kihez fordulhatna útmutatásért, Hóborchoz? Vagy Phineas Nigellus Black portréjához?

A portréjához...

Sirius úgy rezzent össze, mintha áramot vezettek volna a tagjaiba. Hiszen van még egy módja, hogy Lucy Dawlish beszéljen Albus Dumbledore-ral...

Kettesével szedte a fokokat az igazgatói iroda felé vezető lépcsőn; már az sem érdekelte, mi lesz, ha valaki meglátja. Még el sem kezdett gondolkodni rajta, mivel kenyerezze le az ajtót őrző mogorva kőszörnyet, amikor az feltárult, ő pedig szembetalálta magát Lucy Dawlish feldúlt arcával – ami rögtön gyanakvóvá vált, amint a tekintetük találkozott. Egy kicsit sem tűnt azonban meglepettnek, és ez őszinte elismeréssel töltötte el Siriust.

– Üdv ismét – mondta lezseren. – Rég találkoztunk!

– Nem érek rá csevegni – reccsent rá Lucy. – Mintha azt ígérte volna, hogy nem ártja bele magát a dolgaimba...

Sirius rávillantotta Gawain Robards tökéletes mosolyát.

– Ha ki akarja törölni valaki emlékeit, legközelebb végezzen alaposabb munkát... csak ne rajtam gyakorolja. Utálnám, ha akár csak egyet is elveszítenék a közösen eltöltött perceinkből! – Kissé előrehajolt, belemosolygott a nő falfehér arcába. – Egyébként, ha nem vette volna észre, a maga oldalán állok.

– Mert maga aztán olyan jól ismeri az én oldalamat! – szisszent fel Lucy. – Rossz nyomon jár. Nem én töröltem az emlékeit. Tényleg nem – tette hozzá nyomatékosan, amikor Sirius felvonta a szemöldökét.

– De hát akkor mégis ki volt az?!

– Mit tudom én! Nagy ez a kastély, biztos rányitott valakire. Vagy olyasmibe ütötte az orrát, amihez semmi köze. Mint most.

– Maga mégsem mossa tisztára az agyamat – pillantott rá Sirius.

Fájdalom cikázott át Lucy kölcsönzött arcán. Egy pillanat múlva rendezte a vonásait, Sirius mégis észrevette – és nem tudta mire vélni.

Miért nem reagál? Halálra kellene kínoznia az elmés beszólásaival!

– Erre nekem nincs időm – közölte a boszorkány. – Félre az utamból, mielőtt kimondok magára valami főbenjárót!

Fenyegetését azonban nem válthatta be, mert a lenti folyosóról léptek zaja hallatszott. Sirius gondolkodás nélkül berántotta Lucy-t a kőszörny melletti falmélyedésbe, és az ajkára szorította az ujját; a boszorkánynak pedig, Merlinnek hála, volt annyi esze, hogy ne ellenkezzen.

– Siess már! – sziszegte odalent egy feldúlt, kissé affektáló női hang. A felbukkanó sziluett egy másik, vagy két fejjel magasabb alakot vonszolt maga után a könyökénél fogva; első pillantásra nem is tűntek diáknak, aztán a folyosót szegélyező fáklyák fénye megcsillant a Mardekár-címeren az egyikük talárján, és Siriusban felmerült, hogy végzősök lehetnek.

– Ha Carrow-ék megtudják, hogy megpróbáltuk...

– Nem csinálunk semmi rosszat! – sziszegte a lány, és tovább rángatta a magas fiú kezét. – Jogunk van beszélni Dracóval! Jogunk van hozzá, Blaise!

A lány hangja hisztérikusan csengett, a Blaise-nek szólított fiú pedig nagyot sóhajtott.

– Pansy... szerintem Dracóval valami nincs rendben.

– Draco a Sötét Nagyurat szolgálja! – csattant fel a lány. – Segít egy igazságosabb világ eljövetelében!

– Egy igazságosabb világ? – Blaise sötéten felnevetett. – Szerinted hol igazságos az, hogy a szülei hibáit kell kijavítania? Hogy a minisztérium az összes aurort elküldi, Dolores Umbridge-t viszont, aki ki akarja forgatni anyámat a vagyonából, még csak felelősségre sem vonják?

