A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola nagytermében mintha megállt volna az idő. Az elvarázsolt mennyezet csillagai még mindig hideg, távoli szépséggel ragyogtak az ámuló elsősök feje fölött, a falakon lobogó fáklyák fényét ezüsttel szőtték át a körülöttük lebegő kísértetek, a tanári asztal előtt pedig ahogy minden évben, ezúttal is ott állt a magas, három lábú szék, és rajta a Teszlek Süveg. A gólyák ezúttal is sorba rendeződtek a terem szélén, a felsőbb évesek pedig épp olyan unott arccal bökdösték a kupáikat a pálcáikkal, mint Lucy diákkorában.

Tonks meg ő az Auror Parancsnokságtól megörökölt egyik láthatatlanná tévő köpeny rejtekében várakoztak a terem fala mellett. Megvárták, hogy az elsősöket terelgető McGalagony elfoglalja őrhelyét a Süveg mellett, nehogy egy óvatlan mozdulat leleplezze őket, ám amikor eljött a pillanat, és felhangzottak az első nevek, egyikük sem mozdult meg rögtön.

Lucy a griffendéleseket nézte. A négy ház közül az ő asztaluk volt a leginkább foghíjas, a felsőbb éves diákok jó része pedig a véres arcú Neville Longbottom és a mellette ülő Ginny Weasley köré tömörült. Látszott rajtuk, hogy eszük ágában sincs behódolni az új iskolai rezsimnek – legalábbis egyelőre. Lucy gyanította, hogy amint egyikük-másikuk kettesben marad a Carrow testvérpár valamelyikével, alábbhagy majd a lázadó kedvük; ahogy azoknak is, akik jelenleg még esküdöznek, hogy minden segítséget megadnak a mugli születésű barátaiknak. Pár nap terror, pár hónap éhezés és nélkülözés, és mindent másként látnak majd...

– Menjünk – súgta Tonks fülébe. – Nem akarom Pitont hallgatni, ahogy igazgatóként beszél.

Csak amikor kimondta, jött rá, hogy ez mennyire nem igaz. Úgy kellett elparancsolnia a tekintetét az egykori bájitaltantanár hátborzongatóan ismerős, bő fekete taláros alakjáról, aki most Dumbledore székét foglalta el. Piton mágnesként vonzotta a tekintetét, mintha valami láthatatlan kötelék feszülne köztük. Hiába nem láthatta őt a varázsló, félt, hogy ha véletlenül egymásra téved a tekintetük, azonnal lelepleződik előtte; és akkor mindennek vége.

Tonks finoman belecsípett a karjába, Lucy pedig elkapta a tekintetét Pitonról, és engedelmesen követte barátnőjét a fal mentén. Nesztelen léptekkel kiosontak a nagyteremből, és nekivágtak az igazgatói irodába vezető útnak. Az évnyitó lakomával egybekötött beosztás legalább másfél nyugodt órát garantált nekik, de jobb volt biztosra menni.

– Szóval ő Gawain Robards – szólalt meg óvatosan Tonks.

– Ja. – Lucy égnek emelte a tekintetét. – Ha nem lenne, ki kéne találni. Hogy lehet valaki ekkora tahó?

– Szerintem vicces volt.

– Inkább nyugtalanító. Dirk Cresswell-t meg honnan a francból rángatta elő? És miért bízik meg benne mindenki?! Te is simán szabadon engedted ahelyett, hogy szétátkoztad volna.

– Nem hiszem, hogy könnyű lenne szétátkozni – szögezte le Tonks. – Már csak azért is, mert felismert téged.

Lucy meghökkent. – Hogy érted? Még a nevemet sem tudja. Mármint, a kamu nevemet.

– Nem arról volt szó, hogy a koboldmaszk mindenki elől elrejt téged? Robards mégis tudta, hogy találkozott már veled. Emlékezett Catherine Rosier álarcára, hiába nem tudja, ki vagy valójában. Ampók ezzel szemben mintha valami olyasmit említett volna, hogy minden megjegyezhető külső jegy lepereg majd rólad...

