Amy egész héten alig bírt nyugton maradni. Ugyan választ nem kapott az idegentől, mélyen belül érezte, hogy ott lesz majd a találkozón. A lány teljesen levetkőzte a pár nappal azelőtti depresszióját, és állandóan nyüzsgött, ami az őrületbe kergette Regulusékat.

- Ülj már le, Merlin szerelmére! - kérte fáradtan Brian szombat este a Szükség Szobájába, amit már egy ideje saját rezidenciaként használtak.

- Holnap végre kiderül minden. - mondta gyermeteg izgatottsággal a lány.

- Igen, igen, tudjuk. Most ülj le. Abban elfáradunk, ahogy azt nézzük, hogy itt mászkálsz. - jegyezte meg Reg.

Amy fujtatott egyet, de levágódott az egyik fekete bőrfotelbe, és átlendítette lábait a kartámaszon. 

- Szerintetek eljön? - kérdezte pár percnyi néma csend után.

- Szerintem igen. - bólogatott Regulus - Eleve arról beszélt, hogy hamarosan tudomást fogsz szerezni mindenről. Vagy tudta, hogy te fogod kezdeményezni a találkozást, vagy mindenképpen javasolt volna egy találkát. Nem hiszem, hogy levélen keresztül akarna erről az egészről beszámolni. 

- Egyetértek. Szerintem is ott lesz. Reméljük, hogy ezzel nem sodor veszélybe mindenkit. - mondta Brian.

§

Másnap reggel Amy már hétkor fel-alá járkált a klubhelyiségben. Erős gyanúja volt, hogy Regulusék még javában aludtak, és ugyan kedve lett volna berontani a fiúk szobájába, hogy felébressze őket, tudta, hogy semmi értelme nem lenne, emellett a két fiú még nyűgölődhetett is volna órákig Amy-nek, amihez meg alapból nem volt kedve. Így hát egyedül járkált ide-oda az egyik nagy ablak előtt, és bámulta a zöldesen derengő tavat.

A két fiú valamikor tíz környékén kóválygott le a klubhelyiségbe, Amy meg kapva kapott az alkalmon, és kirángatta őket a nagyterembe reggelizni. Ő maga ugyan egy falatot sem tudott enni, de legalább nem a klubhelyiségben kellett mászkálnia. 

Kicsivel tizenegy után indultak el, mivel Amy már nem bírt nyugiban ülni, Reguluséknak meg elege lett. Komótosan sétáltak lefelé a vadkanos kapu irányába, tekintve, hogy még tengernyi idejük volt a találkozóig.

Amy szíve viszont úgy kalapált a mellkasában, hogy meglepődött volna, ha a mellette sétáló két fiú nem hallja. Életében nem izgult még ennyire, mint akkor. Fogalma sem volt, hogy mit fog hallani, meg hogy hogyan fog reagálni. Annyira ködös volt az egész ügy, hogy elvetemültebbnél elvetemültebb teóriákat tudott csak gyártani, de egyik sem tűnt annyira életszerűnek. Pedig, ha tudta volna...

A lassú séta is kikészítette. Szíve szerint lélekszakadva rohant volna le egészen a Szárnyas Vadkanig. De mégsem tette, mivel egyrészről Regulusék nem engedték volna, másrészről jól esett neki a hideg, csípős szél. Ugyan le nem nyugtatta, de kitisztította az elméjét. 

A komótos sétálgatás következtében húsz perccel dél előtt értek le a faluba. Még tíz volt, amíg biztos útvonalon eljutottak a megbeszélt sikátorig. Utána következhetett a legidegtépőbb várakozás, amit Amy-nek élete során át kellett élnie. Olyan lassúsággal vánszorogtak a percek, hogy a lány nem hitte el, hogy nem babrálták meg az időt. 

Majd végül három perccel dél előtt egy halk pukkanás hallatszott a kocsma irányából. Amy reflexből rántotta elő a pálcáját, és védekezőleg felemelte. Brianék is ugyanígy tettek.