Sirius futó pillantást vetett Lucyra. A boszorkány feszülten figyelt a két diák minden szavára; gyanította, hogy Dolores Umbridge nevének említése csigázta fel ennyire. Az a banya ezek szerint még mindig nem bűnhődött meg kellően azért, amit a Roxfortban művelt; sőt, azóta a Selwyn-örökséget is megkaparinthatta.

Most pedig ennek a Blaise-nek a családját vette célba – de miért? Nincs még elég pénze?

A két mardekáros léptei elhaltak a folyosón, Sirius pedig előbújt a falmélyedésből. Hiába nyújtotta a kezét Lucynak, a boszorkány nem fogadta el a segítségét.

– Remélem, elégedett – morogta, mintha csak Sirius tehetett volna róla, hogy megzavarták őket. – Most azonban, ha megbocsát, nem érek rá a maga arrogáns ömlengését hallgatni.

– Tényleg? Pedig készültem.

Lucy dacosan összefonta a karját. – Miért nem törődik inkább a saját dolgával, Robards?

Sirius nyelt egyet.

– Mostanra igazán tudhatná, hogy nem szokásom – felelte, közel sem annyira lezseren, mint szerette volna. – Nagyon érdekel például, mit keresett az igazgatói irodában.

– Sosem találná ki – felelte szárazon Lucy. Az arca nyugodt volt, de Sirius érezte az indulatai tombolását a felszín alatt; és minden eddiginél kínzóbb vágy fogta el, hogy a karjába zárja. – Na és maga? A házimanókat is kimenti a gyerekekkel együtt, vagy valami hasonló undorítóan nemeslelkű dolgot forgat a fejében?

– Szóval maga szerint nemeslelkű vagyok.

– Hogyne! Méghozzá annyira, hogy most lovagiasan elhúz a francba.

Lucy hangjában pánik csendült, Sirius pedig elkomorodott.

– Tényleg nem maga volt, ugye?

– Hozzá sem nyúltam az emlékeihez. Mégis mikor tettem volna? A vonaton találkoztunk utoljára!

Lucy dühösen vonulni kezdett a folyosón, az első kanyarban azonban megtorpant. Lentről a diáksereg halk morajlása hallatszott, a falakról közeledő léptek zaja verődött vissza. Véget ért a lakoma: csak idő kérdése volt, hogy összetalálkozzanak valakivel...

Sirius megragadta Lucy csuklóját, és mindkettejüket a kiábrándító bűbáj álcája alá vonta. Emlékezetből tudta, hogy a harmadik emeleti folyosó vége egy sosem használt szobába torkollik, ahonnét csak egy rozoga csapóajtó vezet lefelé. Valószínűtlennek tűnt, hogy bárki is követné oda őket.

Csak akkor szólalt meg, amikor a vastag faajtó becsukódott mögöttük.

– Ha ki akar jutni innen élve, nem ártana egy kicsit összeszednie magát – közölte, és ezúttal meg sem próbált derűt csempészni a hangjába. – Nem szabad lefagynia, akkor sem, ha csalódott. Vagy rossz híreket kapott. Vagy befuccsolt a terve...

Lucy élesen ránézett.

– A maga oldalán állok! – folytatta Sirius. – Tényleg. Tudom, hogy nem bízik bennem, de ha akarna, megbízhatna. Valóban azért jöttem, hogy kimenekítsem a mugli születésű elsősöket, mielőtt Carrow-ék Cruciatus-átokkal kezdik kínozni őket. Normális esetben mostanra az országhatárt is átléptem volna velük, de ketten hiányoznak. – Sirius türelmetlenül felsóhajtott. – Alina Nabokov, és Jack Hornby. Elő kell kerítenem őket... meg azt is, aki az előbb kitörölt úgy tíz percet az emlékeimből. Magának pedig segítek, ha hagyja. Nem kell elmondania, mire készül, csak elkísérem.