– Nem hiszem, hogy praktikus lenne, ha mindig mindenki másmilyennek látna – jegyezte meg Lucy.

– Én meg azt nem hiszem, hogy megvártad, míg Ampók befejezi a védővarázslatokat – kontrázott Tonks. – Fogadjunk, hogy csak felhúztad a maszkot, aztán hadd szóljon!

Lucy hirtelenjében nem tudta eldönteni, min sértődjön meg jobban: a puszta feltételezésen, vagy annak igazságtartalmán.

– Francokat! Ha nem tartanám be a hülye szabályokat, nem működne az egész, úgyhogy én a helyedben lenyugodnék egy kicsit.

Egy ideig némán rótták a lépcsőket; és Lucy tudta, hogy mindketten Gawain Robardsra gondolnak.

– Úgy látszik, még Remus is megbízik benne – mondta hirtelen, és szembefordult Tonksszal a folyosón. – Ez az, amit igazán nem értek. Azt mondtad, a Rend tagjai mind elrejtőztek: de akkor hogyan találhatott rá Robards? Miért bukkan fel állandóan, bárhová megyünk?

– Mert bejössz neki – felelte keserűen Tonks. – Nyilván még a koboldkészítette álcád is jól néz ki...

– ...mondta irigyen a csajszi, aki úgy néz ki, ahogy éppen akar.

– Semmire nem megyek vele, mert mindenki csak rád kíváncsi! – csattant fel Tonks. A hangja visszhangot vert a hideg kőfalakról, és a környező portréalakok mind feléjük fordultak – volt, aki méltatlankodva, volt, aki leplezetlen élvezettel az arcán, egy kék süveges, barázdált arcú aggastyán portréja pedig kíváncsian emelte a füléhez festett hallócsövét.

Lucy megtorpant. Az igazgatói irodához vezető lépcső alján álltak. Körülöttük félhomályos és kihalt volt a kastély; Tonks arcára hosszú árnyékokat vetett a fáklyafény, de így is látszott rajta, mennyire feldúlt.

– Remus már biztosan megbánta, amit tett – mondta csendesen Lucy. – Látod, hogy keres téged...

– Mert bűntudata van – sziszegte Tonks. A keze ökölbe szorult. – És sajnál. Semmi másról nem szólt kettőnk kapcsolata, csak a kibaszott sajnálatról!

Lucy ebben korántsem volt biztos, de nem tűnt jó ötletnek ellenkezni.

– Oké – mondta lassan –, de akkor is kitöltöd a gondolatait. Szenved. Megbűnhődik azért, amit tett.

– És szerinted ez nekem jó?!

– Nekem egy kicsit az lenne – vallotta be Lucy. – Az emberek sokszor nem kapják meg, amit megérdemelnek. Néha jó érzés megadni nekik.

Egy ideig hallgattak, csak a fáklyák ropogtak a falakon.

– Menj fel – motyogta Tonks. – Majd én őrködöm. Nem láttam Fricset a lakomán, nem akarom, hogy belecsoszogjon itt nekem a világmegváltó terveidbe.

Lucy önkéntelenül kinyúlt, és megszorította a vállát. – Az is lehet, hogy Robards csak hazu...

– Menj már!

Lucy úgy engedte el barátnője vállát, mintha tűzbe nyúlt volna. Eddig bármit megadott volna érte, hogy páros lábbal berúghassa az igazgatói iroda ajtaját, és feltehesse az összes keresztkérdését Dumbledore-nak, hirtelen azonban úgy érezte, mintha valaki lecsapolta volna az agyát. Egyáltalán mit képzelt, amikor idejött? Hogy fognak visszajutni Londonba? Honnan tudhatja biztosan, hogy Piton nem szedte le az összes néhai igazgató portréját a falról, és nem vetette őket tűzre...?

Ezen korábban kellett volna gondolkodnod, szögezte le Lucy, és kényszerítette magát, hogy induljon el fölfelé a csigalépcsőn. Ha már elkezdted, muszáj végigcsinálnod. Egyébként is, ha Robards elárult volna, már minimum egy minisztériumi zárkában lennél, de inkább útban Azkaban felé. Talán tényleg a mi oldalunkon áll... vagy legalábbis nem az új rezsimén.