Cipő kopogása hallatszott a lucskos macskaköves úton, majd megjelent a sarkon a már jól ismert csuklyás alak. Amy jól láthatóan magasabbra emelte a pálcát, közvetlenül oda, ahol a vele szemben álló idegen szívét sejtette.

- Vegye le a csuklyát, szépen lassan. Semmi hirtelen mozdulat. - parancsolta a lány jéghideg hangon. 

Az idegen lassan, jól láthatóan felemelte a kezeit és óvatosan leemelte a csuklyáját. Egy középkorú férfi állt előtte, őszülő hajjal, és túlságosan is ismerős arccal. Amy biztos volt benne, hogy valahol már látta, de nem tudta megmondani, hogy hol.

- Kezdjük a legelején. - szólalt meg ismét a lány - Ki maga?

A férfi vett egy mély levegőt, és megváltozott az eddig rideg, kiolvashatatlan arckifejezése. Egy megtört, sajnálattal teli arckifejezéssel találta szemben magát, ami túlságosan is emlékeztette valakire, de nem tudta, hogy kire. De abban biztos volt, hogy ezt az arckifejezést már látta valahol. Túlságosan is ismerős volt.

- A nevem Elijah Grindelwald. A nevemből kitalálhattad, hogy Grindelwald fia vagyok. - kezdte lassú, megfontolt szavakkal a férfi.

Amy bólintott párat, elnyomta azt az érzetet, mintha ismerné a férfit, és rátért a következő kérdésre.

- Mi ez az egész szekta?

Elijah ismét vett egy mély levegőt, pár pillanatig hallgatott, amíg rendszerezte a gondolatait, majd ismét beszélni kezdett.

- A háború alatt Grindelwald egy igen nagy csoportot épített ki a követőiből. Igen meggyőző személyiség volt, pontosan tudta, hogy kinek mit kell mondania ahhoz, hogy mellé álljanak. Hihetetlen manipulatív volt, ezért az emberek többsége a végletekig bízott benne és a nézeteiben. 

- Én a nagy New York-i obskurustámadás évében születtem, 1926-ban. Akkor még nem volt akkora hatalma, viszont tizenhat évesen, három évvel a bukása előtt beálltam közéjük. Mindvégig tudtam a vérvonalamról, és emiatt tiszteltem és csodáltam is az apámat, annak ellenére, hogy anyámmal éltem. Tinédzserként az volt a célom, hogy mellette harcolhassak a varázslók felsőbbrendűsége érdekében.

- Szóval beléptem a Szövetségbe. Kiálltam Grindelwald mellett, harcoltam az oldalán a végletekig. Miután megbukott és bebörtönözték, pár megmaradt híve újra egyesíteni akarta a Szövetséget, hogy folytassák azt, amit Grindelwald elkezdett. Az eredeti tervük az volt, hogy kiszabadítják Nurmengardból, de ez nem sikerült. Ezután váltottak tervet, és döntöttek úgy, hogy elkezdik levadászni azokat, akik Grindelwald ellen harcoltak a háborúban.

- Természetesen a fő céljuk Dumbledore volt, de az a férfi szinte érinthetetlen, olyan hatalmas. Ezután jött a Salmander család, de őket sem sikerült elkapni. Utána esett a választásuk a harmadik legfontosabb célpontra, az édesanyádra, akinek hihetetlen nagy szerepe volt az egész háborúban.

Amy pislogott párat, mivel az információáradat kicsit váratlanul érte. Kellett pár másodperc, amíg felfogta, hogy ki ez a férfi, mi történt, mi a szekta, ésatöbbi. Utána koppant neki a lényeg, ami az édesanyjával kapcsolatos. 

- Mi volt a szerepe anyának?

- Édesanyád sokáig követte Grindelwaldot. De egy ponton valami átkattant benne, és elárulta. Kiadta minden titkát Dumbledore-nak, és ezzel sokat segített Grindelwald végső legyőzésében. - kezdte Elijah, de hirtelen elhallgatott. Amy látta rajta, hogy van még valami, amit nem szívesen mond el. Vagy nem szívesen mondja ki.