– De honnét tudja, hogy nem vagyok az ellensége? – csattant fel Lucy. – Nem éppen úgy viselkedem, mint egy ártatlan ember! Lehet, hogy mindjárt villantok egy Sötét Jegyet, és idehívom Vol...

– Ne!

– ...Tudjakit. Nyugi, csak be akartam szaratni.

– Egy szóval sem mondtam, hogy ártatlan – vágott vissza Sirius. – Csak azt, hogy gyűlöli Vol...

– Most komolyan?

– Tudjukkit, a franc egye meg!

– És ezt mégis miből gondolja?

– Harry Potter unokatestvérét bújtatja.

– Lehet, hogy zsarolási alapnak tartom magamnál, mert én akarok lenni az új Sötét Úrnő. Mit tud maga erről?

– Az előbb már egész jól hazudott – felelte elmosolyodva Sirius. – Szóval, mi a terv? Tovább veszekszünk ebben a porfészekben, vagy megengedi végre, hogy segítsek?

– Nem tud – sóhajtott Lucy. – Hacsak nem ismeri azt a helyet a Roxfortban, ahová emberek dolgokat rejtenek. És nem, nincs bővebb infóm.

Sirius felvonta a szemöldökét.

– Hogyne tudnám!

– Most szívat?!

– Nem, dehogy! – Sirius elvigyorodott. – Roxfortos koromban fedeztem fel a helyet. Egy időben szükségem volt egy kis zsebpénzre, mert... mindegy, hosszú történet, az a lényeg, hogy hatodéves koromban, olyan okokból, amiket inkább ne bolygassunk, gitárleckéket vettem egy bárd portréjától a negyediken. Ő adta hozzá a tippet.

– Igazán? – sandított rá Lucy. – Akkor mutassa meg, melyik volt az!

– Nem lehet – sóhajtott Sirius. – Az egyik gitárlecke szarul végződött, mert megzavartak minket. Nekem eldurrant az agyam, párbajoztam egyet Pit... valakivel... és kettészakadt a vászna.

Nem tudta mire vélni a szavait követő súlyos csendet. Lucy nyilván kihallotta a nyelvbotlásából Piton nevét – miért nem kérdez rá egyszerűen? Semmit sem veszíthet!

A boszorkány azonban néma maradt, Sirius pedig megsejtette, hogy a portréval kapcsolatos emlékei talán fontosak.

– ...ki maga, Gawain?

Lucy hangja halk volt, de határozott; és Sirius beleborzongott a vágyba, hogy letépje az arcáról a Pyritestől kapott maszkot, és a karjába zárja őt. Kit érdekel, ha körülöttük darabokra hullik a valóság? Kit érdekel, ha a következő pillanatban semmivé válnak?

Még annyira sem merte kinyitni a száját, hogy felsóhajtson, nehogy kicsússzon rajta az igazság; csak a nő kezét fogta meg gyengéden, és húzta őt ki magával, a folyosóra.

*

Sirius valójában Peter Pettigrew-val közösen fedezte fel A Szobát, Ahová Dolgokat Rejtenek, bár előszeretettel feledkezett meg erről a részletről. A Tekergők Térképe már elkészült, mire tudomást szereztek a létezéséről; és hiába próbálta Remus utólag rárajzolni, úgy tűnt, a szoba nem adja könnyen a titkait.

Bejutni azonban nem volt nehéz, ha az ember tudta, hol találja: csak annyit kellett tennie, hogy háromszor elsétál a hetedik emeleti folyosó balettozó trollokkal díszített falikárpitja előtt, és közben rágondol.

Sirius és Peter azért vállalkoztak a titokzatos szoba felderítésére, hogy elrejtsenek öt rekesz Lángnyelv Whiskey-t James Potter három héttel később esedékes születésnapjáig; a helyiséget azonban szemmel láthatólag roxfortos diákok hosszú generációi használták már arra, hogy különböző tárgyakat töröljenek ki a Roxfort emlékezetéből. A whiskey-s üvegeket lejárt bájitalhozzávalók, rosszul elvarázsolt tárgyak, hamis ékszerek és betiltott könyvek halmai között helyezték biztonságba. Később, amikor a szülei kitagadták, az Alphard bácsikájától örökölt vagyon azonban még nem vándorolt át a frissen nyitott Gringotts-i széfébe, Sirius jó néhány tárgyat tett pénzzé a szobából, hogy legalább valami karácsonyi ajándékot vehessen Potteréknek, ha már azt sem engedték, hogy a tankönyveit kifizesse.