A Dumbledore irodáját őrző kőszörny nem reagált az utolsó jelszóra, amit a néhai igazgató megosztott Lucyval ("Csokibéka!"), és a boszorkány többi próbálkozását is sztoikus némasággal fogadta.

– Legalább egy tippet kaphatnék, hogy inkább a "Csótánycsokor", vagy a "Zonko vajsörös trüffeltortája" vonalon keresgéljek? – csattant fel a hetedik sikertelen kísérlet után Lucy.

A kőszörny erre ásított egyet, és lustán kinyitotta a szemét.

– Mindegy – közölte bánatosan. – Az igazgató úr – ezt a két szót gúnyosan megnyomta –, megtiltotta, hogy bárkinek ajtót nyissak rajta kívül, jelszó ide vagy oda.

Lucy egyik lábáról a másikra állt. – Nagyon fontos, hogy bemenjek – próbálkozott.

– Ha nem lenne fontos, nyilván nem állnál itt, okoskám – felelte mogorván a szörny.

– Nagyon nagy baj lesz, ha nem jutok be – próbálkozott tovább Lucy. – Izé... Dumbledore professzor vár.

A szobor erre lassan felemelte a fejét.

– Csakugyan? – kérdezte lustán. – Ez esetben bizonyára meg tudod mondani, melyik volt Ravenheart ezredes kedvenc szarkofágja.

– Micsoda?!

– Neem? – a kőszörny rosszallóan csettintett a nyelvével. – Nos, akkor attól tartok, hiába jöttél.

Lucy segélykérően pillantott lefelé, amerre Tonksot sejtette, a csigalépcső kanyarulata azonban elrejtette őt barátnője szeme elől. Persze visszamehetett volna, hogy megkérdezze, de hiába: Tonks soha ki sem nyitotta a Mindent elfedő hóhérleplet.

A nagyobb baj az volt, hogy ő sem sűrűn.

Miért is nem olvasta el azonnal? Vagy legalább magával hozhatta volna, hogy kikeresse belőle, melyik a nyomorult Ravenheart ezredes nyomorult kedvenc szarkofágja. Még odáig sem jutott el, hogy a főhős, Elizabeth egyáltalán találkozna vele – semmit sem tudott róla, ami segíthetett volna a rejtély megfejtésében. Egyedül arra emlékezett, hogy az illusztrátor milyennek képzelte el a titokzatos Ravenheart ezredest: Lucy hányni tudott volna szabályos metszésű, szögletes állú szép férfiarcától és hullámos szőke hajától...

A hullámos szőke hajától.

Egészen úgy nézett ki, mint...

– Baszki – suttogta maga elé Lucy.

– Semmi szükség a profanitásra! – méltatlankodott a kőszörny. – Az iskola jelenlegi vezetése azt is megtiltotta, hogy elkergesselek, ha nem tudod a jelszót. Ha gondolod, egyszerűen letelepedhetsz a talapzatomhoz, és éhen halhatsz.

– Csábító, de inkább majd máskor – felelte felélénkülve Lucy. – Szerintem... tudod mit? Ravenheart ezredesnek nincs kedvenc szarkofágja. Mi a fenéért lenne?! Oké, hogy Afrikában játszódik a sztori, de sokkal délebbre, mint Egyiptom. Az pedig, hogy nem csak Egyiptomban vannak szarkofágok, nem jutna el egy pornóíró agyáig.

A kőszörny egy pillanatig összehúzott szemekkel méregette őt, aztán bólintott, és félreugrott, az igazgatói iroda ajtaja pedig kitárult. Lucy átlépte a küszöböt, próbálva az agya valamelyik rejtett zugába száműzni a felismerést, hogy Gawain Robards az utolsó hullámos szőke hajszáláig ugyanúgy fest, mint Ravenheart ezredes a könyv belső borítóján.