- Folytassa.

- Édesanyád... - kezdte volna, de ismét elakadt - Szóval, édesanyád a testvérem. Charlotte Grindelwald a születési neve. Ikrek vagyunk.

Először el sem hatolt a lány tudatáig az, amit Elijah mondott neki. De amikor végre felfogta az elhangzott szavakat, olyan hirtelen érte a felismerés, hogy egy pillanatra megszédült. Őrült teóriákat kreált a gondolataiban, de közel sem olyan őrülteket, mint ami a valóság volt. 

Gellert Grindelwald a nagyapja volt. 

- Charlotte-al ugyanakkor léptünk be a Szövetségbe. Egy évvel az apánk bukása előtt árulta el őt, emiatt sokáig bujkálnia kellett. Miután Dumbledore legyőzte, csak utána térhetett vissza Amerikába, és azonnal össze is házasodtak az édesapáddal. Minél gyorsabban meg akart szabadulni a Grindelwald névtől, ezért azonnal felvette az Evergreen nevet. 

- Sokáig nyugalma volt a háború után, egészen addig, amíg a Szövetség ki nem találta, hogy ő lesz a következő ember, akit tönkre akarnak tenni. Hosszú éveken át szövögették a terveiket, hogy milyen módszerrel tegyék tönkre Charlotte életét. És miután megvolt a terv, csak akkor vontak be engem is. Igazából kényszerítettek. Bármi is történt a múltban, soha nem tudtam volna ártani a saját húgomnak. De miután megtudták, hogy én is örököltem apán tehetségét, tehát Látó vagyok, nem volt választásom.

- Az első célpont a bátyád volt. Aznap este a szekta sikeresen meglepte Charlotte-ot, még mielőtt figyelmeztetni tudtam volna. Sajnos a bátyádat nem tudtam megmenteni, amit azóta is röstellek. Az apám bukása után nem akartam többet a Szövetséggel bármit is kezdeni, de ezután az eset után döntöttem úgy, hogy az egyetlen unokahúgomat nem fogom hagyni meghalni. 

- Mivel Látó vagyok, így pontosan tudtam, hogy mikor hol vagy, mit csinálsz, meg az ilyenek. Ezért tudtam mindig arról, hogy éppen mit hogyan, hol vagy kivel csináltál. Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot Charlotte-al is, de ő meg sem hallgatott. Engem hibáztat a bátyád halála miatt, és nem hajlandóvelem szóba állni. Ezért segítek neked. Amíg te vagy a célpont, addig őket nem bántják. Márpedig téged meg tudlak védeni, ha nem csinálsz semmi hülyeséget. Tudom, hogy az őrület határára kergettelek a leveleimmel, láttam. De tudnod kell, hogy soha nem akartam rosszat okozni sem neked, sem a bátyádnak.

Amy továbbra is csak pislogni tudott csak. A pálcát tartó kezét már rég leengedte, mivel annyira remegett, hogy nem tudta normálisan fenntartani. Nem hitte el, amit hallott. Nem akarta elhinni. Nem tudta, hogy utálja-e azt a férfit, aki megtörten állt előtte, vagy hálálkodjon neki. Nem hibáztatta Isaac haláláért az anyjával ellentétben. De elborzasztotta a tény,hogy milyen hosszú ideig képes volt Grindelwald mellett harcolni. Minden, amit elmondott, hihetetlen módon megrendítette. Már értette, hogy az anyja miért nem beszélt soha a rokonságáról. Miért nem mesélt neki a gyerekkoráról, a családjáról, milyen volt abban a korban élni. Már értette, hogy miért nem tudott semmit a családjáról. 

És abban a pillanatban nem tudta, hogy sírjon vagy torka szakadtábból üvöltsön, olyan teherrel nehezedett rá az igazság súlya.