Hiába telt el húsz év, hiába tért vissza Voldemort rémuralma, a szoba éppen olyan volt, mint ahogy az emlékeiben élt: sötét, poros és zsúfolt. A küszöbét átlépve mindkettejükön megtört a kiábrándító bűbáj; Sirius titkon azt remélte, Lucy valódi arcát is megláthatja, a boszorkány álcája azonban – akárcsak az övé – kiállta a szoba próbáját.

– Oké – mondta Lucy. – Kösz. Most már elmehet.

– Mondanám, hogy "csak szeretné", de szerintem nem is szeretné – felelte kihívóan Sirius. – Na, mit keresünk?

– Egy tükröt – felelte Lucy némi zavart csend után.

– Kicsit? Nagyot?

– Fogalmam sincs. Egy tükröt, ami úgy néz ki, mint egy... tükör.

– Hát jó. Invito tükör!

Sirius már a pálcamozdulat közben megsejtette, hogy ez nem jó ötlet; sejtése azonban bizonyossággá erősödött, amikor egy egész alakos, bálterembe illő tükör a lomhegyeket nem kímélve száguldani kezdett feléjük a helyiségen keresztül. A hatalmas üveglapot több kisebb követte: némelyik felettük, némelyik mellettük húzott el, egy pedig – ami szilánkokra volt törve – halálos pengék sorozataként fúródott a padlóba a lábuk előtt.

Ahelyett, hogy a pálcájával tartóztatta volna fel őket, Lucy ijedt sikkantással tűnt el Sirius háta mögött. Bár határozottan élvezte, hogy a boszorkány a derekába kapaszkodik és közben önkéntelenül a hátához simul, egy pillanatra azért átfutott az agyán, hogy vajon miért nem varázsol.

Nyilván annyira azért nincs ellenére, hogy egy magas, jóképű férfival oldassa meg az összes problémáját. Elvégre Lucyról beszélünk.

– Merlin seggére, vigyázzon már! – csattant fel a boszorkány. – Kivéve, ha mégis ki akar nyírni. Akkor jó úton halad.

Mielőtt Sirius kiagyalhatott volna egy kellően frappáns választ, ezüstös derengés kelt a szoba végében, a következő pillanatban pedig azon kapta magát, hogy egy kísértet rosszalló arcába bámul.

– Mégis mit jelentsen ez? A könyvtárban is így viselkedik, miszter? Berúgja az ajtót, aztán magához inti az összes könyvet, ami 'A' betűvel kezdődik?

– Csak ha nagyon sietek – felelte Sirius. – Mikor legutóbb jártam itt, nem találkoztunk, Mr...

– Wright – felelte búsan a kísértet. – Edmund Wright.

Siriusnak semmit sem mondott ez a név, Lucy azonban szoborrá dermedt mellette.

– Edmund Wright? Maga Edmund Wright?!

A kísértet egy csapásra felélénkült. – Személyesen! Csak nem műkedvelő?

Lucy felvonta a szemöldökét. – Hát... öh...

– Jaj, ne szerénykedjen, kisasszony, teljesen egyértelmű, hogy rajong a verseimért. Hiszen maga pont olyan alkat: csendes és zord, ám a tekintete érzelmekkel teli...

– Albus Dumbledore küldött magához – vágott a szavába a boszorkány. – Azt mondta, maga segíthet nekem.

Egy pillanatig csend volt; a szellem arcán egy sereg érzelem cikázott át.

– Hát eljött az idő... – mondta lassan. – Vagy tévedek, és minden vágya, hogy irodalomelméletet tanuljon.