Ha valami, hát ez nem lehet véletlen. Vajon Dumbledore intézte így? Előre tudta, hogy Robards megjelenik majd, és beleártja magát a dolgaiba?

Vajon tényleg megbízhat benne?

Amint átlépte a küszöböt, halvány, kékes fényű gyertyák gyúltak körös-körül az irodában, Lucy-t pedig olyan érzés fogta el, mintha visszautazott volna az időben. Perselus Pitonnak, úgy tűnt, esze ágában sem volt a saját képére formálni Dumbledore egykori toronyszobáját: az íróasztal is ugyanott volt, a kárpitot sem cserélte le, sőt, még Dumbledore gőzt eregető szerkentyűi sem tűntek el a polcokról, ahogy a Roxfort egykori igazgatóinak portréi sem a falakról. Ott volt az ősz szakállú Armando Dippet és a sunyin pislogó Phineas Nigellus Black – és ott volt maga Albus Dumbledore is a kedvenc szilvakék talárjában és a hozzá illő csillagos süveggel, félhold alakú szemüvegével és derűs mosolyával. Ugyanúgy békésen, a keretének dőlve aludt, mint a portrék többsége, és Lucyba nem várt erővel mart a gyász fájdalma. Nem jó szívvel vált el Dumbledore-tól, és még mindig haragudott rá; de ettől nem volt könnyebb így látnia őt.

Ám ahogy Siriust sem, Dumbledore-t sem volt ideje meggyászolni.

– Igazgató úr! – szólalt meg emelt hangon Lucy, hosszú léptekkel szelve át a szobát. – Dumbledore professzor!

Semmi válasz. Dumbledore továbbra is békésen szunyókált a keretében, Lucy pedig elkapta egyik-másik portré felé vetett oldalpillantását. Úgy tűnt, mindenkit érdekel a mondanivalója, a célpontot kivéve.

– Dumbledore professzor! – ismételte higgadtan, kimérten. – A regeneráló szunyát későbbre is halaszthatja, muszáj beszélnem magával! – Lucy pár másodperc néma csend után hozzátette: – Azt reméltem, maga el tudja mesélni nekem, melyik Ravenheart ezredes kedvenc szarkofágja.

Ez hatott. Dumbledore portréja kinyitotta égszínkék, festett szemét, és olyan megnyugtatóan hunyorgott rá, mintha egymással szemben ülnének az íróasztalnál, és minden a legnagyobb rendben lenne.

– Áh – bólintott. – Catherine Rosier, igazam van? Bíztam benne, hogy hamarosan meglátogat. Foglaljon helyet!

Lucy keze ösztönösen a pálcája után nyúlt, aztán keserű arccal rándult össze. Egy örökkévalóságnak tűnt az az idő, mire elsétált az asztalig, megfogta a Dumbledore-éval szemközti szék támláját, és varázslat nélkül odahúzta a képkeret elé.

Dumbledore annyi megértéssel és részvéttel a pillantásában nézte őt, hogy legszívesebben kettészakította volna a vásznát.

– Nos – mondta Dumbledore.

– Nos – helyeselt Lucy. A gondolatok úgy pufogtak a fejében, mint a petárdák, de egy hang sem jött ki a torkán. Maga sem hitte volna, hogy a Dudley kósza ötletéből született vakmerő terv valóban sikerülhet; és most, hogy Dumbledore portréja ott volt előtte, cserben hagyta minden szó és minden értelmes gondolat.

Ordítani tudott volna, zokogni és átkozódni – mégis néma maradt.

– Ha nem tévedek – mondta szelíden Dumbledore –, szorítja az idő. Tudom, hogy valójában ki maga, és miért jött. Nem kell magyarázkodnia.

– Nem, azt magának kell! – találta meg a hangját Lucy. Korábbi megilletődését mintha elfújták volna; vörös ködként borította be az agyát a harag. – Például azzal kapcsolatban, hogy ezt mégis hogy gondolta!

