» Taehyung szemszöge «

Kézen fogva sétálunk a folyosón, miközben a többiek mögöttünk vannak, és onnan szurkolnak.

Jungkook és én is rettenetesen izgulunk, mert van hasonló helyzetről tapasztalatunk.

Mikor végre odaérünk ahhoz az ajtóhoz, ahol hitman bang székel, kissé inába szállt a bátorságom, de mihelyst rá nézek a szerelmemre és a többiekre, amitől újra erőt kapok, és nagy hévvel kopogok be.

— Szabad. — mondta egy mély hang, és nem tudjuk hova tenni, így megkérdőjelezzük azt, hogy kezén fogva sétáljunk be.

Nehezen, de elengedtem Jungkook kezét, és így nyomtam le a kilincset.

Amint beértünk és becsuktuk magunk után az ajtót, észrevettük, hogy csak hitman bang van bent, és azonnal meghajlással köszöntünk neki, aztán ő is így tett.

— Miben segíthetek, fiúk? — kérdezte rekedt hangon, és ekkor rakódott össze a kép.

Meg van fázva, és azért ilyen mély a hangja.

— Egy kis bandán belüli ügyről lenne szó. — szólalt meg Jungkook.

— Mi volna az? Másrészről, pedig foglaljatok helyet, kérlek. — majd leültünk a két székre, amik az asztal előtt voltak.

— Tudja, pár éve voltunk már itt ilyen felállásban... — és kezem Jungkook combjára tettem, persze amiből hitman bang semmit sem láthatott, ugyanis takarta az asztal a látóterét.

— Igen?

— Jungkook és én... — nehezen formáltam meg a szavakat, mert nem tudtam hogyan kellene tálalnom, ahhoz, hogy beleegyezzen.

— Ti, mi?

— Mi, szeretjük egymást. – bökte ki végül Jungkook, azonban a főnök semmit sem reagált rá.

— Ezt eddig is tudtam, a jó bandatagok között ez a normális. Jobb így, mintha utálnátok egymást. — mondta végül, de úgy érzem, hogy nem esett le neki, hogy miféle szeretetről beszélünk mi itt neki.

— Nem, nem. Félre ért minket. — ráztam meg a fejem, majd megigazítottam a hajam, ami a szemembe lógott. — Mi szerelemből szeretjük egymást. — nagyot nyelt, és megköszörülte a torkát.

— Ez esetben, gratulálok.

— Tessék? — lepődtem meg viselkedésén és hozzászólásán.

— Azt mondtam, hogy gratulálok hozzá. — ismételte el még egyszer, de még most sem hittem a fülemnek.

— Szóval, megengedi, hogy nyilvánosság előtt járjunk, és normális kapcsolatban legyünk? — kérdeztem rá olyan izgatottan, hogy alig tudtam normálisan kiejteni a szavakat.

— Meg, azonban volna pár feltételem.

— Mik volnának azok? — Jungkook érdeklődte meg, de persze ugyanolyan kíváncsi voltam én is, mint ahogyan ő.

— A nyilvánosság előtt csak annyit mutathattok, mint amennyit eddig, de a házban felőlem azt csináltok, amit akartok, és amit a tagok el tudnak viselni.

— Ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el! — ugrottam fel a székből, és kezem közé fogtam Jungkook arcát, majd egy lágy csókot nyomtam ajkaira.

— És kérlek előttem se, köszönöm. — elengedtem Jungkook-ot, és vigyorogva álltam ott.

— Bocsánat, de annyira megörültem neki, hogy nem bírtam magammal. Nagyon szépen köszönjük. Örökké hálásak leszünk. Viszlát. — összekulcsoltam ujjainkat Jungkook-al és mielőtt még kinyitottam volna az ajtót, odasúgtam Jungkook-nak, hogy tréfáljuk meg a többieket és menjünk ki tök szomorúan és letörten.

Kapott az alkalmon és mondta, hogy csináljuk.

Lenyomtam a kilincset, és ez az 5 barom meg ott ült az ajtóval szemben és bámult ránk.

— Na, mizu? — mosolyogva kérdezte Jin, de ahogy jobban szemügyre vett minket, alább hagyott a boldogsága. — Nem?

A móka kedvéért még szipogtam is egyet, majd felnéztem és elröhögtem magam.

— Megengedte! — kiabáltam, és az összes tag felugrott az ülő helyzetéből és ölelésbe vont engem és Jungkook-ot is és ott örültünk, mint egy rakás idióta.

Valamilyen szinten mégis örülök annak, hogy egy ilyen brutálisan nagy hülyeséget álmodtam. Ugyanis ez az álom ébresztett rá arra, hogy Jungkook a mindenem, és bármilyen meglepő is, a kezdetektől fogva szerettem őt, és ez a bugyuta álom volt az, ami világossá tette számomra, hogy tehetetlenül,  brutálisan és őrülten szerelmes vagyok Jungkook-ba.

|Vége|