– Biztos vagyok benne, hogy Dumbledore nem erre gondolt – felelte gyorsan Lucy. – De hogy mi másra, azt ne kérdezze. Nyilván maga sem tudja – az túl egyszerű lenne...

– Vagy talán éppen maga segíthet nekem! – vetette fel a néhai Edmund Wright őrnagy. – Ha már orvul bezártak ide...

– Miért zárták be? – tudakolta Sirius.

– Túl... kitartóan kísértettem, természetesen! – vágta rá a szellem, a furcsa kihagyás után rögtön visszanyerve fennkölt modorát. – A sors iróniája, hogy örök nemezisem nem sokkal letartóztatásom után eltávozott közülünk. Gondolhattam volna, hogy pusztán a jellemem szilárdsága tartotta életben! És a Wizengamotnak ezek után még volt képe engem okolni a haláláért...

– Meggyanúsították gyilkosságért, miután meghalt? – Lucy felkapta a fejét. – Legalább meg is próbálták lecsukni, aztán pislogtak, mikor maga átsuhant a bilincsen?

– Nem tudták, mihez kezdjenek az úgynevezett holtakkal – felelte teátrálisan a kísértet. – A varázslótörvények élőkre vonatkoznak, a Szellem Tagozat nevetséges előírásai pedig említésre sem méltóak...

– Szóval fogták, és besuvasztották magát ide, mert annyit kísértette az ellenségét? – Lucy először mosolyodott el azóta, hogy Sirius újra találkozott vele. – Asszem, maga a lelki társam.

– Fogalma sincs, min mentem keresztül! – berzenkedett a szellem. – Albus Dumbledore-nak sincs, holott mindent megtett, hogy megkönnyítse örökkévalóságom hátralévő részét. Elvégre mégiscsak kényelmesebb itt raboskodni, mint a Mágiaügyi Minisztérium alagsorában.

– A Rejtély- és Misztériumügyre zárták? – kapta fel a fejét Sirius. A gyanakvás öröklángként lobbant fel benne, ahogy a kísértetre nézett.

Csak képzelte volna, hogy sokkal láthatóbb, mint Félig Fej Nélküli Nick, vagy akár a Véres Báró? Hogy van benne valami furcsa, valami, amitől végigfut a hátán a hideg...?

– Biztos vagyok benne, hogy maga majd bazi részletesen elmeséli az egészet – felelte gyorsan Lucy. – Mondja, szeretne megszökni? Abban jó vagyok.

– Nem is tudom – sóhajtott a néhai Edmund Wright. – Mióta nemezisem eltávozott, felesleges, eldobható kacatnak érzem magam, és eme képzetemnek kiváló táptalajt ad az elfeledett tárgyak itt látható pompás összevisszasága. Igaz, nincs senki, akinek elszavalhatnám az újabb verseimet... de most itt vannak maguk! Az Óda a Tövises Pitypanghoz bizonyára balzsam lesz a lelkén vöröslő hegekre, kisasszony!

– Nincsenek hegek a lelkemen! – csattant fel Lucy. – Inkább azt mondja meg, mi a Merlin rottyos alsója az a szellemtükör. Úgy értem, maga egy szellem – csak tudja, nem?

Csend lett a szobában, csak az összetört tükör szilánkjai roszogtak finoman, ahogy Sirius rájuk taposott. Egy sem szúrta át a bakancsa talpát, de pillanatnyilag nem értékelte a szerencséjét; Lucy utolsó szavai a maradék levegőt is kiszorították a tüdejéből.

– Szellemtükör...? Maga egy szellemtükröt keres? Meg van őrülve?!

– Miért, mi van abban? – csattant fel a boszorkány.

– Sejtelme sincs, mi az, ugye? Csak megy a saját feje után, ahogy szokott.

– Fogalma sincs, hogy mit szoktam csinálni! – kiabált rá Lucy. – Albus Dumbledore itthagyott nekem egy szellemtükröt, és azt mondta, Edmund Wright segíthet megtalálni!

A kísértet arca furcsa, zárkózott kifejezést öltött.