Nem érdekelte, hogy hangosan beszél, hogy a szavaira az összes portré felriadt, hogy visszafordíthatatlan, amit tesz. Semmi sem számított, csak a mellkasában hullámokat vető keserűség, a tehetetlen düh, és a tudat, hogy végre valakire rázúdíthatja a fájdalmát – mert végre valaki megérti.

– Tudja, hogy mi történt velem! – kiabálta Lucy. – Pontosan tudja, hogy alkalmatlan vagyok arra, amire megbízott, mégsem hagy békén! Csak tovább gyötör! Még a holtában is rákényszerít, hogy olyan dolgokat csináljak, amikről lövésem sincs!

– Maga pedig ámulatra méltóan helyt áll – felelte Dumbledore. – Komolyan gondoltam, amit a levelemben leírtam. Töretlenül hiszek magában, és tudom, hogy a kritikus pillanatokban helyesen fog dönteni.

– Akkor maga totál ostoba! – förmedt rá Lucy. – Már el is csesztem mindent! Megláttak. Nem maga az egyetlen, aki tudja, hogy... aki mindent tud!

– Mindent? – Dumbledore felvonta a szemöldökét. – Nem szükséges fokoznia a helyzet drámaiságát, helyette inkább gondolkodjon. Valóban minden az a minden?

– Egy csomó varázslény megtudta, hogy élek – felelte Lucy, nyugalmat erőltetve a hangjára. – Meg Draco Malfoy. És Tonks. És Harry mugli unokatestvére. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! De amikor mégis megtörtént, sem Pyrites, sem Scabior nem avatkozott közbe úgy, ahogy korábban az Azkabanban. Nem történt semmi!

A festményalak lassan bólintott.

– Ez valóban figyelemre méltó – felelte. – Milyen következtetést von le ebből?

– Azt, hogy nem érdekli többé őket a sorsunk – felelte Lucy halkan, hidegen. – Kihátráltak a megegyezésből! Hiába próbálom végigvinni a maga tervét, ha a Sorsfonók magunkra hagytak bennünket. Felesleges az egész!

– Biztos benne, hogy ez a legkézenfekvőbb megoldás? – kérdezte nyugodt derűvel Dumbledore. – Nincs valami egyszerűbb, valami logikusabb? Valami, ami jobban beleillik a képbe?

Lucy rábámult. – Arra céloz, hogy – hogy ennek így kell történnie? De hát akkor miért mondta nekem, hogy...

– Bíznia kell a saját ítélőképességében – szögezte le a professzor. – A mai nap után minden eddiginél keményebb biztonsági intézkedéseket vezetnek majd be a Roxfortban. Több, mint valószínű, hogy nem látjuk egymást többé, éppen ezért lenne célszerű, ha megjavítaná végre azt a képet, ami kettéhasítva került a birtokába. Lakik abban a portréban egy nagy tudású festményalak, aki jó szolgálatot tehet magának. Ahogy Edmund Wright is.

– Ki a fene az az Edmund Wright? – fakadt ki Lucy.

– Bízom benne, hogy nemsokára megismeri. Úgy vélem, kellemes társaságnak találja majd.

– Nincs szükségem társaságra – felelte mogorván Lucy. – És ha már itt tartunk, arra sincs szükségem, hogy elavult pornót olvassak. Muszáj volt minden infót a Mindent elfedő hóhérlepelbe rejtenie?

– Nem az én ötletem volt – felelte Dumbledore –, bár el kell ismernem, hatékony megoldás. Köztünk szólva, igen nehezen tudom elképzelni, hogy a rettegett Sötét Nagyúr hajlandó lenne elolvasni, hogyan hódította meg Ravenheart ezredes Elizabeth Lockhart szívét. – A professzor finoman köhintett. – Meg mindent, ami ezzel jár.

Lucy el se mosolyodott.

– És az írókkal mi a helyzet? Ki az a J. Smith és C. D. White?

– Egy nap majd megtudja – felelte derűsen Dumbledore –, de ennek még nem érkezett el az ideje.

– J. Smith ugyanaz, mint J. S.? – erőltette Lucy.

A festményalak egy ideig némán figyelte az arcát, aztán bólintott.