– Nos – köszörülte meg a torkát –, éppenséggel tisztában vagyok a szellemtükör mibenlétével. Sőt, azon tárgy hollétével is, amelyre Albus Dumbledore szellemtükörként hivatkozik. De hadd figyelmeztessem...

– Csodás, akkor haladjunk! Majd figyelmeztethet, ha már a zsebemben van.

– Kizárt dolog, hogy Dumbledore beleegyezett, hogy maga egy kilométernél közelebb kerüljön egy szellemtükörhöz! – fakadt ki Sirius.

– Valaki mondja már el, mi az!

– A valódi szellemtükör egy ősi mágikus tárgy, amelyen keresztül az ember ledobhatja halandó teste korlátait, és átnézhet... túlra – felelte áhítatosan Edmund Wright. – Olyan dolgokat pillanthat meg, amelyekhez az emberi ész nem ér fel.

– Hogy érti azt, hogy túlra?

– A fogható világon túlra, miss! Az elme, a lélek síkjára. Oda, ahová mi, kísértetek sem juthatunk el soha, mert az anyagi világhoz láncoltuk magunkat. Oda, ahol azok vannak, akik már eltávoztak közülünk, vagy létezésük alaptörvényei a túlnani síkhoz kötik az érzékeiket. Teoretikus alapon, amennyiben átlépünk erre a síkra, beszélhetünk velük...

– Például... a dementorokkal?– kérdezte mohón Lucy.

Sirius éppúgy nem tudta mire vélni ezt a kérdést, mint – úgy tűnt – Edmund Wright.

– Nos... különös elképzelés, de miért is ne? Elméletileg lehetséges.

– Elméletileg – szólt közbe metszően Sirius. – A valóságban azonban kizárt.

– Miért, próbálta már valaki? – vonta fel a szemöldökét Lucy. – Vagy csak okos férfiak beszélgettek róla egy szobában olyan szavakat ismételgetve, hogy hmm, tulajdonképpen, esetleg, voltaképpen, példának okáért, tudvalevőleg...?

Sirius el se mosolyodott. – Járt iskolába, nem? Emlékezzen vissza, hogy mi volt a mágia első alaptörvénye! A legelső. Maga szerint mi történik, ha a fogható valóság határait kezdi el feszegetni...?

– Gondolom, meghalok, vagy ilyesmi – vont vállat Lucy. – Majd szóljon, hol kell megijedni. Szóval, merre az a tükör?

– Nem engedem a szellemtükör közelébe – felelte Sirius. – Erről nem nyitok vitát.

– Mégis kinek képzeli magát, hogy megmondja nekem, mit csináljak?! Semmi közünk egymáshoz, csak arra kellett, hogy idehozzon!

Sirius válaszra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Ez a kijelentés nem csak neki fájt, Gawain Robards is joggal megbántódhatott rajta; Edmund Wright kísértete pedig ábrándosan felsóhajtott.

– Ah, a viszonzatlan szerelem! Ebből születnek a legjobb versek, ha az árulást nem számítjuk.

– Legalább hallgasson meg! – találta meg a hangját Sirius. – Mielőtt teljes gőzzel a vesztébe rohan, szeretném, ha tudná: a szellemtükör az egyik leggyakrabban hamisított legendás varázstárgy. Olyan sokszor készítenek belőle csúnyán elátkozott példányokat, hogy a Varázsbűn-üldözési Főosztályon a legtöbben nem is hisznek az eredeti létezésében... ugyanakkor nem létezik ellene védelmi képzés.

– Mert annyira ritka? – vonta fel a szemöldökét Lucy.

– Mert annyira veszélyes, hogy csak jelentős veszteségek árán lehetne kiképzést tartani belőle! – Sirius ingerülten túrt bele a hajába. – Rémszem Mordonon kívül senkiről sem tudok, aki találkozott ilyesmivel, és élve megúszta. Ezek a holmik rájátszanak a szellemtükörről szóló legendákra, a valóságban azonban gyors lefolyású átkok ülnek rajtuk, amiktől az ember kínok kínjai közt hal meg.

– Nyugi, Dumbledore lassú kínhalált szánt nekem – felelte metszően Lucy. – Utoljára kérdezem, hol az a rohadt tükör?!

Edmund Wright kísértete hosszan nézett a szemébe; aztán hívogatóan intett a kezével. A boszorkány követte, Sirius pedig nehéz szívvel szegődött a nyomába. Kifejezetten nyugtalanítónak találta, hogy Lucy mennyire nem törődik a saját biztonságával – és ez most valahogy más volt, mint szűk egy évvel ezelőtt, amikor Azkabanba kellett utána mennie. Nem hirtelen felindulásból, kétségbeesésből vagy félelemből cselekedett; hanem rideg céltudatossággal.

Mint aki puszta eszköznek tekinti saját magát.

Nyugtalanítóan hosszú ideig kerülgették a szobában felhalmozódott lomhegyeket; útközben elhaladtak egy fej nélküli kentaurfigura, egy olthatatlan – de ártalmatlan – lánggal égő asztal és egy poros paróka tetejére biggyesztett ékköves diadémot viselő ronda vén varázsló mellszobra előtt; aztán végre megálltak egy magas, sötét szekrény mellett, amit valaki egészen a hátsó falig tolt.

– Íme a tükör – mutatta a kísértet. – Ott lóg a falon, miss, éppen az orra előtt!

Bármire is számított a rettegett szellemtükörrel kapcsolatban, Siriusnak csalódnia kellett: a kérdéses tárgy csupán egy vastag, sötét tükröződő anyagból készült lap volt. Egykor tükörsima felszínén megannyi repedés futott végig a közepén tátongó, rombusz alakú rés felé, ami alól kibukkant a keret hátlapja. Az egész tárgy nem lehetett nagyobb Sirius tenyerénél, mégis görcsbe rándult a gyomra, ahogy Lucy lekapta a falról, és eltüntette a köpenye zsebében.

– Kösz, Mr. Wright! – mondta. – Hát, akkor én most el is húz...

Sirius ösztönei gyorsabban reagáltak, mint a tudata; mire az első átok elsuhant a fejük fölött, és lepattant a hátsó falról, Lucy meg ő már a szekrényben álltak összepréselődve. Úgy tűnt, a kísértet sem akar az érkezők horgára akadni, mert nemes egyszerűséggel átsuhant a tömör fán, csatlakozva hozzájuk a szűk térben.

A szekrény résnyire nyitva maradt; Sirius további átkok becsapódását hallotta, aztán Amycus Carrow bosszúsan felhorkant odakint.

– Biztos, hogy innen jött a riasztás?

– Holtbiztos – felelte egy másik hang, amit Sirius nem ismert. – A malíciamutatón is látszik...

– Sehol nem látom őket.

– Mert elrejtőztek, a franc egye meg!

Sirius kinyúlt – kissé megborzongott, ahogy a keze könyékig merült a néhai Edmund Wright jeges kísértet-testébe –, és halk nyikordulással behúzta a szekrény ajtaját.

– Figyeljen – suttogta Lucy fülébe, amint kattant a zár. – Kijutunk innen, csak csinálja, amit mondok...

A boszorkány halkan felsikkantott, amikor a szekrény rázkódni kezdett; egyre jobban recsegett-ropogott, mintha darabjaira akarna hullani. A rázkódás vagy húsz másodpercig tartott, majd elült. Az ajtó szélesre tárult, Sirius pedig kidugta rajta a fejét.

A következő pillanatban pedig hallucinálni kezdett – más magyarázatot legalábbis nem talált a szeme előtt kibontakozó jelenetre.

A lomokkal teli sötét szoba helyett tágas, elfüggönyözött szalont látott maga előtt, a közepén egy hosszú asztallal. A két oldalán halálfalók népes csapata ült egy-egy hosszú sorban, az asztalfőről pedig maga Voldemort nagyúr vicsorgott rá.

A furcsa látomásban Lucy is osztozhatott, mert egy szívdobbanásnyi ideig csak állt, és bámult, aztán a hisztéria és a teljes regiználtság bizarr elegyével a hangjában megszólalt:

– A kurva életbe, Robards!

* * *

Ha tetszett a fejezet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)