– Na és C. D. White? Tudnom kellene, ki az? Találkoztam már vele?

Dumbledore portréja azonban következetesen süketnek tettette magát.

– Én a maga helyében belemerülnék a Mindent elfedő hóhérlepel fordulatos cselekményébe – jegyezte meg. – Sok kérdésére választ kaphat.

– Oké – felelte összehúzott szemekkel Lucy –, akkor legalább azt mondja el nekem, kicsoda Gawain Robards.

– Kiváló modorú fiatalember, ha épp nem bal lábbal kelt fel – felelte mosolyogva Dumbledore. – Még ha nem is veszélytelen. És kellemes sakkpartner. Vissza ne utasítsa, ha meghívja magát!

– Szóval maga ismerte Robardsot – ismételte Lucy.

– Nem tölthettem vele olyan sok időt, mint szerettem volna, de mondhatjuk, hogy ismertem – bólintott Dumbledore.

– Bízhatok benne? A mi oldalunkon áll?

A festményalak, most először, nyílt szánalommal nézett rá.

– Kérem, higgye el nekem, hogy ha elmondhatnám, boldogan megtenném... de erre magának kell rájönnie. Ez az egyetlen módja, hogy véghez vigyük közös elhatározásunkat. Robards fontos szövetségese lehet a terv megvalósításában, ha a megfelelő pillanatban veszi igénybe a segítségét.

– De mégis honnan a francból tudjam, melyik a megfelelő pillanat? – csattant fel Lucy. – Nem látja, milyen lehetetlen helyzetbe hozott? Robards egy nagyon erős varázsló, egy – egy exauror! Hogyan védhetném meg magam tőle, ha kell? Még egy lefegyverző bűbájt sem tudok összehozni!

– Képes lesz megtalálni a módját, ebben biztos vagyok – felelte derűs nyugalommal Dumbledore.

– Ha már itt tartunk, azt azért mondja meg – fonta össze a karját Lucy –, hogy Mundungus Fletchernek tényleg van-e bátyja.

Dumbledore, most először, nyílt döbbenettel meredt rá.

– Nem tudok róla – felelte lassan. – Úgy érti, találkozott valakivel, aki Mundungus Fletcher bátyjának mondja magát?

– Valahogy úgy – felelte Lucy. – És eléggé hasonlít is rá, csak idősebb. Ja, igen, meg a kocsim is előkerült, ami korábban hamuvá égett a táltostűzben. Meg Fifi. Ennek is így kellett történnie?

Dumbledore portréja nem szólt, de már nem is mosolygott, Lucy pedig diadalittasan emelte égnek a mutatóujját.

– Na látja! Teljes katasztrófa. Tuti, hogy Scabiorék kihátráltak a buliból.

– Nem – felelte a festményalak –, nem hátráltak ki. Ha valami olyan történik magával, ami alapjaiban rengetné meg a sors általunk védelmezett folyását, biztos lehet benne, hogy a segítségére sietnek.

– Gondolja? Ezért bíztak rám egy dementort, hogy beszéljek vele? Van fogalma róla, mekkora szarban vagyok?!

– Attól tartok, igennel kell felelnem erre a kérdésre – sóhajtott Dumbledore. – De kérem, higgyen nekem: bár a helyzet reménytelennek tűnik, korántsem áll olyan rosszul a szénája, mint gondolja.

– Könnyen beszél a vásznáról! – förmedt rá Lucy. – Mégis hogy a francba értsek szót egy dementorral?!

A festményalak és ő egyszerre rezzentek össze, amikor valahol a lépcső alján visszhangzó dörrenéssel becsapódott egy ajtó. Közeledő léptek zaja hallatszott, ám a magányos kastélyjáró elhaladt az igazgatói iroda előtt, és újra csend borult a szobára; Dumbledore portréja azonban nem nyugodott meg.

– Vége a lakomának – mondta. – Indulnia kell; de előtte még elmondok három dolgot. Hajoljon csak közelebb...

Lucy közelebb húzta a székét. Életében először nem kellett megemelnie a fejét, hogy Dumbledore égszínkék szemébe nézzen.

– Az első – suttogta a festményalak. – Van az örökségének egy eltitkolt, negyedik darabja, amit nem bízhattam a gringottsi koboldokra: egy szellemtükör. Most ott van, ahová ebben a kastélyban dolgokat rejtenek...

– Mi az a szellemtükör? – bámult rá Lucy, a portré azonban úgy folytatta a mondókáját, mintha meg sem hallotta volna.

– ...amint a kezébe kerül, szinte azonnal meg kell majd válnia tőle, és úgy fogja érezni, lehetetlen visszaszereznie. De ne legyen kishitű! Kitartónak és találékonynak kell lennie, de képes lesz újra rábukkanni a tárgyra, és mindazokra, akik segíthetnek használni.

– De mi az a szellemtükör?!

– A második – folytatta rendületlenül Dumbledore. – Sokan tudják, hogy a hírnév és a hazugságok kéz a kézben járnak, azt azonban már kevesen értik, mekkora ajándék, ha egy-egy igazán szorult helyzetben menekülésre használjuk őket.

– Mi az a szellemtükör?

– És a harmadik... – A festményalak hangja szinte érthetetlenre halkult. – Amikor kattan egyet az önoltó, és a szemei előtt egy alak semmivé foszlik: akkor jött el az idő. Akkor mindent megért majd. Én azonban nem mondhatok többet. Indulnia kell!

– Várjon már! – szitkozódott Lucy. – Legalább azt mondja meg, hogy mi az a szellemtükör! Soha életemben nem hallottam ilyesmiről, akkor sem ismerném fel, ha valaki a kezembe nyomná a londoni metrón! És hova a francba rejtenek a Roxfortban dolgokat az emberek – a vécébe? A titkos alagutakba? A csillagvizsgálóba?

Dumbledore azonban nemes egyszerűséggel kisétált a keretéből – hogy hová, azt Lucy nem látta.

– JÖJJÖN VISSZA! – kiabált utána. – MÉG NEM VÉGEZTEM MAGÁVAL – MÉGIS MIT KÉPZEL, HOVÁ MEGY?!

– No de kérem, kisasszony! – méltatlankodott egy pofaszakállas varázsló portréja. – Uralkodjon magán!

– Hogy lehet valaki akkora tahó, hogy még azután is bujkál előlem, hogy meghalt?! – Lucy visszarogyott a székre, és a kezébe temette az arcát. – Nem jöhetek többé vissza ide, és ezt ő is pontosan tudja!

– Már ötven évvel ezelőtt sem tengett túl az udvariasság a fiatal generációban, de ez aztán igazán mindennek a teteje – kontrázott Phineas Nigellus Black. – Dumbledore professzor hosszas válaszokat adott magának, de ahelyett, hogy bármit is megköszönt volna, csak tovább követelőzik. Örüljön, hogy egyáltalán beszélhetett vele, annak pedig még inkább, hogy nekünk, mint a Roxfort hajdani vezetőinek, kötelességünk megőrizni a titkát!

Lucy szinte meg sem hallotta az egykori mardekáros igazgató intelmeit, csak bámulta tovább némán Dumbledore üres portrékeretét. Úgy érezte, hiába szelte át egész Angliát, semmivel sem jutott közelebb a küldetését övező megannyi rejtély megfejtéséhez. Dumbledore csak szövi tovább a rejtélyeit, mint valami önelégült pók, ő, Lucy pedig sötétben tapogatózik, és még annyi varázsereje sem maradt, hogy elsuttogjon egy Lumost. Mégis hogyan szállhatna így szembe minden idők legrettegettebb feketemágusával, a fél varázsvilággal, és magával a sorssal?

Lucy nem tudta a választ erre a kérdésre, de gyanította, hogy hamarosan rögtönöznie kell valamit.

Az igazgatói iroda előtt, a folyosón ugyanis ismét léptek koppantak – és ezúttal nem haladtak túl az ajtón, hanem megálltak előtte.

* * *

Ha tetszett a fejezet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) .

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)